„Elődeink magasra tették a lécet”
Ember Ildikó és Tátrai Júlia, a budapesti Rembrandt-kiállítás kurátorai a közös munkáról
MúzeumCafé 45.
A rekonstrukció előtt álló Szépművészeti Múzeum a holland arany évszázad történetét, művészetét és mindennapjait megidéző, Rembrandt, Vermeer és száznál több kortársuk remekműveit felvonultató tárlattal búcsúzik egy időre látogatóitól. A 2014. október végén megnyílt nagyszabású kiállítás nemcsak a világ legjelentősebb múzeumainak és magángyűjtőinek világhírű vagy éppen kevéssé ismert, de kiváló darabjainak a seregszemléje, de éppen annyira a budapesti múzeum nagyszerű holland gyűjteményének méltó ismertetése is ország-világ előtt. A kiállítást a Régi Képtárban dolgozó két kollégának, a hazai gyűjtemény és a 17. századi holland festészet avatott ismerőinek, Ember Ildikónak és Tátrai Júliának köszönhetjük. Két egymást követő generáció tagjaiként osztották meg velünk hitvallásukat a holland festészet iránti személyes vonzalmukról, a nagyszabású kiállítás készülésének kulisszatitkairól, valamint a muzeológusok mindennapjainak szépségeiről, nehézségeiről, egykori, mai és jövőbeli feladataikról.
– A Rembrandt-tárlat a Régi Képtár művészettörténeti sorozatának negyedik része.
Ember Ildikó: A Szépművészeti Múzeum 2006-ban indított egy kiállítássorozatot, amely az európai festészet történetének egy-egy korszakát átfogó módon igyekszik bemutatni. A sorozat eddigi tárlatai, így a spanyol gyűjteményünket középpontba állító El Greco, Velázquez, Goya 2006-ban, illetve a Botticellitől Tizianóig 2009-ben, majd tavaly a Caravaggiótól Canalettóig az itáliai reneszánsz, barokk és rokokó festészet történetét, legfontosabb jellegzetességeit és képviselőit mutatta be számos remekművel. Ezeknek a tárlatoknak fontos célja volt a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményének a fókuszba állítása, mert úgy tapasztaljuk, hiába láthatók kvalitásos, ikonográfiai vagy éppen stílustörténeti szempontból fontos és érdekes darabok az állandó kiállításainkon, a közönség egy szűk, különösen érdeklődő csoportjától eltekintve a magyar múzeumlátogató nem ismeri, ezért nem is értékeli kellőképpen a múzeum saját gyűjteményét. A kiindulás tehát ez volt: a Régi Képtár egyes gyűjteményi egységeinek fontos darabjait más, tágabb összefüggésbe helyezve bemutatni. A most látható időszaki tárlat anyagának is majd egynegyedét alkotják a saját képeink, ami a budapesti gyűjtemény erősségét is mutatja.
– Mióta dolgoztok a Rembrandt és a holland arany évszázad festészete címet viselő kiállítás előkészítésén, illetve egyáltalán kitől származott a tárlat ötlete?
Ember Ildikó: Egy ilyen léptékű, százhúsz-százötven, vagy még ennél is több műtárgyat felvonultató kiállítás megszervezése legalább három-négy évet igényel. A holland arany évszázad bemutatása szerepelt a terveink között, de hogy az itáliai művészet után éppen ez következik, ennek nagyrészt gyakorlati okai vannak. 2010 őszén megtudtuk, hogy a stockholmi Nemzeti Múzeumot renoválás miatt több évre bezárják. Baán László főigazgató ekkor kezdett el tárgyalni a svéd múzeum akkori igazgatójával egy lehetséges együttműködésről. És mivel a stockholmi múzeum holland anyaga – a miénkhez hasonlóan – nagyon erős, szinte magától kínálkozott a lehetőség a közös munkára ezen a területen.
– A tárlat koncepcióját tehát közösen dolgoztátok ki a svéd múzeum gyűjteményének kollégáival?
Ember Ildikó: A munka úgy indult, hogy áttanulmányoztuk a stockholmi gyűjteményt, keresve azokat a találkozási pontokat, amelyek hozzásegítenek egy átfogó koncepció kialakításához. 2011 tavaszán meghívtuk Budapestre Karin Sidént, a holland művészettel foglalkozó ottani kolléganőt, és elkezdődött a közös töprengés. A stockholmi gyűjteményből olyan darabok kerültek a kívánságlistánkra, amelyek összefüggésben vannak valamelyik itteni művel, vagy éppen olyan mestert, irányzatot, műfajt képviselnek, ami nálunk hiányzik. Csak hogy néhány példát említsek: az Orániai Vilmos síremlékét ábrázoló Bartholomeus van Bassen-képünkhöz – amelyet még 1620-ban, a monumentum elkészülte előtt, valószínűleg a szobrász rajzai alapján festett meg egy képzeletbeli gótikus térbe helyezve a mester – elkértük Gerard Jorisz Houckgeest mintegy harminc évvel későbbi művét, amely a már felállított, időközben nemzeti emlékhellyé vált sírhely valós megjelenését adja vissza. A budapesti gyűjtemény hiányait pótolja a kiállításon néhány Stockholmból érkezett, monumentális, félalakos, bibliai tárgyú kép, így a bámulatosan erős Lambert Jacobsz és Jacob Adriaensz Backer, valamint egy-két utrechti caravaggista mű, például a Matthias Stomnak és Hendrick ter Brugghennek attribuált életképek. Végül a stockholmi National Museum harmincegy festménnyel járult hozzá a kiállításhoz, és köztük van Rembrandttól a csodás Lány az ablakban, amelyet 1651-ben festett. Kezdettől világos volt azonban, hogy az amszterdami Rijksmuseum nélkül nem rendezhetünk a holland arany évszázadot teljes gazdagságában bemutatni szándékozó kiállítást. Tőlük végül tizenkilenc fontos kép érkezett, ezen túl még nyolc holland múzeum támogatta szebbnél szebb művek kölcsönzésével a budapesti seregszemlét. A kiállítás előkészítése során az a cél vezetett, hogy a korszak festészetének gazdagságát és sokszínűségét érzékeltető, változatos, színvonalas anyagot gyűjtsünk össze, amelyet néhány fő vezérlő szempont szerint, kiegyensúlyozott, befogadható formában rendezhetek el az adott terekben. Rembrandt- és Vermeer-művek kölcsönzése érdekében azonban még számos további gyűjteményhez kellett folyamodnunk.
– Melyek voltak ezek az intézmények? Hogyan zajlik az előkészítésnek ez a szakasza? Megtudhatunk valamit a kulisszák mögötti, de mégis publikus eseményekről?
Tátrai Júlia: Kiállítást szervezni összetett feladat, sok tényező, külső körülmény befolyásolja a végső eredményt, vagyis hogy végül milyen anyagot sikerül kölcsönözni. Amellett, hogy Ildikó számos listája alapján tárgyalásokat folytattunk a svédekkel, hamar kiderült, hogy 2014 őszére, amikorra mi a kiállításunk megnyitását időzítettük, a londoni National Gallery és az amszterdami Rijksmuseum is tervez kiállítást Rembrandt kései műveiből. Ez olyan tekintetben jelentett problémát számunkra, hogy sok, szóba jöhető főművet már odaígértek erre a tárlatra. Ráadásul a 2011-ben még felújítás alatt lévő amszterdami Rijks-museum együttműködési lehetőségeit befolyásolta az a szakmailag nagyon is érthető és elfogadható elv, hogy a saját új állandó kiállítására kikerülő művek közül nem fognak kölcsönözni. Mit tehet ilyen esetben egy művészettörténész? Megpróbálja újratervezni a koncepciót. Ennek az újratervezésnek hála láthatjuk például Rembrandt négy önarcképét, amelyek segítségével egészen fiatal korától kísérhetjük nyomon a mester arcvonásainak változását időskori portréjáig. Hazai viszonylatban különlegességnek számít az anyagválogatás és a rendezés komplexitása is, az, ahogyan a festményeken megörökített egyes jellegzetes berendezési tárgyakat, használati eszközöket fizikai valójukban is megcsodálhatja a látogató. Így például az Országos Széchényi Könyvtár nagylelkűségének köszönhetően Vermeer két remeke, az Asztronómus és a Geográfus közelében látható a könyvtár gyűjteményébe tartozó, 1640 és 1645 között Amszterdamban készült ég- és földgömb, a lakásbelsőket is bemutató portrék mellett pedig az Iparművészeti Múzeumtól kölcsönzött, a festményeken oly gyakran feltűnő Lotto-szőnyeg, remekbe készült asztaldíszek, festett vagy elefántcsont- és teknőcpáncél-berakásos drága kabinetszekrények.
– Kötődik-e egyes képek megszerzéséhez valamiféle nem szokványos történet?
Tátrai Júlia: A tárlaton csaknem kétszáz, hazai magán- és közgyűjteményektől, illetve külföldi múzeumoktól kölcsönzött műtárgy látható, megszerzésük története minden esetben egyedi, a legtöbbször összehangolt csapatmunkának köszönhető. Gyűjtéstörténeti szempontból érdekes, hogy több, egykor magyarországi magángyűjteményben volt, ma a világ különböző magán- vagy közgyűjteményébe került darabot is sikerült „visszahoznunk”, például Nemes Marcell egykori kollekciójából most itt látható Rembrandt Minervája és Abraham van Beijeren csendélete is. Ezek mellett kölcsönzéseink közül kitűnik a leideni Lakenhal Múzeumban őrzött Gabriel Metsu-kép megszerzésének története, mert cseppet sem szokványos feltételt szabtak számunkra. A festmény ugyanis a második világháborút megelőzően egy magyar magángyűjteményben volt, és a közvélekedés szerint a háború utáni zavaros időkben illegálisan hagyta el az országot. Legalábbis ekként szerepelt Mravik Lászlónak a restitúcióval foglalkozó korpuszában, és ennek alapján felvették a lopott kulturális javak nemzetközi központi nyilvántartásába. Annak ellenére, hogy a leideni múzeum legálisan jutott a kép birtokába, a múzeum vezetői mégis haboztak kölcsönadni azt kétes jogi státusa miatt. Múzeumunk egyik restitúcióval foglalkozó munkatársa azonban perdöntő bizonyítékot talált irattárunkban arra nézve, hogy a festmény legálisan hagyta el Magyarországot, és a Forster Központ munkatársaival karöltve sikerült elérnünk, hogy a Hágár elűzetését jogilag rehabilitálják, így elhárult minden akadály a kölcsönzés elől.
– A kiállítás megnyitását megelőző napokban szintén különleges esemény színhelye volt a Szépművészeti Múzeum, ugyanis itt rendezték meg a németalföldi művészettel foglalkozó művészettörténészeket tömörítő szakmai szervezet, a CODART kétnapos konferenciáját. Hogyan sikerült ezt a rangos eseményt Budapestre hozni?
Tátrai Júlia: Ildikó és én is – több magyar kollégával egyetemben – tagjai vagyunk a CODART-nak, amelynek elsődleges célja a holland-flamand festészettel foglalkozó szakemberek összefogása, közös célokért való munkálkodásuk elősegítése. Rendszeresen részt veszünk konferenciáikon, workshopjaikon, szakmai kirándulásaikon, és ezek révén benne tudunk lenni a nemzetközi szakmai vérkeringésben. A kiállítás szervezésekor, amikor a katalógus szerzőit kellett megtalálni, vagy egyes művek kölcsönzése kapcsán tanácsra volt szükségünk, bátran fordulhattunk ehhez a körhöz. Életkorunkból kifolyólag Ildikónak és nekem is más-más generációból kerül ki az ismeretségi körünk, ez nagyon sokat segített, és gyakran hasznosnak bizonyult. 2013 ősszén tárgyaltam Hollandiában a CODART igazgatónőjével és az RKD (a legnagyobb holland művészettörténeti kutatóintézet) vezetőivel arról, hogy a kiállításunk alkalmából szervezzünk szakmai programot a CODART tagjainak Budapesten. A Baán László és Ember Ildikó által támogatott elképzelésemet a hollandok is örömmel fogadták. A CODART ugyanis minden évben szervez – általában egy-egy időszaki kiállítás kapcsán – egy úgynevezett fókuszprogramot a szervezet tagjainak. Így látogatásuk célpontja 2014-ben a Rembrandt-kiállítás miatt Budapest lett. A kétnapos konferencia, amelyre a világ számos múzeumából és kutatóintézetéből negyven tudós érkezett, természetesen a mi megelégedésünkre nagyszerűen sikerült, kollégáink a legnagyobb elismeréssel méltatták mind a kiállítást és a hozzá készült katalógust, mind a múzeum holland gyűjteményének anyagát, mind az elhangzott elő-adásokat. Meggyőződésünk, hogy az efféle szakmai rendezvények a zálogai annak, hogy a Szépművészeti Múzeum presztízse és hírneve világszerte megmaradjon.
– Beszéljünk egy kicsit a külföldi kollégák által is oly sokat méltatott holland állandó kiállításról.
Ember Ildikó: A Szépművészeti Múzeum egyik legnagyobb számú, kvalitását és sokrétűségét tekintve is kiemelkedő gyűjteményegysége a 17. századi holland festészeti anyag. A gyűjtemény eredetét tekintve is változatos: meghatározó iskolái és mesterei az Esterházy-képtárból kerültek állami tulajdonba, de nagyon sok jelentős darabot köszönhet a gyűjtemény Térey Gábor képtárigazgató vásárlásainak, illetve számos hiánypótló darab az ő közreműködésével a két világháború közötti időszak tehetős műgyűjtőinek ajándékaként jutott a múzeumba. Az anyag természetéből következően ennek a gyűjteményrésznek a gyarapítása – változó intenzitással – azóta is folyik. Az évtizedekig álló pigleri állandó kiállításban a holland 17. század festészete két termet és hét kabinetet kapott. A múzeum városligeti szárnyának elkészültével nyílt lehetőség arra, hogy a korábbi tanulmányi raktár helyén kialakított második emeleti, alacsonyabb belmagasságú termekben rendezzük el a gyűjteményt, amelyek a kisebb képek léptékének jobban megfelelnek, ugyanakkor azonban ez a leszakadás a Képtár főemeleti kiállításáról nem teljesen előnyös. Az új rendezés művészettörténeti összefüggéseiben, kronologikusan mutatja be a holland arany évszázadot, a korábbinál sokkal bővebb anyaggal. A 2004 tavaszán megnyitott állandó kiállítást akkor Gary Schwartz és Rudi Ekkart méltatta, ők a jelenleg látható Rembrandt-kiállításhoz és a CODART-konferenciához is hozzájárultak szakmai tudásukkal és baráti támogatásukkal.
– A holland állandó kiállítás esetében jelentős figyelmet fordítottatok az ismeretterjesztésre is. Mikor és hogyan született meg a Képtári kis kalauz ötlete?
Ember Ildikó: Az állandó kiállítás átadásakor szerettem volna egy vezetőt is megjelentetni, erre azonban nem volt lehetőség. Akkor az egyetlen megoldásnak az olcsóbb és részletekben kiadható „petit journal” forma látszott. A hat teremben bemutatott kétszáznegyven képről összesen huszonöt tematikus egységet kialakítva szerkesztettem meg a Képtári Kis Kalauz sorozatot, és két hollandos kolléga, Németh István és Tátrai Júlia közreműködésével 2006-ig megírtuk, és a múzeum költségén megjelentettük a népszerűvé vált kis újságokat. Az angol nyelvű megjelentetését is terveztük, de arra már nem került sor.
– Ez a mostani Rembrandt-kiállítás kettőtök közös munkája eredményeként jött létre. Hogyan emlékeztek vissza az együttműködésetek kezdetére?
Tátrai Júlia: Az én pályám nem a Régi Képtárban, hanem a múzeum nyilvántartási osztályán kezdődött, ahol a műtárgybírálat is zajlott, de kezdettől fogva világos volt a számomra, hogy a holland festészettel szeretnék foglalkozni. Ildikó is így figyelhetett fel rám: először a Képtári kis kalauz vállalkozásába vont bele, amit nagy élvezettel csináltunk két éven át. Miközben ezeken a tematikus füzeteken dolgoztunk, Ildikó már írta a gyűjteménybe tartozó csendéleteket feldolgozó szakkatalógus-kötetet, míg portréinkkal a világ legavatottabb tudósa, Rudi Ekkart foglalkozott. Miután ő holland nyelven írta a munkáját, a szakkatalógust viszont magyarul is szerettük volna megjelentetni, Ildikó megkért, hogy vállaljam el Rudi kötetének magyarra adaptálását. Ezzel egy újabb fejezet kezdődött a közös munkánkban, ami tulajdonképpen eltartott egészen addig, amíg 2011 elején a Régi Képtárhoz nem kerültem. Szakmai kapcsolatunk az ottani kollégákkal évek alatt, a közös munkák, megbeszélések, eszmecserék révén érett, csiszolódott össze. Így 2012-ben már én is tevékeny részt vállaltam az Ildikó hetvenedik születésnapjára titokban készített Festschrift című ünnepi kötet munkálataiban.
Ember Ildikó: Hadd tegyem hozzá, hogy Juli lelkesedését, munkáját és annak eredményeit már egyetemista kora óta figyeltem és nagyra értékeltem. Szaktudása, éles szeme és jó kutatói vénája már a nyilvántartási osztályon töltött ideje alatt megmutatkozott, rátermettségét számos esetben bizonyította meghatározások, gyűjtéstörténeti kutatások, Bulletin-cikkek és konferencia-előadások formájában. Ezért amikor bizonyossá vált a Rembrandt-kiállítás megrendezésének lehetősége, örömmel fogadtam őt a Régi Képtár munkatársai közé, hogy együtt szervezzük meg ezt a nagyszerű kiállítást.
– A kiállítás és az annak katalógusában olvasható esszék, a részben általatok is írt kép-elemzések, illetve a falszövegek a laikus látogatót-olvasót is meggyőzik arról, hogy egy ekkora munkát csak nagy szeretettel, alázattal és elkötelezettséggel bíró szakemberek képesek elvégezni. Honnan ered éppen a holland művészet iránti megszállottságotok?
Ember Ildikó: Én tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem a holland művészet iránti szeretetem felébredését. Az én időmben az egyetemen még máshogyan folyt a képzés; mi például egyáltalán nem hallgattunk holland művészetet, mert a tanári karban éppen senki nem volt, akit érdekelt volna ez a terület. A múzeumi gyakorlatomat a Szépművészeti Múzeumban töltöttem, és nagyon izgattak a tárgyak, hogy kézbe lehetett venni, közelről meg lehet nézni őket. A kiállításrendezés munkája is foglalkoztatott. 1967-ben, egy kisebb kitérő után kerülhettem vissza a múzeumba, a propagandaosztályra. Ekkor ért az a szerencse, hogy közelről láthattam Czobor Ágnest, amint Jan Białostockival, a varsói múzeum világhírű szaktekintélyével együtt rendezett kiállítást a holland remekművekből. Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor eljegyeztem magam a holland művészettel. Hivatalosan 1971-től foglalkozom a gyűjteménnyel, amikor átkerültem a Képtárra, és a mai napig számos tervem vár megvalósításra, amelyekre a munkás évtizedek során nem jutott elég időm és energiám.
Tátrai Júlia: Családi indíttatásom alapján az elég hamar világos volt, hogy a múzeum és a művészettörténet egyfajta természetes közeg, ismerős terep a számomra, viszont gyerekként édesapám (Tátrai Vilmos – a szerk.) révén leginkább az olasz kultúra hatott rám. Sokat jártam be hozzá a múzeumba képeket nézni, ismertem a kollégáit. Mégis, úgy emlékszem, egy kirándulás volt az, ami megadta a kezdő lökést a holland művészettel való behatóbb foglalkozáshoz. Közvetlenül egyetemi éveim előtt nyílt lehetőségem Hollandiába utazni, és látni a Rijksmuseum által rendezett Rembrandt és műhelye kiállítást. Ahogy visszaemlékszem, akkor mégsem elsősorban, pontosabban fogalmazva nem kizárólag a Rijksmuseum anyaga vagy Rembrandt zsenije fogott meg, sokkal inkább a város, a holland táj hangulata, rendezettsége, lakóinak derűs, de céltudatos habitusa ragadott magával. Hazatérve már tudtam, hogy Németalföld művészetével és kultúrájával szeretnék foglalkozni, ezért a művészettörténet mellett felvettem a néderlandisztika szakot is. Nagyon vonzott a korai időszak, a 15–16. század festészete, Rogier van der Weyden, Jan van Eyck és id. Pieter Bruegel kora, de múzeumi mindennapjaim során végül sokkal több módom nyílt tanulmányozni a 17. század művészetét. Remélem, eddigi tapasztalataim segítségemre lesznek majd a múzeum rekonstrukciója után megrendezésre kerülő új állandó kiállítás tervezésénél és megvalósításánál. A feladat szép, de egyben nehéz is, hiszen elődeink magasra tették a lécet, amit illene átvinni.