Egy erdélyi asszony kétféle életútja Székelyudvarhely múzeumában
MúzeumCafé 50.
Rendhagyó, és az itteni múzeumokban egyáltalán nem szokványos kiállítással jelentkezett 2015 tavaszán a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Az Anna – Asszonysors a 20. században című tárlat nemcsak a rövid évszázadnak állít emléket egy székely nő két lehetséges életútját bemutatva, hanem arra is vállalkozik, hogy olyan, elsősorban néprajzi anyagot mutasson be, amelynek tárgyai errefelé még ma is használatosak. Nemcsak egy átlagos székelyföldi asszony életébe kap így betekintést a látogató, hanem közben olyan kérdéseket is feltehet magának, amelyekre talán soha nem kap választ.
A kiállítást május 22-én nyitották meg, eddig több mint háromezer látogatója volt, de ez a szám még nőhet, hiszen a tárlat az év utolsó napjáig lesz nyitva. Székelyudvarhelyen többfelé is találkozhatunk a kiállítás óriásplakátjával, a múzeum udvarára belépve pedig ugyanez a plakát fogad. A tárlat az állandó kiállítások (Templomok a föld alatt, A pénz beszél) felett, az épület emeleti termében látható, százhúsz négyzetméteren. A kiállítás ötlete még 2010-re nyúlik vissza, amikor fiatal erdélyi néprajzkutatók, köztük az udvarhelyi múzeum igazgatója, Miklós Zoltán azon ötleteltek, hogy intézményeik az eddigiektől eltérően mutassák meg magukat. 2013-ban már kialakult a munkacsoport, a tavalyi év pedig a koncepció kialakításával és a tárgyak beszerzésével telt, az idei év első hónapjaiban pedig következett a gyakorlati megvalósítás.
A tárlaton egy 1920-ban, a trianoni békeszerződés évében született falusi nő élettörténetét követhetjük végig a rendszerváltásig – mindez a használati és lakberendezési tárgyak mellett videoinstallációkkal és hangfelvétellel, narrációval válik könnyebben befogadhatóvá.
A kiállítás egyszerű falusi környezetből, egy portáról indul, ahol használati eszközök és hatalmas méretű fényképek vezetnek be a miliőbe: eredeti, fából készült falusi gyerekjátékok, az utca porába rajzolt ugróiskola fogadja a látogatót. „Már román világ volt, húszba, mikor megláttam a napvilágot s a hegy alatt a katolikus templomba kéthetüs koromba, Szent Anna napján meg is kereszteltek. Anyám sovány, kicsi asszony, apám alig maradt meg a háborúba, de sebesülten, Isten tudja hogy, valahogy hazakeveredett, s osztán dógoztak eleget. A sok gyermekből ötön maradtunk meg anyámnak” – halljuk a fiatal Anna hangját; a kiállítás narratív anyagát Fincziski Andrea, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művésze mondta magnóra, és a felvétel kisebb szünetekkel ismétlődik egy-egy teremben, a különböző élethelyzetekben. A kiállítás „főszereplőjének” egyetlen ábrázolása sincs a kiállításon, de egy olyan kendő, amibe a neve bele van hímezve, több teremben is felbukkan, végigvezetve így a látogatót a tárlaton.
Az előtér után abban a csűrben találjuk magunkat, ahol Anna a táncmulatság után „megesett”. Mert így mondták annak idején azt a bűnt, ami teljesen megváltoztatta a tizenhét éves lány életét – sorsa már nem lehetett az, ami lett volna – a falu pedig képmutatóan, kétszínűen, kegyetlenül kiközösíti. Friss szalmaillat árad a teremben, autentikus népi muzsika szól, felfele haladva a szénabálák között már látható a csűr belseje, ahol vetített képen fiatalok táncolnak. A mulatságot követően „jön a baj”, Anna ugyanis teherbe esik, ez pedig kettétöri az életútját. A csűrből lekanyarodva Maszelka János festőművész munkája, a Megesés látható egy újabb poszteren. Anna monológjából kitűnik, hogy a falu megbélyegezte, senki nem áll szóba vele, a vénasszonyok összesúgtak a háta mögött „mintha ők különbek lettek volna”. A falusi javasasszony az egyetlen nőábrázolás a kiállításon: Rebi ángyó, akihez még városról is kijárnak az asszonyok, a tárlat egyik sötét részében ül, mellette szárított gyógynövények. Annának itt szimbolikusan is kétfelé nyílik az élet ajtaja, a múzeumban is ennél a pontnál válik kétfelé a tárlat.
Ha a falusi létbe kívánunk továbbmenni, akkor a templomi pad és a térdeplő melletti ajtón lépjünk be, de ha a városiba, akkor a bal oldalin – egy idő után úgyis összefut majd a kettő, ugyanis ez volt a tárlat koncepciója: kettős perspektíva áll előttünk, az asszony életének fontosabb fordulópontjait két aspektusból is láthatjuk.
Anna az eset és apja erőszakos utasítása után férjhez megy egy rokkant vénlegényhez a faluban, akit nem szeret, gyerekről szó se lehet, az ember pedig hosszú betegséget követően meghal. Ez a történet egy falusi konyhában elevenedik meg, korabeli, a negyvenes években használt eszközökkel – a terített asztalt videoinstalláció egészíti ki: a vetített női kéz ebédet tálal, kenyeret vág –, a berendezési tárgyak között van írásos falvédő, pad, tulipános láda, a falon régi családi fényképek láthatók, alatta vasaló, vaskályha lábassal, festett konyhaszekrény.
A következő, sötét átjáróban egy csűrben érezhetjük magunkat, ahol mezőgazdasági eszközök, véka, cséphadaró van elhelyezve, és a látogató még a gabona illatát is érezheti – ez vetíti előre a következő termet, ahol az ötvenes években, a székelyföldi erőszakos kollektivizálás, a termelőszövetek kialakításának korában találjuk magunkat. A falakon lelkesítő plakátok tudósítanak a szocializmus és a kollektivizálás vívmányairól, az eszközök, a zsákok, a belépési nyilatkozatok szimbolizálják a székelyföldi parasztság teljes kirablását, tönkretételét. Anna ebből a miliőből menekül a városba, miután beteges férje tíz év közös élet után elhunyt – a kollektivizálás során minden termelőeszközt elvesznek tőle (ezek a teremben egy szekérre vannak felrakva), a padlásról pedig az utolsó szem búzát is leseprik. A nő a városba költözik, ahol szövőgyárban kezd dolgozni, ezt egy filmen láthatjuk. A képernyőn olyan felvételek peregnek, amelyeket 1988-ban Székelyudvarhelyen készített egy bukaresti forgatócsoport, a ritkaságnak számító mozgóképek körülbelül egy éve kerültek elő. A gyár életképei mellett olyan felvételeket is láthatunk a városról, amelyeken jól látszik, hogy mennyire egyhangú volt az élet az erőszakkal iparosított egykori székely polgári kisvárosban.
A két sors ebben a teremben fut össze: amennyiben a javasasszonyhoz térünk vissza, és a bal oldali ajtón lépünk a kiállítás másik ágára, egy nagyvárosi zsidó gyáros harmincas évekbeli otthonában találjuk magunkat – ebben a történetben ugyanis Anna elszökik a faluból, és cselédnek áll a városban. A második világháború alatt azonban a gyárost és családját a németek, a lakás berendezését pedig az oroszok viszik el, a magára maradt nő pedig az új világ, a kommunizmus lelkes építői közé kerül. Úgy tér vissza a falujába, mint a kollektivizálók egyik alapembere, az új eszmék terjesztője. Itt érünk vissza abba a kettős terembe, amelynek egyik felében beveszik a belépési nyilatkozatot a téeszbe, az ablak másik oldalán pedig benyújtják. Az egyik a már említett falusi környezet, a másik az ötvenes–hatvanas években jellegzetes vidéki pártiroda, sötét telefonnal, Triumph írógéppel, sarló-kalapácsos jelvénnyel, gépelt lapokkal, a román kommunista párt címerével és a Nicolae Ceaușescu előtti pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej falra helyezett portréjával. A romániai személyi kultusz, a besúgók, a bőrkabátos emberek világa ez, a fogason munkaruha, a polcokon Lenin és Marx művei magyar kiadásban. A másik világ a megalázott parasztok világa, akik képtelenek voltak ellenállni az erőszakos kollektivizálásnak. Két világ van együtt ebben a teremben, ahol Anna egyik énjét az ablakon belül, az írógép mögött ülve az állam- és a karhatalom emberei védik, míg másik énje az ablak másik felén kiszolgáltatott és védtelen.
A kétféle életsors szálai innen futnak össze a kiállítás utolsó, legnagyobb termébe, ahol a hetvenes–nyolcvanas évekbe, a romániai kommunizmus utolsó két évtizedébe, a nagy építkezések idejébe érkezünk. Eddigre mind az államapparátusban, mind pedig a szövőgyárban dolgozó Anna nyugdíjas asszony lesz, aki egy tömbházlakásban tengeti életének utolsó éveit. Konkrét alakban továbbra sem jelenik meg, de az akkori létet szimbolikusan megjelenítő építőtelepen vagyunk, a teremben hatalmas, szürke oszlopok, az óriásposzteren egy lakótelep építési fázisa. Előtte egy függönyön a Ceaușescu házaspár fémplakettbe öntött portréi zászlók között, mint egy virtuális mauzóleum, illetve a korabeli termelékenységi propagandaplakátok láthatók.
Az Anna-kiállítás csúcsa az 1970–80-as évekbeli lakásbelső teljes rekonstruálása. A látogató egy olyan kis konyhába lép be, amelynek ablakain kinézve (a kiállítás készítői az ablakokba megvilágított képeket helyeztek) az épülő lakótelepre látunk. A kopott konyhabútor, az Extra Mocca Supra kávéscsésze, a rézmozsár, az evőeszközök, az edények, a kávéfőző és más használati tárgyak elhelyezése abszolút telitalálat az olyan látogatók számára, akik akár gyerekfejjel is éltek már a nyolcvanas években. A konyha után a lakás nappalija következik, szintén korhűen berendezve: a nyugdíjas Anna néni szovjet gyártmányú VEF rádión hallgatja, hogy „nagy cirkusz van Bukarestben és Temesváron”, tehát eljött a rendszerváltás ideje. A Miraj 3 márkájú, fadobozos televíziókészülék tetején üveghal, az Electronica rádión nipp, a szekrényben a néni ruhái, a sarokban régi varrógép, a fiókos szekrényen kristályváza, a megsárgult újságok 1988-ból valók. Ebben a teremben élhetjük újra a nyolcvanas évek Romániájának mindennapjait, ahol nehezen lehetett ennivalóhoz jutni, sok volt az áramszünet, és hideg volt a sötét lakásokban, miközben az ember úton-útfélen azt hallotta, hogy éppen az „aranykorban” él.
Konzerválta a közelmúltat a történelem, és talán ez is az egyik üzenete ennek a kiállításnak: nem tudtuk még a múltat magunk mögött hagyni, mert még mindig kísért. Ott van a régi tömbházak között, a megkeseredett, sokat megélt nyugdíjasok szemében, akiknek az életét nemcsak a folyamatos rendszerváltások, hanem a legszűkebb környezetük is megkeserítette.
A Haáz Rezső Múzeum kiállítása elsősorban néprajzi tárlat, de annyi kérdést vet fel a látogatóban, hogy ezekből akár szociológiai, illetve történelmi tanulmányok születhetnek az egyetemek bölcsészkarain. A kiállításon újranézzük a 20. századot, beleéljük magunkat abba, amit édesanyánk vagy nagyanyánk a bőrén érzett, de Anna sorsa talán mindannyiunké lehetett volna, ha nőként a 20. század elején születünk.