Kolostorból kastély lett, a romokból múzeum
A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma – I. Rész
MúzeumCafé 50.
Bár számos párhuzamot találunk a korábban már bemutatott óbudai Zichy-kastély (lásd: MC46) és a szintén Óbudán található kiscelli kolostor- és templomépület között (földrajzi közelségük mellett az alapító Zichyek szerepét is ki kell emelni, valamint azt, hogy a 20. században mindkettő múzeumot, múzeumokat fogadott be), de az abszolút belvárosi, ennek megfelelően irodaházként is hasznosított kastélyhoz képest a parkkal körülvett, hegyre épült kolostor (később szintén kastély) lényegesen elszigeteltebb, nehezebben megközelíthető, elhelyezkedése talán ma sokkal inkább a hátrányára, mint az előnyére válik, pedig lehetne ez máshogyan is. Kevés olyan múzeumunk van, amelynek jogállása, helyzete és gyűjteménye ennyire gyakran változott, ahol a vezetők rangja, pozíciója és feladatköre ennyire nem egyértelmű a kívülálló számára, és kevés olyan múzeumépületünk, ahol néhány évtizedenként jelentősen nő a raktárként és kiállítótérként hasznosítható terület anélkül, hogy új szárny vagy emelet épülne hozzá – egyszerűen csak a meglévő épületrészekből kapcsolódik mindig újabb és újabb a már használható térhez. A tervek szerint így lesz ez a közeljövőben is: a föld alatti részek bekapcsolásával ugyanolyan izgalmas területek hasznosulnak, mint a nyolcvanas évek végén a templomtér, amely mára a város talán leglenyűgözőbb kiállítóterévé vált. Amit ma Kiscelli Múzeumnak nevezünk, az része egy jóval nagyobb intézménynek, a Budapesti Történeti Múzeumnak, és maga is részekből áll, két osztályból, az Újkori Várostörténeti Főosztályból és a Fővárosi Képtárból.
Amikor Zichy Péter, Óbuda földesura ezen a már korábban is búcsújáró helyen kívánta elhelyezni Mariazell Mária-kegyszobrának az eredetihez érintett másolatát, amelyet László nevű testvérével maguk hoztak el a stájerországi kegyhelyről, kápolnát emeltetett itt 1724 és 1726 között. Halála után a birtok özvegyére, Bercsényi Zsuzsannára szállt, tőle fia, Zichy Miklós vette át a felügyeletét. 1745 és 1758 között a szőlővel betelepített hegyen felépül a kolostor a kegyhely fenntartására idehívott trinitárius rend számára, Johann Entzenhoffer bécsi építész tervei szerint. A kivitelezést Mayrhoffer Ádám kőművesmester kezdte, halála után Jäger János Henrik folytatta, akinek nevéhez fűződik a Fő téri Zichy-kastély felépítése is. Az északi szárnyhoz kapcsolódó kéttornyos templomban (ennek építésze Schaden János Mihály), amelyet 1760-ban szentelnek fel, kap végső helyet a kegyszobor, innen kapja a máig használatos nevét: Klein Zell, azaz Kiscell. A templom díszeit szintén a Zichy-kastély kőfaragója, Bebo Károly szobrász készíti, a szentélyboltozatot Johann Gfal freskója díszítette, a főoltárkép Franz Anton Maulbertsch munkája: a Szentháromság mellett a Zichy-család címerét, Mathai Szent Jánost és Valois Szent Félixet ábrázolta. A kegyszobor egy üveglappal ellátott szekrényben kapott helyet, és ugyancsak a templomban helyezték el Zichy Miklós díszes síremlékét (sírja a templom alatti kriptában volt). Az évente ötvenezer zarándok által felkeresett kegyhely templomát körben mellékoltárok díszítették: Szent József, Szent Anna, Avellinói Szent András az egyik oldalon, szemben Nepomuki Szent János, Szent Erzsébet és Szent Ivó ábrázolása.
1783-ban II. József elrendelte a trinitárius rend feloszlatását, minden ingó és ingatlan vagyonát lefoglalta, a templom berendezését 1785 áprilisában elárverezték. A kegyszobor és két tabernákulum az óbudai Szent Péter és Pál főplébánia templomába került, a többi berendezési tárgyból jutott solymári, budaörsi, jászberényi templomokba. (Maulbertsch Szent József halála című oltárképe ma a Magyar Nemzeti Galériában látható.) A Zichy-kastélyhoz hasonlóan (amely életjáradék fejében került az államhoz) a kiscelli kolostor és templom ettől kezdve egy jó ideig hadi célokat szolgált. Rostás Péter kutatásai szerint a kolostor épületét laktanyának és katonai raktárnak, később hadikórháznak használták, a templom tornyait lebontották, belső terét födémekkel négyszintesre alakították. Zichy Miklós nyolc-tíz méteresre tehető síremlékét el kellett bontani, ennek megtalált darabjait évtizedekkel később a Nemzeti Múzeumba szállították át, innen került 1941-ben a Budapesti Történeti Múzeum Újkori Osztályára, vagyis az akkor frissen létrejött Kiscelli Múzeumba.
Mai szemmel mindenképpen érdekesség, hogy 1786-ban négy Esterházy-századot helyeztek el az épületekben, ezek feladata többek között a Zichy-kastélyban létesült hadi raktár őrzése volt. A templom alatti kriptában lőszerraktárat alakítottak, amely a várbeli Bécsi kapu téri, elbontásra váró lőportornyot pótolta. A melléképületekben alakították ki az istállót, a fogadós helyét és a mészárszéket, amely a katonák, a tisztek és kisegítő személyzet ellátását biztosította. Az ekkor már kaszárnya udvarán kút szolgáltatta a szükséges vizet (összesen négyszázhúsz ember helyeztek el az átalakított kolostor- és templomépületben). Miután egy évvel később a századok elhagyták a kaszárnyát, jóval kisebb létszámban újoncok költöztek be, és lehetőség nyílt katonai ruharaktárként hasznosítani az épületrészeket. A következő években is váltakozva hol katonák, hol a felszerelések voltak többségben. 1786 és 1788 között az eredetileg pálos szerzetes Verseghy Ferenc tábori lelkészként élt és szolgált Kiscellben. 1793-tól csaknem nyolc évig francia tiszti hadifoglyokat szállásoltak el itt, közben pedig megfogalmazódott, hogy Kiscell valójában alkalmatlan kaszárnyának, mert nehezen megközelíthető. 1802-ben kiürítették az épületeket, ezt követően tüzérségi raktárként, hadikórházként és ruharaktárként hasznosították.
Az osztrák Schmidt Miksa 1910-ben vásárolta meg az elhanyagolt, használaton kívüli épületegyüttest, és kastéllyá építtette át a Bécsben lebontott Haditanács és Alser laktanya épületének részeiből (ezekből származnak a kastély és a déli melléképület copf stílusú kapui). A korhű másolatok gyártásából, középületek, uralkodói lakosztályok berendezéséből, neves tervezők munkáinak kivitelezéséből meggazdagodott bútorgyáros nem itt lakik (hanem a Szent István körúton), lényegében bemutatótermét és műgyűjteményét helyezi el a kastélyban: az előbbit a kolostorépületben, az utóbbit a továbbra is emeletekre osztott templomtérben. A bejáratot hatalmas szobrokkal és szobormásolatokkal díszítette, ezeket arisztokraták angolparkjaiból szerezte, illetve másoltatta. Schmidt már a húszas években azt tervezi, hogy a kastélyt és a környező parkot (Attila-park) a fővárosra hagyja, hogy múzeum létesüljön benne, ám az általa felkínált tervben olyan kisajátításokat várt el, amelyeket a főváros nem kívánt végrehajtani. 1935-ben a végrendelete értelmében mégis Budapest tulajdonába került az épület (a gyűjteményével együtt) és a park, múzeumnak és a budai gyerekek szórakoztatására.
Schmidt Miksa nevét a közvélemény sokáig csak a 20. század első évtizedeinek egyik legnagyobb bűnesetével hozta kapcsolatba, és mielőtt ez a szál végképp elsikkadt volna, idén májusban megnyílt (a templomtér kapcsolódó részeivel együtt) a Mágnás Elza-gyilkosságra emlékező kiállítás, amely már része az épületegyüttes eddig kihasználatlan terei újragondolásának. A tárlat kommunikációja talán erősebb volt a múzeum bármely korábbi programjának hírverésénél, ám addig még több fordulat történik Kiscell életében, noha tulajdonost és funkciót már nem nagyon vált a továbbiakban.
Az 1887-ben alapított Fővárosi Múzeum első épületei a 19–20. század fordulóján keletkeztek: először az Aquincumi Múzeum nyílt meg 1894-ben, majd 1907-ben az 1885-ös Országos Kiállítás Műcsarnok pavilonjában, a mai Olof Palme-házban a középkori és újkori gyűjteményeket magába foglaló részleg. A főváros 1928-ban megvásárolta az addig hivatali szobákban őrzött kortárs képgyűjteménye számára a Károlyi-palotát, ebből lett a Fővárosi Képtár, amely azonban a Fővárosi Múzeumtól független, önálló intézmény volt. A középkori emlékek őrzésére 1932-ben Horváth Henrik vezetésével megnyílt a Halászbástya egyik saroktornyában a Középkori Kőtár. Ez a részleg és a közben megalakított központi igazgatóság költözött 1948-ban a Szentháromság térre, majd a Budavári Palotába. 1935-ben Schmidt Miksa hagyatékaként megörökli a főváros a kiscelli kastélyt. Azonnal hozzákezdtek a kastély átalakításához, hogy befogadhassa az újkori gyűjteményt, közben pedig zajlott egy per a főváros és az örökösök között az ingóságok tulajdonlásával kapcsolatban. Elkezdődtek a kastély építészettörténeti kutatásai, ebben részt vett Bertalan Vilmos doktori hallgató, aki később igazgatóként szolgálta az intézményt. A költözés évekig húzódott, a városligeti kiállítás már 1936-ban bezárt, de csak 1948-ban nyílhatott meg a kiscelli. Az eredeti tervek szerint a Schmidt bútorait a nyugati szárny földszintjén helyezték volna el, a keleti szárnyban a múzeum saját gyűjteményének bútorai kaptak volna helyet. Az emeletre kerültek volna a várostörténeti emlékek. Schoen Arnold igazgató javaslatára a szárazabb, emeleti terekben alakították ki az irodákat, és a két szárnyat dél felől összekötötték, ezzel jelentősen megnőtt a múzeum hasznos alapterülete. A Schmidt-hagyatékból ott maradt görög és egyiptomi műtárgyakat el akarták cserélni a Szépművészeti Múzeummal fővárosi történeti tárgyakra, de ez sem valósult meg a közbejött események miatt.
A világháború hadi eseményeinek közeledtével felmérték a gyűjtemények biztonságos elhelyezésének lehetőségét, a kriptában 1943-ban hozzáláttak az óvóhely kialakításához, személyek és tárgyak számára egyaránt. Egy évvel később a Városháza berendezését is ideszállítják, bútorokkal, szőnyegekkel és az intézmény falait díszítő festményekkel töltik meg a templomtér földszintjét és első emeletét. Később a bombatalálatot kapó Aquincumi Múzeum régészeti gyűjteményéből is került Kiscellbe műtárgyanyag. Az ostrom idején a templom szenvedte el a legnagyobb károkat. A háború befejezését követően Schoen Arnold segítséget kért a romok eltakarításához és a templom oldalsó falainak megerősítéséhez, hogy elkezdődjön a károk felmérése és a műtárgyak kimenekítése. Mivel a segítség még jó ideig nem érkezett meg, 1946-ig legalább akkora károkat okoztak a gyűjteményben a fosztogatások, mint a bombatámadások. A Fővárosi Múzeum egyes részlegei, így a kiscelli is 1948-ban nyílhatott meg újra, mégpedig az 1848-as forradalomhoz kapcsolódó centenáriumi és óbudai helytörténeti kiállításokkal. Mivel Schoen nem volt elég haladó szellemű a kultúrpolitika számára, ezért felmentették, helyére Gerevich Lászlót nevezték ki a Kiscelli Osztály élére. 1949-ben Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány nyitotta meg A szabadság útja című kiállítást. 1950-ben a Székesfővárosi Múzeum átkerült a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) felügyelete alá, és felmerült, hogy Kiscellből a teljes gyűjtemény az Úri utcai volt klarisszakolostorba költözzön, hogy átadja a helyét a Mezőgazdasági Múzeumnak. Az épületet megközelíthetetlennek ítélték, a fűtés sem volt megoldott (még jó darabig, tegyük hozzá). A Várbizottság átadta a fővárosnak az Úri utcai épületet, közben 1951-ben mégis megnyílt az újkori állandó kiállítás Kiscellben (Budapest 1686–1849).
1956-ban ismét a Kiscelli Múzeum szenvedte el a legnagyobb károkat az ekkor már Budapesti Történeti Múzeum részlegei közül: november 4. után több száz fegyveres ellenálló fészkelte be magát az épületekbe, amelyek több helyen is belövést kaptak, a raktárakat is csak több hónapos munkával tudták helyreállítani. Sok műtárgy eltűnt, a fotóműhely felszerelésével együtt. A fővárosi múzeumnak mindenképpen szüksége volt egy központi épületre, ám a megoldás mégsem az Úri utcai kolostor lett, hanem az ekkor romos királyi palotát jelölték ki a különböző múzeumok, közgyűjtemények befogadására. Mivel csak az egyik szárny jutott a BTM-nek, így lehetett tudni, hogy a főváros története nem mutatható be egyetlen helyszínen, Kiscell mindenképpen megmarad. (Bár jelen írásunk nem tér ki a Fővárosi Képtár történetére, érdemes megjegyezni, hogy 1959-ben jött ki az a tanácsi rendelet, amely a korábban megszűnt, a Szépművészeti Múzeumba olvasztott Fővárosi Képtár pótlására elhatározta a Fővárosi Művészeti Gyűjtemény létrehozását a Kiscelli Múzeumon belül.) Már 1962-ben elhatározták, hogy a kiscelli épületeket korszerűsítik, elköltöztetik az Országos Széchényi Könyvtár itt őrzött raktári anyagát, és rendbehozzák a templomteret, valamint megoldják a kolostorépületek fűtését. Ekkor ugyanis kályhával fűtöttek, a fűtők távozása után délutántól jéghideg épületben dolgoztak a munkatársak. Felmerült a park hasznosítása is szoborparkként és szabadtéri színielőadások és hangversenyek helyszíneként. Ismét felvetődött, hogy az újkori gyűjtemény a palotába költözzön, a képzőművészeti és az ipartörténeti gyűjtemény maradjon Kiscellben. 1970-ben a templom leomlott oldalfalait megemelték.A teret befedve raktárrá alakították. Az épület rekonstrukciója még sokáig elhúzódott, a BTM-et egy időre lefoglalták az óbudai szanálásokkal kapcsolatos régészeti feladatok és a Budapest története kötetek kiadása, így csak 1976-ban láttak hozzá a gyűjtemények ideiglenes elhelyezéséhez és az építkezéshez. 1980-ban szervezetileg is átalakult a Kiscelli Múzeum: az egységes Várostörténeti helyett létrejött az Új- és Legújabb Kori Főosztály, valamint az önálló Képzőművészeti Osztály. A nyolcvanas években felújították a kolostorépületet, és az évtized végén előkerült egy régóta dédelgetett terv, amely szerint a templomteret kiállítótérré lehetne alakítani. Ez meg is valósult: az 1989. szeptember 30-án megnyílt Temp-rom-tér című, a képtár kortárs gyűjteményéből válogató kiállítás volt az első, történelmi esemény. Az új állandó kiállításokat Németh Lajos nyitotta meg. A várostörténeti tárlat ekkor az Arany Oroszlán patika berendezéséből, a nyomdatörténeti kiállításból és a keleti szárny történeti enteriőrsorozatából állt. A főváros szabadidőközpontként képzelte el Kiscellt, ezért a városvezetés javasolta a környező park ennek megfelelő kialakítását.
A Kiscelli Múzeumban jelenleg öt (hat) állandó kiállítás látható, ezek közül az egyik a Fővárosi Képtáré. A látogatót a főbejáraton belépve a folyosón elhelyezett cégérkiállítás fogadja, egy másik traktusban, az egykori refektórium helyén a budai Szentháromság téri első szoborcsoport hatalmas alakjai díszítik az úgynevezett barokk szoborcsarnokot. A nyomdatörténeti állandó kiállításon elsősorban a gyűjtemény harminc, igen látványos nyomdagépéből válogattak, a falakon különböző nyomdatechnikai eljárással készült lapok láthatók. Az Arany Oroszlán patika biedermeier berendezése az 1951-es államosítás után került a fővárosi múzeum tulajdonába. A teljesen épen maradt berendezés egyik érdekessége, hogy egy közelmúltbeli restaurálás során, amely a 1830-as évekbeli eredeti állapotot állította helyre, 1939-es újságlapok kerültek elő: ekkor fedték le a pultokat linóleummal, az egyenetlenségeket pedig újságpapírral töltötték ki. Ebben a térben látható egy darab a termet Schmidt Miksa idején díszítő faleveles mintájú, ugyancsak nemrég feltárt 1920-as évekbeli kifestésből, ugyanis ez a helyiség nyári ebédlőként szolgált. A legnagyobb, 2003-ban létrejött kiállítás A főváros régisége – közterek és magánterek címet viseli, és két részből áll: az 1780 és 1873 közötti szakasz kurátori munkája Rostás Péter, az 1940-ig tartó rész Erdei Gyöngyi nevéhez fűződik. Az első szakasz koncepciója az volt, hogy a városligeti első várostörténeti kiállítás szellemét megtartva egyben a múzeum saját históriájára is reflektáljon. Ezért lett hagyományos, történeti kiállítás, mellőzve azokat a társadalomtörténeti és szociológiai kérdéseket, amelyek a BTM vármúzeumbeli állandó kiállításán (Fény és árnyék) megjelennek. A második kiállításrész végigtekint a főváros életében jelentős köztéri beruházásokon, a nagyvárossá fejlődés stációin, különböző tematikai kitérőkkel, enteriőrrészletekkel, egészen a második világháború előtti időszakig.
Aki csak a múzeumba érkezik, észre sem veszi, hogy egy nagyobb, turistaúttal jelölt park veszi körül a kastélyt, déli irányban az 1820-as években felállított kálváriával és Golgotával, amely a ma is látható kis kápolnáig vezet (Szent Vér-kápolna), és ahonnan ered a bővizű Kápolna-forrás. Mindez azért érdekes, mert az intézménynek (múzeumnak) ma nincs közvetlen kapcsolata a környezetével, autó nélkül egy meredek kaptatón lehet feljutni, ami ma inkább akadálya a megközelítésnek, holott lenne értelme a múzeum hasznára fordítani ezt a különleges adottságot. Jelenleg a Budapesti Történeti Múzeum Újkori és Képzőművészeti Főosztálya (a Fővárosi Képtár) működik Kiscellben. Rostás Péter, aki a BTM főigazgató-helyetteseként a Kiscelli Múzeumot is vezeti, nem tartja szerencsésnek, hogy annak idején az ötvenes években megszűnt Fővárosi Képtár felélesztésére törekedve mesterségesen szétválasztották a várostörténeti és a képzőművészeti gyűjteményt. A helyzet nehezítette a gyűjteményi munkát, hiszen nem mindig dönthető el bizonyosan, hogy egy műtárgy vagy egy relikvia inkább történeti vagy inkább képzőművészeti, emiatt néha szervesen összetartozó tárgyakat, gyűjteményi egységeket választottak el egymástól évtizedekre.
A Kiscelli Múzeum tereit most két főosztály használja, a programot egyeztetni kell, de a támogatásra a BTM pályázik. A kastély legszebb tereit ma raktárak foglalják el, a közönség nem ismerheti meg az épület legizgalmasabb részeit, a kerengő sem járható körül. Már elkezdődött az évtizedek óta nem használt terek rendbehozatala és megközelítésük kiépítése. Felépült egy modern csigalépcső egy nemrég feltárt, barokk lépcsőház terében, amely az altemplomnyi méretű kriptához vezet le. Ugyancsak elkezdődtek a munkák, és megszülettek a tervek a belső udvar alatti mélyraktár és kiállítótér kialakítására. A Kiscell alatti barlangrendszer régóta ismert, egy korábban már feltárt barlangbejárat mellett megtaláltak egy másik, 19. századi bejáratot is. A föld alatti tereket a 19. században téglafalakkal tagolták, a mennyezet maga a természetes szikla, a padlószint az udvarhoz képest tíz méter mélyen helyezkedik el. Rostás Péter egy medenceszerűen kiásott, természetes felülvilágítással ellátott területet képzel el e barlang szomszédságában, a belső udvar alatt, ahol három szinten lehetne hasznosítani a teret, a kiállítások mellett ideköltöztetni azokat a raktárakat, amelyek most a kastélyépület földszintjét elfoglalják. A hegy természetéből adódó átfutó vizeket kell megállítani, zajlanak az ezzel kapcsolatos feltáró kutatások is. Ha a főépület felszabadul, a kerengő bejárható, a boltozatos, hosszú folyosók átláthatók lesznek, maga az épület is attrakcióként szolgálhatna. 2014-ben a norvég pályázatra egyszer már beadták ezt a tervet, sajnos azóta maga a pályázati kiírás is elhalt. Amennyiben a BTM várbeli területén megvalósul a tervezett Szent István Terem, a metszettárnak és a papírrestaurátor-műhelynek Kiscellbe kell költöznie, ehhez a munkához a miniszterelnöki hivatal hozzájárul, a fővárosnak pedig azt az önrészt kell ismét biztosítania, amelyet a norvég pályázat benyújtása során egyszer már megszavazott.
Folytatása lapunk következő számában
Felhasznált irodalom:
K. Végh Katalin: A Budapesti Történeti Múzeum az alapítástól az ezredfordulóig. BTM, 2003
Rostás Péter: A kiscelli trinitárius kolostor átalakítása katonai célra (1784–1806). In: Tanulmányok Budapest múltjából, 32. sz. 7–66.