Egy itáliai barokk festmény újjászületése
Giuseppe Vermiglio: Bűnbánó Magdolna című képének restaurálása
MúzeumCafé 51.
A Szépművészeti Múzeum 1971-ben egy ismeretlen 17. századi francia mestertől származó, Bűnbánó Magdolnát ábrázoló festményt vásárolt a Régi Képtár számára. 2015-ben Dobos Zsuzsanna művészettörténész kutatásai alapján sikerült a festményt a lombard-piemonti kora seicento festészet egyik kiemelkedő képviselője, Giuseppe Vermiglio életművébe illeszteni (Bulletin, 2015, 168.) A meghatározással egyidejűleg felértékelődött a festmény, és az MNB szponzorációs programja keretében megkezdődhetett a restaurálása.
Ismereteink a karakteres, caravaggista alkotó életéről és munkásságáról meglehetősen vázlatosak. Valószínűleg a Piemont tartománybeli Alessandriában született 1587 körül, és 1635 után halt meg ugyanott. Életének első két évtizedében Rómában tanult és dolgozott, és állítólag bohém életmódot folytatott. 1618-ban, még az Örök Városban vásárolt tőle festményt egy kereskedő, majd 1620-ban visszatért Itália északi részébe. Nyomaira bukkanhatunk Piemontban, közelebbről Novarában és Alessandriában, valamint Lombardiában: Mantovában és Milánóban. Stílusáról elmondhatjuk, hogy – mint a század megannyi művészére – mélyen hatott rá is Caravaggio. Luigi Lanzi művészettörténész a mesterről írt életrajzában „a régi Piemont tartomány legkiválóbb olajfestőjének” nevezte. Egyik főműve a Dániel az oroszlánok között a milánói Passione könyvtárban látható, s igazi mesterműként tartják számon. Vermigliónak tulajdonítják többek között a római San Tommaso ai Cenci-templomban található, Hitetlen Szent Tamást ábrázoló oltárképet is, amelyet aláírt és keltezett (1612). A Pásztorok imádása és az Utolsó vacsora című festményei aláírással és 1622-es datálással a Palazzo di Brerát díszítik Milánóban; az Izsák feláldozása és a Szent Sebestyén egy angyallal pedig a Musei Civici del Castello Sforzesco tulajdonában van.
Mária Magdolna alakja és története a reneszánsz kora óta divatos téma volt, alkalmat adva a művészeknek a női princípium végleteinek, a női test szépségének képi megfogalmazására, megjelenítésére. A korabeli Palesztinában a Salome leánynév mellett a Mária (Miriam) a leggyakrabban előforduló név volt – jelentése: keserűség, szomorúság és ellenálló, lázadó, fegyelmezetlen. Az Újszövetségben az evangéliumok összesen hét alkalommal említik Jézus különböző női kísérőinek neveit, köztük Magdalai Máriáét – innen a Magdaléna, Magdolna név. A négy evangélium megegyezik abban, hogy a Jézus temetése utáni napon Mária Magdolna az elsők között volt, akik a sírhoz mentek. Az utolsó evangéliumi megjelenésekor pedig – Márk és János evangéliumában – ő az, aki először beszél a sírnál a feltámadt Megváltóval, de később is, a másik Mária (Jézus anyja) társaságában ott volt az apostolok között.
Bűnbánó Magdolna tisztelete és ábrázolása a művészetekben a Szentírás félreértésén alapszik, ugyanis az a bűnös asszony, aki könnyeivel öntözte, hajával törülgette és szent olajjal kente meg Jézus lábát (Lk 7,36–50), – valójában névtelen volt. A bűnbánó „rossz hírű nő” képe pedig e jelenetből származik. Ezért Bűnbánó Magdolnát gyakran ábrázolják félig meztelenül, gyakran egy koponyával, egy másik variáció szerint olvasás közben, kereszttel és ugyancsak koponyával, töprengve. A Szépművészeti Múzeum egyik leghíresebb darabja El Greco jó fél évszázaddal korábban keletkezett Mária Magdolnája például ez utóbbi csoportba tartozik. Vermiglio a téma mindkét ikonográfiai értelmezését megpendíti, hiszen míg a jelen képen a Krisztus feltámadása után remetei visszavonultságban élő, vezeklő Mária Magdolnát látjuk, addig egy Rómában lévő variánson Magdolna a melankólia allegóriák kelléktárából kölcsönzött pózban, fejét bal kezére hajtva, jobbjában koponyát tartva jelenik meg. A 17. század elején gyakori mezítelen, érzéki Bűnbánó Magdolna-figurával ellentétben a budapesti kép Magdolnája szemérmes megjelenésű, hosszú vörösbarna haja és ruhája fedi a vállait, kebleit. Jobb tenyerét és könnyes arcát az ég felé fordítva, az elragadtatás állapotát éli át. Francesco Frangi szerint az itáliai és a nálunk található kép is közvetlenül azután készült, hogy Vermiglio, a római caravaggizmust elhagyva, visszatért Milánóba.
Az első felmérés kimutatta, hogy a nem ékelhető vakkeretre feszített vászon alapra készült olajfestményt a 18. és 19. század folyamán javították, a több darabból összevarrt vászonhordozót korábban körülvágták, és préseléses eljárással enyves/csirizes masszával dublírozták. A ragasztó öregedése miatt mára ez elengedett, a két vászon a szélektől elindulva nagyobb foltokban szétvált. A sérült részeken az alapozás és festékréteg pergésnek indult, az alsó szakaszon jelentős hiányok alakultak ki. A festmény festék- és alapozásrétege egyenletesen repedezett. A műtárgy hátoldalán, jobbra fent piros viaszpecsét található. A dublírvászon jobb felső sarkában lévő pecsét vörös viaszból készült, nyomtatásakor elcsúszhatott, illetve a jelentős kiszáradás miatt egy része letörhetett, ezért csak töredékesen látható és értékelhető. Feltehetőleg a korábbi javításkor tisztították a festményt, és az eredeti festékréteg több helyen kopottá, sérültté vált. A több helyen javított felületet egyenetlenül tisztították, ugyanis egy időben, a festményeknek csak a főalakjait újították meg. Ez figyelhető meg itt is: például az arcnál nagyon vékony a régi lakk, míg a háttéren vastag, szennyezett a régi védőréteg. Ezáltal, illetve a lakk természetes besárgulása (galéria tónus) és az oxidáció miatt a festmény színei fakók, sötétebbek lesznek. A különböző időben végrehajtott javítások, átfestések zavarják az eredeti kompozíciót. A festmény rétegei a következők voltak: a vászon hordozóra a 17. századra jellemző vörös bóluszos alapozó került, majd olajfesték és több, később beszennyeződött lakkréteg, valamint olaj átfestések. A felmérés után a fotótechnikai vizsgálatok következtek: az átvételi állapotot normál UV felvétellel rögzítettem. A 19. században a vászonszélek roncsoltsága miatt körbevágták a festményt: körülbelül egy-másfél centiméter hiányzik a festmény oldalaiból, a legszembetűnőbben Magdolna jobb kezén, ahol a mutató és középső ujjának utolsó percei nem láthatók. A festmény jobb oldalán a koponya hátsó része szintén kívül esik a képtéren. A korábbi szakadások mellett és a háttéren jelentős kopás vált láthatóvá, így a tisztítást a célnak megfelelő oldatokkal végeztem. A kép már a tisztítással visszanyerte frissességét és a barokkra jellemző színvilágát. A helyreállítás közbeni konzultáción eldöntöttük, hogy az említett csonkolás miatt fél centiméterrel megnöveljük a dublírvászon és a vakkeret méretét, hogy majd a kiválasztott díszkeret falca ne takarjon le többet a kézből. A régi dublírozás anyagainak mechanikus úton történő eltávolításával száraz, indokolt esetben nedves duzzasztásos eljárással egyidejűleg kerítettünk sort a régi pecsét lehetőleg sérülésmentes leszedésére, majd a kezelések végén az új vakkeretre ragasztására. Az eredeti hordozó szerkezetének folytonossági hiányait pótolva végezhettem el a biztonságos díszkeretbe rögzítést elősegítő, a konzílium által elfogadott mértékű vászon kiegészítést. E kiegészítéshez az eredetihez leginkább illeszkedő lenvásznat használtam, amelyet a szövésiránynak megfelelően, élbe ragasztással rögzítettem. A festmény konzerválásakor a hordozót, az alapozást és a festékréteget impregnáltam, majd a száradást követően vákuumasztalon vasaltam simára. A régi vakkeret helyére fenyőfából új, villás ékelésű feszítőkeret került. A krétás alapozás akvarell aláfestést kapott, amit közbülső lakkozással rögzítettem. Az esztétikai helyreállításnál hangsúlyos szempont volt, hogy az eredeti festést maximálisan figyelembe véve csak a hiányokat pótoljam, retusáljam, megtartva az eredeti festékréteg frissességét és a barokkra jellemző laza festésmódját.
Vermiglio Bűnbánó Magdolnája mára fontos darabja lett a Régi Képtár mindössze néhány tételből álló lombard-piemonti seicento gyűjteményének. Hároméves renovációja után a Szépművészeti Múzeum olasz barokk termében lesz látható.