A Rottenbiller öröksége? – imho
MúzeumCafé 52.
Kozák Gyula: A szabadság kicsiny szigete.
Művészsorsok a 20. században.
Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia
Szerk.: Soóky Andrea, Balassi Kiadó,
Budapest, 2015
A szabadság kicsiny szigete. Művészsorsok a 20. században címmel jelent meg Kozák Gyulának a „Rottenbiller” történetét feldolgozó kötete. Már a címválasztásból is kiderül – amely utalás egy ismert Bibó-idézetre („a szabadság kis körei”) –, hogy a szerző nem vállalt magára keveset: egy családtörténet s azon keresztül egy korszak és egy sajátos közeg bemutatását. A könyv a „katakombaként” (Mándy Stefánia kifejezése), illetve a „szabadság szigeteként” is emlegetett underground központtá vált Rottenbiller utcai lakás művészei, Bálint Endre, Jakovits József és Vajda Júlia életútját ismerteti. A fejezetek (például „Júlia Lundban”, „Bandi Párizsban”, „Jaki Amerikában”) a szereplők egy-egy meghatározó életszakaszára koncentrálnak, nagyjából kronologikus sorrendben (de nélkülözhetetlen információkhoz jutunk például a Vajda-monográfia elkészülésének körülményeivel vagy a Vajda Múzeum létrehozásával kapcsolatban is). A „Rottenbiller” szorosan vett története „a fordulat évében” (1948) kezdődött a művészek Ady Endre úti villából való kilakoltatásával és az ott működő művészkolónia felszámolásával, s ez egyúttal az Európai Iskola kényszerű önfelszámolásának éve is volt. A Bálint–Jakovits család a teljes Vajda-hagyatékkal együtt ekkor költözött a három és fél szobás lakásba, amely a két családnak önmagában is szűkös volt, műteremnek pedig teljességgel alkalmatlan. Ahogyan ez a könyvből kiderül, egyszerre volt a kényszerű összezártság terepe, feszültségekkel terhelt társbérlet, ugyanakkor az ott élő művészeknek köszönhetően szellemi centrum, találkozóhely, „szalon”. A könyvben Kozák Gyula gazdag forrásanyagot (fotók, levelek, szerződések stb.) közöl a család hagyatékából, amelyet ilyen formában eddig még sohasem publikáltak, így műve mostantól dokumentumkötetként is megkerülhetetlen a korszakkal foglalkozó kutatóknak. Köszönhető ez annak, hogy a szerző, aki Vajda Júlia és Jakovits József lányának, Jakovits Verának a férje, megőrizte és rendszerezte az anyagot, s ily módon tekintélyes magánarchívumot hozott létre. A szabadság kicsiny szigete hiánypótló mű, mivel eddig átfogó kötet nem jelent meg a témában. A „Rottenbiller” történetéről az eddigiekben is leginkább Kozák Gyula alapvető fontosságú kutatásokat tartalmazó tanulmányaiból tájékozódhattunk. 1
Több méltató írás jelent meg a könyvről (Gábor György: Katakombába zárva, Élet és irodalom, 2016. január 15., Murányi Gábor: Képtár társbérletben, HVG, 2016. február 14.), ezeket néhány kritikai észrevétellel egészíteném ki. Teszem ezt amellett, hogy Kozák említett írásait nagyra értékelem, hisz ezekben nem érzékelhető a túlzott szubjektivitás zavaró mellékzöngéje, amelyre a későbbiekben kitérek, s amit a könyv legfőbb problémájának tartok.
Nehéz eldönteni, hogy az olvasó milyen műfajú könyvet tart a kezében. Dokumentumkötetet, Rottenbiller-monográfiát vagy családregényt? A magam részéről ez utóbbi mellett döntenék. Mégpedig olyan családregényt, amelyben a szerző maga is egy a szereplők közül.
Kozák Gyula az 1960-as évek végétől – eleinte Donáth Péter és Bálint István barátjaként, majd Jakovits Vera férjeként – részese lett a „Rottenbiller” életének. Ennek ellenére sem a kötet bevezetőjének nevezhető „Rottenbiller Saga” fejezetben, sem a későbbiekben nem történik utalás arra, hogy nézőpontja egy a lehetséges nézőpontok közül. Ez nem jelentene problémát, ha történetesen visszaemlékezésről vagy memoárról lenne szó. A szerzői szándék azonban érezhetően a „Rottenbiller” objektív történetének megírása (az első fejezetben felvázolt módszertan: „értékszociológiai kategóriákkal, szociometriai leírásokkal fogunk operálni” szintén ebbe az irányba mutatna). Ugyanakkor a szereplők bemutatása során kirajzolódik a családtagokkal szembeni elfogódottságok, rokonszenvek és ellenérzések rendszere. Többet tudunk meg Bálint Endre és Jakovits József (férfiként való) rivalizálásáról, mint a művészek vonzáskörében kialakult szellemi légkörről. Gyakoriak az olyan minősítő megállapítások (feltételezések), mint például hogy Bálint Iréna csupán „[Vajda] Júlia pótlásaként lett Bálint Endre felesége”. Bálint Endre fiának, Bálint Istvánnak és feleségének, Kollár Mariannak az alakja is inkább negatívan jelenik meg: „Pisti feleségével és az általa szerzett új barátokkal megnövekedett létszám valóságos zsibvásárrá változtatta a lakást, amely átjáróházzá vált” (250.). Kollár Mariann kizárólag mint Bálint István felesége szerepel, akit a lakásba beférkőző „gátlástalan rivális”-ként jellemez (292.), említést sem téve arról, hogy Bálint Istvánnal együtt maga is a Kassák Stúdió aktív tagja volt. Bálint István költői és szövegírói munkásságára (a Kassák Stúdió több darabjának szerzője) és az underground szubkultúrában betöltött központi szerepére pedig szintén nem történik utalás. Vonatkozik ez a szubjektív megítélés a család tágabb környezetét jelentő szereplők bemutatására is. Így lesz például Pán Imre „súlyosan frusztrált személyiség, aki nem tudja a sorsnak megbocsátani, hogy nem lett művész” (168.).
A szerző nagyrészt a hagyatékban található dokumentumokra és a családtagok elbeszélésére támaszkodik, miközben olyan átfogó kép bemutatására törekszik, amely számos más szereplőt érint. A rendelkezésére álló anyag azonban óhatatlanul töredék, mivel a válaszleveleket (vagy a másik fél álláspontját) gyakran nem ismerjük. A történetben keletkező hiányokat, szakadozottságot részben a családi legendárium, részben az író saját értelmezései, kommentárjai „pótolják – ez utóbbira példa, hogy egy, a hagyatékban található üres, Bálint Endrének címzett borítékból kerekedik ki egy több oldalt kitöltő, Bálintnak a Párizsban született törvénytelen leánygyermekéről szóló meglehetősen vadregényes és nem megalapozott történet (190–192.). A töredékek egésszé, cselekménnyé formálódásának igénye (és módja) miatt emlékeztet Kozák Gyula könyve egy családregényre (melynek középpontjában egy család három generáción átívelő története áll) vagy hogy egy hagyományosabb műfajt említsünk inkább, egyfajta családi krónikára.
Problémát vet fel viszont a könyv témájára vonatkozó szakirodalom felhasználásának hiányossága. Néhány, a témához tartozó alapmű felsorolásán túl egy monografikus igényű munka esetében kívánatos lenne a szakirodalom részletesebb áttekintése. A szerző előre bocsátja, hogy nem célja az egyes alkotók életművének bemutatása, sokkal inkább a „Rottenbiller-jelenség” megragadását tekinti feladatának, az ez utóbbival foglalkozó írások, visszaemlékezések áttekintése azonban hiányzik a könyvből. Jelen kritikának nem feladata ennek pótlása, de szükségesnek tartom néhány forrás megemlítését.
Ide sorolható például Bálint Endre Rottenbiller utca 1. című, 1983-ban az Életünk folyóiratban megjelent írása. 2 Emellett fontos megemlíteni a „Rottenbiller” lakóinak első együttes fellépését jelentő, Várkonyi György által 1983-ban rendezett kiállítást és annak katalógusát, 3 amelynek Mándy Stefánia által írt bevezetőjében a művészeknek a vajdai örökséghez való viszonya kerül középpontba. Ez a viszony a későbbi írások, kommentárok alapvetésévé vált, ennek ellenére a könyv sem a kiállítást, sem annak katalógusát nem említi. A „Rottenbiller” köré gyűlő fiatalok közé tartozó Tábor Ádám költő-filozófus Váratlan kultúra című kötetének vonatkozó részei is említik például az Antológia elnevezésű irodalmi kört, amely itt tartotta heti rendszerességű összejöveteleit, tagjai többek között Ajtony Árpád, Bálint István, Bereményi Géza, Horváth Ágnes, Lajtai Péter, Oravecz Imre és Tábor Ádám voltak. 4
Releváns hivatkozási pontok Koós Anna Színházi történetek – szobában, kirakatban című könyvének a Kassák Stúdió és a Rottenbiller kapcsolatát tárgyaló passzusai is. 5 Ugyanígy említhetnénk még Polcz Alaine Kit szerettem? Mit szerettem? című kötetében megjelent Júliám élete és halála című visszaemlékezését is, továbbá az Élet és Irodalomban és a Holmi folyóiratban publikált vitát, 6 amelyet Mándy Stefánia 1954-ben a Rottenbillerben felolvasott, Vajda Lajosról szóló előadása váltott ki, s amely bepillantást nyújt a „Rottenbiller” körének izzó szellemi atmoszférájába, rámutat az ott zajló viták művészettörténeti jelentőségére. Érdemes lett volna részletesebben kitérni az olyan (a könyvben csak említett) csoportok, mozgalmak és közösségek bemutatására, mint például a Kassák Lajos alapította Munka-kör vagy az abból kivált úgynevezett „oppozíció”, 7 illetve a részben ennek folytatásaként tekinthető „Törzs”, mivel ezek szellemisége meghatározó a „Rottenbiller” közegének kialakulásában, és elengedhetetlen a megértéshez.
Ezen visszaemlékezések, eltérő nézőpontok beemelése révén sokkal plasztikusabban kirajzolódhatna egy olyan mintázat, amely egyrészt reálisabban árnyalhatná, másrészt gazdagabbá, intenzívebbé tehetné az itt kissé egyoldalúan ábrázolt képet – s ily módon jóval érzékletesebben adná vissza a „Rottenbiller” sokszínűségét. 8
Az sem teljesen egyértelmű, hogy a könyvet a szerző milyen olvasóközönségnek szánta. Nyelvezete, a történetmesélés módja arra utal, hogy népszerűsítő szándékú, egy szélesebb közönségnek szól. Mindeközben a felsorakoztatott nevek gyakran csak a korszak kutatói vagy átélői számára ismertek és helyezhetők el annak szubkulturális hálózatában.
Még egy fontos kérdés, amely a fentiekhez szorosan kapcsolódik: vajon mit ért ebből a könyvből a rendszerváltás körül vagy az után született generáció? A problémakör jóval összetettebb, és túlmutat Kozák Gyula könyvének keretein. Ugyanakkor annak olvasása újra és újra ezt a kérdést vetette fel bennem. A „Rottenbiller” öröksége mennyiben tekinthető a szereplők magánügyének, vagyis megmarad-e a privát élmények, a személyes kapcsolatok viszonyrendszerén belül? Vagy jelentheti-e közös értékek átadását és ezáltal továbbélését?
Saját generációmnak is inspiráló lehet Bálint Endre visszaemlékezése: „A Rottenbiller utca fénykorában olyan zarándokhely volt, ahol Kassák Lajostól Passuth Lászlón keresztül Mészöly Miklósig annyian megfordultak, hogy szinte felsorolni is nagy feladat lenne az emlékezés számára. Persze a Rottenbiller a fiatalok és azok barátai számára is átmeneti pihenőhelyet jelentett mind szellemileg mind fizikailag; hajnalig tartó beszélgetések és viták pezsgésében, állandó belső újjászületésekben. Ezek a dolgok megmaradtak a fiatalok emlékezetében, nemcsak mint emlékek, hanem mint szellemi ösztökélők egy olyan világ befogadására, amiben a tovább lehetősége is megmaradt. Kell-e ennél több egy közösség valódi és éltető hatásához?” 9
1 Egy művészcsalád összetételének változásai 1956–1982 között. Rottenbiller utca 1. II. emelet 17. in: Évkönyv XVI. 2009 – Kádárizmus: mélyfúrások. Szerk.: Tischler János, 1956-os Intézet, Budapest, 2009. 203–240., A „Rottenbiller” , Budapest, 2010/5. 10–13., „Vajda Júlia Vajdáért (I”) in: Holmi, 2012/8. 952–972., „Vajda Júlia Vajdáért (II.”) in:Holmi, 2012/9. 1106–1114.
2 Bálint Endre: „Rottenbiller utca 1.”, in: Életünk, 1983/7. 649–650.
3 „Rottenbiller u. 1.”: Vajda Lajos, Vajda Júlia, Bálint Endre, Jakovits József, 1983. április 21.–szeptember 18. – Forradalmi Múzeum, Szombathely, katalógus előszó: Várkonyi György, bevezető: Mándy Stefánia, szerk.: Várkonyi György, 1983.
4 Tábor Ádám: Váratlan kultúra. Balassi Kiadó, Budapest, 1997, 33–35.
5 Koós Anna: Színházi történetek-szobában, kirakatban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 64., 80–82.
6 Mándy Stefánia: „Gedő Ilka esszéjének előtörténetéhez”, in: Holmi, 1990/12., 1339.; uő: Reflexiók, in: Holmi, 1340.; Gedő Ilka: „Vajda Lajosról”, in: Holmi, 1343–1354.; Petőcz György: „Bálint Endre elveszettnek hitt válasza Mándy Stefániának”, in: Élet és Irodalom, 2013. máj. 17.; Tábor Ádám: „Mándy Stefánia válasza Bálint Endrének”, in: Élet és Irodalom, 2013. júl. 19.
7 Tagjai többek között a „Rottenbiller” köréhez tartozó Bálint Endre, Tábor Béla, Szabó Lajos, Vajda Lajos voltak, lásd Román József: „Nem! Párttörténeti mellékszálak”, in: Valóság, 1989/6., 99–112.; uő.: Bálint Endre és az oppozíció. CEU Press, Budapest, 2004; Konok Péter: A Munka-kör szellemi, politikai hátországa, in: Múltunk 2004/1., 245–270., K. Horváth Zsolt: Egy Szexuál-lélektani szubkultúra Budapesten.
In: Borgos Anna–Erős Ferenc–Litván György (szerk.): Mérei – élet – mű. Új Mandátum, Budapest, 2006, 65–72.
8 A Balassi Kiadó gondozásában megjelent – szintén Soóky Andrea és Kozák Gyula által szerkesztett – Vajda Júlia-monográfia ennek tökéletes ellenpéldája. A kötetben többek között György Péter, Mándy Stefánia, Pataki Gábor tanulmányai, Kozák Gyula írásai és interjúi, Mészöly Miklós és Polcz Alaine visszaemlékezései kapnak helyet, nehezen érthető a két munka közötti ilyen mértékű szemléletbeli különbség. (Vajda Júlia, szerk.: Kozák Gyula–Soóky Andrea, Balassi Kiadó, Budapest, 2004.)
9 Bálint Endre: „Rottenbiller utca 1.”, in: Életünk, 1983/7., 649.
Bálint Endre: Groteszk temetés
(1962, olaj, vászon, 92 × 66 cm, Magyar Nemzeti Galéria,
Budapest, ltsz. MM 82.131)
©HUNGART