Egy elfeledett műgyűjtő: Enea Lanfranconi – imho

A magyar múzeumtörténet egyik elfeledett óriása Enea Lanfranconi (1850–1895), aki tragikusan rövid élete és gyűjtői működése alatt jelentősen gyarapította több magyar múzeum anyagát, és számos polgári és közművelődési kezdeményezést támogatott. Halála után a magyar állam vásárolta meg gyűjteménye nagy részét, jelentősen gazdagítva ezzel többek között a Magyar Nemzeti Múzeum, a Történelmi Képcsarnok, az Országos Képtár és az Iparművészeti Múzeum születőfélben lévő állományait. Ma mégis az érdemeihez képest nevét csak nagyon kevesen ismerik, és ha valamelyest ezen változtatni tudunk, az alábbi írás már elérte célját.

Enea Lanfranconi életútja

Enea Grazioso Lanfranconi 1850. május 30-án született a lombardiai Pellióban, jómódú család második gyermekeként. Édesapja, Giovanni Battista Lanfranconi mérnök, édesanyja Maria Romeri volt. A mérnök apa 1867-ben érkezett Budapestre, ahol a meginduló vasútépítkezési munkákban vállalt részt. Később a család megvásárolta Pozsony mellett a dévényi és bugelbachi gránitfejtőket, amelyek a Duna-szabályozáshoz szükséges kőanyagok legjelentősebb kitermelőhelyei voltak. Úgy tűnik, hogy a hetvenes évek közepén a család visszatért Lombardiába, és egyedül Enea Lanfranconi maradt Pozsonyban, mint a bányák tulajdonosa és a családi vagyon itteni kezelője. 1876 és 1877 között az egykori pozsonyi koronázódomb terén ifj. Feigler Ignác (1820–1894) tervei alapján háromemeletes palotát építtetett magának, ennek tetőszerkezetét még 1873-ban, a bécsi világkiállításon vásárolta meg. A frissen kiépülő zöldövezeti Justi soron villát építtetett, amit fejedelmi fénnyel rendezett be, s ami ma már sajnos nem áll. 1 A milánói Politechnikumban vízügyi mérnök oklevelet szerző Lanfranconi a saját költségén felmérette a Dévény és Gönyü közti Duna-szakaszt, a magánkiadásban megjelentetett Közép-Európa viziutai (1880) című munkájáért a Velencei Földrajzi Kongresszus (1881) aranymedállal tüntette ki. Mérnökként vett részt a szegedi árvizet követő újjáépítési munkálatokban. 1890-ben szabadalmaztatta találmányát, az önműködő silót.

Családjáról a korabeli sajtó szinte semmit nem ír. Pozsonyban nősült meg, felesége Bogen Clothild volt, gyermekük nem született, halála után örökösei neje (névleg) testvérei és az édesanyja voltak. 2 Enea Lanfranconi 1895. március 9-én reggel öngyilkos lett. A sajtóban megjelent találgatások szerint felesége súlyosan megbetegedett, s az ápolását felvállaló Lanfranconi hat-nyolc hét teljes kialvatlanság és idegfeszültség után egy elkeseredett pillanatban fordíthatta a pisztolyt önmaga ellen. 3 Még aznap felravatalozták a Szent András-temetőben, március 11-i temetésén a pozsonyi társadalom legrangosabbjai vettek részt. A családi sír még ma is áll, azt azonban nem tudjuk, hogy Lanfranconi földi maradványait
a família ígéretéhez hűen valóban hazaszállítatta-e a velatói kriptába.

A Lanfranconi-gyűjtemény kialakulása

Lanfranconi valószínűleg nagyobb tárgy- és könyvvásárlásokba csak a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején fogott. 1884-től kezdve állított ki rendszeresen gyűjteményéből a nagy budapesti kiállításokon. 1885-ben részt vett az országos kiállításon, György Aladár adatai szerint ekkor gyűjteményét tizenkétezer történelmi térkép és háromezer rézmetszet alkotta. Ugyanezen év július 2-án lépett a Magyar Történelmi Társulat kétszáz forintos alapító tagjai közé. 4 1886-ban csatlakozott a Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Társulathoz 5 (korábban egyéb pozsonyi egyesületek tagja volt, mint a hajósegylet, a Művészeti Társulat vagy a Pozsonyi Magyar Közművelődési Egyesület). Az 1886-ban, Budavár visszavételének bicentenáriumára rendezett országos kiállításon herceg Esterházy Miklós mellett már mint főkiállító szerepelt. A következő évek a nagy adományozások időszaka: több mint háromszáz, a város történetére vonatkozó metszetet ajándékozott Budapest székesfővárosnak 1887-ben. Budapest ugyanis nem rendelkezett még önálló múzeummal, így miután a Fővárosi Tanács 1887. október 20-i rendeletében kimondta a Fővárosi Múzeum létrehozását, gyorsan és lendületesen fogtak a fiatal intézmény vezetői egy városi gyűjtemény kialakításába. A képzőművészeti anyag törzsét képezte Lanfranconi háromszázharminckét darabos metszetfelajánlása – amely a 15. századtól a 19. századig Budapestre vonatkozó metszeteket és térképeket tartalmazott. A tokokban őrzött anyagot Lechner Lajos városi főépítész irodájában helyezték el. A múzeum alapítását formailag tehát néhány hónappal megelőzte a nagylelkű felajánlás. 1888-ban, hasonlóan budapesti adományozásához, Pozsony városának is nagyobb mennyiségű metszetet ajándékozott. Ma azonban sajnos a pozsonyi Városi Múzeumban nem tudják azonosítani az ekkor bekerült anyagot. Az elmúlt évek intézménytörténeti kutatásainak eredményeképpen azonban Martina Vyskupova száztizennégy metszetet azonosított, melyek ugyan később, 1923–1924 folyamán műkereskedelemből, a Kohn-féle aukciósház révén, de az egykori Lanfranconi-gyűjteményből kerültek be a városi múzeumba, majd a hatvanas években a mai pozsonyi Városi Galériába (GMB). A művek többségét, nyolcvanegy lapot 1924-ben vásárolta meg az akkori vezetés. Szemben a budapesti ajándékozás anyagával, a pozsonyi metszetek jelentős része 16–17. századi itáliai és németalföldi festmények után készült másolat, de legalább ennyire meghatározó a 19. századi anyag. Vannak közte korabeli politikusok, értelmiségiek arcképeit megörökítő koronázási, viseleteket vagy pozsonyi látképeket megörökítő lapok is. Támogatta a Pozsonyi Városi Múzeumot is, két tárolószekrényt adományozott a fiatal intézménynek. Sőt egész gyűjteményét felajánlotta Pozsony számára, ha a harmadik magyar egyetem valóban itt létesül. Végül ez nem történt meg, de a közcélra való adakozás szándéka sokáig tovább élt a pozsonyiak emlékezetében. 6 1892 és 1893 folyamán pozsonyi mérnökökkel, Unghváry Vilmossal és Korbay Ferenccel „hazafias mozgalmat” szervezett, hogy Munkácsy Honfoglalás című képéhez adatokat, magyaros viseleteket kutassanak fel.

A halálakor megjelent tudósítások szerint élete utolsó éveiben már elsősorban a gyűjteményének élt, rengeteget utazott, hogy azt bővítse. Egyre szenvedélyesebben folyt bele az Árpád sírját kereső amatőr régészek vitájába. Készült a millenniumi kiállításra is, ahol teremnyi részen kívánta bemutatni a Rákóczi-korból származó ritkaságait, könyveit, metszeteit, képeit és szobrait. Thaly Kálmánnal közösen válogatta az anyagot, a katalógust Prém József írta volna hozzá. 7

A tragédiát követően a hozzátartozók szinte azonnal elárverezték a hatalmas gyűjteményt. Ennek magyar vonatkozású részeit az államnak ajánlották fel megvásárlásra, míg a képtár anyagát októberben Kölnben árverezték el. A gránitbányák irányítását öccse, Luigi Lanfranconi vette át, de sem Enea gyűjtő, sem kultúrapártoló tevékenységét nem folytatta.

A gyűjtemény megvásárlása

1895. márc. 13-án a Nyugatmagyarországi Híradó hasábjain Kesik Béla terjedelmes cikkben hívta fel Pozsony városa és a magyar állam figyelmét az elhunyt Enea Lanfranconi hagyatékára. Az írás szerzője a kormányt sürgeti, hogy „e közkincset képező, a magyar nemzet multjára oly számos adattal bővelkedő gyűjteményt ne engedje az elkallódás meg nem érdemelt sorsára jutni, hanem szerezze meg az ország számára”. Végül a magyar állam valóban jelentkezett vásárlásra, miután a hagyaték kezelője, dr. Lőwinger Vilmos feliratban fordult Wlassics Gyulához az eladási szándék ügyében. Wlassics először nem hivatalosan Pulszky Károlyhoz fordult véleményért, majd március végén szakértői bizottságot jelölt ki, amelynek tagjai részben Budapesten, részben a helyszínen szerzett tapasztalatok alapján javaslatot tesznek majd a gyűjtemény megvásárlására. A képek szempontjából a bizottság tagjai Thaly Kálmán, Pulszky Károly és Benczúr Gyula, a könyvek szempontjából Fejérpataky László és a régiségek szempontjából Hampel József voltak. 8 Márciusban Hampel József, majd április folyamán Pulszky Károly és Peregriny János is Pozsonyba utazott, nem sokkal később pedig az Iparművészeti Múzeum képviseletében Radisics Jenő. Az utazások utáni beszámolójukat mindannyian továbbították Wlassicsnak. 9 Végül a minisztérium huszonhatezer forintos állami keretet engedélyezett. 10 Május 7-én Peregriny János elszállíttatta a metszeteket és néhány festményt, 11 majd 9-én Luigi Lanfranconi ellennyugtája is megérkezett az átadott tárgyakról: a Történelmi Képcsarnok és az Országos Képtár számára vásárolt anyag ekkor került Budapestre. 12 Május 30-án Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója felszólította Pulszkyt, hogy az átvett gyűjtemény részletes jegyzékét, valamint a „gyűjtemény felszereléséhez szükséges cartonok s portefeuilek számát s költségét feltüntető kimutatást” küldje meg. Mellékelve átadta a vételi szerződés másolatát is, amelyben immár egyben látható az állam által megvásárolt anyagok végleges köre. 13 Június 5-én kelt válaszában Pulszky csatolta az átvett festmények részletes listáját, de a metszetanyag rendezését az anyag nagysága és a folyamatban levő költözések, vásárlások és Peregriny szabadsága, illetve az időközben a Történelmi Képcsarnokba bekerült
Kreith-féle ereklyegyűjtemény sürgős rendezése miatt nyolc-tíz hónapon belül tudja csak megígérni. 14 Június 16-án az utolsó egység, a teljes könyvtár is beérkezett a Nemzeti Múzeumba, 15 s ezzel lezárult a vásárlási procedúra. A következő hónapok folyamán megindult az anyag differenciált szétosztása és az egyes közgyűjteményeken belüli feldolgozása, elhelyezése.

Lanfranconi-metszetek a Történelmi Képcsarnokban

A kutatások során a legnagyobb kihívásnak és megoldatlan problémának a Magyar Történelmi Képcsarnokba került gyűjteményrész azonosítása és meghatározása bizonyult, ugyanis csak a Peregriny-féle leltárkönyvek széljegyzetei és a nagyobb múzeumi irattárakban szétszórva található Lanfranconi-iratok szolgáltak kiindulópontként. Az 1884-ben alapított Képcsarnok rendkívül korszerű gyűjteményezési stratégiával jött létre. Az intézmény törzsgyűjteményét alapításakor a Nemzeti Múzeum Képtárából átemelt csaknem félezer festmény és az Országos Széchenyi Könyvtárból (ekkor még a Nemzeti Múzeumhoz tartozó szerkezeti egység) átvett majd tizenötezer grafikai lap alkotta. A kilencvenes években történt a legjelentősebb gyarapodás, 1895-ben ugyanis vásárlás révén kerültek be anyagok gróf Kreith Béla 1848–49-es ereklyéket gyűjtő aradi múzeumából és Enea Lanfranconi gyűjteményéből.

A Lanfranconi-hagyaték 1895-ös vásárlási ügyirataiból tudjuk, 16 hogy végül a magyar állam 4142 metszetet vásárolt a Magyar Történelmi Képcsarnok számára – egyéb tárgyak mellett. A Képcsarnok történetéhez még hozzá kell tennünk, hogy mint az Országos Szépművészeti Múzeum (korábban Országos Képtár) társintézménye – közös igazgatás alatt álltak 1934-ig. A metszettár történetének kutatását azonban még így is két tényező nehezíti. Egyrészt 1914-ben készült csak el a Peregriny János által írt és összeállított teljes katalógus, vagyis több mint harminc évvel az alapítás után. Gyarapodási naplókra, iktatókönyvekre, a Képcsarnokot érintő esetleges gazdasági ügyiratokra pedig a Magyar Nemzeti Múzeum vonatkozó anyagainak 1956-os megsemmisülése miatt nem számíthatunk. A Peregriny-leltárkönyvek által lajstromozott anyagok és a Szépművészeti Múzeumban a Lanfranconi-anyagokra vonatkozó iratok összevetésével végül körvonalazódott a megvásárolt metszetek több ezer lapos gyűjteménye: a Peregriny lajstromaiban 140/95-ös jegyzetszámmal megjelölt metszetek sorozata. Az így jelölt grafikai lapok darabszáma azonban mindössze 1827 – közel sem az a 4142, amelyről a vásárlási szerződés szólt. De Pulszky helyszíni felméréséből tudjuk, hogy mindössze két-két és fél ezer darabot tartott olyan magyar vonatkozású, metszetnek és grafikai lapnak, amely a Történelmi Képcsarnok gyűjteményét gazdagíthatta volna: a többi szerkezeti rajz, felmérések, hidrológiai és mérnöki ábrázolások – melyek egy más orientációjú gyűjtemény számára lehetnek hasznosak. 17 Így feltételezhetjük, hogy amikor Peregriny János 1914-ben rendezte az anyagot, egyben profiltisztítást is végzett, vagy esetleg a Pulszky menesztése körüli zavaros időkben választhatták le a többi részről. Feltételezésünket végül a Történelmi Képcsarnokkal kapcsolatos más kutatások is megerősítették, csakúgy, mint az 1895. május 9-én beérkezett, Luigi Lanfranconi által aláírt ellen-nyugta műtárgylistája. Ebben a metszetek között feltünteti I. Lipót „életnagyságú, vászonra húzott” portréját – és a nyugtán mellette egy „L. 9104” későbbi (eltérő tolltól származó) bejegyzés látható. I. Lipót egész alakos portréja a Történelmi Képcsarnok grafikai leltárkönyvében 9104-es szám alatt található: a 140/95-ös jegyzetszámmal ellátott darabok között az első. 18

Így a ma a Történelmi Képcsarnok gyűjteményében őrzött Lanfranconi-metszeteket kétfajta besorolásban találjuk meg. A Magyar érdekű személyek közé besorolt darabok között (első: ltsz. 9104, utolsó: ltsz. 9430) jelentős számban fordulnak elő Habsburg-uralkodók portréi, allegorikus ábrázolások, magyar uralkodók sorozatai és koronázási sorozatok. Ez utóbbiak közül kiemelkedik Josef Trentsensky (1794–1839) eredetileg egy méternél hosszabb tekercsen megörökített 1825-ös koronázási jelenetei, I. Ferenc koronázási ünnepsége, valamint Eduard Gurk akvatintái koronázási jelenetekkel és magyar főnemesi koronázási díszruhasorozatokkal. Az allegorikus ábrázolások közül említhetjük a II. József életéből vett jelenetet, amelyben a báránybőrbe bújt farkas párhuzamával állítja pellengérre az alkotó a szerzetesrendek feloszlatásának eseményét. Egy eredetileg, felirata szerint Franz Anton Maulbertsch után készült allegorikus Mária Terézia-metszet pedig a Lotharingiai Ferenc halála után nyilvánosan csak gyászban megjelenő uralkodónő a korban népszerű teljes profilos özvegyportré típusát jeleníti meg. A Martin van Meytens (1695–1770) után Giuseppe Camerata (1718–1803) által metszett félalakos portrén Mária Terézia mint magyar királynő tűnik fel: a háttérben a magyar koronával, ruháján pedig magyaros motívumokkal.
De a Habsburg-ház tagjain kívül a török háborúk hadvezérei, Árpád-házi és más uralkodócsaládok sorozatai is helyet kaptak az egykori gyűjteményben. A magyar történelmi festészet és a korabeli történelemszemlélet hatása is érződik, például a Kovács Mihály-féle Árpád pajzsra emelésének jelenetén vagy a Tudományos Akadémia Lotz-képei metszetváltozatának megszerzésén. Az anyag túlnyomó többsége azonban a Magyar érdekű tárgyak leltárkönyveiben található: elsősorban városok, várak és tájak vedutái. A számos Bécs, Pozsony és Buda-ábrázolás mellett dunántúli, erdélyi, szerémségi, felvidéki és alföldi városok és ostromok döntően 18. és 19. századi képei sorakoznak egymás után. Lanfranconi életképeket is gyűjtött. Technikai szempontból grafikák, metszetek, nyomatok és rézkarcok egyaránt jelennek meg az egykori gyűjtemény darabjai közt.

Az 1895-ös vásárlás kapcsán meg kell még említenünk azon tárgyi emlékeket (festményeket, szobrokat, régészeti leleteket és iparművészeti tárgyakat), amelyek napjainkban szintén a Nemzeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériá-ban, valamint az Iparművészeti Múzeumban találhatók. Hampel József szándékának megfelelően a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárába negyvenegy tárgy került. Bár a vásárlás már szakmai szempontból a múzeum érem- és régiségtára hiányainak pótlására törekedett, mind a gyűjtemény profiljában, mind a múzeumban tetten érhető még a történelmi ereklyekultusz az olyan tárgyakon, mint egy vasszablya „F. R” monogrammal – állítólag Rákóczi testőrségének fegyverzetéből vagy az az aranyozott ezüst díszbuzogány, „F. R” felirattal, amit még Lanfranconi is Rákóczi tulajdonának tartott. 19 Ugyanide sorolható az a Tomori érseknek tulajdonított zászló, amelynek 15. századi szövetén a „Regina Anna Maria” felirat olvasható. 20 Ez legendája szerint Mária királyné zászlaja volt Mohácsnál.

A Történelmi Képcsarnok számára Pulszky Károly azonban nemcsak metszetek vásárlását javasolta, hanem Lanfranconi gyűjteményéből a magyar vonatkozású festmények közül is számos olyat, amelyek a magyar történelemre és művészetre vonatkozó forrásértékük miatt gazdagíthatják az intézményt. A szerződés szerint végül ötvenegy magyar vonatkozású festményt és öt darab Rugendas-festményt és -rajzot (melyek 1895-ben gróf Zichy Istvánnál voltak letétben) vásárolt meg a magyar állam. 21 Ma – a Történelmi Képcsarnok leíró kartonjai segítségével, összevetve a Peregriny-féle Képcsarnok katalógusával – ötvenhárom képet tudunk azonosítani az egykori gyűjteményből. Sajnos ezek esetében biztos provenienciát mindössze a magyar közgyűjteményekbe elsőként bekerült ősgaléria, a Batthyány-család felmenőit ábrázoló sorozat esetén ismerünk. Ez a 18. században kezdett épülni a család rohonci stammburgjában. Batthyány Kázmér 1849-es kormányzati szerepéért való elítélése után a bécsi udvar elkobozta a családi vagyon jelentős részét. Innen kerülhetett Lanfranconi tulajdonába.

Végül az Iparművészeti Múzeumba került anyagokról kell még röviden beszámolnunk, hogy az egykori vásárlás története és anyagainak rekonstrukció-ja teljessé váljon. A szerződés szövege szerint néhány kisebb tárgy mellett ekkor kerültek az Iparművészeti Múzeumba az egykori pozsonyi dómból származó Donner-féle stallumszobrok és a kutatási novumként azonosított, a koronázó székesegyház barokk szószéke („tölgyfából faragott részben aranyozott szószék, melyhez II. József császár magyaros viseletű gyermekkori szobra tartozik. E szószék a pozsonyi székesegyházból való”). 22 A stallumszobrok ma a Magyar Nemzeti Galériában, a szószék az Iparművészeti Múzeum raktárában található.

A felejtés okai

Lanfranconi múzeumgyarapító tevékenységét megismerve jogosnak tűnik a kérdés, hogy mi vezethetett a gyűjtő ilyen mértékű elfelejtéséhez. Először is a család szemmel láthatóan semmilyen módon nem ápolta Enea Lanfranconi emlékét, és nem tartotta fontosnak, hogy neve, mint mecénás és a magyar múzeumügy támogatója, tovább éljen. Másrészt Lanfranconi és nem sokkal később felesége tragikus halála, az örökös hiánya mind hozzásegítette, hogy neve nemcsak a pozsonyi kultúrtörténetben, hanem a tágabb kontextusban értett magyar múzeumtörténetben is feledésbe merüljön.

Emellett gyakorlatias okok miatt is tűnt el a neve szinte minden későbbi múzeum- és gyűjtéstörténeti összefoglalóból. A Pulszky-ügyben érintett két intézménynél, a Történelmi Képcsarnokban és az Országos Képtárban is a festmények be lettek ugyan leltározva, de a vásárlás legnagyobb részét adó metszetállomány részletes feldolgozására maga Pulszky is egy körülbelül éves határidőt jelöl ki. A gyűjtemény megérkezésekor (1895 nyarán) azonban az addig a Várbazárban helyet kapó Képcsarnoknak a millenniumi kiállítás miatt költöznie kellett, így az anyagok nagy része ládákban került be az Akadémia épületébe. Közben Pulszky Olaszországban folytatta tovább a képtárépítést, Peregriny Karlsbadba ment, hazatérve pedig elsődleges dolga a „tűzoltás” volt: Pulszky vásárlásainak és az őt érő vádaknak a tisztázása. 23 A millennium után is az állandó kiállítás és épület ügye kerül előtérbe, nem a metszettár rendezésének problémája, amelyre végül 1914-ben, húsz évvel a vásárlás után kerítenek sort. Az eredeti leltárkönyvek Peregriny-féle jegyzeteinek szisztematikus feloldása pedig csak most történt meg. Nagyon hasonló a helyzet az Iparművészeti Múzeumba került szószék esetében is, hiszen a vásárlás idején a múzeumnak még nem volt állandó épülete, így szétszedett állapotában 1896 után kerülhetett a múzeum raktárába, 1897-ben leltározták be: de ekkor már nem emlékezett senki arra, hogy pontosan honnan is származik, csak hogy a Donner-féle stallumszobrokkal együtt érkezett. 24 Később pedig a nagy múzeumátalakítások (Tanácsköztársaság, Magyar Gyűjte-mény-egyetem, Nemzeti Galéria létrejötte) alatt az anyagok az egykori gyűjteményből továbbszóródtak a profiltisztítások eredményeként (OSZK Térképtára, a BTM-ben lévő anyag szétválasztása, az Iparművészeti Múzeum metszetanyagának sorsa, MNG) – s gyűjtői pecsét hiányában az anyagok „újraazonosítása” az idő előre haladtával egyre nehezebbé vált és válik.

1 Budapesti Hírlap, 1895. márc. 10., 68. sz., 6.

2 Századok, 1877. Függelék: A Magyar Történelmi Társulat 1877. évi vidéki kirándulása Pozsony városában s vármegyébe, 94–95., 112–114.

3 A tragédiáról március 10-én egy rövid, kétmondatos levélkében értesítette Luigi Lanfranconi Thaly Kálmánt, amiben említ egy olvashatatlan cetlit (búcsúlevelet), de ez a beszámoló a legtöbb, ami az esetről közvetlenül fennmaradt (MOL P 1747 Luigi Lanfranconi Thaly Kálmánnak, 1895. márc. 10.).

4 Századok, 1885, 621.

5 „Lanfranconi Magyaróvár várának rajzait tartalmazó műveit és egy régi térképét készségesen a fenérintett célokra engedé, s az egylet 50 Ft-os alapító tagjainak is sorába lépett.” Századok, 1886, 640–641.

6 „Mikor arról volt szó, hogy Pozsony kapja a harmadik egyetemet, kinyilvánította, hogy azon esetre összes gyűjteményét az egyetem céljaira adományozza.” In: Nyugatmagyarországi Híradó, 1895. márc. 10., 2.

7 Budapesti Hírlap, 1895. márc. 10., 6.

8 Wlassics leirata Pulszky Károlyhoz. Szépművészeti Múzeum Irattár 81/895. Wlassics gyűjteményezési politikáját tükrözi a leirat második bekezdése. „Múzeumainknak s képtárainknak becses anyaggal gyarapítása mindenkori törekvéseim közé tartozván, a Lanfranconi féle gyűjtemény egészben vagy részben való megvásárlását is feladatomnak fogom tekinteni, ha szakértői biztosítást nyerek arra nézve, hogy e gyűjtemény anyaga oly tárgyakat tartalmaz, melyek az állami gyűjtemények hézagainak kitöltésére, avagy egyáltalán jelentöségök fokozására alkalmasak.”

9 Hampel beszámolója mellé egy huszonhat darabos „megvásárolandó” listát mellékel. Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattár és Informatikai Főosztály Irattár 206/1895.

10 Szépművészeti Múzeum Irattár 81/895. A millenniumi kiállításra kivett anyagon kívül a vásárláskor nem volt a gyűjteményben egy Benczúr Gyulánál lévő olajfestmény-másolat, az öt Rugendas-képet pedig Zichy István gróf őrizte, de ezek is a megvett anyag részét képezték a végleges szerződés szerint (Iparművészeti Múzeum Adattár 94/1895).

11 Szépművészeti Múzeum Irattár 81/895.

12 Ellennyugta (1895. május 9.) Szépművészeti Múzeum Irattár 140/895.

13 Iparművészeti Múzeum Adattár 94/1895.

14 Pulszky Károly válasza Szalay Imrének, Szépművészeti Múzeum Irattár 140/895.

15 Vasárnapi Újság, 1895. jún. 16., 24. sz., 396–397.

16 Szépművészeti Múzeum Irattár 140/95; Iparművészeti Múzeum Adattár 92–94/1895.

17 Szépművészeti Múzeum Irattár, 81/895; Pulszky Károly jelentése.

18 Szépművészeti Múzeum Irattár 140/95, Luigi Lanfranconi ellennyugtája.

19 MNM Irattár Érem- és Régiségtár 206/1895, Hampel azonban későbbi lengyel munkának véli, „csekély” múzeumi értékkel.

20 MNM Irattár Érem- és Régiségtár 206/1895.

21 Iparművészeti Múzeum Adattár 94/1895.

22 Iparművészeti Múzeum Adattár 94/1895.

23 OSZK Kézirattár Fond VIII. A 16. sz. levélben Peregriny még arról ír, hogy jobb is, ha Pulszky Olaszországban marad, így együtt térhetnek haza elintézni a függő kérdéseket. Ugyanezen fond 19. sz. levelében egy nyolc hónapos, megfeszített munkáról számol be Pulszky Polixéniának (kelt. 1896. VIII. 16.): „Azt, hogy nyolc hónapi szakadatlan munka s önmegtagadás után éppen most fejeztem be annak kimutatását, hogy Károlyt az a vád nem illetheti, mint ha az ő gondjaira bízott törzsgyűjteményt akarva vagy öntudatlanul valaha is bántotta volna…”

24 A stallumszobrokat és a szószéket ugyanis csak 1897-ben leltározták be, 10 940 feletti leltári számokkal, (amelyek ma is láthatók a MNG-ben őrzött darabok hátoldalán, de ekkor egymás után, egy tömbben kerültek be a leltárkönyvbe. A stallumszobrok 1952-ben kerültek át a Szépművészeti Múzeumba, 1957-ben pedig a Nemzeti Galériába – míg a szószék az Iparművészeti Múzeumban maradt, és a hatvanas években új leltári számot kapott (az egykor egyben leltározott tárgyak, így a szószék azonosításában Semsey Balázs, az Iparművészeti Múzeum Bútorosztályának vezetője volt segítségemre).