A múzeum bőséges 20. százada

A 19. század utolsó harmadában a tudományágak differenciálódása figyelhető meg, a folyamatban a muzeológia szakterülete sem kivétel: megkezdődik a nagy, egységes nemzeti gyűjtemények tagozódása, önálló szakintézményekre bomlása. Mindez természetesen a Magyar Nemzeti Múzeumot is érintette, e folyamat nálunk is elkezdődött az 1870-es években. A tudományos szemléletváltozás mellett a szakgyűjtemények kiválását egy súlyos gyakorlati probléma leküzdésének igénye is elősegítette: a múzeum gyűjteményeiben őrzött tárgyi anyag mennyisége ugyanis annyira felduzzadt, hogy az intézmény állandó, akut raktározási gondokkal küszködött.

A szakgyűjtemények kiválása ezen a problémán bizton segíthet – remélhették a döntéshozók. Ugyanakkor, a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek szétválása hosszú – a század történelmi kataklizmáihoz, az állam mindenkori gazdasági teherbíró képességéhez, valamint az aktuálpolitikai érdekekhez kapcsolódó – folyamat volt, amely csupán az 1990-es években zárult le megnyugtató módon.

A Magyar Nemzeti Múzeum 20. századi története minden bizonnyal 1894-ben, Szalay Imre igazgatói kinevezésével kezdődött, aki tisztségénél fogva fontos szerepet játszott az 1896-os millenniumi rendezvények szervezésében, majd az 1900-as párizsi világkiállításon történő magyar bemutatkozás létrehozásában is. Megjegyzem, a múzeum Párizsban a magyar kulturális intézmények kiállításán, valamint a magyar pavilon történeti és néprajzi tárlatainak rendezésében is jelentős szerepet vállalt, több mint hatszáz tárgy bemutatásával. A középkori Magyarország művelődéstörténetét bemutató termekben olyan, a mai állandó kiállítást is meghatározó műtárgyak sorakoztak, amelyeket addig csak Budapestre látogatva tekinthetett meg a külföldi publikum. Szalay igazgató úrnak adatott meg, hogy a centenáriumi év ünnepségeit levezényelje. A jeles esemény alkalmat adott arra, hogy a kormányzat rendezze a múzeumi tisztviselők rang- és fizetéstábláját. Nem kis dolog volt mindez, hiszen a tudományos személyzet meghaladta a negyven főt, míg harminc kisegítő alkalmazottat is foglalkoztatott az intézmény. Ebben az évben avatták a múzeumalapító Széchényi Ferenc egész alakos szobrát a Múzeumkert északi oldalán, a főlépcsőházban pedig leleplezték József nádor és Pollack Mihály mellszobrát.

Hogyan is nézett ki ekkor a múzeum szervezete? Az életben lévő szabályozás szerint a Széchényi Országos Könyvtár, az Érem- és Régiségtár, a Képtár, az Állattár, az Ásvány- és Őslénytár, a Növénytár, valamint a Néprajzi Osztály egységeiből állt össze egésszé a múzeum testülete. A gyűjteményekben több mint hárommillió tárgyat gondozott az intézmény szakembergárdája. Ez az elképesztő nagyságú gyűjteményegyüttes már évtizedek óta raktározási gondokat okozott a múzeumnak. A századforduló előtt több bizottság is foglalkozott az intézmény tarthatatlan helyzetével. A gondok enyhítésére felmerült egyebek között a két belső udvar egyikének befedése, ám ez az elgondolás nem valósult meg. A zsúfoltságot tetézte, hogy a múzeum épületének egy része (ez a Dísztermen kívül a főlépcsőházat, a Rotundát és a kandallótermeket érintette) az Országgyűlés Főrendi Háza üléseit szolgálta. Emiatt a múzeum- és könyvtárlátogatók csupán az oldalbejáratokat használhatták. Ez az állapot az Országház épületének elkészültével, 1902-ben szűnt meg, amikor a Főrendiház végre átköltözhetett új otthonába a múzeumi „albérletből”.

A Növénytár már ekkor sem a főépületben működött, a Néprajzi Osztály anyaga pedig a városligeti Iparcsarnok rossz állagú épületében kapott helyet. 1906-ban a Képtár a frissen elkészült Szépművészeti Múzeum épületébe költözött.

A múzeum műtárgyai ebben az időben a fentebb felsorolt tárak gyűjteményei szerint voltak kiállítva, a bevett kiállítási gyakorlat szerint: a lehető legtöbb tárgy prezentálására törekedve. Ennek köszönhetően a korszerű és mutatós (manapság is csodálatra méltó) vitrinek zsúfolásig teltek műtárgyakkal. A koncepció már akkoriban sem volt modernnek mondható. A gyűjteményi bemutatókon kívül az érdeklődők a főépületben tekinthették meg a Deák Ferenc-emlékszobát, valamint a budavári királyi palotában az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumot (1908-tól), amely szervezetileg szintén a Nemzeti Múzeumhoz tartozott.

Az épület állandó belső világítása megoldatlan volt, így a tárak gyűjteményeit csak a természetes fényre hagyatkozva lehetett megtekinteni (hétköznapokon váltakozva reggel 9 és 14 óra között, míg vasárnap az összes tár nyitva tartása mellett 9 és 12 óra között). Ugyanez a probléma a könyvtár olvasótermét is érzékenyen érintette. Figyelembe véve, hogy a századfordulón az éves látogatószám elérte a háromszáz-négyszázezer főt, érthető, hogy a korszerű világítás megoldását elsődleges prioritásként kezelték a múzeum vezetői.

A múzeum történetében mindig nagyon fontos volt az adományozás. Sajnos az összes kiváló donátor kiemelésére nincs lehetőség, ám néhányukat meg kell említeni. 1901-ben Delhaes István festőművész felbecsülhetetlen értékű régiséggyűjteményét ajándékozta a múzeumnak, amelynek húszezer darabot meghaladó numizmatikai anyaga jelentősen emelte az Éremtár presztízsét. Az Erkel-hagyaték, majd a Madách-hagyaték a Könyvtár állományát gyarapította.

A Nagy Háború előtt több korszerű régészeti ásatást vezényeltek le a múzeum szakemberei. Őskori lelőhelyeket tártak fel Tószeg-Laposhalmon, valamint megkezdődött a dunapentelei ásatás, amely római kori emlékek feltárására irányult. A múzeum egyre gyarapodó és egyre magasabb szakmai színvonalon kezelt gyűjteményei, valamint a határokon átívelő tudományos tevékenysége révén – köszönhetően a magasan képzett szakembergárdának – több tudományág hazai központjává vált. Mindennek megalapozója a ragyogó elméleti szakember és tudományszervező Pulszky Ferenc főigazgató volt, akinek vezetésével a 19. század utolsó harmadában olyan tudatos építkezés ment végbe a Nemzeti Múzeum tudományos műhellyé szervezése terén, aminek köszönhetően az intézmény külföldi elismertsége jelentősen megnövekedett, ennek köszönhetően a szakalkalmazottak bekapcsolódhattak a nemzetközi tudományos vérkeringésbe. A külföldi tanulmányutak, konferenciák segítették a modern muzeológiai irányzatok megismerését, illetve több, korszakalkotó tudományos publikáció is ezekben az években készült el a múzeum jeles szakembereinek köszönhetően.

A Nemzeti Múzeum a kezdetektől fogva jelentős szerepet játszott a magyar restaurátorszakma fejlődésében. A mai értelemben vett modern műtárgyvédelem Gasparetz Géza Elemér vegyész-restaurátor munkásságához köthető, aki 1913-ban hozta létre a Régiségtár kémiai és konzervátor laborját. Gasparetz modern technológiákat alkalmazott a restaurálásban, és már a megelőző konzerválásra is nagy hangsúlyt fektetett. Ezt a fejlődést azonban megakasztotta az első világháború kitörése. A háború kártékonyan hatott a tudományos életre, így a múzeum fejlődésére is. A nemzetközi kapcsolatok befagyása, a csökkenő javadalmazás, számos munkatárs katonai szolgálatba állása (hárman közülük sajnos hősi halált haltak, többen megsebesültek) meggátolta a fellendülés fenntartását.

Maga az épület is megsínylette a háborús éveket, ugyanis a kötelező fémbeszolgáltatás miatt bár a múzeum megtarthatta műtárgy harangjait, cserében azonban az épület tetőzetének és csatornarendszerének összes réz elemét át kellett adnia. A színesfémet rossz minőségű bádoggal helyettesítették, amely később beázásokhoz és gyorsabb állagromláshoz vezetett. Báró Szalay Imrét (1912-ben kapott bárói címet az uralkodótól) 1916-ban Fejérpataky László, a Könyvtár vezetője követte az igazgatói székben. Fejérpataky a legnehezebb években irányította a múzeumot, ám állta a sarat mind a háborús évek, mind a forradalmak és a román megszállás embert próbáló hónapjai alatt.

A múzeumok átszervezését már a Népköztársaság kultúrpolitikája is felvetette, a Tanácsköztársaság pedig az addigi rendszer drasztikus átalakítását tervezte. A bolsevik diktatúra hónapjai alatt részletes terv készült a régi szervezet megváltoztatására: e szerint a Nemzeti Múzeumban csupán a néprajzi, a régészeti és a történeti gyűjtemények maradtak volna, nevét Művelődéstörténeti Múzeumra akarták változtatni. Egyes gyűjtemények átadása meg is kezdődött, ráadásul a bolsevikok a magántulajdonban lévő műkincsek szocializálásában a múzeumok szakembereinek tudományos ismereteire is számítottak. Szerencsére azonban a diktatúra bukásának köszönhetően a kommunisták törekvéseinek nagyja papíron maradt. A Kun-rezsim bukását követő román katonai megszállás alatt a Nemzeti Múzeumban lévő, a háború miatt itt letétként őrzött, erdélyi magántulajdonban lévő műkincsekre a románok mindenáron rá akarták tenni a kezüket. Az időközben hazánkba érkező, öt antant tábornok vezette misszió, amely a román hadsereg ellenőrzésére érkezett, próbált közvetíteni, ám mégis, 1919. október 5-én a románok erővel kívántak behatolni a múzeum épületébe, érvényt szerezni vélt jogaiknak. Mindössze hetvenkét ládát kívántak elvinni, ám a múzeum vezetői és a magyar kormány odaérkező képviselője megakadályozták a katonai behatolást, majd a helyszínre siető Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, az antant misszió tagja, lezárta a raktárakat, lepecsételte az ajtókat, ezzel előzve meg egy esetleges újabb atrocitást. Bandholtz tette azóta is élénken él a magyar köztudatban, híres lovaglóostora és az egyik lepecsételt zárszalagja ma is az Állandó Történeti Kiállítás becses látványossága. 1919 november közepére a Nemzeti Múzeum mindennapi élete lassan visszazökkent a régi kerékvágásba, miután lezajlottak a munkatársak forradalmi eseményekben való részvételét vizsgáló igazoló eljárások. Az intézmény anyagi helyzete sajnos nem sokat javult, javadalmazása messze alulmúlta az etalonnak tekintett 1913-as színvonalat. Mindennek következtében 1925 és 1931 között telente előfordult a szénhiány miatti zárva tartás, amely a tudományos kutatóhelyként működő Könyvtárat is érintette.

Az országos közgyűjtemények életében fontos változást hozott Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezése, aki 1922-ben – konzultálva az érintett intézmények vezetőivel – keresztülvitte a nagy közgyűjtemények önkormányzatáról és személyzetéről szóló 1922. évi XIX. törvényt, amely létrehozta az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet, a legjelentősebb közgyűjtemények autonóm, önkormányzatként működő szervezetét. A Nemzeti Múzeum (és a Széchényi Könyvtár) mellett e körbe tartozott az Országos Levéltár, a Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtára. Még alig vezették be az új szervezeti kereteket, Fejérpataky László főigazgató elhunyta (1923 eleje) miatt új vezető került a múzeum élére: előbb megbízott főigazgatóként Horváth Géza igazgatta az intézményt, majd még abban az évben Hóman Bálintot, a Könyvtár igazgatóját nevezték ki. Az új vezető az intézmény decentralizálására törekedett, többek között a természettudományos osztályok önálló múzeummá válását sürgette. Hóman minisztériumi kapcsolatainak hála a múzeum anyagi lehetőségei a következő években folyamatosan javultak. Ekkor nyílt lehetőség a már 1913 óta tervezett új állandó kiállítás megrendezésére, valamint a raktárgondok enyhítésére több gyűjtemény ki-, illetve áthelyezése is megtörtént. A Néprajzi Tár gyűjteményeit a rossz állapotban lévő városligeti Iparcsarnokból egy Hungária körúti gimnázium oldalszárnyába helyezték át. Az Állattár egy Szentkirályi utcai bérházba került, majd egy év múlva a Baross utcában kapott állandó helyet. A Széchényi Könyvtár levéltári osztálya az Országos Levéltárban kapott elhelyezést, ám szervezetileg továbbra is a múzeumhoz tartozott. A régi, az egyes tárakhoz kapcsolódó állandó kiállítások rendszerét az Érem- és Régiségtár élére 1913-ban kinevezett Varjú Elemér modern, enteriőrökön alapuló, az addigiaknál egységesebb állandó művelődéstörténeti kiállítással kívánta felváltani. Már vezetése első évében megkezdte ennek tervezését, ám a háborús évek, valamint az ebből következő pénzhiány miatt csupán az 1920-as évek elején kezdhette meg a kiállítás létrehozását. A tárlat szakaszosan, 1923 és 1926 között készült el, előbb hat, majd még négy teremmel bővült. A Díszteremben a Fegyvertár anyagát állították ki, ugyancsak modern keretek között. A tárlat azonban még ekkor sem teljesítette azt a ma már evidensnek tartott kiállítási filozófiát, amely az egykorú, ám különféle gyűjteményekbe tartozó tárgyakat közösen, egységben kezeli, teljes képet adva egy-egy történelmi korszak életéről.

Szokatlanul rövid idő múlva, már 1929-ben új állandó tárlat kialakításába fogtak. Az átrendezést az indokolta, hogy az 1926-ban kezdődő épületrekonstrukciós munkálatok és egyes tárak kiköltözése jobb elhelyezkedés és nagyobb tér vált elérhetővé a kiállítás számára. Miután az 1926-os szervezeti változásoknak köszönhetően a Régészeti Tárhoz került a honfoglalás kori anyag, Varjú tisztán magyar művelődéstörténeti tárlatot rendezhetett, melynek tematikája, felépítése hasonló volt az előzőéhez. 1933-ban az Éremtár gazdag anyagát modern, új tematikájú állandó kiállítás keretei között mutatta be.

Az intézmény életében azonban a legjelentősebb változást a múzeum épületének rekonstrukciója hozta. A VKM által finanszírozott nagyszabású épületfelújítás tervezését és kivitelezését Lechner Ödön vezette, 1926-ban kezdődtek el a tervezési munkálatok, véglegesen 1931-ben adták át a felújított és átalakított épületet. (A felújított területeket elkészültük után azonnal átadták, így a múzeum csak részlegesen zárta le egy-egy épületrészét a munkálatok idejére.) A legfontosabb változást az épület padlásterének raktárakká alakítása hozta el (a múzeum külső képe nem változott, a mennyezet lejjebb süllyesztésével oldották meg a padlástér kellő magasságát). A padlástéren kívül Lechner a földszinti szolgálati lakások raktárakká alakításával, valamint a könyvtár raktárában háromszintes galéria kialakításával a régi hasznos alapterület 46 százalékával növelte az épület belső terét. Jelentős eredmény volt, hogy a főlépcsőház végre újra felszabadult (addig raktárnak használták), s a Pollack által eredetileg megtervezett körforgalom is újra megvalósult számos olyan fal elbontásával, amelyeket az utóbbi hetvenöt év alatt húztak fel. A földszinti rotundában helyezték el a római kori balácai mozaikot, amely egészen az 1994-ben kezdődő rekonstrukcióig ott volt látható.

A modernizáció fontos elemeként bevezették az épületbe a villanyvilágítást, valamint korszerűsítették a fűtést. Mindez elsősorban a Könyvtárba járó közönség számára okozott minőségbeli javulást, kitolva a könyvtári nyitvatartást. A rekonstrukciót nem az intézmény költségvetéséből, hanem úgynevezett kormányzati hitelekből finanszírozták. A múzeum javadalmazása 1925-ben érte el újra az 1913-as szintet, ezután fokozatosan emelkedett, ám a gazdasági világválság hatására újra visszaesett az 1925-ös szintre. A múzeum tudományos tevékenységét, illetve a gyűjtemények gyarapítását segítette az 1926-ban megalakult Magyar Nemzeti Múzeum Baráti Egyesülete (háromszáz-háromszázötven tagja elsősorban
az arisztokraták, valamint a nagypolgárok soraiból verbuválódott), amely a következő nyolc évben százezer pengőt gyűjtött a múzeum javára. (Az intézmény éves, átlagos költségvetése ekkor kétszáztízezer pengő volt, amelyből negyvennyolc-ezer-hétszázhatvan pengőt fordíthatott tudományos beszerzésekre.)

A Könyvtár életében korszakalkotó adományozásnak tekinthetők a Todoreszku- és az Apponyi-könyvtárak, valamint Benczúr Gyuláné könyvgyűjteményének adományozása. 1925-ben Hóman vezette be a belépődíjak rendszerét, amelynek következtében drasztikusan visszaesett a látogatószám, ám már a következő évtől újra rohamos emelkedésbe kezdett (1924-ben hetvenháromezer-négyszáznegyvennyolc, 1925-ben huszonháromezer-háromszáz, 1926-ban negyvenkétezer-nyolcszázharminckilenc látogatót regisztráltak). 1926-ban a múzeum szervezeti kereteit megváltoztatták. Átszervezték az Érem- és Régiségtárat, három önálló osztály jött létre a régi egyetlen tár helyén: a Történeti, a Régészeti és az Éremtári Osztály. A szétválás egyben a gyűjtemények szétválasztását is magával hozta. Hóman a Széchényi Könyvtár átszervezését is tervezte, itt a Levéltári és a Hirlaptári Osztályok leválasztása volt a feladat. A Néprajzi Tárban külön Antropológiai Osztály jött létre. Külön plakát- és fényképgyűjtemény alakult, majd bélyeg- és ex-libris csoport. 1924 és 1929 között ide tartozott a Zenei Osztály is.

A VKM ez utóbbi évben törvényi szinten szabályozta a magyar múzeumügyet. Az 1929. évi XI. tc. értelmében az állami kézben lévő vidéki közgyűjtemények felügyeletét az MNM hatáskörébe vonta. Ez az 1945 után is fennmaradó törvény nem gátolta a vidéki közgyűjtemények belső önállóságát, ám a törvényességi felügyeletet az MNM látta el. A Nemzeti Múzeumtól, mint az ország egyik első számú tudományos központjától elvárható volt kutatási eredményeinek rendszeres közzététele. Az első világháború éveiben és az azt követő nehéz esztendők alatt azonban akadozott a tudományos sorozatok, folyóiratok megjelentetése. A jelen dolgozat terjedelmi korlátai miatt ezek bemutatására nincs lehetőség, ám fontos kiemelni, hogy a két világháború között indult el az állandó és az időszaki kiállítások katalógusainak sorozata; az 1926-ban debütáló Archaeologica Hungaricából jött létre 1939-ben a máig létező Folia Archaeologica évkönyv. Megindult a Néprajzi Osztály által kiadott Magyar Népművészet is.

Az 1932-es velencei egyezménynek köszönhetően számos értékes magyar eredetű műtárgy került vissza hazánkba a bécsi udvari gyűjteményekből, miután az egyezmény rendelkezéseit mindkét ország elfogadta. Ennek köszönhetően került vissza Magyarországra többek között Anonymus Gesta Hungaroruma, a Képes Krónika, több Corvina, II. Ulászló díszkardja, a sokáig II. Lajosnak tulajdonított gyermekpáncél és Mária Terézia Szent István-rendje, Rákóczi hadizászlai, Mátyás és Beatrix márványreliefjei. 1932-ben, Klebelsberg halálát követően Hóman Bálint került a VKM élére. Utóda megbízott főigazgatóként Bátky Zsigmond lett, akit 1934-ben gróf Zichy István követett a főigazgatói székben.

Hóman az 1934. évi VIII. tc. szerint átalakította az Országos Gyűjteményegyetem szervezetét. Ettől kezdve az OGYE önkormányzati jogait a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa gyakorolta. Az MNMT hat önálló intézményből állt: az Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Történeti Múzeum (az MTM a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályából, Éremtári Osztályából, Történeti Osztályából, valamint a Néprajzi Tárból és a visszasorolt Iparművészeti Tárból állt össze), a Természettudományi Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége. Az új szervezeti felállásnak köszönhetően a következő években lezajlott a különálló intézmények gyűjteményei között a profiltisztítás folyamata, amely a gyakorlatban az előre lefektetett irányelvek szerinti műtárgy átadás-átvételt jelentette. Zichy gróf főigazgatói kinevezése után egy új állandó kiállítás létrehozását tűzte zászlajára. A tárlat 1937 májusában, a jeles numizmata hírében álló III. Viktor Emánuel olasz király jelenlétében nyílt meg, az előző tárlatnál jóval nagyobb területen, a modern kiállítási szemléletet követve kevesebb, ám válogatott műtárgyállományt bemutatva.

A múzeumban a két világháború között felélénkült az időszaki kiállítások rendezése. Számos évfordulós emlékkiállítás mellett kiemelendő az 1932 és 1935 között nyitva álló Ernst-kiállítás, amely Ernst Lajos kiváló magyar művelődéstörténeti és képzőművészeti anyagára épült. Nagy sikere volt a Steppe kiállításnak (1935), a Rákóczi-emlékkiállításnak (1935) és a Báthory–Sobieski-emlékkiállításnak (1933) is. Az 1928-ban, tíz év szerzeményeit bemutató tárlat rendezése Varjú Elemér érdeme volt (az újszerzeményi kiállításokat a múzeum felelevenítette az 1990-es években). Muzeológiai szempontból előremutató volt mind rendezésben, mind tematikájában a Magyar Nemzeti Nyomtatványkiállítás (1937).

A második világháború kirobbanásáig, pontosabban hazánk háborúba lépéséig a múzeumi munka zavartalanul folyt. A régészeti ásatások, illetve a gyűjteménygyarapítás, a folyóiratok szerkesztése a megszokott mederben zajlott. 1943-tól a háború végéig a műtárgyállomány biztonságba helyezése vált elsődlegessé. A gyűjtemények egy részét a pincében helyezték el becsomagolva, míg más része állami óvóhelyekre került. Miután gróf Zichy főigazgatót 1944-ben felfüggesztették állásából, majd később nyugdíjazták, megbízott igazgatóként Fettich Nándor irányította a mentési munkát. Tevékenységének köszönhetően a gyűjtemények jelentős része veszteségek nélkül vészelte át a háborús időszakot, ám a Történeti Osztály anyagának egy része elpusztult az orosz katonák gondatlansága miatt, amikor a főlépcső alatti raktár kiégett. Miután a főépület számos bombatalálatot szenvedett el a főváros ostroma alatt, a háború befejeztével az első feladat az épületben esett károk kijavítása volt. A pénz-, munkaerő- és építőanyag-hiány miatt a múzeum épületének helyreállítása lassan haladt. Az első feladat a tető rendbehozatala volt, ez még 1945-ben megtörtént. Ezt követően, ahogy a mindenkori kormányzat lehetőségei engedték, a helyreállítási munkálatok 1948-ig elhúzódva folytatódtak. Ebben az esztendőben rendezték meg az első nagyobb időszaki kiállítást az 1848–49-es forradalom- és szabadságharc centenáriuma tiszteletére. Ez volt minden idők leglátogatottabb kiállítása: egymillióan tekintették meg. 1945-ben a még működő Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa szervezeti átalakításba kezdett: a Néprajzi Osztályból önálló múzeum alakult, újra önálló lett az Iparművészeti Múzeum, és a Történeti Osztályból kivált a Történeti Képcsarnok.

Fettich Nándor igazgatói mandátumát nem hosszabbították meg, 1946-ban Huszár Lajost nevezték ki az intézmény élére. Ő volt akkor is az igazgató, amikor 1949-ben megszüntették a még Klebelsberg alatt létrehozott, majd Hóman által továbbfejlesztett Országos Gyűjteményegyetem (1934 után Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa) alá betagozódott országos közgyűjtemények önkormányzati szervezetét. Visszaállt tehát az 1922 előtti szervezeti állapot. Az Országos Széchényi Könyvtár 1949-től önálló intézménnyé vált ugyan, de a Nemzeti Múzeum épületében maradt. 1950-ben új állandó régészeti kiállítás épült fel, amelyet már 1954-ben átrendeztek. 1952-ben nyílt meg a háborút követő első állandó történeti kiállítás. 1953-ban hatalmas sikert aratott a Rákóczi-szabadságharc kitörésének kétszázötvenedik évfordulóján rendezett Rákóczi-kiállítás.

1951-ben Fülep Ferenc került az intézmény főigazgatói székébe, aki harmincöt esztendeig, 1986-ig vezette a múzeumot. Regnálása kezdetén, 1952-ben a Történeti Tárat két osztályra bontotta: megszületett a Középkori Osztály (vezetője László Gyula lett) és az Újkori Osztály. Még ugyanebben az évben önálló Központi Régészeti Könyvtár alakult. 1953-ban pedig önálló (régészeti) Adattár jött létre, amely országos feladatkörrel rendelkezett. A múzeum ebben az időben számos nagy jelentőségű régészeti ásatásban (Istállóskő, Zalavár, Szőny stb.) vállalt kiemelkedő szerepet. 1954-ben újra elindult a Folia Archaeologica, a Régészeti Osztály évkönyvének szerkesztése. A háború alatt, illetve a két világháború között a pénzhiány hatására a restaurátori tevékenység visszaesett az intézményben. A műtárgyvédelem területén Baky Győző 1942-es érkezésének köszönhetően, a következő két évtizedben zajlottak le előremutató folyamatok. 1953-ban Baky vezetésével alakult meg a Restaurátori Osztály (általános, fém-, érem-, textil-, papír- és hangszerműhelyekkel) a múzeumban. Az osztályvezető több új technológiát és eszközt alakított ki a rovartalanítás és a fémtisztítás tárgyában.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres harcaiban a múzeum épülete és gyűjteményei ismét maradandó károkat szenvedtek. Az épületet már a Rádió ostromakor is érték belövések, majd a szovjet hadsereg harckocsijai állomásoztak a kertben. Október 25-én a múzeum délkeleti szárnya, benne a Természettudományi Múzeum Afrika-kiállítása kigyulladt, a régészeti kiállítást le kellett bontani. Sajnos a tűzoltókat akadályozták a mentésben, így az oltás lassabban haladt a lehetségesnél. Az Állattár Baross utcai épülete is szörnyű károkat szenvedett november 5-én, a gyűjtemény egyharmada elpusztult.

A forradalom leverése után a múzeum szakembergárdája jelentősen kicserélődött, többen emigráltak, helyükre új, fiatal munkatársak érkeztek, az ő beépítésükben nagy szerepet játszottak a régi, tapasztalt kollégák. A tudatos nevelés hatására új tudósgeneráció jött létre, amely évtizedekre meghatározta a Nemzeti Múzeum arculatát. 1962-től több új vidéki intézménnyel bővült, kezdetét vette a múzeum filiáléhálózatának kiépülése, amely mára teljesen az anyaintézmény részévé vált. Így épült be a szervezetbe a visegrádi Mátyás Király Múzeum, a sárospataki Rákóczi Múzeum, a monoki Kossuth Lajos Múzeum, és 1985-től az esztergomi Vármúzeum, valamint a vértesszőlősi őskori lelőhely is.

Az időszaki kiállítások száma a háborút követően folyamatosan nőtt, főként az évfordulós emlékkiállítások és a kiemelkedő régészeti leletegyütteseket bemutató tárlatok kerültek fókuszba. Ebben az időszakban a Nemzeti Múzeum régészeti eredményei mind a feltárásokban, mind az ezekhez kapcsolódó leletfeldolgozásokban, kiállításokban és az ezeket összegző monográfiákban kimagasló, a következő évtizedek színvonalát is meghatározó jelentőségű voltak.

Mindeközben az Éremtár vezetője, Huszár Lajos évtizedeket átívelő tudományos munkássága, kutatási eredményei révén megszülettek azok a szakmunkák, amelyek a magyar éremtan egészének fejlődésére hatással voltak, monográfiái, feldolgozásai máig hatóan támasztják alá a tudományágat.

A mind modernebb muzeológiai módszerek alkalmazásának köszönhetően a gyűjtemények gyarapítása és feldolgozása került előtérbe a történeti osztályokon. A Folia Historica 1972-es megindulásával a régészeti évkönyv után a történeti osztályok szakembereinek publikációi is saját kiadványban jelenhettek meg. Mindannyian büszkék lehetünk arra, hogy a két évkönyv mind a mai napig töretlenül megjelenik a múzeum szakembereinek szerkesztésében.

1977-ben tizenhat év ásatási eredményeit felhasználva új állandó régészeti kiállítás létesült, amely egészen 1994-ig volt látogatható. E tárlat az előzőekhez képest nagyobb költségvetéssel készült, az eddiginél nagyobb területen, jelentősebb leletanyagból válogatva, modern kiállítási módszereket alkalmazva.

1978 rendkívül fontos év a Nemzeti Múzeum történetében. Ekkor kerültek haza az Amerikai Egyesült Államokból a magyar koronázási jelvények, amelyek még a második világháború végén kerültek amerikai kézbe. A koronázási jelvények őrzését, kutatását és kiállítását a magyar állam a Nemzeti Múzeumra bízta. A Szent Korona, a jogar, az országalma és a koronázási palást 1989-ig a Díszteremben volt megtekinthető, majd a főbejárat szintjén, az alsó rotundától balra lévő teremben alakítottak ki a koronázási jelvények számára egy kincstár jellegű, biztonságtechnikailag és műtárgyvédelmi szempontból a kor legmagasabb színvonalán álló kiállítóteret. A koronázási jelvények (a palást kivételével) egy újabb állami szintű döntés eredményeként 2000-ben elhagyták a Nemzeti Múzeumot, azóta az Országház Kupolatermében csodálhatják meg azokat a látogatók.

A máig emlékezetes Szent Korona-kiállításnak köszönhetően az éves látogatószám jelentősen megugrott: az 1990-ig tartó tizenkét év alatt nyolcmillióan látták a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket az intézményben. A huszonkét évig itt őrzött uralkodói jelvények nagyarányú látogatottsága mellett tovább emelték a nézettségei mutatókat az 1970-es évektől jellemző külföldi, nagy népszerűségnek örvendő kiállítások (például a perui aranykincsek 1975-ben és a kínai agyagkatonák bemutatása 1988-ban). Ebben az időben a Nemzeti Múzeum is egyre több kiállításon mutatkozott be külföldön.

1980-ban az intézményi szinten már független, ám még a főépületben működő Országos Széchényi Könyvtár költözése aktuálissá vált. Az OSZK kormánydöntés értelmében megkapta a Budavári Palota F épületét, amelyben négy év alatt rendezkedett be. Mindez háromezer négyzetméter terület felszabadulását eredményezte a főépületben, ami nagyon sokat segített a teljes épületrekonstrukció megkezdésekor. 1985-ben meg is indult az épület műemléki rekonstrukciójának felmérő és tervező szakasza Siklósi Mária vezetésével.

1986-ban Fülöp Ferenc hosszú regnálását követően rövid ideig Kovács Tibor megbízott főigazgatóként irányította a múzeumot, majd még ugyanebben az évben Fodor István foglalta el a főigazgatói széket. Ő vezette át az intézményt a rendszerváltás izgalmas időszakán, s az ő igazgatása alatt kapcsolták a Nemzeti Múzeumhoz a Legújabbkori Történeti Múzeumot, amely hivatalosan 1990-ben integrálódott az intézménybe. Ez a munkásmozgalmi gyökerű múzeum kétségtelenül jelentős 20. századi történeti tárgyi gyűjteményeket hozott magával, valamint újra az anyaintézménybe került a Történeti Fényképek hatalmas gyűjteménye, önálló főosztályként (1964-ben ugyanis a Történeti Fényképgyűjtemény innen került át a Legújabbkori Történeti Múzeumba).

Az LTM integrációja kisebb zökkenőkkel megtörtént az 1990-es években, a történeti anyag (textil-, zászló-, plakát-, röplap-, kisnyomtatvány-, irat-, bútor-, háztartási, bélyegző- és pecsétnyomó-gyűjtemények) a frissen alakult Legújabbkori Főosztályban egyesült, míg a képzőművészeti tárgyak a Történeti Képcsarnokhoz kerültek, az érem-, papírpénz-, értékpapír- és kitüntetésanyag pedig az Éremtárba olvadt. Az LTM szakembergárdája értelemszerűen azokhoz az új osztályokhoz került, ahová gyűjteményeik révén betagozódtak. Az épület nagy rekonstrukciós munkálatai közben születő új állandó történeti kiállítás létrehozásában már az LTM-ből átjött kollégák is részt vettek, régi raktáraikból pedig még az új évezred beköszönte előtt leköltözött műtárgyállományuk a főépületben az új igényeknek megfelelően kialakított modern raktárakba. Az LTM Adattára és Könyvtára anyagai értelemszerűen a Nemzeti Múzeum hasonló intézményi egységeihez kerültek, csakúgy, mint a restaurátor szakemberek. A rendszerváltás után a Központi Múzeumi Igazgatóság mint önálló szervezet megszűnt, feladatkörét a magyar állam a Nemzeti Múzeumra ruházta. Így jelentős informatikai kapacitás, a restaurátorképzés egy része, restaurátor szakkönyvtár és nyomda került a Nemzeti Múzeum égisze alá. A Természettudományi Múzeum teljes kiköltözése is aktuá-lissá vált ebben az időben. Miután a TTM megkapta a Ludovika Akadémia egy részét, 1994 után fokozatosan beköltözött új épületébe, és a még a Nemzeti Múzeumban lévő anyagok is lassan átvándorolhattak az új helyükre.

1993-ban Kralovánszky Alánt nevezték ki a múzeum élére, ám sajnálatos módon csupán néhány hónapig vezethette az intézményt, hirtelen bekövetkezett halála után Gedai István került a főigazgatói székbe. Az ő regnálása alatt, 1994-ben kezdődött el a múzeum főépületének teljes műemléki rekonstrukciója. Ebben a szakaszban Dobozi Miklós és Rosch Gábor építészek, a Közti Rt. vezető tervezői irányították a munkát, a múzeum főépítésze, Gaál Péter közreműködésével. A kivitelezést az Architekton Rt., majd 2003-tól a 2006-os átadásig a Maszer Rt. végezte. A múzeumépület rekonstrukciója szakaszosan zajlott, így az intézménynek nem kellett bezárnia kapuit a látogatók előtt.

A rekonstrukciós munkálatok előkészítésekor Pollack Mihály eredeti elképzeléseihez nyúltak vissza a tervezők, a modern műemlékvédelmi irányzatot magabiztosan ötvözték a legújabb technológiák alkalmazásával. Óriási feladat volt a pinceszint falainak víztelenítése, valamint a műszaki berendezések teljes cseréje. Új, csak az időszaki kiállítások számára megnyílt terekkel bővült a kiállítótér (József Nádor Termek), létrejött a Lapidárium (római kori kőtár) állandó kiállítása a pinceszinten, az állandó kiállítások számára az első- és második emeleten alakítottak ki termeket, ezek a kiállítások az őskortól napjainkig mutatják be a Kárpát-medence történetét (az új Állandó Történeti Kiállítást 1996-ban adták át). A Régészeti Állandó Kiállítás (Kelet és Nyugat határán címmel) 2002-re készült el, modern muzeológiai felfogásban, a kornak megfelelő audiovizuális eszközök felhasználásával. A honfoglalás kori részt sajnos jóval később, 2014-ben adták már át, így téve teljessé a komplex történeti kiállítást.

A millecentenáriumi évben nagyszabású honfoglalás kori időszaki tárlatot rendezett a múzeum. A Honfoglaló magyarok című kiállítást külföldön (Milánóban, Caenben, Toulouse-ban, Turkuban és Bolognában) is bemutatták.

Az intézmény 1999-ben, Kovács Tibor főigazgatósága első évében Brüsszelben, az Europalia rendezvénysorozat keretében több időszaki kiállítást rendezett (fegyvertörténeti, pénztörténeti és egy komplex, hazánk középkori és újkori történetét bemutató tárlatokat). Hazai környezetben pedig egy rendkívül nagyszabású, Közép-Európa történetét bemutató, több ország közös rendezésében létrejött gigatárlat készült el 2000-ben, Európa közepe ezer körül címmel. A budapesti premier után e kiállítás Berlinben, Krakkóban, Mannheimben, Prágában és Pozsonyban is bemutatkozott. A rekonstrukció ebben az időben is feszített ütemben folytatódott. Az északi udvar alatt modern, jól felszerelt restaurátor-műhelyek létesültek, valamint itt kapott helyet a fényképészeti laboratórium is.

Megújultak a főlépcsőház freskói, ma már a Kupolaterem és a Díszterem is újra a régi fényében ragyog. A homlokzat és a főlépcső rekonstrukciója ekkor ugyancsak megtörtént.

2003-ban, a rekonstrukciós munkák finisében belső szervezeti reformok is életbe léptek Kovács Tibor főigazgató tervei szerint. A Régészeti és a Középkori Főosztályok egyesítéséből létrejött a Régészeti Tár, míg az Újkori és a Legújabbkori Főosztályok egyesítése után létrejött a Történeti Tár. A Nemzeti Múzeum hosszú 20. századát minden bizonnyal ennek az évnek az eseményeivel illik befejezni, hiszen az új szervezetei keretek és a megújult főépület átadása (a végleges átadás valamivel később, 2006-ban történt meg) vezette át az intézményt a 21. századba.

Irodalom

•  Aczél Eszter: A Magyar Nemzeti Múzeum a 19. században.
  A Nemzet Múzeuma. Szerk.: Pintér János, Budapest, 2009
•  Pallós Lajos: A Magyar Nemzeti Múzeum története a 20. században. A Nemzet Múzeuma. Szerk.: Pintér János, Budapest, 2009
•  Rosch Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum építéstörténete 1836–2006-ig. A Nemzet Múzeuma. Szerk.: Pintér János,
  Budapest, 2009
•  Földessy Péter–Sipos Enikő: Állományvédelem és restaurálás
  a Nemzeti Múzeumban. A Nemzet Múzeuma. Szerk.: Pintér János, Budapest, 2009
•  Fejős Imre–Korek József: A Magyar Nemzeti Múzeum története. Budapest, 1971
•  Fülep Ferenc: A magyar Nemzeti Múzeum. Budapest, 1977
•  Gál Vilmos: A Nemzeti Múzeum kiállításai a két világháború között. Magyar Múzeumok, 2002/3. Budapest, 2002
•  Gál Vilmos: A Magyar Nemzeti Múzeum története a két világ-háború között.Folia Historica XXII., Budapest, 2005
•  Korek József: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1945–1964.Folia Archaeologica XVII., Budapest, 1965
•  Magyar Nemzeti Múzeum. Főszerk.: Fodor István,
  Budapest, 1992