Pénz, paripa, fegyver… – miből lesz a látvány?
A hazai kiállítások installációinak tervezéséről és kivitelezéséről
MúzeumCafé 44.
A kiállítások rendezése összetett munka, amelynek során leginkább a kurátor áll előtérben, aki lehet régész, történész, művészettörténész, néprajzkutató vagy még sok más tudományág képviselője. (Még a muzeológus összefoglaló terminust sem alkalmazhatjuk rá, hiszen nem ritkán nem is múzeumi szakember.) A kurátor kifejezés az angolszász múzeumi gyakorlatból került át a magyar szóhasználatba: a latin curare szó (gondot viselni, törődni) alapján az angolban a curator nem csupán kiállításrendezőt jelent, hanem a múzeumi gyűjteményt gondozó szakembert (vagyis tulajdonképpen azt, akit mi muzeológusnak hívunk), aki nem mellesleg kiállítások rendezésével is foglalkozhat. De az utóbbi időkben a múzeumokban egy másik szereplő is legalább ugyanolyan fontossá vált, mint a kiállítás rendezője, és ez nem más, mint a tervező, akit látványtervezőnek is szokás nevezni.
Itthon hosszú ideig nem volt érdekes, hogy ki „találja ki” a kiállítások látványát – részben azért sem, mert volt egy intézmény, amelynek ez volt a feladata. Az Elnöki Tanács 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelete alapján a műemlékvédelem és a múzeumügy egységes ügykezelésének központi szabályozására – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, illetve annak jogutóda felügyeletével – létrejött a múzeumok központi irányító szerve, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, amely később Múzeumok Országos Központja néven működött (közhasználatú rövidítése MMOK, majd MOK volt). Bár Ortutay Gyula elnök a modern magyar muzeológia nemzetközi rangú igazgatási szervezetét alakította ki belőle, 1953-ban megszüntették, a múzeumok központi irányítása pedig a tárcához került. A MOK gondoskodott a kiállítások tervezéséről és kivitelezéséről is, de mivel erre a legtöbb esetben ugyanazt a szakembert alkalmazták, a kiállítások igencsak egységesek lettek látványuk jellegzetesen a kor belsőépítészeti ízlését és anyaghasználatát tükrözte. (Persze meg kell jegyeznünk, hogy a hetvenes–nyolcvanas években jóval kevesebb kiállítás készült, mint manapság.) Több múzeumban még ma is találkozhatunk ilyen állandó kiállítással.
A kilencvenes évektől lassan indult meg a változás, csakúgy, mint a kiállítások számának növekedése; ez utóbbi inkább az ezredfordulót követően számottevő. A Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban átadott állandó történeti kiállítása az egyik legjellemzőbb példája ennek a változásnak, ami magával hozta, hogy a kiállítás látványa fontossá vált, és a látványtervező, illetve a kurátor – ez esetben kurátorok egész csoportja – szorosan együttműködött. Ez a kiállítás ma már „korosnak” számít ugyan a maga csaknem két évtizedével, de semmiképpen sem elavultnak. Készültének története megérne egy önálló írást, mint ahogy a magyar múzeumügy történetének sok-sok más, feldolgozatlan fejezete is.
A kétezres évek elejétől keltezhető a kiállítási látványtervek készítésének intézményesülése. A 2003-as év egyfajta áttörést jelent, és ez ismét a Nemzeti Múzeumhoz köthető: a Narmer Építészeti Stúdió két olyan kiállítást is tervezett az intézménynek ebben az évben, amelyek úttörő jelentőségűek. A Narmer szakemberei történetében is, hiszen elindultak egy olyan úton, amely mára azt eredményezte, hogy a múzeumi kiállítások tervezése terén lényegében uralják a terepet. A Nemzeti Múzeum régészeti állandó kiállítása mellett a sárospataki tagintézmény, a Rákóczi Múzeum Rákócziak dicső kora című időszaki kiállításának látványtervét készítették el. Mindkét munkán megfigyelhetők azok a vonások, amelyek máig a tevékenységük jellemzői maradtak, és amelyek révén ma már belépve egy-egy múzeumi kiállításba, szembeötlő és azonosítható a „Narmer-stílus”.
A Narmer honlapján a kiállítástervezés almenüpont alatt 2003-tól csak 2011-ig találunk ugyan anyagot, de tudjuk, hogy az elmúlt három évben is ugyanolyan intenzitással dolgoztak ezen a területen, mint korábban.
A kiállítások csaknem évtizednyi dokumentációja, na meg persze saját élő emlékeink révén jól érzékelhető, milyen volt az indulás, milyen változások történtek ez idő alatt, ha történtek. A kiállítások tárgyanyagát bemutatva hol az esztétikum, hol pedig az értelmezés kapott erősebb hangsúlyt. Érvényes ez az állandó és az időszaki kiállításokra egyaránt. A kiállítási tér, a látvány önmaga is egyfajta művé, műalkotássá válik, amelynek nem ritkán alárendelődik a bemutatott műtárgyanyag. Egyszerű, letisztult, visszafogott a látvány, a tárlók és vitrinek kialakítása hasonló, a színek összhangban vannak a bemutatott anyaggal, és kedvelt megoldás a falsíkokon elhelyezett szöveg a teremfeliratok helyett. Gyakran jelenik meg a műtárgyak egy-egy jellegzetes motívuma díszítő elemként. A tárgyak csoportosítása, elrendezése szempontjából kevésbé tűnik fontosnak az értelmezésük, fontosabbnak látszik az, hogy mutatós, vonzó legyen a látványuk, nem ritkán a magyar múzeumügy kezdetének korát, a legkorábbi állandó kiállításokat idézve. A különböző múzeumtípusok állandó kiállításai mellett ebben a periódusban kezdődött az azóta rendszeressé váló szorosabb együttműködés a Szépművészeti Múzeummal, és 2005-ben dolgoztak először vidéken – kisebb és nagyobb múzeumokban egyaránt (Sárospatak egy országos múzeum filiáléja volt). Veszprémben, Érden, Vásárosnaményban, Nyíregyházán, Tatán, ismét Sárospatakon, Szigligeten, Pannonhalmán, Balatonfüreden, Pakson, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Keszthelyen, Kőszegen készítettek kiállítási terveket, és legtöbbször a kivitelezést is vállalták, nemegyszer külföldön is. Ez a felsorolás jól érzékelteti, hogy az országos múzeumok mellett egyre fontosabbá váltak a vidéki megrendelések is – ez köszönhető volt az Alfa pályázatok nyújtotta lehetőségnek. A sor egyúttal azt is bizonyítja, hogy 2010-re a Narmer a magyar múzeumi terület elsődleges ellátója lett a kiállítások tervezése terén.
Van-e különbség a szolgáltatások és főképpen eredményük tekintetében a kisebb vagy nagyobb vidéki múzeumokban és egy országos múzeumban végzett munkáik között? Áttekintve kiállításaikat szembetűnő, hogy vidéken „hagyományosabb” megoldásokat alkalmaztak a tárlatok látványa kialakítása során, míg az országos múzeumokban egyre több lett az interaktív elem, egyre merészebb megoldásokat választottak. Elég csak összehasonlítani két 2010-es munkát, a keszthelyi Balatoni Múzeum állandó kiállítását és a Szépművészeti Múzeum Múmiák testközelben című időszaki tárlatát. Az előbbi már-már „retro” érzést sugall, de azért mégis komolyan kell vennünk, az utóbbi végtelenül egyszerű, de a téma titokzatosságát a megfelelő eszközökkel érzékeltető látvány. Egyetlen olyan kiállítási tervet említhetünk, ami teljesen eltérő a „Narmer-stílustól”, ez a Holokauszt Emlékközpont 2005-ös (azóta átalakítással is „megfenyegetett”) állandó kiállítása. Ez jóval invenciózusabb, merészebb, rendhagyóbb, mint a többi, itt egyensúlyban van látvány és tartalom.
A Narmer honlapja is bizonyítja, amit a múzeumi tevékenysége is érzékeltet: szakemberei komplex szolgáltatást szeretnének nyújtani ezen a területen, tegyük hozzá, eddig egyedüliként. Az építészeti tervek, a kiállítások és látványtervezés mellett a még tesztüzemben működő The Museum Store menüpont almenüpontjai, a katalógus kínálata (audiolejátszók, világítástechnika, multimédia-lejátszók, vitrinek, multimédia-monitorok, LCD-kijelzők, biztonságtechnika, guideport, interaktív alkalmazások, track and slide, bábuk) jelzi, hogy mennyire teljes körű múzeumi szolgáltatás nyújtására törekednek. A katalógus alapján lehet ajánlatot kérni, tetszőleges összeállításban, az árak ismeretében. A főoldal első menüpontja a RIVAA – Research Institute for Visualization of Architecture and Archaeology –, erről csak azt tudhatjuk meg, hogy hamarosan jön. (Amúgy érdekes az is, hogy másolni, letölteni nem lehet a honlapról, csak ha az adatainkat elküldtük.)
Mi a helyzet azonban akkor, ha akár egy országos vagy egy vidéki múzeum – megyei hatókörű városi, területi vagy éppen kiállítóhely – nincs olyan anyagi lehetőségek birtokában, hogy például a Narmert bízza meg állandó vagy időszaki kiállításainak megtervezésével és kivitelezésével? (Tegyük hozzá rögtön, ez az általánosabb, néha még az országos múzeumok esetében is.) Többször levetett anyagok újrafelhasználása a helyi grafikus elképzelései alapján – még a Nemzeti Múzeum is erre kényszerül időszaki kiállításai zömének megrendezésekor. Van, amikor ez a „házilagos” kivitel színvonalas eredményt hoz, ilyen volt például a Széchenyi-kiállítás a Nemzeti Múzeumban, és az is előfordul, hogy egy korábbi, „hivatásos” látványtervező (ez esetben Árvai György színházi díszlettervező) által megálmodott belsőépítészeti konstrukciót részlegesen újrafelhasználva készül el egy, esetleg több újabb kiállítás, mint például a Budapesti Történeti Múzeum Habsburg Mária-kiállítását követő több tárlat. És persze megvalósulhat teljesen saját erős tervezésben és kivitelezésben, erre sok országos múzeumi példát sorolhatnánk. De a szükségből erényt formálva a Petőfi Irodalmi Múzeum például időszaki kiállítások sorával bizonyította, hogy saját munkatársai – Mihalkov György és Kemény Gyula párosa – olyan eredményeket érnek el, amelyek mára már a Narmerhez hasonlóan sajátos arculatot, egyedi, jól felismerhető stílust képviselnek, és olyannyira ismertté és népszerűvé váltak, hogy számottevő kereslet támad irántuk a piacon. Vidéken is történt hasonló – a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum rendszeresen dolgozik együtt a helyi Napsugár Bábszínház kiváló tervezőjével: nekik L. Deák Réka készíti a kiállításaik látványterveit. Az efféle együttműködésre nem mindig és mindenhol adódik ugyan lehetőség, de ha igen, nagyon hasznos lehet egy másfajta szemlélet megjelenése a kiállítás tervezésben. Erre egy viszonylag új műfaj, az országos vándorkiállítások esetében is akad példa: a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége által szervezett egyik ilyen projektben a filmes látványtervezés területéről „kölcsönzött” szakemberek hoztak új stílust, megoldásokat, mozgalmasabb, látványosabb eredményeket, és komplex szolgáltatást (honlap, katalógus, arculat, grafikai és látványterv). Mivel ez a kiállítássorozat vidéki múzeumokban vándorol, nagyon fontos áttörést jelent ezen a területen, és megismerve munkájukat, több helyen már időszaki kiállítások tervezésére is kaptak felkérést egy-egy múzeumtól.
A fentiek alapján akár pozitívnak is nevezhetnénk a körkép eredményét, ha nem tudnánk, mennyire pénzfüggő műfaj a kiállítások tervezése manapság, amikor óhatatlanul versenyhelyzetbe kerülnek a múzeumok más kulturális szolgáltatásokkal összevetve. És itt már egy olyan területre jutunk, amely szorosan összefügg a múzeumok mai szerepének értelmezésével és meghatározásával, a „szentély” és a „szórakoztatóhely” lehetséges egyensúlyba hozásával. No meg azzal is, hogy a szolgáltatók körében ezen a területen is legyen versenyhelyzet, sokféleség, változatosság. És itt nagy a múzeumi szakemberek, a tudományos munkatársak, a kiállítások kitalálóinak is a felelőssége: nekik kell elsősorban tisztázniuk magukkal, a szakmán belül és a közönséggel, a szakma segítségével, hogy mit is akarnak adni, illetve az utóbbiak mit szeretnének kapni. Ehhez kellene az infrastruktúrának idomulnia, olyan szolgáltatásokkal, amelyek versenyhelyzetet hoznak létre a piacon, és nem utolsósorban olyan fenntartóval, fenntartó közösségekkel, szponzorokkal, támogatókkal, akik anyagilag lehetővé teszik mindezt.