Tanulságos borzongások, avagy sétálni a szívben
Varga Benedek, az Év Múzeuma díjas Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója
MúzeumCafé 25.
Egy korszak tudásáról sebészetről és szepszisről az antibiotikumok feltalálása előtt. Arról, hogy egy agyburokig hatoló sérülést is túl lehet élni, ha valaki úgy érzi, van még dolga. A felismerésről, hogy akit mi már csak kórháznévadóként ismerünk, az kiemelkedő orvos volt. A szomorú igazságról, miszerint a közelmúlt történelmét rendszerint alárendeljük a jelen érdekeinek. Arról, hogy a nemzet emlékezete hasonlít az egyszerű halandókéhoz: azt jegyzi meg, amire szüksége van a mítoszaihoz, és kiejti a zavaró tényezőket. Az ambivalenciá-ról, amit mindannyian jól ismerünk, miszerint utólag sem könnyű az események megítélése. Százötven évig vitatkozunk azon, hogy egy ember áruló volt-e, amikor halálos sérülése után még úgy vezeti a hadseregét, hogy sem elkapni, sem megverni nem tudják. Maga teszi le a fegyvert, megmentve harmincezer katonája életét. Ezeknek az embereknek a leszármazottai nem élnének, ha a tankönyvírók óhaja teljesül, hogy ugyanis az „áruló” tábornok inkább harcolt volna utolsó katonájáig. Mindezekkel az idén az Év Múzeuma díjjal kitüntetett Semmelweis Orvostörténeti Múzeum A sebesült Görgei című kiállításán szembesülhetünk. A kitüntetéssel a zsűri elismerte a színfalak mögötti szakmai munkát, amellyel a múzeum újrafogalmazta önmagát, nyitottá vált, közérthetővé a laikusoknak is, s egyben tudományos igénnyel nyújt kulturális élményt. Varga Benedek főigazgató huszonkét éve munkatársa az általa négy éve vezetett intézménynek. Azt mondja, véletlen balesetként került ide, ennek ellenére ez az első és máig egyetlen munkahelye.
– Hogyan történt ez a bizonyos „baleset”?
– Történelem–levéltár szakon végeztem, politikai eszmetörténettel foglalkoztam (ma is ez a szakterületem), ehhez kézenfekvő volt Angliába menni kutatni. Végül elnyertem egy British Council-ösztöndíjat, és ha öt évvel korábban születek, még az is lehet, hogy most egy vidéki angol egyetemen tanítanék. Ám 1989-ben végeztem, és bár kétszer is kimentem ösztöndíjjal, akkora volt a rendszerváltás húzása, olyan izgalmas dolgok történtek itthon, hogy muszáj volt hazajönnöm. A diploma átvétele után a családom nógatott, hogy kell egy rendes állás, a dékáni hivatalban pedig ajánlották az orvostörténetit. Bejelentkeztem hát Antall Józsefhez, aki felvett az intézménybe. Második angliai ösztöndíjam idején kezdtem el vizsgálni, hogy a 16–17. századi államfelfogás változásai és a korabeli anatómiatörténet fejlődése között van-e összefüggés, kölcsönhatás. Szép és komplikált téma volt, ennek köszönhetően kétszáz év anatómiatörténetéhez valamennyit értek is. Így lett belőlem orvostörténész. Mára már – legalábbis itt nálunk, a múzeumban – nemcsak az orvostudomány szűken vett történetével foglalkozunk, hanem az egészség, az egészségügy, a gyógyítás történetét mint kulturális jelenséget vizsgáljuk.
– Időszaki kiállításaik különös nézőpontból tekintenek egy-egy korszakra. Mindig jól megfogalmazott kérdésekre próbának több szálon is válaszolni, de mégiscsak orvosi kérdésekről esik szó, amelyek a legtöbb ember számára félelmet és borzongást jelentenek. Hogyan lehet ezt az ellentmondást áthidalva közönségcsalogató kiállítást rendezni?
– Ez az orvostörténeti múzeum mindig is eltért európai társaitól. Születésénél sok bölcsész bábáskodott, a művészet, a kultúra mindig jelen volt a falai között. Ugyanolyan értékes számunkra egy beteglátogatást ábrázoló festmény, mint a betegség leírása vagy egy korabeli orvosi eszköz. A gyógyítás történetét pár száz évente változó paradigmarendszernek fogjuk fel, megpróbáljuk bemutatni, hogy a medicina miként ágyazódik be az adott történelmi korba. Ezt a szemléletet nem én kezdeményeztem, csak markánsabbá tettem. Kibővítettük a témáinkat, hogy minél szélesebb rétegeknek tudjunk valamit kínálni, de sosem feledkezünk meg eredeti küldetésünkről: a konkrét sztorikon keresztül összetett történeti kérdéseket villantunk fel, szigorúan tudományos alapon. Nem rendezünk öncélú kiállításokat – teszem azt a plasztikai sebészetről –, vagy olyat, ami csak a borzongásról szól, miközben a látogató nem tud meg semmi újat. Azt tartom jónak, ha a szakember is kap valami különlegeset, és a laikus is érti a mondanivalót; még akkor is, ha nem ugyanazt és esetleg nem is azonos szinten fogadják be, abban egyenlők, hogy a felismerés és a megértés élményével távoznak. Külön öröm, amikor a szakmabeliek az új fénytörésnek köszönhetően másként tekintenek az általuk egyébként ismert tényekre. Vigyázunk rá, hogy ne mítoszokat jelenítsünk meg, éppen ellenkezőleg, a leginkább naprakész tudományos eredményeket, a lehető legjobb látvánnyal. Ehhez jó szemű grafikus, látványtervező közreműködésére van szükség. Nem attól jó egy kiállítás, hogy egy kicsit szebb az új tárló, mint a régi, hanem ha meg tudjuk jeleníteni a gondolatot a vizualitás nyelvén. Lényegesnek tartom a kevesebb több elvét: ne terheljük túl a látogatót, kevés tárggyal, áttekinthető terekkel dolgozzunk, amennyire csak lehet.
– A sebesült Görgei kiállításban a MOME hallgatói működtek közre.
– A MOME-val állandó szerződésünk van, a hallgatók tanrendjébe is bekerült a nálunk töltött szakmai gyakorlat. Sikerült összehangolni az érdekeinket: ők szakmai tapasztalathoz jutnak, én motivált fiatalokhoz. A következő projektünkhöz, ami a szívről szól, dizájnerek segítségét is igénybe fogjuk venni. Igazi high tech látványt képzelünk el hozzá, ahol a látogató a szívpitvarban és a szívkamrában fog sétálni, mialatt megtudja, hogyan működik a legfontosabb szerve, mit tudtak róla régen, mit ma, és hogyan kellene rá vigyázni. Ne feledjük, olyan országban élünk, ahol száz emberből 57 szív- és érrendszeri betegség miatt hal meg.
– Visszatérnek eszerint az orvostudomány történetét és eredményeit feldolgozó témákhoz, és a híres emberek sebesülése, betegsége vonal folytatás nélkül marad?
– A kettő szorosan összefügg. A Görgei-kiállításban is fontos az orvostörténeti szál (ne feledjük el, hogy a tábornok fejsebét a korszak egyik legjelentősebb doktora, a hadorvosi oktatást is megszervező és vezető Markusovszky Lajos látta el), amellett viszont szinte filmszerű az egész történet; engem speciel már legalább húsz éve izgat. És vannak még hasonló ötleteink a 19. századból, Széchenyiről vagy éppen Deákról. Például Deák depressziójának a hatása a reformkor alakulására a közönség számára ismeretlen. Tervezzük, hogy feldolgozzuk a nagy járványokat: a pestis után a kolerát, a spanyolnáthát, az influenzajárványokat. Semmiképpen sem szeretném azonban, ha ez a múzeum egyetlen rugóra járna; szeretnénk mindig meglepetést okozni, olyan kiállításokat rendezni, amelyek nem követik, hanem alakítják a közgondolkodást.
– Látogatóként milyen múzeumokat, kiállításokat kedvel?
– Amelyik szép és okos is egyben. Én is ilyeneket próbálok létrehozni: legyen mondanivalója, és nyújtson esztétikai élményt. Nincs kedvenc múzeumom, bár nagyon szeretem a drezdai Deutsches Hygiene-Museumot, a londoni V & A-t, a firenzei La Specolát vagy az athéni Új Akropoliszt; az itthoniak közül a Ludwigot, a Skanzent, a Szépművészetit, a PIM-et, a szegedi Mórát és a szekszárdi Wosinszkyt, vagy Erdélyből a Csíki Székely Múzeumot. Az persze igaz – mivel a fő kutatási területem a 16–17. századi eszmetörténet –, hogy a késő reneszánsz és a barokk korszak jobban izgat. A múzeum – és főleg a történeti múzeum – egy-egy korszak gondolkodásának és életének teljességéről szól. Az egykor divatos „histoire totale” fogalma nálunk valóban mondanivalót hordoz, illetve hordozhat, ha tényleg jó egy történeti tárlat. Ha nem, akkor persze olyan, mint a szárított homok, és még a szakmabeliek is sietve kifordulnak a teremből. Viszont egy jól megfogalmazott kiállítás mondanivalójába beletartozhat a korszak kártyajátékától kezdve az orvosi eszközökig bármi, csak persze a maga helyén és a maga súlyával.
– Az elmúlt négy év kiállításait igyekeznek minél több helyre utaztatni, még kritériumrendszert is felállítottak ehhez. Milyen eredményeket hozott mindez; valóban hatékonyan lehetett így növelni a múzeum ismertségét?
– Azt gondolom: mindenképpen nagy luxus lenne csak egy szűk körnek dolgozni. Az utaztatásnak én csak az előnyét látom. Persze ügyelek rá, hogy mindenhol az adott térség legfontosabb múzeumával kooperáljunk. Új emberekkel találkozunk, megjelenünk a helyi sajtóban, vagyis „megsokszorozódik” a munkánk hatása. Elfogadom – annak ellenére is, hogy szerencsére folyamatosan nő a látogatószámunk –, hogy aki Budapestre jön, az nem feltétlenül jut el hozzánk, ezért inkább elviszem nekik a kész terméket. Világszerte tendencia a múzeumok szerepének megváltozása, és mi is részt kívánunk venni ebben a folyamatban. Nem az a nóvum, hogy utazik egy történeti tárlat, sokkal inkább az, hogy mi ezeket eleve szállíthatónak tervezzük. A kritériumrendszer sem új, csak ezek a technikai kérdések nem voltak eddig nálunk rögzítve.
– Lehet-e rentábilis egy múzeum?
– Önfenntartó nehezen lenne, ez nem is lehet cél, viszont nem mindegy, hogy mennyi a vesztesége, illetve hogy mennyi saját bevételt tud termelni. Az utazások kapcsán is beszélhetünk költséghatékonyságról. Úgy tűnik, mi kis pénzből csinálunk viszonylag nagy focit. A múzeumi szakma általános hibájának tartom, hogy nem kommunikáljuk eléggé, hányféle módon kapcsolódunk a valós társadalmi igényekhez, és hogy az utóbbi évtizedben milyen hatalmas látogatószámmal dolgozunk: országosan ez évente nyolc-kilenc millió között mozog! Nem elég csak a múzeum értékőrző, tudományos vagy reprezentatív funkcióját hangsúlyoznunk, ez ugyanis evidencia. Fontos megfogalmaznunk, hányféle szerepet töltünk be a közművelődésen, az oktatáson vagy a képzéseken túl a turisztikában, vagy éppen a kulturális rekreációban. Nem tartom rangon alulinak, ha az épületünkben este előadások, koncertek, fogadások zajlanak, akár vacsorával egybekötve. Ahogy azt sem, ha kiállításokkal jelenünk meg orvosi kongresszusokon vagy akár kórházakban. Ezek mind bevételi forrást jelentenek, és marketingeszközként sem utolsók. Nem lehet azzal takarózni, hogy minket azért kell eltartania a közösségnek, mert értékesek vagyunk, vagy azok lesznek majd a gyűjteményeink az utókor számára. Úgy kell dolgozni, hogy most is lássák az értékeinket. Még egy lényeges dolog: amikor a Semmelweis Múzeum uniós pályázatokon – mint most például a TÁMOP keretében – elnyert pénzből hátrányos helyzetű gyerekeket hoz fel különbusszal az Észak-Alföld régióból, hogy ugyanazt a múzeumpedagógiai élményt kapják meg, mint bármelyik fővárosi elit gimnázium diákjai, akkor már társadalmi kohéziós szerepről beszélünk. Két remek múzeumpedagógussal dolgozom együtt, foglalkozásaik az emberi test működését járják körül. Így lehet behozni az ovisokat, akik a fogmosásról, a kézmosásról, a lázmérőről tanulnak. Érdekes nekik a múzeum hangulata, élvezik az órákat, s később, ha nagyobbak lesznek, visszajönnek kiállítást nézni is. Az óvodától az egyetemig minden korosztály számára van mondanivalónk, és nem csak medikusoknak. A bölcsészeknek tudománytörténetről, gondolkodástörténetről, járványtörténetről, egészségügy-történetről adunk elő. A legváltozatosabb helyekről vannak visszatérő diákjaink: Belgrádból, Ljubljanából, Münchenből, Kaliforniából.
– Az orvostörténeti könyvtár is átesett hasonló megújulásokon, mint a múzeum?
– A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum keresztmetszete elég szűk: költségvetésünk és létszámunk a teljesítményhez képest ijesztően alacsony. Lassan haladunk, de a könyvtár sem maradhat ki, hiszen a gyűjteménye ugyanolyan értékes, mint a múzeumé: a 15. századtól őrzünk nyomtatványokat, könyveket orvosi, élettudományi témákban. Mérföldkő volt a könyvtár katalógusának digitalizálása. Majd tíz évig tartott, de fent van a neten, elérhető, kereshető. Két éve belekezdtünk a könyvtár állományában lévő régi metszetek feldolgozásába: a nagyjából 15 ezerből nyolc-kilencezernél tartunk. Egyik részéről még sosem készült leírás, ezt is pótolnunk kell. A folyamat végére ez is online elérhető lesz, és bevételt is generálhat. Ha egy könyvkiadónak a világ bármely táján szüksége van illusztrációként valamelyikre, jogdíj ellenében publikálhatja, könyvben, folyóiratban vagy akár naptárban. Komolyan veszem ezt, a magyar gyakorlat ellenére, mert a könyvkiadás nemes dolog ugyan, ám a kiadó részéről üzlet is. Nem kérek eltúlzott összegeket, inkább az elvet tartom fontosnak felvállalni.
– Milyen vezetőnek tartja magát?
– Valószínűleg szokatlan és merész vezető vagyok. Hit és energia van bennem, ez biztos. Ahogy az is, hogy beleártom magam mindenbe. Huszonkét éve vagyok itt, sokféle szakmából ragadt rám ez-az. Kicsi az épület, nincs másutt hely, így a restaurátorműhelyben teázunk. Olyankor nem állom meg, hogy a restaurátortól meg ne kérdezzem, miért nem hipermangánnal öregít, miért kávéval? Ha meggyőz, feladom. Mára már az a helyzet, hogy gyakran nélkülem is nagyjából arra az eredményre jutnak a kollégáim, mint velem. Negyedik éve vagyok a vezetőjük, illetve a múzeumi részlegnél már tizenkettedik éve, mostanra megértették, mit miért és hogyan akarok. Bízom benne, hogy stratégiai gondolkodásom van, komplex folyamatokat látok át; a munkatársaimtól azt várom el, hogy töltsék meg tartalommal a kereteket, határidőre, precízen. A szokatlan és merész jelző nem erre vonatkozik, inkább a formalitásokat és a hierarchiát nélkülöző stílusomra. Bevonom a kollégákat a döntésekbe, meghallgatom a véleményüket. Időnként kiabálnak velem egy kicsit, néha-néha visszakiabálok, bár utóbbi az elmúlt négy év alatt talán háromszor történt meg. A kiabálás azt jelzi, hogy nekik is ugyanolyan fontos a múzeum, mint nekem, ezért nem tartom bajnak. Viszont ha akarok valamit, és meg vagyok győződve a helyességéről, egy bizonyos ponton túl nem engedek. Ez egy kis hely, a társaság nagy része 15-20 éve együtt dolgozik. Még ha a magánéletben nem is járunk össze, mindenkinek ismerem a személyes problémáit, és figyelembe is veszem. Ha költözik, házasodik, válik, szül, beteg a gyerek vagy a szülő – leveszem a válláról a terheit, nyíltan vállalva a többiek előtt, hogy most őt kíméljük, de legközelebb te kerülhetsz sorra. Ez több energiát igényel, de azt hiszem, valóban összetartók vagyunk.
– Hozzájárult ez a légkör a szakmai sikerekhez?
– A szakmai siker egyértelműen közös teljesítmény, hálás is vagyok nekik érte. És persze azzal áltatom magam, hogy nemcsak nekem vannak csodálatos munkatársaim, hanem nekik is egy tűrhető főnökük. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon le vannak terhelve, a bér kevés, a munka rengeteg, hiszen nem volt könnyű egy olyan országos hírű orvostörténeti múzeumot felépíteni, amelyről nemcsak az orvosi szakma hallott. És még mindig messze vagyunk az optimális helyzettől. Viszont haladunk, és ebben mindenkinek a teljesítménye benne van. Nem tudom őket mással motiválni, mint hogy legyenek büszkék saját magukra, a szakmai hozzáértésükre, mert jól csinálják. Ha már úgyis egyszer élünk, és az életünket munkával töltjük, akkor tegyük a dolgunkat okosan, jól és persze merészen. Nyúljunk mindig nagyobb almák felé.
Varga Benedek 2008 januárjától a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója. Az Orvostörténelmi Társaság titkára, az Országos Közgyűjtemények Szövetségének felügyelőbizottsági tagja. Az orvostörténeti témákon kívül (a közegészségügy története, Semmelweis Ignác munkássága, az anatómiai kutatások története) fontosabb publikációit a 16–17. századi európai eszmetörténetről írta. A vezetése alatt megvalósult kiállítások a SOM-ban: A Démoni ragály: a pestis (2008–2011, OKM-nívódíj, projektvezető); Az eleven tanulság. A kórbonctantól a patológiáig (2009, Pro Pathologia Hungarica díj, projektvezető, kurátor: dr. Szabó Katalin); Az erényöv titkos történetei. Mítosz és valóság (2010–2011, a Fidelio.hu rangsorán a 2010. év legjobb kiállítása); A sebesült Görgei (2011–2012, Nagy Anitával és Romhányi Ágnessel közösen).