Milyen hatással lesznek a múzeumok munkájára a költségvetési okokból végrehajtott kényszerű létszámleépítések?

Demeter Zsófia a Fejér Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetője

Létszámot csökkenteni nem nagy ügy. Persze emberileg nagyon nehéz, a kényszerű ok azonban nem tesz lehetővé megfontolást. A bátorság ahhoz kell, hogy a szakfeladatok egyre növekvő tömegét változatlan, sőt növekvő színvonalon akarjuk ellátni. Ehhez tényleg kell némi elszánás, összefogás, szakmaszeretet, az erők koncentrálása és számolatlan (utóbb már amúgy sem számolható) túlóra. Kell tehát a kiváló, elszánt „emberi erőforrás”. Ebben a folyamatban valóban meglátszik: ki képes fölvenni a tempót, kinek vannak tartalékai.

A múzeumoknak ugyanis ma már nincsenek tartalékai – így aztán jobb híján beleveszünk a különböző pályázatok labirintusába. Érzem munkatársaimon, hogy a pályázatokon való függés kikezdi idegrendszerüket, bár tudják: ez az egyetlen út ma a fejlesztéshez. Legyen az építési vagy programfejlesztés: nincs más elérhető forrás. Ennek kapcsán ugyancsak azt kell mondani: az elmúlt években lecsökkentett létszámkeret most hiányzik igazán! A pályázati útmutatókhoz olvasók, a pályázat beadásához írók, elszámolásához matematikusok kellenének. Eleinte mi is hivatásos pályázatírókkal dolgoztunk, de aztán pénz híján már inkább magunk írtuk a pályázatainkat. Márpedig amióta a múzeumi szakalkalmazottak (művészettörténészek, régészek, történészek, néprajzosok, múzeumpedagógusok, informatikusok, könyvtárosok, adattárosok) írják ezeket, az is felér egy – nem is olyan burkolt – létszámcsökkentéssel.

Nálunk, a Szent István Király Múzeumban szerencsére még csak itt tartunk. A létszámcsökkentés két évvel ezelőtt néhány szakalkalmazottat érintett, azóta azonban a megkívánt öt létszámot a teremőrök és a karbantartási személyzet létszámából adtuk le. A szakfeladatok elvégzésére való létszám tehát nem csökkent, ám a feladatok növekedtek. Ilyen helyzetben természetesen minden közösség óvatosan, a belső (költségvetési), illetve a külső (pályázati, szponzori) források függvényében tervez. Növekszik azonban az előre nem tervezhető feladatok száma: nagy az egyébként természetes igény a fenntartó, a partnerintézmények és a civilszervezetek részéről is arra, hogy segítséget adjunk, programokat szervezzünk, programjaikat befogadjuk. Mindez öröm akkor, ha vannak belső tartalékok. De nincsenek.

A problémák sorát szaporítja, hogy különböző okokból (PÉP-nyugdíj, nyugdíj, felmondás) hiányzik néhány gyűjteménykezelő. A fenntartói előírások szerint a PÉP-nyugdíjas helye nem tölthető be, s a nyugdíjas helye is csak akkor, ha magunk kitermeljük a bérét, és ez nemigen vállalható. A lezárt pályázatok utánkövetése is plusz munkaerőt igényelne: még reménykedünk abban, hogy ezeket a béreket ki tudjuk termelni. Erre ugyanis létszámfejlesztést nem kaptunk, pedig a fenntartó vállalta a pályázati program ötéves „fenntartását”.

A fenti nehézségek nagyon megnyomorítják az életünket, mégis elviselhetőbbek, mint azok, amelyek a modern múzeumi elvárások és a belső szakmai feladatok között feszülnek. Az idők szava, hogy egyszerre kellene szélesre tárni a múzeum kapuját, hogy mindenki bejöhessen, és ugyanakkor kettőre zárni, hogy senki se zavarjon szakmai lemaradásaink: a gyűjteményi munka, az adattározás, a digitalizálás, a tudományos feldolgozás elmélyülést kívánó munkájában. Ha igazságos akarok lenni, egyszerre kétféle létszám kellene, de mindenképpen sokkal több gyűjteménnyel foglalkozó szakalkalmazott, hogy ez az elmaradásban lévő, ám a múzeum szakmai szempontjából alapvető gyűjteményi munka kellő színvonalon folyjon.

A gyűjteményi munka szempontjából jelentős nehézség, hogy míg a régészeti gyűjteményekre a nagy gyarapodás a jellemző, a többi gyűjtemény darabszáma csak esetlegesen növekszik. Míg a képzőművészeti gyűjteményeknek az NKA-pályázatok rendszeres évi vételi lehetőséget biztosítanak, addig a néprajzi és a történeti gyűjtemények szinte csak az adományozástól függenek. Éppen most látszik ugyan, hogy bizonyos jelentős tárgyegyüttesek megvételét az NKA biztosítani kívánja, a nullaforintos gyűjteménygyarapítási rovat azonban semmi jóval nem biztat. Még nagyobb a baj, ha azt is figyelembe veszem, hogy ilyen költségvetési sor nálunk már két évtizede nincs, így az említett gyűjteményekre vonatkozóan veszélyes lemaradásban vagyunk. A régészeti gyűjtemények gyarapodása ezekhez képest jelentős ugyan, de gond ebből is lehet. A nagy beruházásokhoz kötődő ásatásokra még fel tudunk venni segítőket, de a feldolgozás idejére rendszerint már csak a saját erő marad, s az ő idejük valóban csak az elsődleges feldolgozásra elég, a régi gyűjteményi anyag nagy lemaradásban levő tudományos közzététele így további késedelmet szenved. Egyre súlyosabb helyzet alakul ki tehát ebben a szakágban is.

Muzeológusaink sajnos csak nagyon kevés időt tudnak az elmaradt gyűjteményi munkára fordítani, futnak a kiállítások, pályázatok, látvány programok által megkívánt úton, meglévő értékeink feltárása és bemutatása, különösen publikálása rendre elmarad. Mi ez, ha nem súlyos és régi létszámgond?

A belső munka és a nyitottság ellentmondásából további gondok következnek. A wellness és a látványpékség képzetéből szívesen nevezem a kor kihívására létrejövő múzeumképet „látvány múzeumnak”. Nem is lenne ezzel nagy gond, ha mindez egy erősen megalapozott, szakfeladatait (gyűjtés, megóvás, bemutatás) mintaszerűen ellátó gyűjteményi háttérre épülne. Ha tehát a két kívánalom egymás után érte volna múzeumunkat. Így viszont átcsapott a fejünk felett a hullám, és most csak arra tudunk törekedni, hogy valahogyan megfeleljünk a kor kívánalmainak. Mutassuk értékeinket, munkánkat, adjunk érdekes és modern információkat, legyünk kreatívak. Ehhez sok múzeumpedagógusra, andragógusra, programszervezőre és marketingesre lenne szükség. Csupa olyan szakemberre tehát, amilyen alapvetően nincs. Két múzeumpedagógus már nálunk tanult, több taníttatásra azonban a képzési-továbbképzési keretek megszűnése miatt már nincs lehetőség. Létezik tehát egy kevéssé korszerű állományi struktúra, amely alapvetően a belső gyűjteményi munkára lenne alkalmas, de ezt a munkát nincs ideje végezni. A korszerű múzeumnak megfelelő létszámszerkezet viszont nem jött létre: nincs marketingesünk, arculattervezőnk, több korosztályra kiképzett művelődésszervezőnk, menedzserünk, de hiányzik néprajzos és történész is, és, amint már utaltam rá, hiányzik néhány gyűjteménykezelő.

Milyen jövő várható tehát a létszámhelyzet szempontjából? Nem vagyok olyan naiv, hogy túlzottan reménykednék a fejlesztésben. Az azonban biztos, hogy a struktúra átalakítására kell törekedni, a nehézségek szabta keskeny mezsgyén belső átalakításokkal kell egy új, a látogatók fogadására alkalmasabb múzeumot kialakítani. Hogy mindezt pedig miből? Ez nyilván már egy másik kérdés.

Földiák András a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke

Évtizedek óta igyekszünk elérni, hogy a kultúra finanszírozása ne maradékelven történjen. Ne legyen mindig ez a terület az utolsó a támogatottak sorában, amelyikre annyi jut, amennyi még éppen kiszorítható a költségvetésből, továbbá ne mindig és kizárólagosan a fiskális szempontok határozzák meg a döntéseket („ennyit tudunk adni, sajnáljuk, nincs több”), hanem olykor kulturális célok is. Tehát az, hogy valamit el akarunk érni, valamilyen színvonalú működést fenn akarunk tartani, és ehhez a tervhez rendeljük hozzá a pénzt, nem pedig fordítva.

Nem, nem értünk el sikert, csekély számú helyi értelmes fejlesztés kivételétől eltekintve nagy általánosságban maradt az alaphelyzet. Csak az 1997. évi CXL. kulturális alaptörvény hozott átmeneti szerény javulást, a folyamatos romlást akkor sikerült megállítani néhány évre, de ezt az enyhülést leszámítva a negyedik évtizedben járunk, amikor a működés feltételei folyamatosan romlanak. Ettől függetlenül igaz, hogy a fűnyírások mellett sokáig azért még „megmaradt a fű”, azaz nem keletkeztek funkcionális károk. Ez azonban már régen nem így van, körülbelül egy évtizede az elvonások már az alapfeladatok ellátásának a rovására mennek.

Nevezett törvény kimondja: „A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása… A múzeum rendelkezik az e feladatok ellátásához a szakmai normatívák szerint szükséges tárgyi és anyagi feltételekkel, megfelelő épülettel, szakirányú felsőfokú végzettségű alkalmazottakkal.” Márpedig az a múzeum, amelyik egy fillért sem tud fordítani gyűjtésre, amelyiknek nincs pénze fűtésre és fénymásolópapírra, amelyben a feladatok ellátásához nincs elegendő technikus, gyűjteménykezelő, vagyis ezt a munkát is a kevés számú szakmuzeológusnak kell ellátnia – sőt olykor a teremőrt is helyettesítenie –, ott nincsenek meg a feltételei az alapfeladatok ellátásának.

A helyzet tehát régen rossz, és az is veszteségekkel járna, ha ez a „minden évben elveszünk egy kicsit” gyakorlat folytatódott volna. De ma már nem ez történik, ez a maradványelvű fiskális politika is kimúlt, és egy sokkal rosszabb lépett a helyébe: a tudatos csonkolás. Azért használom ezt a szót, mert ez már több, mint a meglévő rendszert fenntartani akaró, de a támogatást újból és újból mérséklő csökkentés, ugyanakkor remélhetőleg még nem elsorvasztás. Azaz: meg akarják őrizni a rendszert, de nem az egészet, hanem annak egy kisebb változatát.

Ez az eljárás több szempontból is elfogadhatatlan. Elsősorban azért, mert indokolatlan. A magyar múzeumi hálózat nem nagy. Lehet, hogy vannak hibái, nem biztos, hogy minden intézményének korszerű a kiállítási installációja, a kommunikációs munkája, a kulturális változásokra való reagálóképessége. Egy pillanatig sem arról van tehát szó, hogy ne lenne szükség fejlődésre. De a megszorítások nem ezt a célt szolgálják, sőt, éppen az ellenkezője következik be, ha mindenre még kevesebb pénz és szakember jut. Néha elhangzanak olyan megjegyzések is, hogy sok a múzeum, inkább csak a nagyokat kellene megerősíteni, nem az összes kicsit mindenáron megtartani. Ám mit csináljon az ember, ha mondjuk Hajdúszoboszlón, az Orosházához tartozó Gyopárosfürdőn vagy a Barcs közeli Dráva menti természetvédelmi területen tölt egy hetet, és meg szeretne valamit tudni a környékről? Mindhárom helyen működik egy-egy múzeum, és nehezen leírható az az információmennyiség, amihez úgy és csakis úgy juthat hozzá az érdeklődő az adott helyen, ha van hová elsétálnia, illetve hogy tárgyilag-fizikailag mennyire üres térben maradna ezek nélkül az intézmények nélkül. És akkor a helyi múzeumok sokféle gyűjtő, kutató, fejlesztő, szaktanácsadó, kiállításokat és rendezvényeket szervező szerepét még nem is érintettem. Az ilyen múzeumszám-csökkentő felvetések tehát nemcsak elfogadhatatlanok, de teljességgel megfoghatatlanok is. És ezzel függ össze a kisebb rendszerre való törekvések másik alapvető hibája, hogy ugyanis semmiféle koncepcionális háttere nincs. Az idei év elején a 2012. évi költségvetés az országos – a Nefmi által fenntartott – kulturális intézmények egy részénél eleve csökkentette a támogatást, másik részénél nem. Aztán még február folyamán mindenhonnan egységesen elvont 12,5 százalékot. Nagyon nehéz volt magyarázatot találni már a az első, nem egységes intézkedésre is, hogy miért éppen ott és annyit vágtak le, ahol és amennyit, de az egységesnél még nehezebb lenne bebizonyítani, hogy minden országos múzeumnál, könyvtárnál, intézetnél éppen ekkora hányad lenne a nélkülözhető pénz.

Sajnos nemcsak az országos intézményeknél történik ilyen ad hoc visszafejlesztés, hanem sokfelé az országban. Több megyében is kedvezőtlenek a megyei múzeumi feladatok ellátásának a feltételei; Békés megyében például annyiféle hátrány és bizonytalanság nehezíti a munkát, hogy jogosan tehető fel a kérdés: megfelel-e még az intézmény a követelményeknek? Szerencsére vannak megyék, ahol jobb a helyzet. De hogy miért van ez így? Hogy miért éppen a Csongrád megyei Móra Ferenc Múzeum létszámát csökkentették az idén 119 főről 63 főre? Nincs ember, aki erre komoly szakmai indokot tudna mondani. Ahogyan arra sem kapnánk senkitől választ, hogy idén miért Barcs, Nagykanizsa, Aszód múzeumait minősítették vissza kiállítóhellyé, gyűjteménnyé.

A szakszerű múzeumi munka feltételei gyakorlatilag most már szinte sehol nem biztosítottak; alig marad elfogadható helyzetben lévő, a törvényben vagy a saját alapító okiratában megszabott feladatait megfelelő szinten ellátni képes múzeum. Tetézi a bajokat a teljes bizonytalanság. Október elején elterjedt, hogy az országos intézményekben újabb és jelentős létszámleépítés lesz (15 vagy 20 százalékos). Bizonyára a kiszivárogtatás nem szándékos, de ha valamiféle pszichológiai hadviselést akarna folytatni a minisztérium, akkor sem csinálhatná jobban. Olyan fokú a szorongás, hogy majd ha megérkezik a végleges utasítás, akkor annak kedvezőtlen tartalmától eltekintve is megkönnyebbül mindenki, mert legalább biztosat tud. Ugyanígy nem lehet tudni semmit a megyei intézmények sorsáról. Amikor ezeket a sorokat írom, október második felében járunk, hallomásból mindenki tudja, hogy a megyei múzeumok fenntartója 2012. január 1-jétől a megyei kormányhivatalok lesznek, azt is mindenki sejti, hogy ez igen nagy horderejű munka lesz, ingatlanok, leltárak és – nem utolsósorban – munkavállalók nagy csoportjait kell átvenni, de hogy ez mikor bonyolódik, mit jelent a gyakorlatban, milyen következményekkel jár, milyen intézmény lesz a végleges fenntartó, erről az ég adta világon senki nem tud semmit. Miközben tervszerűen, évekre előrelátóan kellene dolgozni. A helyzet egyre inkább valamiféle képtelen és nagyon siralmas abszurd drámához kezd hasonlítani.

Sokféle egyéb intézményi gond, hiány, megoldatlanság van, ezek többsége azonban helyi és konkrét probléma, amelyeket nehéz lenne felsorolni, és azon kívül a konkrét szakmai kérdések nem is a szakszervezet illetékességi körébe tartoznak. Ezzel szemben nagyon is a KKDSZ-t érintik a munkavállalókat sújtó megszorítások. „Az ország legnagyobb tartaléka a szellemi tőke” – mondta Orbán Viktor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének VIII. Országos Kongresszusán 2011. október 7-én, ám ez a tőke igen erőteljesen pusztul. Nemcsak azáltal, hogy az intézmények nem képesek ellátni a törvényben rögzített feladataikat de úgy is, hogy a szakemberek maguk is sérülnek. Mit kezd a tudásával egy vidéki városban az az ötven év körüli, állását elvesztő kolléga, aki eddig egész életében régészettel vagy néprajzzal foglalkozott? Nemcsak az a kérdés, hogy hogyan őrzi meg szellemi színvonalát, hanem az is: hogyan marad életben. De még akinek megmarad a munkája, az is olyan alacsony életminőséget képes fenntartani az évek óta csökkentett és közben inflálódott jövedelméből, amiben egyre kevesebb helye marad a szellemieknek. Nem nagy vigasz, hogy nem vagyunk egyedül, számos művészeti ág és értelmiségi hivatás van bajban. És hiába próbálok körbenézegetni, sehol nem látom, hogy hol virágzik ez a bizonyos szellemi tőke.

Nagyon kedvezőtlen időszakot élünk át tehát napjainkban, de azért a reményt nem adhatjuk fel. Egyfelől mindenkinek minden fórumon – és lehetőségek szerint nem csak egymásnak szakmai berkekben – mondani kellene a gondokat, és szorgalmazni a fejlesztést; minél többen mondjuk, annál nagyobb az esélyünk. Másfelől tudomásul kell venni, hogy igen széles körű átrendeződés zajlik, ami után létre fog jönni egy új társadalmi-politikai-intézményi-munkavállalói közmegegyezés és berendezkedés, ami fellendülést is hozhat akkor, ha a szakmai szempontok kidolgozását idejében elkezdjük és céltudatosan érvényesítjük.

Balázs Istvánné a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdasági igazgatója

A 2011 elején elfogadott zárolási terv, majd a zárolt összeg elvonása nehéz helyzetbe hozta a közgyűjteményeket. Az intézmények költségvetését a források apadása, a beruházási kiadások visszaszorulása és a kötelező bevételek egyre magasabbra emelése jellemzi.

A PIM állami támogatása az elmúlt években fokozatosan csökkent. A több alkalommal előírt maradványképzés, zárolás, elvonás azt eredményezte, hogy a jelenlegi költségvetés az intézmény alapszintű működését sem teszi lehetővé. Eddig a személyi jellegű kifizetésekre és járulékaikra elegendő forrással rendelkeztünk, a 2011. évi zárolás óta azonban már pótlásra volt szükség, amit az uniós pályázatokból kivonható menedzseri bérekkel tudtunk kompenzálni. A bevételeinkből befolyó összegekből van lehetőségünk az épületüzemeltetést – energiát, fűtést, kötelező karbantartást – fedezni. Az alapító okirat által előírt szakmai feladatokra (gyűjteményezés, restaurálás, állagmegóvás, feldolgozás stb.) csak szűkös – például NKA – pályázati pénzek bevonásával költhetünk. Gyűjteményeinkben több millió kéziratot, több százezer kötet műtárgy jellegű könyvet, több tízezer képzőművészeti alkotást és hangfelvételt, mintegy félszázezer fényképet őrzünk. Az állomány – különös tekintettel az ajándékozásokra – folyamatosan bővül, s ennek feldolgozása felkészült muzeológusokat, irodalomtörténészeket igényel. A tartalmi feldolgozás nem azonos a digitalizálással, a tárgyak leírása, provenienciájának megállapítása, kora, technikája többéves szakmai előélettel, szakmai tapasztalattal rendelkező munkatársak meglétét feltételezi. Ha helytelen vagy hiányos az adatközlés, bármilyen szuper online katalógus feleslegessé, haszontalanná válhat.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a közalkalmazotti állományban lévő munkatársak a leginkább terhelhetők; nekünk is sikerült egy elkötelezett, idejét, erejét nem kímélő humánerőforrás-bázist megteremtenünk és megtartanunk. Mivel átjárást biztosítunk a szervezeti egységek között, egy-egy munkatárs többféle feladat elvégzéséből is kiveszi a részét. Ez a komplex munkavégzés a leépítésekkel megszűnne.

A PIM tevékenysége már régóta túlmutat a hagyományos múzeumi struktúrán: feladatainak egy része a közoktatás partnerségében bontakozik ki. A múzeum az oktatáshoz kapcsolódó élményszerű programokat nyújt fiataloknak, részt vesz a felnőttoktatásban, az önkéntes- és a koordinátorképzésben. Mind a múzeumban, mind az ország területén, illetve a határon túl is évente számtalan múzeumpedagógiai programot, kiállítást szervezünk, gondozzuk, irányítjuk az irodalmi emlékházak hálózatába tartozó intézményeket. A PIM részeként működik a Digitális Irodalmi Akadémia, a megújult Kassák Múzeum, a felújított Ady Emlékmúzeum, a most nyíló Jókai-emlékhely: mindezekhez a feladatokhoz – nem beszélve a megnövekedett informatikai, PR- és marketingtevékenységről – jól együttműködő szakembergárda szükséges.

A szinten tartás érdekében a létszám csökkentése intézményünknél – amelyben az elmúlt hónapokban már amúgy is elindítottunk nyugdíjazási folyamatokat – tíz fő alatt is alig vállalható. A szakalkalmazottak mellett jelentősen visszaszorult a támogató tevékenységben foglalkoztatottak létszáma, ennek további csökkentése már kontraproduktív lenne. A létszámcsökkentés erőteljesebb formája a teremőrök teljes állományának megszűnéséhez vezethet, ami ellehetetleníti a kiállítások üzemeltetését. A cafeteria-rendszerben adható juttatásokra már évek óta nincs lehetőségünk. Jelenleg csak a munkába járás költségét térítjük meg a vidékről bejáróknak, mivel arra törvény kötelez bennünket. A közalkalmazotti átlagbérekből jelentős megtakarítás nem képezhető, ellenben a negatív társadalmi visszhang rossz fényt vet a közgyűjteményi szférára. Felmentésekhez, végkielégítéshez szükséges fedezettel nem rendelkezünk, ennek híján munkaügyi perek elindulása nehezítené a munkát. Az állomány leépítése miatt elmaradó – sok esetben fizetős – foglalkozások, irodalmi programok, kiállításlátogatások a bevétel csökkenését generáló folyamat részei, s mindez újabb leépítéshez kellene vezessen. A múzeumok részleges bezárását nem tartjuk a szolgáltató múzeum arculatához illeszkedő lépésnek.

Vagyis a végső kérdés az: vajon arányban áll-e az eddig befektetett energia, tudás, pénz feláldozása a leépítésekkel megtakarítható anyagi forrásokkal?

Schneider József tervező-elemző közgazdász

Milyen jó dolga is lehetne a múzeumoknak! Közfeladatot látnak el: gyűjteményt gondoznak, kiállításokat szerveznek, kutatnak, oktatnak és egyéb hasznos tevékenységeket végeznek. Mindezért cserébe pedig az állam biztosítja nekik a hatékony működésükhöz szükséges forrásokat az éves költségvetési törvényben meghatározott sarokszámokon belül.

De mi történik, ha ezek a keretszámok csökkennek, és a személyi ráfordításokra előírt összeg a korábbi töredéke? A kérdés ma már minden múzeum számára megkerülhetetlen valóság. Kiderült, a jelenlegi struktúrában nem lehet tovább vegetálni, mélyebb változtatásokra van szükség, át kell gondolni, valójában mi is az a tevékenység, amelyet az adott múzeumnak ténylegesen el kell látnia, ehhez milyen erőforrásokra – köztük emberi erőforrásokra: tudás, tapasztalat, szakmai gyakorlat stb. – van szükségük, mivel rendelkeznek, mi hiányzik, és a kettő között ásítozó szakadékot hogyan lehet a leghatékonyabban áthidalni.

Sajnos a kérdés általában nem ebben a kontextusban tevődik fel, hanem arra redukálódik, hogy Sanyi bácsit, Zsuzsát, vagy Gézukát küldjük-e el? Ez a kérdésfeltevés pedig már determinálja a választ, és az egész folyamat egyfajta rossz irányt vesz. Ha azt gondoljuk ugyanis, hogy jó megoldás elküldeni azokat, akiktől a legegyszerűbben, legolcsóbban válhatunk meg, és a feladataikat pedig egyszerűen szétosztjuk a megmaradó munkatársak között – akik amúgy is csendben maradnak, mert örülnek, hogy őket nem rúgták ki –, akkor szükségszerűen a fiatal munkatársak fogják a rövidebbet húzni. Nekik a legalacsonyabb a bérük, és ebből, valamint a korukból következően valószínűleg az ő esetükben a legalacsonyabbak az elküldésükhöz szükségszerűen kapcsolódó egyszeri költségek, mint a felmondási idő, a ki nem vett szabadság megváltása és a végkielégítés. Az érdekérvényesítő képességük pedig biztosan nem jobb, mint például doktor Kovácsnak, akinek a haverja megyei képviselő.

A versenyszféra határán sem igen van ez másképpen. A mikrovállalkozások többsége egy-két nagyobb cég holdudvarába tartozik, azok bújtatott létszámaként üzemel, vagy az utcáról él. Ennek megfelelően, ha nincs megrendelés, nem tudják fizetni egy-két alkalmazottjukat. Viszont ahogy nő a cégméret, és szervezetileg elválik a tulajdonosi és a menedzsment funkció, egyre kifinomultabbá válnak az emberi erőforrásmenedzsment-technikák, és a fentebb már említett „kirúgjuk-e a Gézukát” típusú alapkérdésekre adott válaszok.

Az ennek miértjére adható válasz a múzeumigazgató és a hasonló létszámmal, de a versenyszférában működő cég vezetőjének eltérő mozgásterében keresendő, ez pedig a többi között visszavezethető a különböző módon működő éves költségvetésekre. Egy múzeumigazgató számára a státusok száma és az erre fordítható források nagysága jobb esetben kőbe vésett – amit persze mostanság inkább felülről korlátos, lefelé nyirbálandó keretnek kell tekinteni –, és például év közben nem váltható át élőerőt kiváltó beruházásra vagy átszervezésre. A cégvezető számára az éves költségvetés minden esetben egy keretszám, amin belül a tulajdonosi érdek szem előtt tartásával majdnem tetszés szerint konvertálható a személyi ráfordítás anyagköltségbe, alvállalkozói teljesítménybe vagy beruházásba. A lényeg: a tulajdonos mindig jobban kell járjon minden egyes foganatosított intézkedéssel – vagy legalábbis kevésbé rosszabbul annál, mintha a cégvezető nem tett volna semmit.

Hogy mindennek mi köze a leépítésekhez? A válasz viszonylag egyszerű. A múzeumot mint költségvetési intézményt a fenntartó viszonylag szűk, tagolt keretek közé szorítva működteti. Ha ezeknek a kereteknek a bérekre fordítható része csökken, akkor a múzeumigazgató gyakorlatilag nem tehet mást, mint elbocsát, vagy munkaidőt csökkent. Bért nem csökkenthet, mert a béreket jogszabály, közalkalmazotti bértábla határozza meg, ennél olcsóbban nem vehet fel embert, legfeljebb képzetlenebbet. Ráadásul az elbocsátás egyszeri költségei is ugyanazt a keretet terhelik, úgyhogy kétszer is meggondolja, hogy az a bizonyos minden egy forint bérmegtakarítás hány forint egyszeri költségráfordítással érhető el. És hiába tudja, hogy maga alatt vágja a fát, félelemből vagy szűken értelmezett pénzügyi racionalitás miatt inkább elküld két kezdő muzeológust, akiknek nem kell egy fillér végkielégítést sem fizetnie, mint egy 25 éve ott dolgozó csoportvezetőt, akinek az elbocsátása ötször annyiba kerülne, és ugyanakkora megtakarítást eredményez.

Mit tesz ugyanekkor egy cégvezető? Lehetősége van például bértárgyalásra a munkavállalókkal. Bért egyoldalúan ő sem csökkenthet, de nemegyszer bebizonyosodott, hogy munkahelyek tucatjait lehet megtartani úgy, hogy a dolgozók elfogadnak egy – mondjuk – ötszázalékos bércsökkentést. Ha nagyon leegyszerűsítjük a helyzetet, akkor mondhatjuk azt, hogy gyakorlatilag egy nagyon hasonló dealnek köszönhe-tően gyártanak még ma is Opeleket Németországban. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a bércsökkentést tekintem az egyetlen lehetséges megoldásnak, különösen azért nem, mert ez az eszköz egy meglévő, nem feltétlenül optimális struktúrát konzervál, de mindenképpen egy lehetséges eszköz, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy a hasznát lebecsülni. Nagyon régi közgazdasági alaptézis, hogy végtelenül rugalmas bérek mellett nincs munkanélküliség.

A közalkalmazotti bértáblának a foglalkoztatást akadályozó másik tulajdonsága a béremelés automatizmusa. A versenyszférában minden egyes százaléknyi béremelésért is pluszteljesítményt kell nyújtani, azaz ott nincs automatikus bérkorrekció (persze csak ideális esetben).

Mi tehát a konklúzió? Nehéz egy mondatban összefoglalni. Elbocsátások lesznek a múzeumoknál, mert ez a rendszer így van felépítve, nem tud máshogy működni. Legalábbis rövid távon. Ezzel párhuzamosan a költségvetési keretek kurtításával az intézményvezetők most már egyre inkább rá vannak arra kényszerítve, hogy túllépjenek a fűnyíróelven, és végre merjenek belenyúlni a korábban érinthetetlennek tűnő belső struktúrákba, és ha nem is feltétlenül jobb, de olcsóbb megoldásokat keressenek. Nagyon kevés olyan vezető van, aki ezt komoly külső presszió nélkül meg meri, meg tudja tenni. Ha mégis így van, az első lépések megtétele után kiderülhet, hogy ez az intézménytípus öngyógyulásra és új egyensúlyok megtalálására képes organizmus. A vezető igazi felelőssége abban rejlik, hogy a bábáskodásával kialakuló szervezeti, informális, kapcsolati rendszerek meg tudják tartani azt, ami az intézmény valós küldetésének szempontjából igazi értéket képvisel. A jövő múzeuma nem olyan lesz, mint amilyen most, de valószínűleg nem is olyan, mint amilyennek elképzeljük. De ez nem feltétlenül baj.