Ennyit mára a tudomány és a technika világából
Science centerek nemzetközi kör- és hazai kórképe
MúzeumCafé 26.
Kit ne töltene el kellemes borzongás hétköznapi tárgyaink őspéldányai láttán, pláne ha az még működik is, bekapcsolható, kipróbálható. A látogató szereti, sőt igényli a múzeumokban az ilyen tárgyakat. Hazai technikatörténeti, ipartörténeti múzeumaink, műszaki közgyűjteményeink azonban mintha kevésbé élnének ezzel a jól bevált „trükkel”. Valóban csak pénzkérdésről lenne szó, vagy más is hiányzik ehhez a muzeológus, a múzeumvezető, a fenntartó részéről? A kiállítások interaktivitásának, látogató-központúságának filozófiája az 1960-as évek végén öltött testet (torontói Ontario Science Centre, San Franciscó-i Exploratorium) és terjedt el a világban, ám maguk az interaktív kiállítások ennél jóval régebbiek: a londoni Science Museum 1931 decemberében nyitotta meg a Children’s Galleryt, aminek köszönhetően látogatószáma hamar meghaladta a British Museumét.
Az úgynevezett interaktív tudományos központok (science centres) műfaji értékeit, módszereik hatékonyságát és hatásosságát a tartalmas szabadidő-eltöltés, a játszva, szórakozva tanulás terén ma már senki sem vitatja. Jó néhány példát találhatunk a közelmúltból is arra, hogy a világ vezető műszaki múzeumai miként alakítják át állandó kiállításaikat, helyet adva a „science centre” típusú témáknak. A londoni Science Museum megújítása, a müncheni Deutsches Museum új kiállítási egysége a legfiatalabb tudományok (biotechnológia, nanotechnológia, robotika) bemutatására, vagy a mára már „veszélyeztetett fajnak” számító ipartörténeti múzeumok átalakítása (például a Birminghamben az 1950-es években alapított Museum of Science and Indrusty úgynevezett felfedezőközponttá alakítása, vagy a Newcastle-upon-Tyne átalakítása; mindkét esetben a „múzeum” és az „ipar” kifejezés is eltűnt az intézmény nevéből) is példa erre. A szakterület sikerét a képzőművészeti gyűjteményekéhez mérhető, azok éves látogatószámát sok esetben meg is haladó milliós látogatottsági adatok bizonyítják világszerte. Európában az úgynevezett múzeumi nagydíj nyertese az elmúlt öt évben kétszer volt tudományos műszaki múzeum (Vasúti Múzeum, York, valamint a CosmoCaixa, Barcelona). És mi a helyzet nálunk? Vannak jó, vannak jól kitalált, jól megcsinált, ám rosszul hasznosított példák, és vannak rosszak egyaránt. Vannak olyanok is, amelyek a jól kitaláltság állapotán nem tudtak túllépni a múzeumi belső ellenállás, azaz a korszerű muzeológiai szemlélet hiánya és/vagy fenntartói érdektelenség miatt.
Tartósan jó példa Az Év Európai Múzeuma 2003 különdíját elnyert Duna Múzeum. Az 1980-ban Esztergomban, az elegáns barokk Káptalan-épületben megnyílt közgyűjtemény nemcsak a látogató, a szüntelenül játszani és szellemileg felüdülni vágyó gyerekeknek és szüleiknek, tanáraiknak szolgál érdekességekkel, maradandó élményekkel, hanem a szakmában dolgozók számára is nyújt követendő módszereket. Közönségcentrikus filozófiájuk eredményeként kapták meg két éve a Vendégbarát Múzeum, hat éve pedig a Családbarát Múzeum elismerő címet. De voltak már Az Év Múzeuma is (2001-ben), és két alkalommal nyerték el a legjobb stand díját a Múzeumok Majálisán, szintén a közönségszavazatok alapján. A díjesőben vitathatatlan érdemeket szerzett a víz tulajdonságait, az ősi vízi szerkezetek működését megismertető, a legfiatalabb látogatóknak készült Pancsoló és az állandó kiállítás fő látványossága, az Aquamobil. Az emeletnyi monstrum, amely egy 18. századi vízimalom gépezetére emlékeztet, a víz erejének felhasználását mutatja be: mozgat kalapácsot, fújtatót, pecsétet egyaránt. A szerkezet elnevezésében is a science múzeumi műfaj legkorszerűbb példája: a mobil kifejezés megannyi változata csalogatja a látogatókat világszerte a tudományos központokba. (Ezért kapta a 2008 júniusában átadott, akkor még Országos Műszaki Múzeum a gőzgépeket, gázmotorokat és egyéb erőgépeket bemutató tanulmánytára a Mobileum nevet, vagy ezért nyílik meg pár hónap múlva Győr mellett hazánk első vidéki science centere Mobilis néven.) Szintén a Duna Múzeum büszkélkedhet a hazai műszaki gyűjtemények közül egyedüliként kedvcsináló kisfilmmel honlapja kezdő oldalán. A két és fél perces, jópofa, jó zenéjű, mosolygós gyerekeket, mozgó gépeket felvonultató Kedvcsináló a múzeumlátogatáshoz garantáltan meggyőzi a legtanácstalanabb szülőt is a hétvégi családi programot illetően. És ha már ott vannak, nem akármilyen múzeumpedagógiai foglalkozásoknak, izgalmas játékoknak lehetnek részesei: pákászkodhatnak, kipróbálhatják a lápi emberek életét, hídpénzt verhetnek, megismerkedhetnek a vízimolnár mesterségével, megfigyelhetik, mi minden rejtőzik egy csepp vízben A vakoknak és gyengénlátóknak dombornyomású térképek, makettek és kézbe vehető tárgyak segítik a „szemlélődést”.
A jövőre harmincéves Elektrotechnikai Múzeumban szintén nincs hiány jó ötletekből, interaktív programokból. A sokáig önálló, majd 2006 nyarától az Országos Műszaki Múzeum, 2009. január 1-jétől pedig a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum részeként működő intézmény tevékenységében és kínálatában máig hű ahhoz a még 1934-ben megfogalmazott gondolathoz, amelyet Szabó Kálmán vetett papírra a Magyar Elektrotechnikai Egyesület hivatalos lapjában: „Létesítsük a magyar villamossági múzeumot a múlt megőrzésére, a jelen okulására, a jövő irányítására; létesítsük eddigi dicsőséges úttörő munkánk igazolására, megbecsülés szerzésére, honfitársaink önbizalmának fokozására; a tanulóifjúság és a nagyközönség oktatására, ismereteinek fejlesztésére.” A megvalósításra bő negyven évet várni kellett, mára azonban már Erzsébetváros funkcióbővítő rehabilitációja révén a Kultúra utcája elnevezésű uniós projekt (KMOP 5.2.2/B-2f-2009-0007) részeként a Bauhaus műemléképület kívül-belül megújult (a közelben lévő ortodox zsinagóga szintén), az utcaszakasz pedig új burkolattal és díszvilágítással járul hozzá a vonzó városi környezethez és a vélhetően bővülő látogatói kör komfortérzetének fokozásához. A 2008 óta a helyi önkormányzat tulajdonában lévő múzeumépület hátsó, egykori trafóház részét pedig már eleve úgy alakítják át, hogy az valódi közösségi helyként működhessen.
A múzeumban magányosan bóklászó látogatót nem látni, mivel a munkatársak nagyon is tudják, hogy a sokszor elrettentő kinézetű drótok, tekercsek, ránézésre meghatározhatatlan gépek valójában milyen fontos és színes technikatörténeti emlékei hazánknak, és hogy élőszóval megmagyarázva mennyivel érthetőbb és élvezhetőbb a transzformátor vagy a kimondhatatlan nevű influenciagép használata, szerepe az elektromosság történetében. Az ívlámpa-világítás története című kiállításrészben megtudhatjuk, hogyan cserélik a múzeumi munkatársak az elégett szénrudakat az ívlámpában, hogyan tartják karban ezt a 19. századból származó világítóeszközt. A múzeumban egyébként idén ősszel hatodik alkalommal rendezték meg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ipari termék- és formatervező szakos hallgatóinak munkáit bemutató Energia/design/mobilitás című tárlatot, amelyen az alternatív energiák felhasználása és az ökodizájn kapott kulcsszerepet, ahogyan egy korszerű szemléletű science múzeumban a jelent és a jövőt bemutatni illik. Ezt célozza a RobotRajz program is, ahol a Lego Mindstroms NXT robotokat számos érdekes funkcióra programozzák be, akár Jedlik Ányos dinamójának papírra rajzolására is. A figyelemfelkeltő címet viselő Electro Magica állandó kiállítás pedig maga a megtestesült múzeumpedagógiai foglalkozás: minden vitrin él, működik; gombnyomásra katódsugárcsöveket működtethetünk, rácsodálkozhatunk egy 19. századi, csaknem százezer voltos feszültséget előállítani képes szikrainduktor kisülésére, de működés közben figyelhetjük meg Bláthy Ottó Titusz több mint 110 éves fogyasztásmérőjét is. Egy másik magyar találmány, a telefonhírmondó ugyancsak kipróbálható. Leginkább példaértékű a múzeum 2008-ban indított régi-új múzeumpedagógiai módszere, az Utazó Múzeum. A médiában gyakran hallott mondat, miszerint a gyerekek környezettudatos energiafelhasználásra történő nevelését nem lehet elég korán elkezdeni, nem várt érdeklődést keltett. Az iskolai fizikaoktatást kiegészítő, interaktív és tudományos show elemeket tartalmazó 60-70 perces villamosságtani kísérleteket „házhoz viszi” a múzeum. Eddig jártak Székesfehérvár, Győr, Fonyód, Békéscsaba, Kaposvár, Tab és Pécs több szakközépiskolájában, gimnáziumában.
Kizárólag a múzeumra koncentráló uniós pályázati fejlesztést, amely meg is valósult (bár az elszámolás jelen sorok írása közben még tart), a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény mondhat magáénak. Az országos gyűjtőkörű intézmény egy, a kitelepítésekkor Kiskőrösre került lelkes felvidéki útmesternek, Lévárdy Imrének köszönheti létrejöttét, ugyanis az ő magángyűjteményéből nyílt meg 1974 őszén. A bemutatóhely területe 1994-ben, a Mezőgazdasági Gépgyár ingatlanainak egy részével csaknem a háromszorosára, míg kiállítótere a duplájára bővült. Az így kialakított hídskanzen még a Margit híd egy darabját is őrzi, de az első magyarországi alumíniumhíd is itt látható. A Dél-alföldi Operatív Program keretein belül kiírt Versenyképes Turisztikai Termék és Attrakciófejlesztés elnevezésű pályázatra már az alapító Lévárdy unokája, a múzeum jelenlegi vezetője, Szászi András adta be a terveket. A több mint 295 és fél millió forintos támogatáshoz a fenntartó Magyar Közút Nonprofit Zrt. hozzátette a maga csaknem 74 millióját, hogy a többi között felújíthassák a Robog az úthenger című film sztárját, Józsi (Szabó Gyula) úthengerét, a szocializmus „legjobb” éveit végigpöfögő MÁVAG gőzhengert, és hogy teljesen új kiállítást és interaktív foglalkoztató teret, valamint hangulatos kávézót alakíthassanak ki. Az idén januárban átadott új épület és tárlat mellett Retroncsok néven új akciót is indítottak, amelynek célja, hogy az 1970-es–80-as évek közúti járműipari emlékeit összegyűjtsék és bemutassák. A szeptember óta látható, egyelőre időszakos kiállításon a Trabant- és Zsiguli-korszak kellemes epizódját, a kempingezést is bemutatják. A fejlesztés azért is örvendetes, mert ez az egyetlen ilyen témával és eszközparkkal bíró kiállítótere az országnak. A megújulással évi húszezer látogatót szeretnének elérni, ami az eddigi legmagasabb látogatószám háromszorosa. Emiatt is megérdemelné a múzeum, hogy önálló honlapja legyen – meg azért is, mert ingyenesen látogatható.
A következő siker szintén egy állami nagyvállalathoz köthető, amelyik önerőből fejlesztette a tavaly 15 éves tájékoztató és látogatóközpontját országos gyűjtőkörű szakmúzeummá. A Paksi Atomerőmű Zrt. Atomenergetikai Múzeumáról van szó, amely 2010 decemberében kapott működési engedélyt a kultúráért felelős minisztériumtól. Tavalyi látogatószámuk csaknem 28 ezer fő volt, összességében túl vannak már a 350 ezredik látogatón, de az atomenergia társadalmi elfogadottságát tovább szeretnék növelni. Ennek az egyik eszköze az új múzeum létesítése. Az immár gyűjtőtevékenységet is folytató mediátor múzeum a paksi üzem történetén kívül – aminek keretében hazánk 20. századi legnagyobb, több mint tízezer embert foglalkoztató ipari beruházásának emlékeit őrzik – négy hazai kutatóintézettel és két céggel kötött szerződést tárgyaik, dokumentumaik majdani bemutatására.
Ma már „történelem” a soproni Központi Bányászati Múzeum nyertes projektje, amely minden idők legnagyobb hazai műszaki muzeológiai beruházása lett volna. A Közép-dunántúli Operatív Program keretében a múzeum oroszlányi intézményének revitalizációja és kiállítás-korszerűsítése történt volna meg 424 millió forint értékben. A tradicionális ipari múzeumi szerepből való kitörés, az „ipari retro” megvalósítása az önrész hiányán bukott el. A múzeum igazgatójának, Bircher Erzsébetnek minden igyekezete és az addig befektetett munka ellenére sem a fenntartó alapítvány, sem az oroszlányi önkormányzat nem segített. Pedig a Központi Bányászati Múzeum jelenleg az egyetlen olyan muzeális intézmény, amely az elmúlt évtizedben átvette és kezeli azoknak a bányászati gyűjteményeknek az anyagát, amelyek korábbi fenntartója jogutód nélkül szűnt meg. Sajnálatos, hogy az idén maga a központi múzeum is a fogyatkozó pénzügyi támogatás miatt majdnem a bezárás állapotáig jutott.
Bircher Erzsébet, aki nem mellesleg a műszaki múzeumi szakterület egyetlen szakfelügyelője (szemben a többi múzeumi szakággal, ahol átlag két-három szakfelügyelő működik) sokadszorra állapította meg, hogy ezek az intézmények permanens küzdelmet folytatnak a fennmaradásukért.
Mint elmondta, a rendszerváltás előtt üzemi fenntartásban működő gyűjtemények, kiállítóhelyek egy része nyom nélkül eltűnt, a minisztériumi statisztikákban viszont papíron még jó pár létezik közülük. (Ilyen például a Magyar Alumíniumipari Múzeum állandó kiállításaként szereplő tapolcai tárlat, amelyet az azóta már átalakult, Tapolcáról el is került volt Bauxitbányászati Tröszt hozott létre egy üres iskolaépületben. A korábbi tröszt több mint egy évtizede a Mal Zrt. keretében működik, az épület pedig visszakerült az egyházhoz. A kiállítás anyagának legnagyobb része eltűnt. Tovább árnyalja a képet, hogy a Magyar Alumíniumipari Múzeum jogi önállósága szintén megszűnt; ma a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum része.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kulturális tárca közgyűjteményi főosztálya 2008 tavaszán megbízta dr. Bencze Géza szakfelügyelőt, az Országos Műszaki Múzeum nyugalmazott főigazgató-helyettesét a műszaki muzeális intézmények működési engedélyeinek felülvizsgálatával. Az anyag még az év júniusában elkészült, a visszásságok többsége viszont megmaradt. Ekkor a műszaki és technikatörténeti szakfelügyelet „hatáskörébe” – a maximumot tekintve – 95 muzeális intézmény tartozott, néhány azóta hivatalosan megszűnt, de van olyan is, amelyik átmeneti bezárásra kényszerült.
Ilyen szomorú és tanulságos történet volt sokáig a Textilmúzeum Alapítvány Kékfestő Múzeuma is Pápán, ám a durván másfél éves kényszerpihenő az idén tavasszal szerencsére véget ért: a pápai önkormányzat nemcsak átvette az alapítványtól az intézményt, hanem három fővel és 12 milliós éves költségvetés megszavazásával újraindította a település egyik, az Esterházy-kastély mellett legnépszerűbb látványosságát. Az eredeti kékfestő manufaktúra még nem látogatható ugyan az átadás körüli használatbavételi engedélyek elhúzódása miatt, szeptember végén azonban már megnyílt egy grafikai tárlat Kós Károly néprajzi munkáiból, és tervezik egy helyi magángyűjtemény bemutatását is. Pápa mellett a veszprémi Magyar Építőipari Múzeum is hasonló megpróbáltatásokkal küzd: évek óta beolvadni látszik a kiállítással egyébként nem rendelkező Építészeti Múzeumba, s így a KÖH fenntartásába kerülne.
Bircher Erzsébet szerint a mai vállalati és/vagy magánkézben lévő technikatörténeti kiállítások és gyűjtemények többsége jobb sorban van alapítványi, illetve állami vagy önkormányzati fenntartású társaiknál. Van persze köztük is sanyarúbb sorsú, például a dunaújvárosi kohászat történetét bemutató kiállítás, de vannak kiváló állapotban lévők is, mint például a bolyi Mezőgazdasági Kombinát üzemi gyűjteménye, vagy éppen a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény. A paksi múzeumfejlesztésről Bircher Erzsébet úgy véli, hogy az a PR és a jó hírnév elérésének egyik elegáns formája, egyértelmű üzleti beruházásnak tekinthető.
A technikatörténeti muzeális intézmények helyzete tehát igencsak vegyes: a nyom nélkül eltűntektől a még küzdőkön át a magukat ma is folyamatosan fejlesztőkig. A fenntartási gondok mellett legalább ilyen vegyes a gyűjtemények minősége is; sokszor a szakmai lelkesedés inkább érződik egy-egy gyűjteményi anyagon, mint a szakértelem. Gondot okoz, hogy a nyilvántartások kevésbé szakszerűek, a kiállítások színvonala hullámzó. Ezt egyrészt az anyag jellege, másrészt az okozza, hogy az a fajta szaktudás, amely a műszaki-technikai ismereteket a közönség számára élvezhetővé és értelmezhetővé teszi, ma még ritka.
Pedig a jó példák körülöttünk gombamód nőnek ki a földből. Ez pedig nem más, mint a science centerek bemutatási gyakorlatának az alkalmazása, amely már jó pár éve nem idegen a világ nagy természettudományi és műszaki múzeumaitól. Nemrégiben egy szerényebb helyen, a közeli Léván, Szlovákiában hoztak létre magánkezdeményezésből egy üres raktárépületben kétemeletnyi tudományos központot Atlantis néven, amely azóta 150 kilométeres körzetből vonzza az iskolákat. A Szlovák Tudományos Akadémia és a Szlovák Műszaki Egyetem szakemberei is részt vettek abban a kétéves előkészítő munkában, amely alatt eddig több mint 110-féle kísérleti és attrakciós eszközt fejlesztettek ki. Kicsit távolabb, Brnóban a regionális fejlesztés részeként készül a Moravia Science Center uniós támogatásból, több mint 596 millió korona (7,1 milliárd forint) értékben. A nyitást 2013 szeptemberére tervezik. A felsorolást folytathatnánk a pilseni sör mellett egyre inkább a város névjegyévé váló, 2008-ban a Škoda gyár területén megnyílt hatalmas science centerrel is. A tízezer négyzetméteren elterülő Techmania a Škoda Holding, a pilseni egyetem, a helyi önkormányzat és a régió együttműködéséből született meg a gazdaságot élénkítő kulturális beruházásként. A több mint hatvan interaktív eszközön és a legkisebbeknek szóló fejtörőkön kívül valódi múzeumi kiállítás is látható a Škoda gyár történetéről.
Idehaza a tervek szerint 2012 tavaszán nyílik meg Győrben, az Egyetemi Csarnok mellett a Mobilis Interaktív Kiállítási Központ, benne 74 izgalmasabbnál izgalmasabb kipróbálható technikai eszközzel, látványos science show-kkal. Az attrakciók jó részét a londoni British Múzeumnak is dolgozó Science Projects nevű cégtől rendelték meg. A 2009-ben elindított Agora Pólus fejlesztések közül ez lesz az első, amely megvalósul. A győri önkormányzat szakembereinek és a projektet menedzselő, egyelőre háromfős gárdának a műfaj iránti elkötelezettségét jelzi a már létező és a múzeumok számára igencsak irigyelhető honlapjuk is. Az a minimum, hogy az építkezést élőben követhetjük, de már a Mobilist majdan használó tanárok munkáját is segítik a Hogyan csináljunk érdekes szakkört, kísérleti bemutatót? menüben. A szülőknek szintén már most kínálnak programot.
Történik mindez akkor, amikor olyan mérvadó európai múzeumteoretikusok és szakemberek, mint Massimo Negri, a European Museum Academy igazgatója vagy Jorge Wagensberg, a barcelonai CosmoCaixa tudományos igazgatója új fogalom, a múzeumközpont (museum center) megszületéséről beszél, ahol együtt van jelen a kikapcsolódás és az ismeretszerzés számos eleme, az eredeti és a „mű” anyag, azaz egyesül a hagyományos múzeumi kínálat a közösségi házak, valamint a Csodák Palotája-szerű intézmények, azaz science centerek szolgáltatásaival. A tudományos központok sosem hezitáltak, ha múzeumi módszereket kellett alkalmazniuk. A washingtoni Technika és Történelem Múzeuma jut eszembe, ahol a mosdó előterében falba süllyesztett keresztmetszetek mutatják be a vízöblítés történetét…
A jövő valószínűleg akkor kezdődik majd el a hazai műszaki múzeumok számára is, ha nem félnek használni a science center módszereket, és erről meg tudják győzni fenntartóikat és potenciális támogatóikat egyaránt.