A múzeum olyan, mint a templom
Zoób Kati divattervező kézművességről, kiállításokról, családi hagyatékról
MúzeumCafé 26.
„Gyerekként egyszer esküt tettem anyámnak, hogy nem leszek színésznő vagy ügyvéd, és egyúttal azt is megígértem neki, hogy mindig a hétköznapok boldogságát keresem majd” – vallja magáról Zoób Kati, aki végül a divattervezésben, különlegesebbnél különlegesebb ruhakollekciók megálmodásában találta meg ezt a boldogságot. Textiljátékok tervezésével indult a pályája, de dolgozott a Magyar Televízióban is bábkészítőként. Azóta is vonzza minden művészeti ág: filmekhez és színházi előadásokhoz is rendszeresen tervez jelmezeket. A neve hamar ismertté vált külföldön, ma már Európa legjelentősebb divatbemutatóin szerepel összetéveszthetetlen kollekcióival, rendre a legelőkelőbb szalonok hívják meg Haute Couture bemutatóit. Szenvedélyes gyűjtő, a múlt relikviáit gyakran felhasználja alkotásaiban. A ruha, a tervezés számára több mint divat és üzlet: álmai egy részét kiállításokon valósítja meg, ahol az izgatja, hogy a különböző korok és művészeti ágak alkotásait hogyan kapcsolhatja össze a saját ruhaterveivel.
– A Petőfi Irodalmi Múzeumban volt látható TeXtúra címmel az a kiállítás, amelyen kortárs és klasszikus írók szövegeire készített különböző textíliákból ruhakölteményeket. A ruha és ruhatervezés hogyan válik képzőművészeti alkotássá?
– A tervezés, a kreáció alkotóművészet is egyben. Csak akkor tud életben maradni a terv, ha iparművészetté tud válni. Szerencsésnek érzem magam, mert számomra átjárhatók ezek a területek, amelyeknek éppen az összevegyítése jelenti nekem a kiteljesedést. A Haute Couture készítésében az álmaimat, a terveimet valósíthatom meg, míg a pret á porter kollekcióknál az üzleti szempont diktál. Ideális esetben mindkettő egyszerre van jelen a munkáimban.
– A tervezés során élesen elválik, hogy az adott ruha eladásra készül, vagy egy kiállítás, esetleg egy előadás része lesz-e? Van-e átjárhatósága két terület között?
– Ma már szándékosan kettéválasztom őket, miközben azért minden kollekcióban szerepeltetek néhány olyan dolgot, amelyet a maradandóságnak készítek. Ez lehet egy motívum, egy új technológia, egy új szabásvonal. Tudatos átörökítésre készítem az álomkreációkat, az üzleti kollekciókban pedig a hordhatóságot figyelembe véve próbálom meg becsempészni az álmaimat. A korábbi évek kollekcióiból is mindig kiemelhető volt néhány olyan darab, amelyek a későbbi kiállítások részei lettek. Tematika, kor és stílus szerint többféle kiállítási anyagot lehet összeállítani ezekből a korábbi tervekből, amelyek így aztán sokszor kerülnek kiállításokra a világ különböző helyein. Ezek az alkalmak pedig mindig ötleteket adnak arra is, hogyan lehet a múltból kiemelt darabokat újragondolni.
– Ez a múlt nagyon fontos lehet önnek: kiállítási munkáiban a ruhák mellett mindig ott szerepel a múltnak némely más eleme is. Ilyen volt az ön által tervezett Zsolnay ékszerkollekció, vagy az idei kiállítás, ahol irodalmi szövegek ihlették a munkáit. Ez egyúttal múltmentés is?
– Ez az ipar és egyben művészeti ág ősi kézműves hagyományokra nyúlik vissza. Az átemelésével, az alkalmazásával mély gyökerűvé válhatunk, sőt az az előnye is megvan, hogy már nem kell a „gyerekbetegségekkel” megküzdenünk, számos hibalehetőség így kiküszöbölhető. Mára a kézművesség szerepe erőteljesen megváltozott. A régebbi korokban összefonódott a nők életével, mindennapjaival, ma ezek a tudások luxussá váltak. Számomra misszió ezeknek a régi technikáknak a megőrzése, továbbfejlesztése. A régi mestereket szeretném aktualizálni a munkáimon keresztül.
– Milyen indíttatást adott ehhez a szülői ház, a család?
– Elképesztő csomagot kaptam. Nyitott, kreatív családom volt, ahol mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy megtalálja a saját alkotói területét. Meghatározók a zenélések, a közös hímzések és a főzések, amelyek a gyerekkoromat jelentették.
– A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán a csipkék, kelmék, szövetek magukon hordozták ezt a családi múltat is?
– A kézművesség magán viseli a családom gondolkodásmódját, ízlésvilágát; ezt az anyanyelvet örököltem tőlük, és próbálom továbbadni. Ebben a gyönyörű nyelvben ott kavarodott a paraszti kultúra és a város, az arisztokrata- és az apácahímzések. Ezeket a tárgyakat őrizgették, majd adták tovább a szüleim, nagyszüleim. A család a vagyonának és a tárgyainak nagy részét az évszázadok alatt elveszítette, így a megmaradtak még fontosabbá váltak az idők során, hiszen ezeken át látom őket. Életük, bánatuk, örömük, mindennapjaik lenyomatát őrzik a fonalak, csipkék, anyagok.
– Amikor megörökölte ezt a hatalmas hagyatékot tele csipkével, finom régi kelmékkel, rögtön meglátta bennük a kiállítás lehetőségét, vagy mindezek a holmik hevertek egy ideig a lakásában a sorsukra várva?
– A családomtól hatalmas kézműves hagyatékot örököltem, amihez az elmúlt évtizedekben magam is hozzágyűjtöttem. Vadidegenektől kapok mindenféle szép tárgyakat, hogy használjam fel, építsem be őket a munkáimba. Ezeknek egy részét felhasználom, sokból technikákat, részleteket lehet megtanulni, és vannak olyanok, amelyeket csak elteszek, megőrzök. Abban a hagyatékban, amelyből a kiállítás is született, rögtön megláttam több lehetőséget is, és eszerint válogattam, rendezgettem ezt a hatalmas anyagot. A megszületett kiállítás csak egy kis része annak, amit ebből ki lehetne még hozni. Számomra ebben a kiállításban az volt a legfontosabb, hogyan lehet különböző művészeti ágakat összesimítani, nevezetesen itt az írást az én kreációimmal. Így, egymás mellett jól tükrözik egy-egy kor szellemiségét, gondolkodásmódját. Számomra ez volt a legizgalmasabb.
– Részben klasszikus, részben pedig kortárs szövegek ihlették ezeket az installációkat és ruhaterveket. Melyik volt az izgalmasabb, a nagyobb szakmai kihívás?
– Olyan álomasszonyokat jelenítettem meg ezekre a szövegekre, amelyek a nőt, a női tulajdonságokat közvetítik. A romantikától a szexualitásig minden tulajdonság, érzés megtalálható bennük. Ugyanakkor kortárs alkotóként természetes volt számomra, hogy a mai dolgokat a mai technológiával kell megmutatnom. Ebből születtek meg azok a lebegő csipkébe öltöztetett nőalakok, akik egyszerre képviselik a múltat és a jelent. Ezt hangsúlyoztam azzal is, hogy a kortárs szövegekhez múltbéli, míg a régebbi szövegekhez modern alakokat terveztem.
– Mi történik a kiállítás után ezekkel a ruhákkal? Bekerül a stelázsiba?
– A kiállítás lebontása után az anyagot Balatonfüreden állítják ki újra, ahol január végéig lesz látható. Ugyanakkor osztrák múzeumokkal is tárgyalok. Egy Bécsben élő magyar házaspártól származik a hagyaték, számukra is fontos lenne, ha saját közegükben is láthatnák a kiállítást. Három-négy bécsi múzeum is érdeklődik, elképesztően nyitottak, szinte versenyeznek egymással, tehát nekem csak annyi maradt, hogy a legszínvonalasabbnak ajánljam fel a kollekciót.
– Fontos-e, hogy az alkotásai hol, milyen múzeumban, milyen körülmények között találnak otthonra, hogy ahol megjelennek, az hol jegyzett a múzeumok sorában?
– Nekem a múzeum olyan, mint a templom. A templomot sem misztifikálom. A lélek nagyon fontos helyszíne, a mindennapoké, ahova én gondolkodni járok. Számomra a múzeum is hasonló helyszín. Hiszen a múzeumnak is megvan a maga szakrális tere, amely az egyes korszakok lényeges elemeit gyűjti magába. Emellett fontos, hogy a múzeum aktuális, modern legyen, a kor emberéhez szóljon. Olyan múzeumokba szeretek járni, ahol ez mind együtt van. A szakralitás és a modernség elegye, a hely nyitottsága, ezek a legfontosabbak számomra. A Petőfi Irodalmi Múzeum telitalálat volt. Bécsben is valami hasonlót keresek.
– Végigutazta a világot, sok múzeumban járt. Ezek a múzeumok mennyiben mutatják a hely szellemét, az ott lakó emberek milyenségét, tehát lehetséges volna-e egy múzeumon keresztül az adott várost, országot megismerni?
– Idén nyáron Rómában egy Tamara Lempicka-kiállítást láttunk, ami fantasztikus múzeumi élmény volt. Ebben a nagy múltú, erősen történelmi városban különös élmény Lempicka burjánzó, provokatív art decója. Ha külföldön nézek meg kiállításokat, megpróbálom a kiállítás korszakát, témáját megtalálni a városban, a kettőt összehozni. Így próbáltuk megkeresni Lempicka korát Rómában, bebarangolni azokat a városrészeket, megnézni azokat az épületeket, amelyek a harmincas évek emlékei. Róma erről a korszakáról kevésbé ismert. Így még nagyobb élmény volt, amikor kitárult számomra ez a letisztult, art deco világ is. Nekem a múzeum úgy élmény, hogy megtalálom a hely és a múzeum kapcsolódási pontjait zenében, építészetben, divatban is, s így egészen más szemmel látom a várost. Hasonló élményem volt, amikor két éve a bécsi Belvedere-ben kértek fel egy elegáns rendezvény kísérő show-műsorának elkészítésére. A kiállítási térben volt az esemény, ahol Koloman Moser és Oscar Kokoschka képei mellett jelentek meg az én tárgyaim. Mellettük látni az én alkotásaimat erőt is adott, ugyanakkor azt az egészséges kételyt is felébresztette, elférek-e mellettük? Nagyon jó viszonyban vagyok a múzeumokkal, de a klasszikus, programszerű múzeumlátogatást nem szeretem. Ha tudok, előre felkészülök azokra a kiállításokra, amelyeket megnézek. Elolvasom az alkotók életrajzát, a képek történetét, így egészen mást mutatnak, mintha csak beesnék egy szabad órámban. Ha mégis váratlanul találkozom egy kiállítással, olyankor az utómunka alapos és hosszú. Csak így tudom nagyon személyessé tenni, befogadni.
– Utazásain hogyan készül fel a múzeumi látogatásokra? Végignézi a múzeumok listáját, gyűjtemény, korszak, nevek alapján dönti el, hogy melyik lesz a kiválasztott?
– Zavarban vagyok, ha véletlenszerűen találkozom múzeummal, kiállítással. Képtelen vagyok azonnal bemenni. Időt kell hagynom, felkészülnöm rá lelkileg. Tavaly Zadarban egy különleges épületet fedeztünk fel, zene hallatszott ki bentről, beljebb és beljebb mentem, amikor rájöttem, hogy egy múzeumban vagyok. Képtelen voltam tovább menni. Másnap mentem vissza, hogy megnézzem.
– Olyan ez, mint a gyerekkori ajándékvárás, majd azok kicsomagolása? Kis titkok, amelyekhez közelebb kell jutni?
– Valami nagyon hasonló. Az a túlkomplikált lélek, amellyel rendelkezem, megnehezíti a befogadást, a megértést, a megbecsülést. Ahhoz, hogy megértsek egy-egy kiállítást, kellő figyelemre, nyitottságra és nagy alázatra van szükségem.
– A befogadás fontos része az alázat?
– A múzeumlátogatónak nem kötelező az alázat, de egy olyan látogatónak, aki az ott kapott impulzusokat továbbviszi, beépíti a saját munkáiba, úgy gondolom, elengedhetetlen.
– Erről jut eszembe az a régebbi kiállítása, amelyen festmények ihlettek ruhákat.
– Nagyon jó munka volt. Virág Judit galériájának a képeihez válogattam ruhákat. A legtöbb időt arra fordítottam, hogy kiválasszam a képeket, amelyekhez tervezhetek vagy a régi kollekcióimból hozzátehetek. Először Judit válogatott ki egy nagyobb képegyüttest, ezt szűkítettem én a szerint, hogy melyikhez tudok magam is hozzátenni valamit a saját munkáimból, a saját múltamból. Hihetetlenül izgalmas kiállítás lett belőle. A divatok trendjét a szín- és formavilág határozza meg. Nekem az volt talán a legizgalmasabb, hogy a tíz-húsz éve készült ruháim milyen harmonikusan illeszkedtek a Judit által kiválasztott ötven-hatvan évvel ezelőtti műalkotásokhoz. Jó érzés, hogy bele tudtam illeszkedni jóval korábbi korokba a saját később született munkáimmal.
– Azt már látom, hogy a saját munkáiban mi izgatja, de mi tesz izgalmassá egy múzeumot vagy egy kiállítást?
– Ne legyen túlzsúfolt, legyen tág tere, ne gyűjteményi raktárt kelljen végignéznem. Egy kiállítás számomra akkor izgalmas, ha látom rajta a kurátor keze nyomát, gondolkodását, ha a kiállítás üzenetet hordoz a látogatói számára. Talán ez az üzenet a legfontosabb a ma múzeumaiban.
– Ha csak néhány tárggyal lehetne üzenetet hagyni a jövőnek a korról, amelyben élünk, miket csomagolna össze?
– Szenvedélyes gyűjtőként, azt hiszem, rengeteg tárgyat hagynék itt. Egy ideje ráadásul tényleg fontossá vált számomra, hogy ne „hagyatékot”, hanem „gyűjteményt” hagyjak az utókorra. Még sok mindent szeretnék összegyűjteni, de hogy mi érdemes a megtartásra, azt az utókor ítélje majd meg.
Zoób Kati Sümegen született, 1957-ben. 1975-től textiljátékokat gyártó cégek tervezője, játékaival Amszterdamban és Nürnbergben is díjakat nyer. 1979-től a Magyar Televízió bábkészítője – többek között a Süsü-filmeké –, mellette kalapkészítést tanul, valamint számos filmhez és színházi előadáshoz tervez különleges kosztümöket, kiegészítőket. 1990-ben alakítja meg saját jelmezkészítő cégét. Első Haute Couture divatbemutatóját 1992-ben mutatja be, 1998-ban szerepel első magyar tervezőként a Párizsi Divathéten, 2003-ban rendezi első divatbemutatóját Londonban, 2007-ben első magyar tervezőként mutatkozik be a Londoni Divathéten. 2008-ban munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntetik ki, 2009-től a Magyar Köztársaság kulturális nagykövete.