Újra begyújtani a régi kemencét
Egy művészcsalád három generációját mutatja be a verőcei Gorka Kerámiamúzeum
MúzeumCafé 26.
Az oszthatóság és oszthatatlanság kérdése kísérte végig apám, majd mindkettőnk életét. Csaknem ötven éven át ez a viták állandó témája a két azonos foglalkozású családtag között. Az emberek cserélődtek körülöttünk, talán a fogalmak is más értelmet kaptak, de a »mégsem-mégis« szőrszálhasogatása megmaradt. (…) A kérdések egy többé-kevésbé eltűnt világlátáshoz és életvitelhez kötődnek. Ahhoz a világhoz, amely számomra egykor a Duna és a Börzsöny közötti kis falut, Nógrádverőcét jelentette.” Így kezdte visszaemlékezéseit a keramikus Gorka Lívia édesapjáról, a modern magyar kerámiaművészet iskolateremtő alakjáról, Gorka Gézáról. Az írásában említett „többé-kevésbé eltűnt világlátásból” még ma, ennyi év után is szinte mindent megtalál a verőcei Gorka Kerámiamúzeum látogatója.
A 20. századi magyar kerámiaművészet legendás aranyhármasa, Gorka Géza, Gádor István és Kovács Margit születésük okán egy generációhoz tartoztak, és bár eredményes alkotói periódusaik nem feltétlenül folytak egy időben (a legkésőbb született Kovács Margitnak nem sok jutott a húszas–harmincas évek késői art decójából, ami Gorkának és Gádornak is meghozta az első dicsőséget és anyagi sikert), mindhármuk megbecsült, foglalkoztatott és kitüntetett alkotó volt, talán leglátványosabban a hatvanas években. Érdekes viszont látni, hogy a három oeuvre milyen tiszteletet kap ma, van-e lehetőség a köz számára a három pálya és azok eredményeinek áttekintésére, megismerésére. A kultúrpolitikával (és azon belül Aczél Györggyel) a legaktívabb viszonyt ápoló Kovács Margit számára még életében megnyílt a turisztikai kultuszhellyé avanzsált múzeum Szentendrén, amely a felújítás után csaknem egy éve ismét a régi fényében szeretne csillogni. Gorka Géza saját házában és műhelyében nyílt múzeum a művész végakaratának megfelelően. Az Iparművészeti Főiskolán egykor tanszékvezetőként is működő Gádor István ezernél több tárgyat egybefoglaló hagyatéka ellenben 25 éve bedobozolva Vácon vár arra, hogy végre a nyilvánosság elé kerüljön.
Gorka Géza a mezőtúri Badár Balázs nevezetes, a habán és holicsi technikára építő fazekasműhelyéből került Verőcére, ahol a helyi és a közeli Romhány agyaglelőhelyére, valamint a Börzsöny fáira alapozva jött létre a Keramos Rt.; ennek lett műszaki vezetője a fiatal keramikus 1923-ban. Bár a társaság hamarosan tönkrement, Gorka maradt Verőcén: a következő évben falubelit vesz feleségül, és az addig nyaralóként működő, a feleség családja által 1884-ben épített Erzsébet Lakba költözik. A ház udvarán megépíti saját műhelyét, ahol 1926-tól 1971-ben bekövetkezett haláláig szinte egyfolytában dolgozott. Szinte egyfolytában, mert a világháborúban kénytelen volt a család elhagyni az otthonát; Gorka Losoncon tanított, és létrehozta a Palóc Háziipari Műhelyt. Amikor visszatértek, a házat feldúlva, részben felégetve, a kerámiákat összetörve találták. Gorka a múlt elpusztult darabjait csak úgy tudta pótolni, hogy megpróbált a gyűjtőktől visszakérni darabokat, hogy neki is legyen példánya a sorozatokból. A bokáig érő cseréptörmelékre egy a múzeumban ma is látható különleges „dombormű” emlékeztet, amelyet mementóként az összetört darabokból állított össze. A harmincas évek elején – ekkor készülnek a manapság legnépszerűbb kék, zöld, sárga és narancs (a Bidtel-féle katalógusból rendelhető készmázas) art deco figurái – tíz-tizenkét alkalmazottat is el tudott látni feladattal. Tetemes mennyiségű tárgyat szívtak fel a hazai és külföldi gyűjtemények, de nem hiányozhattak Gorka edényei és dísztárgyai a világkiállításokról, a legnagyobb fővárosi és nemzetközi iparművészeti seregszemlékről sem. Lívia emlékezett arra, hogy a ház tágas lépcsőfeljárójának falán egymás mellett sorakoztak a külföldi diplomák, oklevelek, elismerések.
A világháború után viszont nemcsak a műhelyt kellett életre kelteni, de a karriert is szinte elölről volt kénytelen kezdeni az ekkor már leánya, Lívia társaságában dolgozó művész. A világháború előtti kisüzemi termelés folytatása az államosítás veszélyével járt volna, így a hely csak műteremként tudott működni tovább. (A kezét úgysem tudják államosítani – mondta a művész.) A romok eltakarításában és a műhely újjáépítésében az Iparügyi Minisztérium segítette 1945-ben. Az ötvenes évek második felétől készült népies hangú, repesztett mázú, vidám, világos színvilágú kerámiái az Iparművészeti Vállalat legkelendőbb darabjai közé tartoztak. A losonci időszaktól eredeztethető az „írókázás” technikája, vagyis a folyékony színes masszával való festés, rajzolás. Utolsó éveiben olyan üvegablakokat készített, amelyek keretét cserép adta – ennek technikája gyakorlatilag megfejthetetlen, a kortárs keramikusok ma is csodájára járnak.
Gorka Lívia 1925-ben született, és mivel az Iparművészeti Főiskola nem látta szeretettel, fazekas mestervizsgát tett 1947-ben, ez lett a „legmagasabb iskolai végzettsége”. Visszaemlékezéseiben apját tökéletességre törekvő, tiszteletet érdemlő, ám a környezetével szemben magas igényeket tápláló, kevésbé türelmes emberként említi, talán ezért is alakult úgy, hogy Lívia hamar elhagyja a verőcei műhelyt, és karrierje önállóan folytatódik a fővárosi Gül baba utcában. Mindettől függetlenül apja emlékének legszorgalmasabb ápolója élet végéig. („Egyetlen mesteremnek apámat tartom. Amit tudok és amit majd még tudni fogok – tőle tanultam. A szakmai ismereteken túl: érdeklődésem ébren tartását, a kísérletezéseket” – írta Vallomásában.) Életműve az Iparművészeti Vállalat polcaira és az átlagpolgárok vitrinjeibe szánt tárgyakkal kezdődött, és az utolsó korszak egyedi szobraival, kő-agyag kísérleteivel, az ősi technikák újrafelfedezésével zárult. Lívia fia, Gorka-Focht Géza már Budapesten született 1952-ben, külföldi mestereknél tanult, ma egy dunántúli malomban él és dolgozik. Furcsa, de sem Líviát, sem a „kis Gézát” nem vették fel a főiskolára, oda, ahol a dinasztialapító bár sosem oktatott, mégis „tiszteletbeli tanár” címet kapott.
A három generáció alkotásait bemutató Gorka Kerámiamúzeum Gorka Géza végakaratának megfelelően nyílt meg 1972-ben: a művész özvegye elköltözött, a hagyatékot az állam megvásárolta a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága számára, amely ma is üzemelteti az intézményt. A ház alaprajza az új funkciónak köszönhetően némileg megváltozott, például egy leválasztott részben vendéglakás létesült, ám a korabeli fotók alapján most is beazonosítható, hogy hol volt a konyha, az étkező, a kamra (ezek berendezése a hagyatékkal együtt az épületben maradt), a boltívek, a cserépkályhák az eredeti helyükön láthatók ma is. A földszinten a fogadótér mellett egy kisebb helyiségben kapott helyet Gorka-Focht Géza anyaga, a fogadótérben Gorka Lívia késői szobrai állnak; ezek az alapítás után két évtizeddel, 1994-ben kerültek a múzeum tulajdonába a művésznő ajándékaként. Az emeleten Gorka Géza kerámiáit helyezték el, legfölül pedig – Gorka Lívia egykori leányszobájában – időszaki kiállításokat rendeznek. Dunai Adrienne, a múzeum igazgatója a változó kiállítások számára nem tartja ugyan ideális helynek a keskeny falépcsőkön át megközelíthető helyiséget, ám az itt kiállító művészek a pazar panoráma láttán (a Dunakanyar a visegrádi várrommal) örömmel cipelik műveiket a legfelső emeletre. Amíg lehetett, a kiállítók tekintetében az igazgatónő rendszeresen konzultált Líviával: általában olyan művészeket választottak, akik valamilyen módon kötődtek a családhoz, tanítványok voltak, vagy a verőcei baráti körhöz tartoztak.
Gorka Géza életművét szinte teljes egészében be tudja mutatni a kiállítás, a korai, mezőtúri időkből származó daraboktól elindulva az utolsó korszak üvegablakaiig. A világháború utáni években, 1946 és 1948 között Gorka a Zsolnay-gyárnak is dolgozott (Mattyasovszky-Zsolnay Lászlóval végzett kísérleteket Pécsen a gyár államosításáig), ebből a rövid időszakból is kerültek munkák a vitrinekbe. Az üvegablakokat a mester utolsó nagy kiállításán, 1968-ban a visegrádi Salamon-toronyban mutatták be, ezek a kevésbé jellegzetes, de látványos művek is alátámasztják a művész folyamatos kísérletező kedvét, a műfaj megújításának igényét, amely életének végén sem hiányzott belőle. A technika mikéntjére sokan lennének kíváncsiak, hiszen az üveg és a cserép máshogyan reagál az égetés bizonyos hőfokaira, nem tudni, hogy a kettőt együtt hogyan lehetett kiégetni, a színeket és formákat megtartani. A megfejtésben sajnos már Lívia sem tudott segíteni, élete utolsó szakaszában az emlékezés nehézségeivel küzdött, ahogy ezt egy fennmaradt portréfilm felvételei során a filmesek is megtapasztalhatták.
Gorka Lívia idén augusztusban halt meg. Amíg lehetett, tapolca-diszeli otthonából eljött a kiállításmegnyitókra; utoljára januárban járt Verőcén egyik tisztelője, Sárkány Kata kiállításának vernisszázsán. Van remény arra, hogy a gyűjtemény anyaga tovább bővülhet, Gorka-Focht Géza ugyanis édesanyja műveiből egy nagyobb kollekciót ajánlott fel a múzeumnak a piaci ár alatti összegért, ám ennek megvásárlására is pályázni kell. Viszont mindenképpen érdemes, mert csak ezzel az anyaggal válhat teljessé az itt látható Gorka Lívia-életmű.
2004-ben egy betörés során számos értékes darabot vittek el, ezek a mai napig nem kerültek elő, bár Dunai Adrienne maga is végigjárta a műkereskedéseket és a régiségpiacokat. Sem Gorka Géza, sem Lívia nem vezetett pontos kimutatást, hogy melyik tárgytípusból mennyi készült, illetve hogy hová kerültek a példányok, ezért nehéz pontosan beazonosítani a hiányzó darabokat, mindez pedig a hamisítóknak is kifejezetten kedvez. A múzeum biztonsági rendszerét azóta megerősítették, a termek bejáratához fémkerítéseket szereltek, amelyeket az alkalmazottak tudnak csupán kinyitni, így csak felügyelettel lehet a műtárgyakat megközelíteni. Hallani, hogy a műtárgypiacon eddig is kelendő tárgyak, ha lehet, még népszerűbbé váltak Gorka Lívia tavalyi életmű-kiállítása után (Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum). Sokan pedig csak itt, a múzeumban kiáltanak föl, hogy „jé, nekünk is van Gorkánk”, mert a kiöntőnek, vázának naponta használt edényekről addig nem tudták, hogy értékes műtárgyak.
A látogatottság a megyén belül jó pozícióban tartja az intézményt: a fenntartó állja az időszaki kiállításokhoz kapcsolódó költségeket (meghívók, szállítás stb.), az egyéb felmerülő igényekre azonban pályázni kell. És persze lenne mit felújítani: az évek során több rétegben lekent lépcsők is eredetiek; a látogató nem is sejti, hogy ezek megégtek, amikor a világháború végén felgyújtották a házat, hiszen a vastag festékréteg jótékonyan takarja ennek nyomait.
A múzeumi rendszer világában Dunai Adrienne igencsak járatos: pénzügyi végzettséggel eredetileg a zebegényi Szőnyi Múzeumban dolgozott, később Vácon, majd gazdasági igazgatóként a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságán, Szentendrén. Közben elvégezte Pécsen a művelődésszervező szakot, és amint lehetőség adódott, átvette a verőcei múzeum vezetését, ahová naponta kerékpárral jár dolgozni zebegényi otthonából.
A múzeum jövőre lesz negyvenéves, ennek méltó megünneplését tervezik. Átalakulhat az állandó kiállítás, talán az időszaki tárlatok is lekerülnek a legfelső szintről (a földszinti terem lenne számukra az ideális), és tarthatnak végre egy konferenciát is. A legnagyobb lépés azonban a Gorka Géza halála óta nem működő műhely megindítása, beüzemelése lenne. Mind többen érdeklődnek a hatalmas, fatüzelésű kemence iránt, hiszen a mai energiaárak mellett a gázzal vagy villamos árammal működő kemencék jelentős költségeket rónak a művészekre. A kemence elvileg működőképes, ráadásul Gorka Lívia özvegye, a 92 éves Focht Géza pontosan ismeri a működését, hiszen valaha égetőmesterként dolgozott itt. Ígérte is, ha sor kerül az elindítására, jön segíteni. A kemence 12-14 mázsa fát igényel, és 950-960 fokon képes égetni. Nem öncélú égetésről van szó persze, hanem egy keramikusműhely beindításáról, amely munkaerőpiacot is teremthet a városban; nem véletlen, hogy a polgármester is támogatja a szándékot. A műteremházban egyébként több különböző méretű kemence is áll, így lehet helye a kísérletezéseknek. Öt-hat év alatt ismét egy 10-12 fős műhely jöhetne létre, ahogyan ez a fénykorban működött; az itt kiállított öntőformák, korongok, szerszámok sokat felidéznek abból az időszakból, a műhely aranykorából.
2008-ban jött létre a Gorka Kerámiakiállítás Egyesület éppen azzal a céllal, hogy a ma még kiállítótérként funkcionáló műhelybe életet leheljen, de ne csak azzal, hogy beengedi dolgozni a kortárs keramikusokat, hanem az alternatív módszerek kipróbálására is lehetőséget adjon. Például a drága akác és cserfa kiváltására olcsóbb fahulladékkal, alacsonyabb hőfokon égethető mázak kikísérletezésére, szennyezett iszapok agyagipari felhasználására. A működtetést részben a megalapítandó szabadiskola tandíjaiból, az egyesület pártoló tagjainak adományaiból, egy tervezett vendéglátóegység bevételeiből és az itt készült kerámiák eladásából tervezik, de számítanak uniós pályázati pénzekre is. Első lépésként a szakmabelieket, keramikusokat keresik fel, mert az általuk felajánlott tárgyakból rendezett árverésből számítanak némi bevételre, ami elég lehet a több mint negyven éve pihenő kemence elindításához. A végső cél pedig egy nemzetközi művészeti központ létrehozása, vagyis az egykor kisebb gyárként üzemelő verőcei Erzsébet Lak megtöltése élettel.
Gorka Kerámiamúzeum
2621 Verőce, Szamos utca 22.
Telefon: +36.27.350.017; e-mail: gorka.veroce@museum.hu
http://www.pmmi.hu/veroce/gorka
Nyitva tartás: április 1-jétől október 31-ig keddtől vasárnapig 9.00–17.00; november 1-jétől március 31-ig keddtől péntekig 10.00–16.00
Jegyárak: felnőtt 600 forint; diák, nyugdíjas: 300 forint; 6 éves kor alatt és 70 év felett ingyenes