„Írom a magam múzeumtörténetét”
Interjú F. Petres Éva régésszel, az István Király Múzeum egykori igazgatóhelyettesével
MúzeumCafé 37.
Csók István Képtár és Gorsium – két, valaha szebb napokat látott művészeti zarándokhely Fejér megyében. A kultusz hátteréről, kialakulásáról, Gorsium „csodájáról”, az 1956-os forradalomban érintett muzeológusok menhelyéről, az emlékezetes 1963-as Csontváry-kiállítás botrányos nyitásáról és zárásáról, a „leletvadász” járási tanácselnökről, a királysírok megoldatlan helyzetéről visszatekintő sorozatunkban ezúttal F. Petres Éva régész, a székesfehérvári múzeum egykori igazgatóhelyettese mesél. Lapunk korábbi, Kovalovszky Mártával és Kovács Péterrel készült interjúját kiegészítve rajzolódik így ki az egyik legizgalmasabb vidéki művészeti központ, az István Király Múzeum Kádár-kori története, egyben megemlékezünk a 2011-ben elhunyt Fitz Jenőről, a múzeum egykori igazgatójáról, aki Gorsium feltárójaként és sok egyéb mellett az intézményt ért kultúrpolitikai támadások diplomatikus hárítójaként, azokat a bizonyos kiállításokat lehetővé tévő vezetőként a tárgyalt évtizedek muzeológiájának minden tiszteletet kiérdemlő alakja.
– Úgy képzelem, hogy a régészet nehéz fizikai munka. Mennyire való ez egy nőnek?
Annak idején valóban kevés női régész volt, bár amikor én kezdtem, már ott volt az egyetemen Kutzián Ida, vagy említhetném az elődök között Mozsolits Amáliát, a jelentős bronzkorkutatót. Bár az is kétségtelen, hogy a 19. században Torma Zsófia volt az úttörő. Amikor én kezdtem, az ötvenes években, ez a helyzet már nem állt fenn, akkor már voltunk nők többen is ezen a területen. A régészet fizikai munka is, meg nem is, hiszen a nagy földmozgatásokon ásató munkásokkal dolgozunk, csak magát a leletet bontjuk magunk spaklival, kis seprűvel, ecsettel: ez már a régész dolga. Sosem éreztem, hogy hátrányt jelentett volna a női mivoltom. Van a ridegrégész és a szobarégész, szerintem viszont mindkét munka egyformán fontos és izgalmas. A ridegrégész csak terepen szeret lenni, a másik pedig csak könyvmoly. Pedig úgy érdekes, hogy nyáron terepen vagyok, télen pedig feldolgozom a leleteket. A falusi embernek a régész furcsa szerzet volt, ezért inkább révésznek hívtak minket, mert annak legalább volt értelme. Szerencsére meg tudtam találni a szót az egyszerűbb emberekkel is, mert apám magánrendelésére sokszor én engedtem be a betegeket, akik közül sokan jöttek a tőlünk nem messze lévő lágymányosi dohánygyárból. Ez a tapasztalat segített a falusi emberekkel is szót érteni.
– Miért ezt a pályát választotta?
Tízéves koromban elolvastam a pécsi professzor, Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című könyvét, és attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy régész leszek. Volt ugyan egy eltántorodásom, hogy kertész legyek, aztán az ostrom alatt apám olyan hősiesen járta a Bartók Béla úti háztömbünket, és gyógyította, vigasztalta az embereket, hogy akkor az ő pályáját akartam folytatni, és szemész szerettem volna lenni. Egy külföldről kapott szakkönyv láttán már elbizonytalanodtam, és azt is hamar beláttam, hogy ha szemészként elkövetnék egy hibát, az valakinek a szeme világába kerülhet, míg a régész nem cipel ekkora felelősséget, ott a hibák inkább helyrehozhatók.
– Hogyan zajlott az egyetemi képzés?
Természetesen őskorral akartam foglalkozni, de amikor az egyetemre kerültem, éppen nem volt senki, aki tanítson, mert Tompa Ferenc meghalt a háború alatt, Banner János pedig Szegeden tanított. Folyton bejártam a tanulmányi osztályra, hogy segítsenek, mert régész szeretnék lenni, ott azt mondták, hogy legyek türelemmel, majd összeállítanak nekem egy tanrendet. Össze is állítottak egy földrajz-történelem-művészettörténet tematikát, és le is tettem az első vizsgákat, de nem volt az igazi. Leveleket hagytam mindenütt, hogy társakat keresek egy régészet szakhoz. Jelentkezett többek között Gábori Miklós, aki megtudta, hogy Hillebrand Jenő professzor előadásokat tart a Természettudományi Múzeumban a paleolit korról, ami kevésbé régészet, inkább természettudomány, de azért lelkesen jártunk oda. Aztán feltűnt Oroszlán Zoltán, aki a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, és azért nem volt elérhető korábban, mert részt vett a háború alatt a múzeumból elvitt műkincsek visszaszállításában. Ő klasszika archeológiát adott elő; jó tanár, nagyszerű előadó volt. Gerevich Tibort is lehetett hallgatni, aki bent lakott az egyetemen, de akkor már egy megtört ember volt, csak óraadóként működött. Ez volt az az időszak, amikor az egyetem politikai csatározások terepe lett, a művészettörténeti intézet folyosóján lévő vitrineket, reneszánsz szobormásolatokat összetörték, máskor az órára bejött egy csoport hangoskodni. Egyszer összeszámoltam, kilenc reformot éltem át az egyetem alatt. Még ekkor, 1948-ban férjhez mentem Fitz Jenőhöz, aki Oroszlán mellett volt adjunktus, a pénzkeresés okán pedig a Nemzeti Múzeumban működő Természettudományi Könyvtárban dolgozott (apja korábban a Széchényi Könyvtár főigazgatója volt), de mivel nem volt státus, így papíron a Nemzeti Múzeum kertészeként szerepelt. A legfontosabb munkája ebben az időben az Afrika-kiállítás könyvanyagának összeállítása volt, azé a kiállításé, ami 1956-ban kiégett.
– Hogyan kerültek Székesfehérvárra?
A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában dolgozott Dobrovits Aladár, ő javasolta, hogy menjünk Esztergomba. Elmentünk, de nem tudtuk, hogy két múzeum van, egy állami és egy egyházi. Rossz helyre csöngettünk be: amikor Jenő közölte, hogy ő lesz itt az igazgató, a pap ijedten és barátságtalanul ránk csapta az ajtót. Visszamentünk Budapestre, ahol Dobrovits azzal fogadott: ezt jól elrontottuk, oda ne is menjünk többet. Nem vettük rossz néven, hogy végül Jenőt Fehérvárra helyezték, mert bár messzebb volt Esztergomnál, mégis könnyebben lehetett megközelíteni. Én magam akkor a bronzkori földvárakkal foglalkoztam, így biztosan azonnal húztam volna a székesegyház előtt egy árkot (amit Nagy Emese később meg is tett). Eközben engem a Nemzeti Múzeumba küldtek gyakorlatra Soós Ágnessel együtt, de nem fogadtam el, mert nem akartam távházasságban élni. Így is két évig Jenő naponta vonatozott a főváros és Fehérvár között, mert időközben megszületett a fiunk. Édesanyám segítsége nélkül nem tudtam volna megoldani az egyetemet és az anyaságot együtt, miközben a férjem egy másik városban dolgozott. (A fiam szokta is emlegetni, hogy ő már csecsemőkorában is egyetemre járt.) Aztán egy újabb harc következett: nem lehetett férj és feleség egy munkahelyen, főnök-beosztott viszonyban. Közben elvégeztem ugyan a Fővárosi Könyvtárban egy könyvtárosi tanfolyamot, gyerekkori nosztalgiából, mert az anyám gyerekkönyvtár-vezető volt az Almási téren, és mehettem volna a frissen alakult megyei könyvtárba, de azt gondoltam, ha már egyszer régésznek képeztek, úgy is szeretnék dolgozni. Bementem László Gyulához, aki egy sámán volt, mindent el tudott hitetni az emberekkel, de én nem igazán kedveltem. Azt mondta: „hogy képzeli, hogy együtt dolgozzon a férjével? Ha magának fájni fog a feje, akkor a férje azt fogja mondani, hogy menjen csak haza.” Mondtam: „nekem ilyet Fitz Jenő soha az életben nem mondana!” És amikor aztán már ott dolgoztam, még a kutatónapot sem tartottam, annyira komolyan vettük a munkát, és nem akartunk támadási felületet sem adni. Sírva jöttem ki László Gyulától. Az utcán véletlenül összetalálkoztam Kárász Judit fotográfussal, akinek elmondtam, hogy mi a problémánk. Judit együtt volt Ortutayval, a MUMOK akkori vezetőjével a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, jól ismerték egymást, így nyilván szólhatott neki, mert nem sokkal később elmentünk Jenővel egy múzeumi hajókirándulásra, ahol Ortutay azt mondta, elintézték az ügyünket. Valóban, beosztottak gyakornoknak a fehérvári múzeumhoz, és ha volt pénz, kaptam fizetést, ha nem volt, akkor nem. Ennek az „engedménynek” az volt az ára, hogy ellátjuk Dunaújvárost is, így hetente egyszer odautaztunk leltározni. Dunapentelén volt egy késő-római temető, amit egy nemzetközi társaság tárt fel, Barkóczi László vezetésével.
– Hogyan osztották fel a munkát Fitz Jenővel?
Az elején mindketten mindenesként dolgoztunk, később a régészeti munkák mellett hozzám tartozott a közművelődés, a programszervezés és a közönségkapcsolatok. Az első ásatásom 1950 decemberében volt: Vértesacsa és Alcsútdoboz között egy hegyen erdőt ültettek. Az ásatásokat addig Patay Pál vezette, de közölte, hogy már van régésze a fehérvári múzeumnak, vegye át a feladatot. Az voltam én. Madzagvasút ment oda, éjjel kettőkor indult a vonat, amin sem fűtés, sem világítás nem volt, egy utas szólt, hogy hol kell leszállnom. Hajnali hatkor beértem a faluba, a szélső házban égett egy lámpa, oda bekopogtam, szerencsére pont ők voltak az ásató emberek, nekem jeleztek a fénnyel. Az út az alcsúti kastélykerten át vezetett. Egyik nap hallom, hogy a kisbíró kidobolja: embereket keresnek a kastély bontásához. Mérges lettem, bementem a helyi pártbizottsághoz, hogy az állam vagyonát akarják szétverni. Rögtön elzavartak. Mondtam, majd megkapják a levelet a múzeumtól, amelyik felügyeli a kastélyt. Jenő meg is írta a levelet, de késő volt, már csak az oromfal maradt meg. Illyésné Ötvös Tünde restaurátorral később rendeztünk egy kiállítást Az alcsúti kastély tündöklése és bukása címmel, a tárgyakat a helyiektől kértük el, mert sokan mentették, ami menthető volt, szépen előkerültek az eltett emlékek.
– Hányan dolgoztak akkor a múzeumban?
Egy darabig ketten, de még az ötvenes években jött egy néprajzos, Varga Mariann, aki viseletekkel foglalkozott, és nagyon jó kapcsolatot tartott a megyei tanáccsal, mert akkor már létezett a népi együttes. Aztán volt egy „menhely” korszakunk, amikor 1956-osokat gyűjtöttünk be, így került hozzánk Kralovánszky Alán és Makai János, de ugyancsak „forradalmár” volt Pesovár Ferenc néprajzos és Kovács Péter, aki még gimnazistaként keveredett a forradalmat követő ellenállási mozgalomba. Nem tudtunk volna ennyire hatékonyan dolgozni, ha nem kapunk külső segítséget. 1958-ban megalakult az Idegenforgalmi Hivatal, az első vezetője, Gondáné rendkívül ambiciózus, okos nő volt. Kérte Jenőt, mondjon olyan dolgokat, amelyek turisztikai vonzerőt jelenthetnek. Jenő Gorsiumot és Martonvásárt említette. Aztán ott volt Gonda István, a járási tanács elnöke, neki régésznek kellett volna lennie, nem is érdekelte más igazán. Állandóan járta a mezőket, szedte össze, amit talált, a lelőhelyeket szakszerűen bemérte a templomtoronyhoz, mert ugye fix ponthoz kell mérni. Amikor 1974-ben bővítették a 7-es utat, végigjárta a lenyesett területet, talált is egy ezüst Minerva-korongot, és megjelent nálam Lovasberényben, ahol akkoriban ástam. Éppen beleestem a saját magam ásta gödörbe, ami nagy szégyen a régészeknél, és beütöttem a gerincemet, el is ájultam. Jött Gonda, hogy menjek vele. Először tiltakoztam, fájt mindenem, de szerencsére meggyőzött, mert akkor találtuk meg Pákozd vonalában azt a kelta szentélyterületet, amit aztán Makai Jánossal kiástunk. Minden lelőhelyet többen tártunk fel. Vallom, hogy a régészet csapatmunka, mert közhely ugyan, de igaz: több szem többet lát.
– Gorsium Fitz Jenő nagy „találmánya” volt. Mikor kezdődtek el ott a munkák?
A Tác-Fövenypuszta lelőhelyet már Rómer Flóris feljegyezte. Ő tulajdonképpen már mindent feljegyzett a Kárpát-medencében, legfeljebb a feltárások várattak még magukra. Marosi Arnold, a fehérvári múzeum első igazgatója annak idején azt hitte, hogy ezek egy ókeresztény bazilika maradványai, az alaprajz alapján tényleg úgy nézett ki. Szólt a Nemzeti Múzeumnak, ahonnan Radnóti Aladárt küldték ki, ő pedig egy próbaásatás során talált egy Vénusz-szobrot. Rögtön mondta Marosinak, hogy meztelen Vénusz-szobrok nem szoktak keresztény bazilikákban előfordulni, így nyilván másról van szó. A feltárás tehát váratott magára. Gorsium csodája, hogy mivel uradalmi birtok volt, szerencsére nem épült rá semmi.
A kis szőlőbirtokot a Margit-telepi temetőn megvásárolták a tulajdonostól, így teljesen állami tulajdonban volt a föld. Aquincum hátrányosabb helyzetben van, hiszen ráépült Óbuda fele. Jenő 1958-ban kezdte Gorsiumot ásni, és rengetegen jöttek, külföldiek, egyetemisták is, mert lehetett pénzt keresni, és érdekes feladat volt. Így dolgozott itt a művészettörténész-hallgató Kovács Péter és Pap Gábor. Jenő ötletére elindultak a nyári játékok, így az antik irodalom segítségével tettük érthetőbbé a helyet. Sok fontos ember megfordult itt, Kuczka Péter elhozta Veress Pétert, de eljött Lesznai Anna is, aki már járni is alig tudott. Ilyenkor egyikünk kiment vezetni. A Kulturális Kapcsolatok Intézete is hozott vendégeket, többnyire vasárnap, ami pedig a pihenőnapunk lehetett volna.
– Mindeközben létrejött egy képtár, amelyik ebben az időben legalább annyira kultikus helynek számított a szakma és a látogatók számára, mint Gorsium.
A későbbi Csók István Képtár épületét eredetileg művelődési háznak építette a város, amikor idekerültünk, üresen állt, mert a háború alatt épült, de az utolsó simításokra már nem került sor. Amikor megtudtuk, hogy egyenruházati szabóság céljára át akarják adni a honvédségnek, Jenő megírta élete egyetlen újságcikkét a Szabad Népbe, hogy ezt nem tehetik. Akkor megkapta a múzeum. A Szépművészeti Múzeumot kértük fel, hogy hozzanak ide kiállításokat, mert nagyon sovány, főleg helyi festőkből álló gyűjteményünk volt. Nagy történeti tablókat hoztak, Zichy Mihály műveit. Az áttörést a Csontváry-kiállítás hozta 1963-ban. Mucsi András járt nálunk, ő mondta, hogy ez a hely Csontváryért kiált. Már láttunk egy kiállítást 1946-ban az MKP székházában, így tudtuk Csontváryt hová tenni. Szóltam Gondánénak, hogy itt a lehetőség egy programra, ami vonzaná az embereket. Ki gondolta, hogy ennyire fogja vonzani? Megkerestük Pogány Ö. Gábort, a Galéria akkori igazgatóját, aki nagyon megörült az ötletnek. Magángyűjteményben volt az anyag nagy része, a Szépművészeti Múzeumban őrizték. A kiállítást Bodnár Éva rendezte, Kovács Péter segítségével, aki akkor már velünk dolgozott. Megnyílt a kiállítás, ami egy gátat szakított át: elképesztő embertömeg volt, még autóstoppal is jöttek. Már a megnyitó körül is akadt probléma, mert azt gondoltuk, hogy Pogány Ö. Gábornak kellene megnyitnia, de Aczél telefonált, hogy maradjon ez csak egy „vidéki” dolog, így a megyei elnök, Bujdosó elvtárs nyitotta meg, és Bodnár Éva mutatta be a műveket.
– Gyakran voltak ilyen problémák? Sokszor szólt a telefon?
A telefonok nagy részéről nem is tudtam, Jenő csak később mondta el, hogy szinte havonta kapott fegyelmit. Azt mondta: ne vegyem komolyan, ő sem veszi. Sok problémánk volt. Mivel kortárs kiállításokat is rendeztünk, a zsűrizéssel is meggyűlt a bajunk, aztán azt szerencsére eltörölték. Kovalovszky Márta most megjelent múzeumtörténeti kötetében megírta, hogy aki múzeumban dolgozott, az védett volt. Sokat köszönhettünk Gorsiumnak is. A Csontváry-kiállításnak egyébként nemcsak az eleje, de a vége is furcsa lett. Párizsból megérkezett Hruscsovné a lányaival és a vejével, és Kádárné asszonyprogramként elhozta őket a kiállításra. Valamelyikük azt találta mondani, hogy még Párizs után is meglepetést okozott nekik az anyag, ez pedig megjelent a helyi lapban. Másnap telefonált Aczél, azonnal elvitték a kiállítást, és letolta Pogányt, hogy miért nem a Szépművészetiben rendezték ezt a kiállítást. Amikor elvitték a műveket, azt mondta Kovalovszky Márta, hogy ne legyünk elkeseredve, rendezzünk újabb kiállításokat. Az ő ötlete volt a 20. századi művészetet áttekintő, tabukat döntő sorozat. A századfordulóval kezdődött, és egészen a kortársakig tartott a sor. Kiállítottuk Vilt Tibort és Schaár Erzsébetet, akiket még a Nemzeti Színház siófoki üdülőjéből ismertünk, a házat ugyanis a színházi évad idején a Nemzeti Múzeum használhatta üdülőként, mi is rendszeresen jártunk oda.
– Viszonylag későn jutottak ki külföldre. Mi volt ennek az oka: a múzeumi munka vagy esetleg más akadály?
A princetoni kutatóintézetben dolgozott Jenő egykori professzora, aki hét éven keresztül minden évben meghívta őt, de nem mehetett, hanem római ösztöndíjjal kárpótolták, ami végül is hasznosabb volt a számára. Akkor mehettünk ki, 1985–86-ban, amikor nyugdíjaztak minket. 1986-tól pedig a kelta kutatásaimnak köszönhetően Franciaországban áshattam. Szabó Miklóssal 1974-ben rendeztünk egy keleti kelta nemzetközi kiállítást, ami olyan szakmai bomba volt, mint Csontváry a képzőművészetben, mert addig mindenki csak a nyugati keltákról beszélt, a Kárpát-medencei vonatkozások nem voltak a köztudatban. Egy egyetemi csereásatás kapcsán kerültem ki, a franciák pedig jöttek ásni a Gellért-hegyre. Nagyon szeretem az átmeneti korszakokat, sokkal izgalmasabbak számomra, mint a fénykorok, a kelták pedig ilyenek.
– Sarkalatos, mondhatni problémás pontja Székesfehérvárnak a királysírok ügye. A Romkert ásása és a kiállítás megrendezése mennyire tartozott a múzeumhoz?
A Romkert mindig problémaforrás volt. Kezdetben a műemlékesekhez tartozott, mi csak a szakmai felügyeletet adtuk, később került a múzeumhoz. Kralovánszky Alán ásott ott. Amikor megtalálta a pilléreket, fogták, és bebetonozták. Jenő már nyugdíjas volt, rendszeresen elsétált arra, megállt a Romkert sarkánál, és mondta a munkásoknak, hogy nem szabad bebetonozni, nem lehet látni belőle semmit, tönkreteszik. Állt, és mondta a magáét, mint egy szónok a Hyde Parkban. Most le van fedve, az egész olyan, mintha egy műkő-bemutatóterem lenne. Egyetlen ponton lehet eredetit látni, az Országalma felé eső rész bal oldalánál van egy félszobányi terület, ami eredeti, de nem tudom, hogy látható-e a közönség előtt. A Lux Kálmán-féle árkádsor nagyon szép, de a faragott kövek raktárban vannak. Ha félnek, hogy a szmog megeszi ezeket a puha köveket, akkor be kell üvegezni az árkádsort. Tervek egész sora volt eddig, de kielégítő megoldást nem találtak. De nem ez az egyetlen probléma. A múzeum sorsát borúsan látom. Tudatosan Kovács Pétert neveltük utódnak, de ő hamar elmenekült; nagyon kedvelem a mai napig, de akkor megmondtam, hogy mit gondolok a döntéséről. Fülöp Gyula több ciklus alatt vezette a múzeumot, sajnos alatta esett szét az egész struktúra. Jelenleg is írom a magam múzeumtörténetét, ami azzal a címmel fog megjelenni, hogy Volt egyszer egy múzeum, és az utolsó mondata pedig az lesz: „És aztán néma csend.”