Gyarmatok nélküli kolonizáció gyűjteményezési tervekben
MúzeumCafé 38.
1913 októberében Semayer Vilibáld, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának akkori igazgatója egy több mint tizenegy oldalas bizalmas előterjesztésben küldte el válaszát a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium – ugyancsak bizalmas – leiratára. [1] Ebben a minisztérium ahhoz az elképzeléshez kért javaslatot, hogy a Balkán elsősorban hazánkban keresse a kulturális haladásához szükséges eszközöket, azaz Magyarország tegyen szert a régió szellemi központjának szerepére.
A tervek szerint ennek keretében kellett azt kidolgozni, hogy „…Nemzeti Múzeumunk néprajzi és természettudományi gyűjteménye a teljesség és a bennük végzett tudományos munka tekintetében ne csupán Magyarországot, hanem egyszersmind a Balkánt illetőleg is a legelső s legtekintélyesebb ilynemű intézetté váljék.” [2] Az elképzelés hátterében az állt, hogy mi-után a törököket a Balkánról végleg kiűző első és az 1913. augusztus 10-én, azaz az előterjesztés előtt alig két hónappal lezárult második balkáni háború nyomán bizonytalan hatalmi helyzet alakult ki a Balkánon, Magyarország úgy vélte, befolyásra tehet szert a térségben. Ennek révén egyfelől növelhette volna a Monarchián belüli súlyát, másfelől – gyarmatok nélküli országként – gazdasági és kulturális vezető szerephez juthatott volna egy nála fejletlenebb régióban.
Azt, hogy a szóban forgó törekvés mennyire benne volt a levegőben, az is bizonyítja, hogy Semayer Vilibáld már 1910-ben tárgyalt különböző bécsi ésWbukaresti múzeumi vezetőkkel a környező országok gyűjteményeinek fejlesztéséről. Az általa kidolgozott részletes terv arról tanúskodik, hogy muzeológiai törekvései teljességgel egybevágtak a fentebb már idézett minisztériumi leiratban foglalt kultúrpolitikai elképzelésekkel; Semayer célja is az volt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya „a legelső balkáni múzeummá legyen”. [3] Ennek érdekében nem kevesebb, mint ötvenezer néprajzi tárgyat kívánt beszerezni, továbbá antropológiai leleteket, sőt a tervben balkáni régészeti kutatások is szerepeltek. [4] Az ilyen módon összegyűjtött anyagot Semayer – két legyet ütve egy csapásra – egy több éven át nyitva tartó kiállítás keretében szándékozott bemutatni egy külön erre a célra emelendő új épületben, amely a kiállítás bezárását követően állandó néprajzi múzeumként szolgált volna. [5]
Ezek a törekvések azonban igencsak távol álltak attól a felfogástól, amelyet a múzeum élén a Semayert megelőző Jankó János képviselt (igaz, elsősorban az Európán kívüli gyűjtemények vonatkozásában): „A m. n. muzeum néprajzi osztályának sohasem lehetett czélja, hogy gyűjteményei oly államok gyűjteményeivel versenyezzenek, melyek az anyagot akár tengerentuli coloniákból hivatalosan, akár kifejlett tengerészetük utján olcsó áron, közvetlen forrásokból szerzik be.” [6] Mindezek után kézenfekvő a kérdés: mi változott a két álláspont között eltelt mintegy két évtized során?
Noha az iparosodásban élenjáró országok gyarmatosító törekvéseinek legfőbb mozgatórugója az olcsó nyersanyagforrások megszerzése, illetve az anyaországban előállított késztermékek piacának biztosítása volt, az ezeknek a céloknak az érdekében kialakuló gyarmatosító politikának számos további hozadéka is volt, így az elmaradottabb régiók kulturális kolonizációja is – ami, mint látni fogjuk, nem kizárólag a gyarmattartó országok sajátja volt.
A nyugat-európai országok mögött jócskán lemaradó Habsburg Birodalom a 19. század második felére érte el azt a szintet, hogy felmerüljön az igény a távolabbi piacok, az azokon történő eredményes működéshez szükséges kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok létesítése, továbbá az ilyen feladatok ellátásához szükséges tengeri flotta, illetve a mindezek támogatásához előnyös bázisok kiépítése iránt. A fentiek jegyében került sor a Novara nevű fregatt 1857–59-es, világ körüli útjára. Ennek elsődleges célja – a diplomáciai misszión túl – távoli országok piaci viszonyainak feltérképezése volt, de tudományos feladatokat is teljesített, ami végül egy több mint 24 ezer darabos néprajzi, antropológiai és természettudományos gyűjteményt eredményezett. [7] Az expedíció sikerein felbuzdulva az osztrák iparos és kereskedő körök az 1860-as évek elejétől sürgettek egy távol-keleti, elsősorban Kínába, Japánba és Sziámba indítandó expedíciót. E törekvések megvalósulását kívánta elősegíteni Wilhelm von Tegetthoff tengernagynak a Szuezi-csatorna közelgő megnyitása előtt különösen időszerű javaslata, hogy a még többé-kevésbé senki földjének számító Kelet-Afrikában szerezzenek gyarmatokat. Ennek érdekében át is kutatták a Vörös-tenger szinte minden öblét és kikötőjét, végül Szokatra szigetét javasolva megvételre a bécsi udvarnak. [8] Az újabb expedíciót azonban évekig késleltették Ausztria külpolitikai bonyodalmai, mindenekelőtt a porosz háború. Annak lezárása és az osztrák–magyar kiegyezés végül megnyitotta az utat a kelet-ázsiai expedíció előtt.
Minthogy a kiegyezésben lefektetett elvek alapján Magyarországnak harminc százalékkal hozzá kellett járulnia az expedíció költségeihez, ugyanakkor a magyar állam képviselői kételkedtek abban, hogy az expedícióban rejlő kereskedelmi lehetőségeket Magyarország képes lenne kiaknázni, ezért magyar részről elsősorban a várható tudományos eredményekre helyeződött a hangsúly, amint az Akadémiának a kormányhoz intézett beadványa is tanúsítja. [9] Az eltérő osztrák és magyar hangsúlyok hűen tükröződtek az expedíció eredményeiben is. A három kelet-ázsiai és négy dél-amerikai országgal megkötött diplomáciai, kereskedelmi és tengerészeti egyezmény mellett Bécsbe egy igen értékes, 116 kötetre rúgó könyvgyűjtemény [10] mellett mindössze 66, a kelet-ázsiai expedícióból származó néprajzi tárgy került, szemben a Magyar Nemzeti Múzeum számára Xántus János által gyűjtött több mint 2500 néprajzi és iparművészeti tárggyal. [11]
A javarészt ebből a gyűjteményből létrehozott Néprajzi és Iparművészeti Múzeummal a magyar kultúrpolitika elsődleges célja az volt, hogy felzárkózzon a nagyjából ugyanakkor alakuló hasonló európai múzeumokhoz, és elősegítse a hazai kézműipar fejlődését, ám ezzel együtt részesévé is vált a gyarmatosító országok polgárai által már javában folytatott kulturális kolonizációnak. Ennek bizonysága magának Xántusnak az a levele, amelyben arról tesz említést, hogy Jáván olyan régiségekre tett szert, amelyek kivitelét a holland kormány tiltotta. [12]
Mindent egybevetve: a kelet-ázsiai expedíció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Távol-Kelettel folytatott kereskedelem egészen az első világháború előestéjéig jelentéktelen maradt, és mindössze Tiencsin városának egy alig valamivel nagyobb mint egy négyzetkilométernyi területe, az úgynevezett tiencsini settlement került a Monarchia birtokába. [13]
Nem volt sikeresebb az Új-Hebridákon végrehajtott gyarmatosítási kísérlet sem. 1896-ban az Albatros ágyúnaszád tudományos vizsgálatok és gyűjtés örve alatt Arthur Krupp osztrák iparmágnás anyagi támogatásával kutatott arrafelé a fegyvergyártáshoz szükséges olcsó nikkelforrás után, és szándékozott siker esetén egyes szigeteket birtokba venni, ám amikor a bennszülöttek Guadalcanal szigetén az expedíció több tagját megölték, felhagytak a próbálkozással. [14] A Monarchia tehát a 19. század végére sem vált alkalmassá akár gazdasági értelemben, akár tengerhajózását tekintve, hogy távoli gyarmatokat létesítsen, és a dualizmus korában általánossá vált az a felfogás, hogy a Monarchia nem folytat gyarmatpolitikát. [15]
Ez azonban távolról sem jelentette azt, hogy a Monarchia és benne Magyarország nem kívánta volna kivenni részét a kolonizáció kulturális formájából. A magyar részről Európán kívül folytatott tudományos kutatás és gyűjtés számos mozgatórugójának egyike a kulturális emancipáció volt. A nyugati országokhoz kulturális téren történő felzárkózás szándéka a kiegyezés időszakától kezdve egyre határozottabban fogalmazódott meg a hazai kultúrpolitika alakítói körében. A múzeumok esetében ez olyan gyűjtemények létrehozását jelentette, amelyek legalább bizonyos területeken nemzetközi elismertségre számíthattak. Ez pedig óhatatlanul hozta magával a részvételt a kulturális gyarmatosításban, legyen az más országok gyarmatain végzett tudományos vagy gyűjtőtevékenység – ahogyan Fenichel Sámuel vett részt az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő paradicsommadár gyűjtésében a frissen létrehozott német új-guineai gyarmaton, és vált néprajzi gyűjtővé, majd lépett a helyébe Bíró Lajos – vagy önálló országokban végzett gyűjtés. Ezek közé éppúgy besorolhatók a Monarchia hadihajóinak úgynevezett missziós útjain eszközölt beszerzések, lásd például a Costa Rica-i prekolumbián temetkezések fosztogatóitól a helyi Nemzeti Múzeum igazgatója által megvásárolt, majd az osztrák konzulnak továbbadott, és végül Bécsbe, illetve Budapestre került leleteket [16], mint az, ahogy Jankó János „mentett meg” a helyiek minden tiltakozása ellenére, akár leitatásuk árán is számtalan osztják koponyát az általa felnyittatott sírokból. [17] És a példák sora tetszés szerint tovább szaporítható.
Noha a nagyhatalmi állás demonstrálása és haditengerészek kiképzése céljából a Monarchia hadihajóinak missziós útjai egészen az első világháború kezdetéig folytatódtak, és azok alkalmat adtak tudományos kutatásra és az állami reprezentációt segítő múzeumok egzotikus kulturális javakkal való „feltöltésére” is, a távoli kontinenseken elszenvedett gazdasági és diplomáciai kudarcok nyomán a Monarchia mind jobban a Balkán felé fordult, beleértve a részvételt a terület tudományos feltárásában és kulturális gyarmatosításában is.
Ebből a folyamatból Magyarország kettős értelemben sem kívánt kimaradni. Egyfelől önállóságát és a nemzetiségekkel szembeni „kultúrfölényét” szándékozott demonstrálni, másfelől arra törekedett, hogy tudományos-kulturális téren egyenrangúságot vívjon ki Ausztriával, illetve az egész Nyugattal. Mindez világosan kiolvasható abból, ahogy Láng Nándor, a magyar klasszika-archaeológia egyik korai alakja egy Kis-Ázsiába tervezett magyar ásatás kultúrpolitikai jelentőségét hangsúlyozta: „…nemzeti szempontból is nagy jelentőségű volna, ha hazánk részt venne abban a culturmunkában, melyben nálunk kisebb országok is már szép eredményeket értek el, mert alkalmat szolgáltatna arra, hogy hazánk államiságát a külföld előtt documentálhatnók, sőt ez már azért is kötelességünk, mert az osztrákok czéltudatos és eredményes munkálkodása ezen a téren kedvezőtlen világot vet Magyarországra, mely politikai és gazdasági téren versenyre kél Ausztriával, de megfeledkezik arról, hogy ezt a versenyt a legnemesebb téren, a culturalis tevékenységben is felvegye.” [18] A remélt kultúrpolitikai sikereken és a tudományos eredményeken túl további fontos szempont volt, hogy „az ásatásaink alkalmával előkerült műtárgyak, legalább részben bennünket illessenek meg” – jelentette ki Hekler Antal a tervezett kilikiai expedíció kapcsán. (Az az elképzelés egyébként, hogy a nyugati országok mintájára Magyarország is kapcsolódjon be mediterráneumbeli régészeti kutatásokba, és hozzon létre egy ilyen célt szolgáló tudományos intézetet, Berzeviczy Albert kultuszminiszter kezdeményezésére a 20. század első éveiben merült fel, és az 1910-es évekre több konkrét elképzelés is körvonalazódott Görögországban vagy Törökországban folytatandó ásatásokról, illetve kutatóintézet felállításáról.)
Ha ebbe a tágabb kontextusba helyezzük a bevezetőben vázolt Semayer-féle tervet – hozzátéve a Back Fülöp egyiptomi ásatásai kapcsán 1907-ben megfogalmazódott elképzeléseket is –, akkor világosan látható, hogy a hazai kultúrpolitika alakítói elérkezettnek látták az időt, hogy újrafogalmazzák a magyar tudomány és azon belül a múzeumok nemzetközi szerepvállalását, ezeknek az Osztrák–Magyar Monarchián belül elfoglalt helyét. Az elképzeléseknek az első világháború kitörése sem szabott gátat, sőt inkább tovább táplálta azokat. Ha a 20. század elejétől tervbe vett balkáni régészeti kutatás [19] nem is valósult meg, a vele együtt elgondolt kutatóintézet végül 1917-ben megnyílt Konstantinápolyban, Semayer pedig a belgrádi múzeumok és magángyűjtemények felmérését végezte el 1915-ben egy Szerbiába küldött bizottság tagjaként. Ennek kapcsán hangsúlyosan figyelmeztetett arra is: ügyelni kell, nehogy az ottani múzeumi gyűjteményeknek lába keljen. Aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy aggodalmát főként az attól való félelem motiválta, hogy a gyűjtemények nem magyar kézbe kerülnek. [20] Később expressis verbis is megfogalmazta, hogy a Szerb Nemzeti Múzeum anyagából a Néprajzi Osztály is részesülni kíván. [21] A szerbiai múzeumok gyűjteményeiért, azaz a zsákmányért folytatott versengésre egy katonai szolgálatra odakerülő tanárember is felhívta a figyelmet, amikor jelezte, hogy találkozott olyan osztrák tiszttel, aki az ottani néprajzi értékeket méri fel, és arra intette a budapesti múzeumot, hogy a néprajzi szempontból értékes tárgyakat még azelőtt meg kellene menteni, mielőtt Szerbiát ki kell ürítenünk.
Az osztály vezetését akkoriban ellátó Sebestyén Gyula válaszában azzal nyugtatta meg a beadvány íróját, hogy „…balkáni gyüjtésünk programját a vallás és közoktatásügyi minisztériumhoz már beterjesztettük…”, és amennyiben azt elfogadják, szívesen alkalmazzák a bejelentőt az osztály gyűjtőakciójában. [22]
A végül 1918 tavaszán Budapestre érkezett szerb anyagot a margitszigeti Hadikiállítás keretében mutatták be, majd a Néprajzi Osztályra került. Onnan próbálta meg visszaszerezni 1920-ban a szerb hadizsákmány-bizottság. [23] Arról, hogy ez csak részben sikerült, az osztály vezetését 1919-ben átvevő Bátky Zsigmond egy bizalmas jelentése tanúskodik: „…nem tettünk említést a bizottság előtt, egy (…) hihetőleg nem egészen tisztességes szándékkal ideszármaztatott gyönyörű, 100.000.- koronánál többet érő albán kosztüm-gyűjteményről sem…” [24] Az elterelő akció annyira sikeres volt, hogy a szóban forgó viseletet csak az 1960-as években vette leltárba a múzeum, ismeretlen eredetű anyagként.
Mondhatnánk: ennyi maradt Semayer Vilibáld Balkánra kidolgozott, nagy ívű gyűjteményfejlesztési terveiből. Magyarország részvétele a kulturális kolonizációban azelőtt véget ért, hogy igazán kibontakozott volna.
[1] Néprajzi Múzeum Irattára (a továbbiakban NMI) 101/1913.
[2] Uo.
[3] Uo.
[4] A gyűjtés költségeire Semayer által kalkulált 300 000 korona csaknem tízszeresen haladta meg a múzeum éves műtárgygyarapításra rendelkezésre álló keretét, és ha megvalósul, mintegy másfélszeresére nőtt volna a múzeum tárgyállománya.
[5] NMI 101/1913.
[6] NMI 46/1895.
[7] Christa Riedl-Dorn: Die Weltumsegelung der Fregatte Novara. In Wilfried Seipel (szerk.): Die Entdeckung der Welt. Die Welt der Entdeckungen. Österreichische Forscher, Sammler, Abenteurer. Wien: KunshistorischesMuseum 2001. 161–187.
[8] Nagy Miklós Mihály: Boldog békeidők haditengerészei. A k. u. k. hadiflotta utazástörténete. Kornétás Kiadó Budapest
2003. 46.
[9] Magyar Országos Levéltár. Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium Elnöki anyag 1868/343.
[10] Józsa Sándor: Kína és az Osztrák–Magyar Monarchia. Budapest: Akadémiai Kiadó 1966. 39.
[11] A természettudományos, numizmatikai, könyvészeti stb. anyagot is figyelembe véve Xántus 155 500 „objektumot” küldött haza, míg az osztrák gyűjtésből több mint 20 000 növény és több száz állatpreparátum került Schönbrunnba. Christa Riedl-Dorn: Die sogennate „Ostasiatische Expedition” der Fregatte Donau. In Wilfried Seipel (szerk.): Die Entdeckung der Welt. Die Welt der Entdeckungen. Österreichische Forscher, Sammler, Abenteurer. Wien: Kunshistorisches Museum 2001. 149.
[12] Xántus János levele Pulszky Ferenchez, Pest, 1871. október 2., OSZK Levelestár Fond VIII/1177.
[13] Józsa i. m. Itt jegyzem meg, hogy a terület méretére vonatkozóan különböző adatokat találtam, de a leghitelesebbnek a 108 hektár (1,08 négyzetkilométer) tűnik; ezt az adatot használta Romsics Ignác is egy ajánlóban, amelyben a BBC Historynak egy a témában megjelenő cikkére hívta fel a figyelmet.
[14] Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires 1953. 28–29.; Szoleczky Emese–Cs. Lengyel Beatrix: „Az emberevo canibálok is megjelentek”
Az 1896-os Albatros-szerencsétlenség egy túlélő szemével. Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2007. 9. 41–93.
[15] Horthy i. m. 28–29.; Nagy i. m. 318–319.
[16] Gyarmati János: Karl Wahle Costa Rica-i gyűjteménye és az amerikai antropológia hajnala. Néprajzi Értesítő 2006. LXXXVIII. 119–130.
[17] Jankó János: Utazás osztjákföldre 1898. Budapest: Néprajzi Múzeum 2000. 124–159.
[18] Láng Nándor: Az ázsiai-törökországi ásatások. Akadémiai Értesítő 1915 (26) 483.
[19] Hegedűs István: Elnöki megnyitó. Egyetemes Philologiai Közlöny 1903. 168–176.
[20] NMI 15/1915.
[21] NMI 33/1917.
[22] NMI 6/1918.
[23] NMI 15/1920.
[24] NMI 40/1920.