„Nem tudom, miért vagyunk mi történészek ennyire szemérmesek”

Még nem volt a kezében két egyforma Zsolnay dísztárgy, és fejből tudja a pécsi gyár forma- és dekorkönyvét – tartják Csenkey Éváról a szakmában. Tizenhárom évig dolgozott Pécsen, a kortárs szobrászat mellett kerámiával is foglalkozott, megismerkedett a leszármazottakkal, mégsem érzett késztetést arra, hogy mélyebb ismeretekre tegyen szert a Zsolnay tárgyakkal, a gyár és a család múltjával kapcsolatban. Az Iparművészeti Múzeumban egy szinte véletlenül ráosztott feladat és egy olasz múzeumigazgató megbízása hozta meg a fordulatot az életében: az elmúlt három évtizedben több hazai és nemzetközi kiállítás, szakkönyv, album és persze Gyugyi László gyűjteményének feldolgozása tette őt a Zsolnay tárgyak talán legelismertebb kutatójává. Tudja, hol „csúsztatott” a naplójában Zsolnay Teréz, hol lapulnak a család publikálatlan dokumentumai, hogyan hordták szét a Mauzóleum díszeit, és mivel lehetne teljesebbé, szakszerűbbé tenni a Zsolnay Negyed parkját és kiállításait. A jelenre és a jövőre nézve rengeteg feladatot adott magának!

– A művészettörténetnek egy speciális területével, az iparművészettel foglalkozik. Miért éppen ezt a műfajt választotta, honnan kapott kedvet hozzá?

Apám kultúra- és művészetszerető mérnökember volt, és amikor elindult a TIT, elvitt magával mindenhová, többek között Gádor István műterem-látogatására, a Cházár András utcába. Attól kezdve beleszerettem a kerámiába, és szívesen rajzoltam is, művészpályára készültem. Fantasztikus általános iskolába jártam, a Horváth Mihály téri gyakorló iskolába, mai nevén a Fazekasba. Lukin László és felesége, Eszter néni tanította az éneket és vezette a kórust, Szabó Magda volt az osztályfőnökünk és a magyartanárunk, Magyarász Imre pedig a rajztanárunk, aki nemcsak nagyszerű tanár volt, de szerintem nagyszerű művész is. Elvitt minket a barátaihoz, Gyarmathy Tihamérhoz, Pécsre Martyn Ferenchez, beszélt Kassákról. Nekem magánórákat is tartott, feljárt hozzánk. A nyolcadik osztály után a Kisképzőbe készültem, ahová már korábban is bejártam korongozni. Apám megkérdezte Magyarásztól, hogy elengedhet-e abba az iskolába, vagyok-e elég tehetséges. Ő pedig azt felelte: „ha nem hal bele, hogy nem lesz művész, akkor ne menjen.” Ez kulcsmondat volt az életemben és később is mérceként használtam. Végül az iparművész pálya helyett a művészettörténetet választottam, s nagyon jó évfolyamra kerültem az egyetemen, 1963 és ’68 között. Zádor Anna, Vayer Lajos, Oroszlán Zoltán mellett már Marosi Ernő és Boskovits Miklós is tanított minket. Friss diplomával rögtön az Iparművészeti Vállalat álláshirdetésére jelentkeztem, akkor találták ki az új gazdasági mechanizmus hevületében, hogy szeretnének magyar iparművészeket külföldi piacra közvetíteni. Sajnos jött a prágai bevonulás, így szeptember elsejétől már nem ez volt a feladat, de így is tanulságos volt, mert kerámia-előadóként betekinthettem a kortárs műkereskedelem, a zsűrizés folyamatába.

– Szóba sem került, hogy múzeumba menjen dolgozni?

Főleg a kortárs művészetek iránt érdeklődtem, az alkotást, új művek bemutatását és elismertetését kívántam elősegíteni. Csak a későbbiek során tapasztaltam meg, hogy van mit felfedezni a már lezárult korszakok köréből is. Az egyetemi záróvizsgáink előtt Romváry Ferenc Pécsről jelezte, hogy lenne ott is álláslehetőség, egy dinamikusan alakuló, a modern művészetre specializálódó múzeumban lehetne dolgozni. Először Beke Laci évfolyamtársamat hívta, ám ő a Dokumentációs Központot választotta, így az Iparművészeti Vállalatot elhagyva jelentkeztem, hogy szívesen mennék. 1970. január elsején költöztem Pécsre, de nem a Janus Pannonius Múzeum, hanem a Baranya Megyei Tanács Művelődési Osztálya Népművelési Csoportjának munkatársa lettem. Furcsán hangzik és nekem is furcsa volt, hogy ezt a munkakört szánja nekem Sarkadiné Hárs Éva, a megyei múzeum frissen kinevezett igazgatója. Nem akartam „népművelő” lenni, de rábeszélt, hogy mégis menjünk el a tanácshoz. Bernics Ferenc, a Művelődési Osztály vezetője fogadott, aki a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy a múzeumi gyűjtemények gyarapítása mellett a kortárs művészet lehetőségeit szeretnék bővíteni. 1969-ben megrendezték az első siklósi kerámia szimpoziont, a villányi Gyimóthy-villában, a kőbányában 1967-től elindult a fiatal művészek alkotótelepe, ezeket szeretnék nemzetközivé tenni, ehhez a munkához keresnek művészettörténészt. De hát éppen ez volt, ami engem érdekelt! Azonnal elfogadtam az állást, és 1983. szeptember végéig a siklósi alkotótelepekért „éltem-haltam.

– Milyen volt akkoriban a kortárs kerámia helyzete Magyarországon? Az Iparművészeti Vállalat eltartotta a művészeket?

A Művészeti Alap és vállalatainak működése igen tanulságos, egy hasonló „vállalkozásokat” összehangoló szervezet létesítése ma sem lenne elvetendő gondolat. Tagjainak kiutalt műtermeket, műhelyeket, szervezte az alapanyagellátást, a műtárgy-kereskedelmi hálózatot, a Képcsarnok hálózat és az Iparművészeti Vállalat közreműködésével. 1956 után, az életkörülmények javítása érdekében az otthonok művészi kialakítása ismét cél lett, egyéni kis műhelyek is újra létesülhettek. Munkáik zsűrizése az Aulich utcában zajlott, itt döntötték el, hogy mi tartozik az I. kategóriába, amiből legfeljebb száz darab volt készíthető, míg a II. kategóriába tartozó tárgyból akárhány, vagy hogy mit adnak át az Artexnek, külföldi terjesztésre. Nagy fájdalmam, hogy állítólag a teljes dokumentáció, fotókkal, adatokkal, mára megsemmisült. A lakásművészet ekkor ismét lehetőséget kapott, az Iparművészeti Főiskola keramikusképzésében is az akkori vezetők, Gádor István, Borsos Miklós, majd Csekovszky Árpád, Schrammel Imre a két világháború között formálódó expresszív, konstruktív, modernista szemléletet vitték tovább. Magamnak és az Iparművészeti Múzeumnak is tartozom egy tanulmánnyal arról, hogy a magyar art deco mennyire volt bázisa az ötvenes évek második felétől felívelő iparművészetnek.

– Ne feledkezzünk meg arról, hogy olyan művészek dolgoztak ekkor, mint Török János a Zsolnay-gyárban, vagy Gorka Lívia…

Mindketten kitűnő művészek voltak, ezt ma is világosan látjuk. Az első, magam vásárolta műtárgyam Gorka Lívia „halacskája” volt, a képzőművész Kecskeméti Kálmán húgát korrepetáltam oroszból, a pénzből pedig az Iparművészeti Vállalat Kossuth Lajos utcai boltjában megvettem ezt a kis kerámiát. Ez még az általános iskola idejében történt, később abban az épületben volt az első munkahelyem.

– Visszatérve Pécsre: hogyan jöttek létre az alkotótelepek, és milyen kapcsolatban voltak a Janus Pannonius Múzeummal?

1968-ban megünnepelték a Pécsi Porcelángyár jubileumát, mivel Zsolnay Vilmos tulajdonaként száz évvel korábban jegyezték be a gyárrá bővített céget. Ennek kapcsán új lendületet kapott a Zsolnay kerámia történetének feldolgozása, ez készítette elő a családi emlékirat megjelenését, és ekkor indult el Pécsett az Országos Kerámia Biennálék sora. A megnyitó utáni fogadáson számoltak be arról a keramikusok, hogy Hódmezővásárhelyen, ahol már 1911-ben létesült művészi agyagipari műhely, létrehoznának egy új telepet. Takács Gyula megyei tanácsi elnökhelyettes azonnal „lecsapott” erre a tervre, elvitte Siklósra a társaságot, és megmutatta az egykori ferences kolostor épületét, a kerámia-alkotótelep lehetséges helyszíneként. A következő évben meg is rendezték itt az első kerámia szimpoziont, 1970-ben pedig az első nemzetközit, már a közreműködésemmel. 1968-ig az Iparművészeti Múzeumba kerültek az állami kerámiavásárlások, ezt követően többnyire Pécsre. Személy szerint Takács Gyula elnökhelyettesnek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy tanácsi pénzből is vásárolhattunk a múzeumnak műveket, a Lektorátustól kapott tárgyakon, az állami vásárlási kereten felül. Ma sajnos egy sötét pincében állnak összezsúfolva ezek a „történelmet író” művek, pedig ki kellene állítani ezeket is, akár a pécsi Zsolnay Negyedben. Hozzáteszem: Siklóson most nem működik a negyven évvel ezelőtt létrehozott intézmény, de Kecskeméten és végül Hódmezővásárhelyen is létesült kerámia-alkotótelep! 1974-től Siklóson tudtuk tartani a helyben készült műtárgyakat, azt szerettem volna, hogy együtt legyen a műhely és a gyűjtemény teljessége. A rendszerváltást követően, amikor a közfeladat privatizálásra került, és a megyei intézmény kft.-vé alakult át, az anyag nem maradt egyben. Egy része ismét a pécsi múzeumba került, a többit elajándékozták? Széthordták irodadíszítésre? Nem tudom. Az egyik darabbal később egy bécsi gyűjtőnél találkoztam, ő pedig a pécsi régiségvásáron vette. A villányi gyűjteményt azért nem érték ilyen veszteségek, mert az alkotótelep 1970-től áttért a nagyméretű kőszobrászatra, azt pedig nehéz lett volna elhordani. A telepet és részeit természetvédelmi területté nyilvánították, ma a Duna–Dráva Nemzeti Park kezeli a Szoborparkot, leltár készült az anyagról, bár szomorúan láttam köztereken, Pécsett is, a pesti Deák téren is olyan szobrot, amelynek a Szársomlyó-hegyen kellene lennie. Azt tudom, hogy a Siklósi Alkotótelepeket működtető kft.-t 2012-ben felszámolták, és csak reménykedem abban, hogy lesz jövőjük is, nem csak a történelmük. Megígérhetem, hogy ennek a történetét, sorsát biztosan nem én fogom feldolgozni, nem lennék rá képes.

– 1983-ban eljött Pécsről az Iparművészeti Múzeumba. Mi volt az oka a váltásnak?

Kénytelen voltam eljönni, voltak döntéseim, amelyek konfliktusba kevertek. A Művészeti Alap jelentkezett, hogy állja a kerámia-alkotóház beruházásának még hátralévő költségeit, cserébe kéri a telep téli működtetését. Ellenálltam, mert megyei intézményként, az UNESCO-védnökség, az AIC-tagság elnyerése után az volt a tervem, hogy nyáron lesznek a szimpozionok, a téli időszakokban pedig köztéri feladatok teljesítésére, külföldi, eladásos kiállításokra készülhessünk fel – hiszen valamiből meg kell élnie az újító művésznek is. Lehet, hiba volt a függetlenséget képviselnem, nem tudtam, hogy pár év múlva jön a rendszerváltás, ami felülír minden korábbi kötöttséget.

– A Zsolnay kerámiával kapcsolatos kutatásokkal már Pécsen elkezdett foglalkozni?

Nem, de személyes élményeket szerencsére szerezhettem. Évfolyamtársam és barátnőm volt Belitska-Scholtz Hedvig, Heci, őt a Zsolnay családhoz rokoni szálak kötötték. Az első egyetemi évet követő nyáron együtt voltunk Pécsett. Ekkor találkoztam először Mattyasovszky-Zsolnay Margittal is, „Bébi nénivel”. Ő fordította le az első Zsolnay könyvhöz anyja, Teréz emlékiratát. Minden energiájával a család történetével foglalkozott. Már egyetemistaként kergetett minket, hogy foglalkozzunk mi is ezzel. Bánom már, miért is nem kérdeztem akkor, amikor még lehetett volna! Az állandó Zsolnay-kiállítás már 1955-től megnyílt a pécsi múzeumban, évfordulót is ünnepeltek 1968-ban, de a család „kegyvesztett” maradt. Már Pécsen dolgoztam, amikor egyszer, ebédidőben a főtéren összetalálkoztam Sikorski Vandával, Heci barátnőm unokatestvérével. Amint visszaértem a munkahelyre, a párttitkár magához rendelt, és kioktatott, hogy a megyei tanács munkatársaként nem „tüntethetek”, egy Zsolnay családtag barátságával! Ez 1970-ben volt! A gyár művészetével csak az Iparművészeti Múzeumban kezdtem foglalkozni, ahol először is sokat kellett tanulnom a múzeumi feladatokról. Ebben elsősorban Balla Gabriella, a kerámia osztály mostani vezetője, akkori gyűjteménykezelője segített. 1984 tavaszán pedig megjelent a múzeumban a Faenzai Nemzetközi Kerámia Múzeum igazgatója, Giancarlo Bojani, hogy szeretne egy kiállítást rendezni a magyar szecesszió kerámiaművészetéről. Miklós Pál, az akkori igazgató tudta, hogy olasz szakos is vagyok, először tolmácsolni kért fel, majd a kiállítás rendezését is rám bízta. Ez volt az egyik első lehetőség a „vasfüggöny” mögül való kitekintésre.

Bojani úr kérte a Zsolnay művek kiemelését, és megkövetelte a tárgyak pontos datálását a gyári dokumentumok alapján. A JPM-ben Mendöl Zsuzsa, aki már elkezdte a kutatásokat, elmondta, hogy a gyárban őrzik a datált, rajzos könyveket, de igen nehéz ezekhez hozzájutni. Mentem Hárs Évához, aki akkor már nyugdíjba vonult a múzeumból, és a Zsolnay-gyárnak lett művészeti szaktanácsadója. Nem könnyen, de végül megszerezte a kulcsot a vasszekrényhez, ahol a forma- és dekor rajzos könyveket őrizték. Amint elmondták, 1957 márciusában hozta vissza ezeket a gyár egyik munkatársa. 1950-ben, amikor a nagy égetés, pusztítás zajlott, ami miatt összefogott Pécs minden muzeológusa és levéltárosa, hogy amit csak lehet, bemenekítsenek a múzeumba és a levéltárba, akkor vitte haza, nehogy megsemmisüljenek. Hátborzongató volt fellapozni ezeket az alapvető dokumentumokat! A dátum nincs ugyan jelezve mindenhol, de az egymásutániságból kirajzolódik az alkotómunka időrendje, így lehetett teljesíteni Bojani úr kérését. Akkor már láttam, hogy Pécsett rengeteg anyag van, tervrajzokkal, fotókkal, és nem a cél hiányzik, hanem az ember és az energia. 1985-ben Rózsa Gyula lett az Iparművészeti Múzeum igazgatója, aki nagyon pártolta, hogy elkezdődjenek a Zsolnay forráskutatások az OKTA égisze alatt, az Iparművészeti Múzeum vezetésével, a JPM és a Baranya Megyei Levéltár bevonásával, témavezetőnek pedig engem jelöltek ki. Aztán Pécs külön pályázta meg – az Iparművészeti Múzeum kihagyásával – a digitalizálást… Sikerült a gyárból elhozni, védetté nyilvánítani és a JPM-ben letétként elhelyezni az építészeti és díszmű gyártás forma- és dekorkönyveit. Sajnos nehezen kutathatók. A forráskutatás is folytatandó lenne, de támogatás nélkül nem lehetséges, pedig szükségük lenne az adatokra a történészeknek, a gyárnak, az építészeti rekonstrukciókat végző szakembereknek. 1950-ben elszakadt egymástól a gyártás és a dokumentáció, ami miatt már a család létrehozta saját gyári múzeumát 1928-ban. Az egykori szerves kapcsolatot helyre lehetne, kellene állítani.

– A faenzai kiállítással egy fontos sorozat kezdődött, gyakorlatilag ezzel került a Zsolnay a figyelem középpontjába, itthon és külföldön egyaránt.

Meghívták a kiállítást Bécsbe, és mivel változott a helyszín, és közben elindult a forráskutatás, ennek megfelelően módosult a koncepció is. Gentbe már csak a Zsolnay-kiállítást vittük, a szecesszió mellett a historizmus és a korai art deco időszaka is szerepelt. Ezután Luxembourg következett. Mindig vittünk anyagot Pécsről, az Iparművészetiből, és bevontam a magángyűjteményeket is. A szecessziós Zsolnay kerámiákat bemutató első könyv is Rudolf Schmutz bécsi gyűjtőnek volt köszönhető, aki olyan válogatott, egyedi darabokkal rendelkezett, amilyenek nem voltak egyik hazai múzeumban sem.

– Ekkoriban mennyit tudott Gyugyi László gyűjteményéről?

Gyugyi Lászlóval telefonon először Schmutz úr irodájából beszéltem, ő kötött minket össze. Felosztották egymás között a szecesszió és a historizmus korszakát, nem licitáltak egymásra. Miután 1989-ben Japánban, Tokióban, az INAX Galériában Lechner Ödön munkásságát, az építészeti vonatkozású Zsolnay kerámiákat állítottuk ki, és a magyar millennium évfordulójára, a Modern Művészetek Múzeumában, Kiotóban, Tokióban rendezett építészeti, iparművészeti kiállításon is sikert aratott a pécsi gyár művészete, 2002-ben került sor New Yorkban az átfogó Zsolnay-kiállításra. Előkészítése kapcsán 2000-ben már járhattam Pittsburgh-ben, az egészen különleges Gyugyi-gyűjteményben. Az említett telefonbeszélgetést több budapesti személyes találkozó követte, így már legalább fotóról ismertem az anyagot, folyamatosan leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. De hogy a gyűjteménye valójában mekkora, csak a helyszínen derült ki! Gyugyi László, aki 1956-ban egyetemistaként emigrált, ekkor már egy fontos ipari központnak volt a kutatási igazgatója. Pittsburgh külterületén, kertvárosában lakott, és minden „vagyonát” a gyűjtemény felépítésébe fektette, akkurátus, muzeológus módon. Amilyen szubjektív volt a Schmutz-gyűjtemény, olyan objektív, teljes körű a Gyugyi-„múzeum”, de minden fajtából a legjobbat választotta. Később nagyon sok fontos art nouveau darab is átkerült hozzá Bécsből. Hálás voltam a kiállítást vállaló Bard Graduate Centernek, hogy a távfeldolgozáson felül személyesen is felkereshettem az amerikai gyűjtőket. Először is könyvet akartunk készíteni a Gyugyi-gyűjteményből, de az állandó elhelyezését is meg kellett oldani. Az amerikai múzeumok úgy fogadnak be gyűjteményt, ha alapítványt is tesznek egyúttal a fenntartására, erre már nem vállalkozhatott a gyűjtő, de a szíve egyébként is hazahúzott. Az Európa Kulturális Főváros 2010 programja tette végül lehetővé, hogy a gyűjtemény együtt maradjon, és Pécsre kerüljön, felerészben vásárlással és az állandó bemutatás körülményeinek biztosításával a Zsolnay Negyedben.

– Most négy állandó Zsolnay-kiállítás van a városban, és hallani, aggódnak a belvárosi kiállítás esetleges bezárása, a Zsolnay Negyedbe való átköltöztetése miatt.

Nem aggódni kell, hanem megvédeni. Ezek a helyszínek remekül kiegészítik egymást, miért kellene felszámolni bármelyiket a meglévők közül? Tizenkétezer tárgy és dokumentum van a JPM Zsolnay gyűjteményében, a raktárakból még sok mindent be lehetne mutatni a kulturális negyedben, és bizony nem olyan kicsi területen, mint a mostani család- és gyártörténeti kiállítás, hiszen hely lenne bőven. Emellett föl kellene írni az épületeket díszítő és a kertben álló kerámiák mellé, hogy mikor, hová készültek eredetileg, hiszen ez a terület, romantikus épületeivel, kertjeivel mintabemutatóként is szolgált már a kezdetektől, ez volt a család eredeti szándéka is. Az építészeti kerámiák történetével már több szakember foglalkozott, fontos publikációk születtek, elég ezeket fellapozni. Néhány helyen már vannak feliratok. Abban a gyönyörű csempeburkolatos épületben is, amit Sikorski Tádé eredetileg mintaraktárnak tervezett, be lehetne bemutatni további anyagot. A gyár- és családtörténeti kiállítás sem használja ki a hely varázsát… tudom, fontos a vendéglátás, na de éppen Zsolnay Miklós szobájában, amelyet az Országház főrendi házi elnöki termeinek kerámiaelemeivel díszítettek, ma egy vendéglátóhely üzemel, pedig ott Zsolnay Miklósról lehetne megemlékezni. Szakmai és nem csupán pénzügyi szempontok alapján kellene érvelni a múzeumok eddigi és újabb kiállítóhelyei megtartása, bővítése mellett.

– A kutatások során mennyi segítséget adtak a Zsolnay leszármazottak?

Mindig és mindenkinek segítettek, ha valaki kérte őket. A család tulajdonában kevés dolog maradhatott, kivétel talán a Piacsek-gyűjtemény, amelyik Sikorski Júlia leszármazottainak a gyűjteménye, de ezt is meghurcolták, ideiglenesen elszállították, majd védetté nyilvánítva adták vissza. Nehéz helyzetben voltam, mert Heci barátnőm révén a családhoz is kapcsolódtam, de múzeumi emberként nem volt érdekem a védettség feloldásának szorgalmazása. Náluk is vannak még fontos dokumentumok. Terveztünk Krakkóba egy olyan kiállítást, amelyik kifejezetten a Sikorski és Zsolnay családi életműre épült volna, hiszen Sikorski Tádé onnan származott. A Zsolnay Júliával kötött házasságából származó gyermekei és a leszármazottak között sok a nagyszerű művész, köztük a ma is élő Szily Imre Balázs építész, belsőépítész és építészettörténész, akit fel is kértünk a közreműködésre. Az Iparművészeti Múzeum akkori gazdasági vezetője azonban az utolsó pillanatban lemondta a kiállítást. Ez is egy pótolandó feladat maradt, talán egyszer megbocsátják Krakkóban, hogy ilyen helyzetben hoztuk őket. Zsolnay Teréz emlékiratának újabb, bővített kiadására is megérett az idő. Zsolnay Ignác fiának angol nyelvű emlékiratai pedig a washingtoni könyvtárban vannak, ebben leírja a gyáralapításnak azt a részét, amit az apja mellett álló Teréz kicsit máshogy látott vagy tudott. Szarvasy Mihállyal próbálok szövetkezni ennek a dokumentumnak a publikálására. Az Iparművészeti Múzeumban 1998-ban, 2003-ban és 2004-ben rendezett Zsolnay-kiállításokhoz sem volt mód katalógust készíteni. Ennek pótlása is bizony még a feladatom lenne.

– Most mintha reneszánsza lenne a Zsolnaynak, gondolok itt elsősorban a műkereskedelemben tapasztalható olykor kiemelkedően magas árakra.

Már Giancarlo Bojani is figyelmeztetett arra 1985-ben, hogy ha a műkereskedelem felkap egy-egy márkanevet, elindulhat az utánzás, hamisítás, de ki kell kerülni ennek a lehetőségét, éppen a forrásközlésekkel. Bevallom, én azt sem kedvelem, ha maga a gyár kezd sokszor még tisztázatlan – például Rippl-Rónainak is tulajdonítható – terveket és tárgyakat utángyártani, másolni. Más az unikális stúdió-kerámiák világa, és más a porcelánművészet hagyománya, ami mindig is a korábbi díszítmények aktualizált változataival élt. Ami a Zsolnay „hagyományt” illeti, az időhöz kötött építészeti munkák, de különösen a díszműnek nevezett, képzőművészeti színvonalú és karakterű tárgyak alkotói mindig az újításra törekedtek, mind technikában, mind szellemiségben.

– Igaz, hogy még nem volt két egyforma Zsolnay a kezében?

Igaz, de ez csak egy meghatározott korszakra és a művészi kerámiák körére érvényes. A csempék, a sokszorosításra tervezett használati tárgyak természetesen egyformák. Én a kézműves módszerrel készülő műtárgyaknál tapasztaltam az „egyediséget”, különösen a szecesszió fénykorában, amikor az individualizmus rendkívül fontos motorja volt a művészetnek. Olyan technikákat és mázakat alkalmaztak, amelyek még a tűztérben is különbözőképpen változnak, nem is tudnak egyformák lenni, és ez a kézműves módszerekkel sokszorosított tárgyak esetében is tapasztalható. Már az 1910-es években elindult az a törekvés, hogy olcsóbban is elérhetővé váljanak a díszművek. A címkéken fennmaradtak a rejtjeles árak, amelyeken a gyár eladta a tárgyakat a műkereskedelemnek. Magas árak voltak, de reálisak. Amikor szélesebbé vált az érdeklődés, a díszműveknél is megjelent a racionálisabb áron készülő technika. Az egész világra jellemző trendről beszélünk. Ennek a végpontját tapasztalhattam meg az 1970-es években, amikor a siklósi művésztelepről bementünk a Zsolnay-gyárba a művészekkel. Megdöbbenve láttam, hogy a meós visszadobja azt a zöld eozin mázas tárgyat, amely nem pont ugyanúgy fénylik, mint a többi.

– Beszéljünk egy kicsit a Mauzóleumról, amely évtizedekig romokban állt, és most a Negyed egyik fénypontja. Mikor járt ott először?

1987-ben, a genti kiállítás november végi sikeres megnyitását követően el akartam menni Zsolnay Vilmos sírjához, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Ismét Hárs Éva szerezte meg nagy nehezen a kulcsokat. Fényképeket a korábbi rombolásról már mutattak családtagok, tudtam, hogy a sírokat feldúlták, a csontokat összekeverték, az ékszereket elvitték. Ami a csontokból megmaradt, a család elvitte a pécsi köztemetőbe. Most is megrázó látvány fogadott: a kitört ablakokon ki-be repültek a madarak, az eozinszarkofágon méretes madárpiszok, és mindenütt madártetem-halom. Egyedül azt a középpontba helyezett sírhelyet nem tudták kifeszíteni és kirabolni, amelyben Zsolnay Vilmos és felesége feküdt. A feljárat melletti oroszlánokat is szétlopkodták. Még láttam eredetit a pécsi szőlőkben, behoztak egyet a múzeumba is, kiviteli engedélyért, de amikor azt mondtam, hogy azonnal le kell védeni, másnapra „eltűnt”. Amerikában is találkoztam oroszlánnal, eredeti sómázassal. Hárs Éva írt ’87 decemberében egy hatásos cikket a Mauzóleum állapotáról, és elkezdődött a károk felmérése. Füzi István, a múzeum fotósa az egészet lefotózta, a 2003-as Zsolnay-kiállításon láthatók is voltak a képek. 1948 nagypéntekén volt az államosítás, a Zsolnay-gyárat az elsők között, mint a legnagyobbak egyikét államosították. A mauzóleumot, ahogy a gyárat is, 1950-ben dúlták fel. Ez nincs kellőképpen dokumentálva, nem tudom, miért vagyunk mi történészek ennyire szemérmesek!

– Mivel foglalkozik mostanában?

2008 szeptemberétől nyugdíjas lettem, de szerencsés módon nem zárult be minden ajtó előttem. A régi, baráti munkakapcsolatok lehetővé tették, hogy a két kedves területtel, a kortárs kerámiaművészettel és a Zsolnay-témával tovább foglalkozhassam. Legutóbb az Iparművészeti Múzeum Rómában, majd itthon is látható különleges szecessziós kiállításában, majd a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió bemutatásában is közreműködhettem. Örömmel tanítom a pécsi egyetem Művészeti Karán a leendő keramikusművészeket, megismertetve velük a különböző korszakok eredményeit. Kortárs művészetünk egykori mestereinek emlékét is életben kell tartanunk – ezért rendeztük meg a Csekovszky Árpád egykori műtermében létesült Kiállítóházban a hazai múzeumokban őrzött tárgyainak kiállítását. Bízom a méltó folytatásban, amiért még mindnyájunknak sokat kell tennie.