„A legnagyobb baj a Záhony és Hegyeshalom közötti gondolkodás”
Beszélgetés Küllői Péterrel és Somlói Zsolttal
MúzeumCafé 38.
A londoni Tate Modern egy itthon még ismeretlen modell szerint működik: a múzeum munkatársainak kellő szaktudással végzett feladatait tanácsadó testületek segítik, amelyeknek tagjai elkötelezett műgyűjtők. A Tate Gallery több ilyen bizottságot működtet, megtiszteltetés ezekbe bekerülni, gondosan válogatják a tagokat, akik bizottsági üléseiken közösen döntik el, mi az, amit a múzeum munkatársai által összeállított short listről ténylegesen megvásárolnak. Néhány hónapja az Oroszországra és Kelet-Európára fókuszáló Akvizíciós Bizottságnak Küllői Péter és Somlói Zsolt személyében két magyar tagja lett. Sőt a magát felmenői révén magyar származásúnak valló neves galeristával, Carl Kostyállal kiegészülve az oroszok után a második legnépesebb reprezentációval bírunk ebben a committee-ben, tehát – ha úgy tetszik – remek helyzet adódott a magyar szcéna eredményeinek külföldi megismertetéséhez. Személyes motivációikról és pozíciójukból fakadó lehetőségekről beszélgettünk Küllői Péterrel és Somlói Zsolttal.
– Milyenek az első tapasztalataik?
Somlói Zsolt: Még nagyon az elején járunk a munkának. Egyelőre alig húsz főből áll a bizottság, folyamatosan töltik fel új tagokkal. Júniusban részt vettünk az első, ismerkedő összejövetelen (igaz, már akkor is hoztunk néhány, a gyűjteményt érintő döntést), és most ősszel tettünk egy utazást – budapesti megállóval – a moszkvai biennáléra.
Küllői Péter: Nagyon örültem a Tate Gallery felkérésének, és hiszek is az ezáltal megnyíló lehetőségekben, ugyanakkor fontosnak tartom leszögezni mindjárt itt a beszélgetésünk elején, hogy én azt gondolom: amit az ember tehet, az mindig jóval több egy adott pozíció kereteinél. Én abban a meggyőződésben élek, úgy gondolkozom, hogy valójában nincsenek korlátok vagy határok, csak a fejekben, leginkább a politikusokéiban. Ha sikerül elsajátítanunk ezt a határok nélküli hozzáállást, megsokszorozódik a mozgásterünk, és akkor nagyon sok mindent lehet tenni, akár a Tate-tel, de akár nélküle is ugyanúgy.
– Hogyan került sor a Tate meghívására az önök esetében?
Somlói Zsolt: A bizottság orosz elnöke, Kira Flanzraich, miután a térséget ismerők beajánlottak neki, kért tőlem egy a gyűjtői karrieremet összefoglaló bemutatkozást, majd a londoni Frieze idején személyesen is találkoztunk, és a beszélgetés végén már úgy álltunk fel, hogy ezután együtt fogunk tevékenykedni.
Küllői Péter: Az egyik ajánlóm a Tate előző elnöke, egy nagynevű befektetési bankár volt, másik pedig a neves galerista, Carl Kostyál, akit a Bátor Tábor-aukciók révén ismertem meg. Befektetési bankár koromban szerencsésen alakult a pályám, jókor voltam jó helyen, bekerültem olyan körökbe, ahová nehéz, de amelyeknek a legfőbb jellemzője, hogy ha egyszer az ember benne van, onnantól kezdve minden fontos körhöz el tud jutni. Carl Kostyállal akkor kerültem kapcsolatban, amikor a Bátor Tábor aukciói kapcsán eldöntöttem, nemzetközi szintre szeretnék lépni. Paul Newman vezetett rá annak idején: pusztán a vér szerinti vagy emocionális kötődés egy országhoz önmagában nem jelent semmit, a jövővel lehet felpiszkálni a múltat, egy előremutató üggyel.
– Gondolkodás nélkül mondtak igent a felkérésre?
Küllői Péter: Nem volt mit hezitálni. Ez segíti az ország, sőt a régió felkerülését a világ kortárs művészeti térképére. Természetesen érdekelnek a Tate szempontjai is, mert egy ilyen súlyú és rangú intézménynek multiplikátor hatása tud lenni. Ha a Tate foglalkozik a régióval, akkor a gyűjtőket is izgatni fogja, nemcsak a nyugatiakat, hanem az Oroszországban, Lengyelországban élőket is, akik eddig csak a saját országukra és Nyugat-Európára figyeltek, de most talán elkezdenek régióban gondolkozni. Azonnal világos volt, hogy sokkal több van ebben a helyzetben, mint hogy a Tate éppen mit vásárol.
Somlói Zsolt: Az első ülésen mindenki mondott pár mondatot a személyes ambícióiról, miért is vágott bele ebbe a munkába. Én a kétirányú edukációt emeltem ki: tanulok és átadok valamit a saját ismereteimből, valamint azt az alapvetést, hogy szeretek művészettel foglalkozni, elvégre ezért lettem műgyűjtő. Előnyt jelent a tagsággal automatikusan kialakuló kapcsolatrendszer is; már a REEAC bemutatása is tanulságos volt: a hivatalos találkozón túl számos kötetlen összejövetelt szerveztek számunkra. Az egyik ilyen partin lehetőségem volt bemutatkozni Serota úrnak, a Tate igazgatójának, aki meglepően jól informált volt a budapesti Ludwig Múzeum ügyeivel kapcsolatban. Az első szakmai szemináriumot a Tate fotókurátora tartotta a hatvanas–hetvenes évek lengyel konceptuális fotográfiájáról, ez is nagyon érdekes volt. A bizottság tagjai között az első pillanattól kezdve inspiráló, egymásra figyelő kapcsolat alakult ki, biztatónak tűnik a közös jövő.
– Az első közös útjuk már meg is volt: a Moszkvai Biennáléra menet megálltak Budapesten, hogy a bizottsági tagok a helyszínen és személyesen is tájékozódhassanak a magyar művészeti szcénáról. Gondolom, ez már az önök munkájának volt köszönhető. Hogyan érték el, hogy gyakorlatilag az első hivatalos út hozzánk vezetett?
Küllői Péter: Az első ülésen a múzeum munkatársai egy prezentáción ismertették, mi az, ami elsősorban érdekli őket, hol látnak hiányokat a gyűjteményükben, milyen területen számítanak az ismereteinkre. Jellemzően az avantgárd művészet köré csoportosult mindez.
Somlói Zsolt: Tételesen felsorolták, mi a fontos számukra Kelet-Közép-Európából, Oroszországból. Sok minden elhangzott, de Magyarország és Budapest neve nem, bár egy-két külföldön élő magyar avantgárd alkotót azért megemlítettek.
Küllői Péter: Meghallgattuk a beszámolójukat, megértettük, hogy mi van az ő fejükben, majd meghívtuk Budapestre a bizottság vezetőjét és az egyik kurátort egy amolyan előzetes terepszemlére. Eljöttek, eltöltöttek itt két napot, Zsoltéknál ebédeltek, nálunk vacsoráztak, mi pedig közben megmutattunk nekik néhány szerintünk izgalmas dolgot az őket érdeklő korszakból, irányzatokból. Látták, hogy milyen erős művészet volt itt a hatvanas–hetvenes években, hogy volt neoavantgárd és új konstruktivizmus. Ennek az ő itt töltött két napjuknak nagyon nagy szerepe volt a szeptemberi program létrejöttében.
– Mit fedett le az őszi program?
Somlói Zsolt: Bizonyos értelemben klasszikus „art lovers” út volt: elmentünk a fontos intézményekbe, mint a Ludwig és a Szépművészeti Múzeum, voltunk magángyűjtőknél és galériákban, a B55-ben megnéztük az acb, a Kisterem és a Vintage által összerakott Bookmarks kiállítást, amely a hatvanas–hetvenes évek vezető művészeit és a mai kortársakat együtt reprezentálta, a Kieselbach Galériában a húszas–harmincas évek klasszikus avantgárdjáról szóló kiállítást, és jártunk Maurer Dóra és a Kis Varsó műtermében.
– Milyen visszajelzéseket kaptak, illetve mit érzékeltek, milyen benyomást szereztek a bizottság tagjai Budapesten?
Somlói Zsolt: Túlzás nélkül állíthatom, lenyűgözte őket, amit láttak. Azért is hatott ilyen erősen, mert szinte semmilyen előzetes tudásuk nem volt rólunk, néhány kelet-európai tagot leszámítva a legtöbben még sosem jártak Magyarországon.
Küllői Péter: Kiderült, van itt egy izgalmas kortárs élet, ráadásul nem a semmiből nőtt ki, szervesen épül a hatvanas–hetvenes évek sok értéket rejtő időszakára, és ez még a Tate munkatársai előtt sem volt világos. Néhány művész nagyon mély benyomást tett rájuk.
– Kik?
Küllői Péter: Neveket nem mondhatok. A Tate érdeklődéséből konkrét vásárlás is lehet, és ennek az intézménynek akkora a súlya, hogy döntései többféle folyamatot befolyásolnak. Ennek tudatában a Tate pontos és szigorú menetrend szerint kommunikálja a vásárlásait, amit nekünk is be kell tartanunk. Az idei vásárlások a jövő évi jelentéssel kerülnek nyilvánosságra, amit jövőre vesznek, az 2015-ben.
Somlói Zsolt: Határozott érdeklődések alakultak ki, bármerre jártunk, pedig – bármilyen meglepő – azért alapvetően konzervatív ez a társaság, mégis többen belelkesedtek például a Kis Varsó műtermében. Általánosságban viszont igaz, hogy néhány konceptualista művel nem tudtak mit kezdeni, és nem értik a sűrű utalásokkal dolgozó munkákat, amelyek értelmezéséhez speciális helyi ismeretanyag szükséges. Egyértelműen sikere volt viszont a Bookmarks kiállításnak, nemcsak Jovánovics György, Keserü Ilona, Maurer Dóra, Bak Imre művészetének, hanem annak a gesztusnak is, hogy ha az intézményi szféra éppen nincs a helyzet magaslatán, a magánszféra akkor is nekiláthat az aktuális feladatok elvégzésének. Ezt nagyon korszerű és előremutató attitűdnek értékelték.
Küllői Péter: Hozzátennék egy személyes benyomást: engem ledöbbentett, mennyire könnyű összerakni, hogy a világot mi érdekli belőlünk, és az még sincs feldolgozva, bemutatva háromezer négyzetméteren, leírva okos könyvekben. Nem vagyok művészettörténész, messze nincs akkora tudásom, mint sokaknak, de az életem során megtanultam átlátni folyamatokat, hogyan működik a telefonipar, a fociipar, és a művészeti piac is egy ilyen „iparág”. Tudnunk kell, hogyan működik, és miben rejlik benne a mi erőnk. Ez a két kiállítás, a Bookmark és a Kieselbach Galériáé – Bortnyik, Kassák, Péli, Péri, Mattis-Teutsch, Uitz, Moholy-Nagy műveivel – össze tudta hozni mindazt, ami izgalmas belőlünk kifelé. Az első korszak, amikor ez a régió a világnak fontos szereplője volt, a második pedig, amikor bezárult, és utólag kell megérteni, mi nőtt ki ebből. Két tisztán magánkezdeményezés tett kísérletet az értelmezésre, egy fillér állami pénz nélkül – ennek nagy ereje volt. Lehet panaszkodni, mi minden nem megy jól, sok igazság van benne szerintem is, ugyanakkor mindig azt kell nézni, mit lehet tenni.
– Innen Moszkvába utaztak tovább, ott mi volt a program, és milyen tapasztalatokat szereztek?
Somlói Zsolt: Érdekesen alakult, hogy a nyugat-európai és a kelet-európai tagok mind eljöttek ugyan Budapestre, de az oroszok közül kevesen, viszont innen Moszkvába csak mi ketten mentünk tovább Péterrel.
Küllői Péter: A kortárs művészet alapkérdése, hogy egy adott művész benne lesz-e ötven év múlva a művészettörténeti könyvekben, vagy túllépünk rajta, mint múló divaton. Különös „aha-élményem” volt a Multimedia Art Moscow Liszickij–Kabakov-kiállításán: eddig csak sejtettem, de ott megéreztem, hogy Kabakov is fennmarad. Nagyon hatott rám, ahogy ez a két művész eltérő üzenettel, de ugyanarról a témáról beszél.
Somlói Zsolt: Én másfajta benyomást emelnék ki, nemcsak mert az oroszok pont Kabakov és Baldessari miatt hagyták ki a budapesti utat, mivel jelen akartak lenni a két nagy konceptualista művész találkozásán Moszkvában, hanem mert érdekes összehasonlításokat lehetett tenni a két ország intézményrendszerének működéséről. Ismerve az összes kritikát – tekintélyes részükkel egyet is értek – rá kellett döbbennem, mi egy sokkal egységesebb, monolitabb, mélyebben gyökerező intézményrendszerrel és művészeti struktúrával rendelkezünk. Oroszországban a kilencvenes években sorra alakultak a kereskedelmi galériák, fontos lett a kortárs művészet, erre szokás a „boom” kifejezést használni. Aztán ez kifulladt. Kiállításélményem is ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik. Egy magánintézmény, a Jekatyerina Alapítvány egy lenyűgöző villában, Moszkva belvárosában működteti a múzeumát, ahol az elmúlt húsz év legfontosabb galériás tárlatait reprodukálva, kvázi a műkereskedelemből vezették le a glasznoszty utáni orosz művészeti szcénát. Ez a koncepció persze arra is rámutatott, hogy baj van a piaccal, a meghatározó tíz galériából, amelyeknek a régi anyagait ott láttuk, ma már csak három-négy aktív, a többi sorra bezárt. Feltűnő volt a kettősség, hogy elkötelezett, jómódú emberek fenntartanak intézményeket, több tízezer eurós díjakat adnak művészeknek, mégis ezek általában szigetszerű képződmények, egy meggazdagodott ember lányának vagy feleségének a hobbija, és mint ilyen, ad hoc és esetleges. Nagyon jó kezdeményezések vannak, de nem szervesülnek, nem állnak össze egy szövetté. Oroszországból nézve nálunk nagyon is van struktúra.
Küllői Péter: Nagyon fontos, amit Zsolt mond, igaza is van, de… Az a pár ember, aki tesz, nemzetközi szinten nagyon sokat elvégez. Az orosz művészet jelenléte a világban ezeknek a magánintézményeknek köszönhető, annak a három-négy embernek, akik hatalmas pénzekért nemzetközi kiállításokat visznek Moszkvába, saját kurátoraikat és művészeiket eljuttatják a világ fontos helyeire, egyszerűen kinyitják a határokat. Nekem az volt a benyomásom, mentesek a nálunk oly jellemző befelé forduló mentalitástól.
Somlói Zsolt: Nyitottak a világ felé, de a művészeik gyakran bennragadnak a „crazy Russian artist” skatulyában. Hat évvel ezelőtt, a Knoll Galéria szervezésében már jártam egy moszkvai tanulmányúton, akkor is érzékelhető volt ez a nagyon szexista, furcsa anyaghasználatú, minél grandiózusabb irány; nem riadnak vissza a sok vértől vagy a pornografikus jelenetektől. Mostanra a Putyinnal való élcelődéssel egészült ki ez a sor. A magyar művészet sokkal intellektuálisabb; örültem hogy ez szépen kirajzolódott Budapesten.
– Intézményrendszerünket tehát Moszkvából nézve értékelhetnénk pozitívabban. Mi a helyzet a galériáinkkal? Lehetne itt is olyan szemléletű tárlatot rendezni, mint a Jekatyerina Alapítványé: kortárs galériák működésén keresztül bemutatni az elmúlt húsz évet?
Küllői Péter: Csak ismételni tudom: a legnagyobb baj a Záhony és Hegyeshalom közötti gondolkodás, ami mindenre igaz, nemcsak a művészetekre; és erre időnként a politika még rá is erősít. Triviális példa – üzletember múltamból –: miért nyitottabbak a lengyel vállalkozók? Mert náluk nemcsak európai uniós pályázatokból és bankhitelből lehet hozzájutni forráshoz, hanem professzionális módon működő tőzsdéjük van, befektetőkkel. Ki lehet bocsátani kötvényt, részvényt, és abban a pillanatban, ahogy tőzsdére megy a cége, megérti a vállalkozó, hogy a részvényének a vásárlója össze fogja őt hasonlítani a hasonló jellegű szolgáltatást végző cégekkel szerte a nagyvilágban. Elemi érdeke tehát figyelni, mi zajlik a külföldön, ismerni a konkurenciát, a fejlődés irányait. Összességében kinyílik neki a világ. Látszólag talán nem tartozik ide a tőzsde, de nagyon is összefüggenek ezek a dolgok, és amikor azt halljuk, a bezártság jó, az kihat a művészetre is.
Somlói Zsolt: Mindez a műtárgyak árában is szépen nyomon követhető. A magyar piacon a tízes évek elejétől nem forognak nemzetközi tárgyak, nagyon zárt piac ez, a belső piac pedig sok tekintetben fals, rossz arányokkal, amiből teljes mértékben hiányzik a nemzetközi összehasonlítás. Vezető galériáink alapvetően „one man show-k”, időnként besegítő gyakornokkal, és néhány kivételtől eltekintve csak a legfiatalabb művészekkel foglalkoznak, márpedig kezdő művészek áraiból nem lehet kitermelni egy fontos vásári szereplést, a rangos vásárokra befutott alkotókkal kell jelentkezni.
Küllői Péter: A gyűjtőknek is az lenne az érdekük, hogy ez megváltozzon. Amint Baselben áttörné valaki az ingerküszöböt, a teljes szcénát húzná felfelé, minden magyar gyűjtemény értéke nagyot ugrana. Járni kell a világot, megismerni, amit csak lehet, mert innen fogjuk tudni, mi az, ami a világ szempontjából izgalmas bennünk aktuálisan. Az életünk minden területére igaz, hogy ki kell lépni a komfortzónából.
Somlói Zsolt: A magyar piacon kis pénzek mozognak…
Küllői Péter: …és ez addig így is marad, míg nem lépnek be ide nagyobb tőkével rendelkező nemzetközi szereplők.
– Van esélye akár magyar galériának, akár magyar művésznek nemzetközi szinten befutni?
Küllői Péter–Somlói Zsolt: Van!
Küllői Péter: De ahhoz megfelelő helyzeteket, lehetőségeket kell keresni, akkor is, ha az pénzbe kerül, vagy sok munkát igényel. Ha kicsit lépünk, nem jutunk messzire, nagy hatósugarú, fontos helyekre kell elvinnünk a magyar művészetet, akkor van esélyünk.
Somlói Zsolt: Bátorság, koncepció, szakértelem – erre van szükség a szakma minden szereplőjétől.
– Az mikor derül ki, hogy lett-e ennek a Budapesti látogatásnak konkrét eredménye?
Somlói Zsolt: Az áprilisi ülésen születik majd döntés a konkrét vásárlásokról. Ezek előzetes, tájékozódó utak, a tétjük az, mi kerüljön fel a végső short listre, de nagy esély van, hogy az itt látottak közül rákerülnek majd művek.
Küllői Péter: Semmiképpen sem volt haszontalan ez a látogatás, hiszen ennek nyomán az eddigi érdeklődések felerősödtek, mások felé új kíváncsiság generálódik. És azt se felejtsük el: nemcsak a Tate, de a bizottsági tagok maguk is vásárolnak, hiszen azért kerültek ebbe a pozícióba, mert műgyűjtők. Érdekes, hogy sokkal inkább a hatvanas–hetvenes éveket gyűjtik, mint a friss kortársakat.
– A modellt, amelyet a Tate Gallery alkalmaz, át lehetne ültetni a magyar gyakorlatba?
Somlói Zsolt: Persze.
Küllői Péter: Nemcsak a Tate dolgozik így, az amerikai múzeumok szinte mindegyike. Benne vagyok egy-két amerikai kuratóriumban is, ott a legtermészetesebb, hogy aki részt vesz benne, nemcsak az okosságát és a kapcsolatrendszerét hozza, hanem beletesz pénzt is.
– Mik a további terveik?
Somlói Zsolt: A bizottsági ülések kísérőrendezvényeként mindig tartanak egy szemináriumot is. Ahogy Székely Katalin a Ludwig Múzeumból a Bookmarks tárlaton és Fehér Dávid a Szépművészeti 20. századi gyűjteményében prezentált nekünk, tökéletes angolsággal, kontextusba helyezve a műveket, az váza lehet egy londoni szemináriumnak; ezt jó lenne minél hamarabb konkretizálni.
Küllői Péter: A legfontosabb üzenetünk, miszerint itt komoly minőség van: nemcsak művészek, de kurátorok is vannak, akik globálisan gondolkoznak, ugyanazt a nyelvet beszélik, hasonló tudás van a fejükben, mint bárhol másutt. Meg tudtuk adni a szükséges komfortfokozatot, ez a szükséges alap, most már csak a kapukat kell kinyitni, és átjárni rajtuk mindkét irányba.