Melyik magyarországi múzeumokban milyen kiállításokkal lehetne méltón emlékezni a 2014-es év nagy történelmi évfordulóira?

Az évfordulók alkalmat és lehetőséget adnak megemlékezni jelentős történelmi eseményekről. Fontos ismerni a múltat, az okok és okozatok összefüggését. Életünk folyamán számtalan közösségnek – iskolai, települési, vallási, politikai vagy csak baráti – vagyunk tagjai, és bizonyos mértékig felelősei is. Együvé tartozásunkat a közösségtudat, és ennek legmagasabb szintje, a nemzettudat jelenti. Ehhez fontos a múlt ismerete, aminek hiánya gyökértelenné, beteggé, kiszolgáltatottá teszi a társadalmat.

Egyik – tartósan látványos – eszköze a megemlékezésnek a múzeumi emlékkiállítás. A kiállított tárgyak bemutatják a maguk korát, szellemi és tárgyi valóságát, a tárgyak szöveges ismertetése pedig magyarázza, értelmezi a tárgy és a téma összefüggéseit.

A 2014-es esztendőben is több esemény ad lehetőséget olyan megemlékezésekre, amelyek társadalmunk történelemismeretét újraidézik, esetleg gazdagíthatják. A hivatalos álláspont két témát jelölt ki kiemelt megemlékezésre: az első világháború kitörésének századik évfordulóját és az 1944-es holokauszt hetvenedik évfordulóját. Mindkét évforduló sorsdöntő volt országunk, nemzetünk életében; következményei jövőmeghatározók voltak. Az évfordulókra tehát emlékezni kell, emlékeztetni társadalmunk főként fiataljait, de idősebbjeit is, különösen azért, mert a politikai kurzusok saját ideológiájuk érdekében nem riadtak vissza a legdurvább történelemhamisításoktól sem.

Tudomásul kell vennünk ugyanakkor, hogy a két említett évforduló értékelésében sincs társadalmi egyetértés, sőt mindkettő inkább megosztó. Ez fokozottabban jelentőssé teszi a múzeumi kiállításokat, mert egy korszak tárgyai nem lehetnek „megosztók”, létük maga a történelmi valóság. Mindkét évforduló témáját történelmi összefüggésében, ok-okozati viszonylataiban kell a múzeumoknak bemutatniuk.

Az előzőekre utalva nyilvánvaló, hogy az első világháború kitörésének ismertetését nem lehet Gavrilo Princip merényletével, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásával kezdeni. Be kell mutatni a Monarchia – és ezen belül természetesen kiemelten Magyarország – politikai, gazdasági, társadalmi helyzetét a századfordulón, a gazdasági és társadalmi helyzettel összefüggő, részben annak hatására átalakult szellemi élettel együtt. Be kell mutatni a nemzetiségi és kisebbségi viszonyokat, a nemzetiségek elszakadási törekvéseit. Mindezek természetesen nem csak 1914 eseményei, de – elismerve, hogy a háború bemutatásában a hadtörténelemnek van elsődleges szerepe – az ahhoz vezető út, az azt megelőző, meghatározó események teszik értelmezhetővé magát a háborút.

A történelmi események bemutatásának múzeumi eszközei a korszaknak, az eseményeknek, az események résztvevőinek a témára vonatkozó tárgyai. 1914 előzményeinek és következményeinek, valamint a háború hadtörténetének bemutatása olyan gazdag gyűjteményt tételez fel, amelynek múzeumi hálózatunk nagyon kevés intézménye tud egymagában eleget tenni. A téma egysége ellenére a kiállítások két, de talán inkább három részre oszthatók: 1914 előzményei, a háború hadi eseményei, a háború befejezése és következményei. A legegyértelműbb a második témarész megrendezésének a helye: itt aligha jöhet számításba más intézmény, mint a Hadtörténeti Múzeum. Ennek a dokumentációs anyaga tudja egyedül lehetővé tenni, hogy a háború eseményei, az azokban részt vevő alakulatok, személyek hitelesen bemutathatók legyenek; a Hadtörténeti Múzeum munkatársainak szakképzettsége a biztosíték a kiállítás témájának átfogó ismeretére és múzeumi bemutatásának szakmai megfelelésére; a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményei tudják lehetővé tenni a téma tárgyakon keresztül történő bemutatását; mindezek teszik lehetővé, hogy egy nagy ívű kiállítás mellett megvalósíthassanak egy „gördülő kiállítást” is, amely az ország más, kisebb településeit is bekapcsolja a megemlékezésbe. A háború előzményeit és következményeit bemutató kiállítás megrendezése más múzeumban javallható, ahol erre megfelelő gyűjtemény és hozzáértő szakmuzeológus áll rendelkezésre. Bármennyire is igyekszünk a kiállítások megtekinthetőségét az egész országra kiterjeszteni, nyilvánvaló, hogy – egy adott esetben több városban is megrendezendő kiállítás mellett – kell egy átfogó, országos jellegű kiállítás, amely aligha rendezhető más városban, mint Budapest, és itt is csupán két mú-zeum jöhet számításba: a Magyar Nemzeti Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum. Ez a két múzeum rendelkezik a Hadtörténeti Múzeumnál említett feltételekkel.

1944 több problémát vet fel, mint 1914; 1944 megítélésében sokkal nagyobb a társadalom megosztottsága, márpedig a megosztottságot tompítani kell, nem pedig tovább feszíteni. Idősebb nemzedékünk közvetlenül, vagy legalábbis a szülein keresztül érintett az azokban az években zajló eseményekben. Mindenképpen többes számot kell használni, mert az 1944-ben kicsúcsosodó tragédia is értelmezhetetlen a szomszédos évek nélkül. A háborúk mindenkor szenvedést hoztak az emberiségre; a csatákban, ütközetekben elesett katonák mellett a lakosság mindenkor megszenvedte a megszállókat, a frontok átvonulását. A történelem folyamán voltak vallási, nemzeti, származási megkülönböztetések szerint történt népirtások, de a második világháborúhoz köthető népirtások alighanem felülmúlták az addigiakat. 1944-re emlékezve ezek valamennyi borzalmát, embertelenségét, kegyetlenségét fel kell idézni, a múzeumoknak kiállításokon bemutatni, ami ugyancsak különlegesen nehéz muzeológiai feladat. A feladat sokrétűsége komoly múzeumi csapatmunkát kíván, ami ugyancsak országos múzeumot vagy muzeológusokkal, történészekkel megerősített más helyszínt igényel.

Mindkét évforduló történelmünk egy-egy sorsdöntő eseményére utal, ezért az országos megemlékezések – közöttük az országos múzeumok kiállításai – mellett elvárhatók az ország más településein lévő múzeumok kiállításai, megemlékezései is. Tőlük különösen az lenne elvárható, hogy kiállításaik, rendezvényeik a helyi eseményekre utaljanak. Az első világháború katonai alakulatai – ezredei – településekhez, megyékhez kötődtek, így ezek történetének bemutatása a helyi múzeumok kötelessége. Ugyanígy lehetséges 1944 helyi eseményeinek, történeteinek bemutatása. Ezek adnak lehetőséget mindkét évforduló esetében a helyi áldozatokról történő megemlékezésekre.

Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója

A MúzeumCafé szerkesztősége által feltett körkérdésnek, bevallom, őszintén örülök, hiszen annak felvetése eleve magába foglal egy számomra különösen szimpatikus állítást: azt tudniillik, hogy eszerint ma magától értetődő, hogy a múzeumoknak vannak egyáltalán feladataik a nagy történelmi évfordulókkal kapcsolatban. A kérdés tehát ezek után már „csak” azok minősége, fajtái, összetétele – és így tovább – lehet. Ez pedig azért örvendetes, hiszen a múzeumokban nem csupán az a tudományos munka zajlik, amelyik igyekszik mindig a maga korának legmagasabb színvonalán gyűjteni a valamilyen értelemben „múlt”-nak tekintett korok tárgyi és egyéb emlékeit, de minden múzeum, amikor kiállítást rendez, egyben részt vesz a közösség életének egyik igen fontos folyamatában, amelyet manapság „társadalmi emlékezet”-nek neveznek. Ahogy az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású kultúrantropológusa, a német Jan Assman fogalmaz: „csak a jelentőségteli múltra emlékezünk, és csak az emlékezetben tartott múlt telik meg jelentőséggel. Az emlékezés a jelentéssel felruházás, a szemiotizálás aktusa.” A múlt eseményeinek jelentéssel felruházása eszerint „alapvető antropológiai tény” (a korai szociológiában ezt még „történeti érzéknek” vagy a múlt iránti „ősi ösztönnek” nevezték), aminek révén valamilyen embercsoport „saját egységének és egyediségének tudatát alapozza” meg. A múlt ilyen módon történő „alaptörténetekre, vagyis mítoszokra fordítása” azonban „korántsem vitatja el az események realitását, hanem kidomborítja jövőt megalapozó, elkötelező érvényüket, amelynek semmi szín alatt sem szabad feledésbe merülnie”.

Ha a fentieket elfogadjuk, akkor nem kétséges, hogy 2014 két igen fontos évfordulója – az első világháború kitörésének centenáriuma és a magyar zsidóság legnagyobb része elpusztításának hetvenedik évfordulója – olyan múltbeli események, amelyeket a mi korunkban is mindenképpen „jelentéssel ruházhatunk fel”. Hogy mi lehet ez a jelentés, azt nyilván a legszélesebb közbeszédben érdemes megvitatni. Ebben természetesen részt kell venniük a történészeknek, de az értelmiség más csoportjainak is, például a művészeknek – sőt még a politikusoknak is – be kell kapcsolódniuk az eszmecserébe.

Az persze teljességgel véletlen, hogy ebben az évben éppen ez a két legnagyobb jelentőségű esemény került egymás mellé (én magam például – a Nemzeti Múzeum szemszögéből tekintve – Herman Ottó halálának centenáriumát is nyomatékkal társítanám a fenti választékhoz), de ha már valóban a „Nagy Háború” és a holokauszt az év legfontosabb évfordulói, akkor ezek esetében még egy lényeges különbségre érdemes felhívni a figyelmet. Amikor a fentiek értelmében egy múltbeli eseményt „szemiotizálunk”, vagyis valamiféle társadalmi vita és konszenzus keresése jegyében jelentéssel igyekszünk fölruházni, akkor – ismét Assmant idézve – „alapvető különbség, hogy egy megalapozó történet in illo tempore játszódik-e, amelytől a tovahaladó jelen sohasem távolodik, és amely rítusokban és ünnepeken mindig újra jelenvalóvá lesz, vagy pedig a történelmi időbe esik, mérhető és nőttön-növekvő távolságban a jelentől, a rítusokban és ünnepeken nem megjelenítve, hanem csupán felidézve”. Bár sokféle vita zajlik ezekben a bonyolult problémakörökben, az azért mindinkább valószínűnek látszik, hogy a holokauszt inkább az előbbi, míg a „Nagy Háború” kezdete inkább az utóbbi kategóriába tartozik.

Fordítsuk le mindezt napjaink múzeumi együttműködésének gyakorlati nyelvére. Az első reakciónk mindenképpen az kell legyen, hogy a pillanat, amikor erről beszélünk, régen késő már: a fentiekből következő ideális stratégia szerint ugyanis évekkel ezelőtt kellett volna elindulniuk azoknak a tisztázó vitáknak, amelyekből mára kikristályosodhatott volna az a „jelentés”, amellyel a hazai múzeumok – mint a „társadalmi emlékezet” részei és alakítói – felruházhatják a kiállításaikon megidézni kívánt évfordulós múltbeli eseményeket. Sok minden megvan ehhez természetesen, de konszenzusról nagyon nehéz lenne beszélni. De másfelől biztos, hogy ez olyan nagy baj? Semmi sem tiltja, hogy egy múltbeli eseménynek olyan jelentést tulajdonítsunk, amelyik egyértelműség helyett ellentmondást tudatosít: olyan ellentmondást egy korábbi történelmi pillanatban, amelynek révén képesek lehetünk jobban megérteni napjaink valamilyen ellentmondását! Például a történelemben formálódó közösségek sohasem homogének – és éppen így a múltra való emlékezésük sem lehet teljesen egynemű. Aligha állíthatná bárki, hogy a Nagyszeben ostrománál hősi halált halt Mikes Kelemen gróf ezredes pontosan ugyanarra és ugyanúgy emlékezett a forradalomból és szabadságharcból, mint az emlékiratíró Francsics Károly veszprémi borbélymester. Ha ezt megértjük 1849-ben, akkor kevésbé várhatjuk el, hogy manapság mindenkinek ugyanazt kelljen gondolnia például 1918-ról vagy 1956-ról. De sok más példa is említhető.

Ha tehát lenne valamiféle egyetértés arról, hogy ezeknek a nagy évfordulóknak a kapcsán milyen jelentést kellene tulajdonítanunk az adott eseményeknek, és ezáltal velük kapcsolatban milyen „alapozó történetet” mesélhetnénk el honfitársainknak, akkor a múzeumok kialakíthatnának egy olyan munkamegosztást, amelynek révén mindegyik a maga területén – a maga gyűjteményéből kiindulva, annak erősségeit hasznosítva – mesélhetné el a „közös történet” valamelyik fejezetét. A hadtörténeti, az agrártörténeti vagy az irodalmi muzeológia, a művelődéstörténetként kibontakozó színháztörténeti, orvoslástörténeti vagy vendéglátás-történeti muzeológia – és a sort folytathatjuk a „klasszikus” néprajzi, képzőművészeti vagy éppen a par excellence történeti muzeológiával – a legkreatívabb módon harmonizálhatja az ötleteket és a lehetőségeket, arra törekedve, hogy a sokféle kiállítás ne mechanikusan szoruljon egymás mellé, hanem egységet alkosson, és így ezen a szinten is legyen saját jelentése. Ezzel amúgy olyan produkció születne, amelynek társadalmi hasznosságát akár üzleti siker is kísérhetné.

Mindez azonban a 2014-es évre tekintve ma már csak „idő-játék”. Ez a hajó elment, még ha látjuk is távolodó kéményét. De nincs ok az aggodalomra: az idő folyójának széles hátán újabb és újabb hajórajok közelednek. A feladatot ugyanis mindig újrateremti az örök emberi vágy, hogy amit egyszer átéltünk, abból okuljunk, tanulságot merítsünk, őszinte akarattal átköltve a régi latin mondást: „historia fiat magistra vitae”.

Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos igazgatóhelyettese

2014-ben van száz éve annak, hogy Európát, majd a fél világot lángba borította minden idők addigi legnagyobb kiterjedésű és legintenzívebb, hosszú távú következményeit tekintve pedig talán legvégzetesebb katonai konfliktusa, a kortársak által Nagy Háborúnak, az 1945 utáni nemzedékek által első világháborúnak nevezett összecsapás. Minden addigi hasonló konfliktustól megkülönböztette az a tény, hogy valamennyi nagyhatalom részt vett benne, és hogy olyan alapossággal rajzolta át Európa, Afrika és Ázsia térképét, mint korábban egyetlen más háború sem.

Az első világháború a két világháború közötti időszakban a magyar emlékezetkultúra kiemelt területe volt. Szinte minden településen emléktáblák és szobrok idézték fel a háborúban elesettek és eltűntek emlékét; a Hősök Napja a Nagy Háború hőseit idézte, a Vitézi Rend tagjai a háború kiválóan teljesítő katonái voltak. Az ország államfője a Nagy Háború egyik legsikeresebb magyar katonája volt, a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának nagy része háborút viselt honvéd- és „közös” tisztekből állt. A Magyar Királyi Hadilevéltár irodalmi osztályán megindult a háború történetének tudományos feldolgozása (katonás szakszerűséggel és olvashatatlansággal), egymás után láttak napvilágot a magyar alakulatok krónikái, a résztvevők emlékiratai, a nagy csaták krónikái. A Nagy Háború egyszerre volt fájdalmas és dicsőséges emlék, amelyről azonban lehetett beszélni.

A Nagy Háborút első világháborúvá „alakító” második világháborút követően ezek a hagyományok megszakadtak. Igaz, a nagy háborús emlékművek ellen nem folyt olyan tudatos „hadviselés”, mint az irredenta emlékművek ellen, de így is több tucat tűnt el közülük. A második világháború egyszerre volt fájdalmas és kibeszélhetetlen, ezért ki nem beszélt emlék. Az első világháborúval kapcsolatban nem éltek ilyen direkt tilalmak, de az oktatásban és a közbeszédben egyre inkább eluralkodott az a megközelítés, amely a Monarchiában a népek börtönét, Európa leganakronisztikusabb államalakulatát láttatta, és amely afféle isteni büntetésnek (vagy marxista módon: történelmi törvényszerűségnek) tekintette a Monarchia és benne a történelmi Magyarország felbomlását.

1989–90 óta ez a szemlélet visszaszorult, bár nem tűnt el teljesen. Ezzel együtt viszont újraéledt a két világháború közötti időszak uralkodó történelemszemlélete, amely a világháborús vereséget és Trianont csupán a szomszédok és a nagyhatalmak ármánykodása, illetve Károlyi Mihály és Kun Béla esztelen politikája révén bekövetkezett katasztrófának tekinti, és nemigen látszik számot vetni azzal a ténnyel, hogy a soknemzetiségű történelmi Magyarország 1914 előtti állapotában nem volt hosszú távon megőrizhető. Ugyanakkor a történetírásban az első világháború messze nem kapta meg mindmáig azt a súlyt, amely fontossága miatt megilletné. Az alapkutatásokon nyugvó új, nagy összefoglalóknak egyelőre se híre, se hamva. A magyar szerzőktől jelenleg hozzáférhető legterjedelmesebb két munka ugyanazon szerzőnek az 1970–1980-as években született, a korszak személetét tükröző két monográfiája. Míg 1848–49-cel tucatnyi kutató foglalkozik, az első világháborút kutató kollégák megszámlálásához aligha lenne szükségünk két kezünk minden ujjára. A viták pedig mindmáig nagyjából a „Tisza vagy Károlyi” kérdéskörben folynak (jelenleg, némi hátszéllel, Tisza áll nyerésre); azaz arról, hogy a háború végén tényleg reménytelen volt-e az alakuló utódállamokkal szembeni katonai ellenállás, vagy csupán a Károlyi vezette politikai csoport balfácánsága miatt veszett oda a történelmi Magyarország?

Van tehát mit tenni az évfordulón, ám ezt is, mint az utóbbi évek legtöbb történelmi évfordulóját, beárnyékolja az a magyar specifikum, amit Kossuth Lajos annak idején úgy fejezett ki, hogy a magyar „mindig későn cselekedett”. Már egy év sincs hátra a Nagy Háború kitörésének századik évfordulójáig (a szerző a cikket 2013 novemberében írta – a szerk.), azonban mindmáig csak annyit tudni, hogy valahol van egy, többnyire nem szakmabeliekből álló kormánybizottság, amely majd talán valamikor pályázato(ka)t fog kiírni, de hogy mire, azt nem tudni. A közgyűjtemények „ugrásra készen” állnak, de nem tudják, hogy mikor és mekkorát ugorhatnak. Remek tervezetek születtek a Nagy Háborúra készítendő kiállításokról és konferenciákról, de nem tudni, hogy mennyi pénz lesz ezekre a rendezvényekre.

A magam részéről úgy gondolom, hiba lenne (évi) egyetlen nagy központi rendezvénnyel letudni az évfordulót. Gyakorlatilag nincs olyan nagy országos közgyűjtemény, amely ne tudna a saját anyagából releváns kiállítást rendezni. A Nagy Háború annyira összetett, az élet minden területére kiható eseménysor volt, hogy a had- és köztörténeti mellett remek vendéglátóipar-, orvos-, közlekedés-, művészet- vagy agrártörténeti súlypontú kiállítás(oka)t is lehet róla rendezni, így a nagyérdemű mindig más és más perspektívából láthatja majd déd- vagy ükapáink háborúját – esetleg egyetlen csatakép vagy fegyver nélkül is.

Ráadásul a Nagy Háború nem a főváros ügye volt, hanem egész Magyarországé – ha úgy tetszik, a vidéki Magyarországé sokkal inkább, mint a központé. Hiszen a bevonultatott bakák többsége abból a falusi, mezővárosi agrárnépességből került ki, amelynek tagjait Ady Endre is megidézte Mesebeli János alakjában. Nagy feladat vár tehát a megyeiből városivá vált múzeumokra, az országossá vált megyei levéltárakra, hogy a helyi közösségek számára bemutassák a négy „vérben és vasban” töltött év történetét; hogy a szobrok talapzatán és az emléktáblákon szereplő nevek betűi mögött megidézzék az egykor volt hősöket és áldozatokat.

A Nagy Háborúra történő megemlékezés újfajta emlékezetkultúrát is hozhat (vagy honosíthat meg újra). Ellentétben a második világháborúval, amelynek hőseit és áldozatait a megosztott utókor máig is hajlamos egymással szemben kijátszani, a Nagy Háborúban részt vevő magyarok az akkori társadalom közös hősei és közös áldozatai voltak – az ő megidézésük révén ismét megtanulhatunk együtt (és nem egymás ellen) emlékezni.

De, hangsúlyozom, ehhez központi akarat és időben mozgósított anyagiak kellenek, akkor is, ha az évforduló öt évig tart. Mert nemcsak a háborúhoz kell három dolog (pénz, pénz és pénz), hanem a háborúra való emlékezéshez is. Kossuthot idézve reménykedjünk: „Most ez egyszer talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés elhárítja fejünkről a késő szót, s annak egész súlyát.”

Peremiczky Szilvia, a Magyar Zsidó Múzeum igazgatója

Emlékezni vagy emlékeztetni, esetleg emlékezve emlékeztetni? Mi egy múzeum elsődleges feladata, amikor egy nagy történelmi eseményre, különösen amikor egy nagy történelmi trauma múzeumi reprezentációjára készül? Megelégedjünk-e a megemlékezés gesztusával, lezárt időszakként kezelve a történelmi kontextust, éles cezúrát húzva „akkor” és „most” között, azt implikálva, hogy ilyen soha többé nem történhet meg, vagy a tapasztalatok levonása mellett emlékeztessünk is a múlt megismétlődésének veszélyére és a velünk élő következményekre? Minél inkább közeli hozzánk az adott esemény, minél közvetlenebb hatása van mindennapjainkra, és minél nagyobb az esélye annak, hogy a jelen generációk az eggyel vagy kettővel előttük lévő generáció személyes tapasztalataként tekintenek a történtekre, annál bonyolultabbá és személyesebbé válik bármiféle reprezentáció. Az alábbiakban azokat a kérdéseket próbálom felvázolni, amelyek olyan események, traumák múzeumi prezentációja során vetődnek fel, amelyeknek szemtanúit még ismerhettük. Az első világháborúnak és következményeinek, valamint a soának velünk élő terhe és kérdései, a holokauszttal kapcsolatban szinte leadmondatként hangsúlyozott „soha többé” parancsa egyfajta kategorikus imperatívuszként áll előttünk a megemlékezve emlékeztetni kötelességével. A válasz tehát az első, legnehezebbnek tűnő kérdésre adott: nem kezelhetjük a történteket lezárult, a múlt ködébe vesző eseményként. De ez a tény újabb kérdéseket vet fel az értelmezés szükségszerűségéről, a kulturális emlékezetről, a prezentáció módjáról, az új paradigmák beemeléséről, a szubjektivitás és az objektivitás, valamint a személyes történetek és a történelmi kontextus kapcsolatáról.

Az értelmezés szükségessége szoros kapcsolatban áll az emlékeztetés feladatával, és nagyon szűk az a mezsgye, amely a vizuális prezentáció többrétegűségre való törekvését és az emlékeztetés didaktikus feladatát egyensúlyban tartja. Az emlékeztetés egyfajta egyértelműséget kíván, ami minden látogató számára értelmezhető iskolázottságtól, családi, társadalmi háttértől függetlenül, a művészi-tudományos igény viszont nem tűri a leegyszerűsítéseket. Az első feladat tehát egy olyan kiállítás megtervezése, ami kérdéseket vet fel, válaszlehetőségeket kínál, de a látogatót is megdolgoztatja a befogadás során. A látogatóknak azonban különböző a társadalmi és kulturális hátterük, különböző történeti tapasztalataik vannak, vagy éppen nem is rendelkezhetnek ilyennel a koruk miatt. Az egyik fő kérdés tehát az, hogy kiknek szánjuk a kiállítást? Amennyiben az a célunk, hogy megemlékezve emlékeztessünk, akkor heterogén közönség számára kell kiállítást rendeznünk, de ha a téma szakmaisága miatt inkább az emlékezés aktusa dominál, és a szűkebb történész-, muzeológusszakma figyelmét szeretnénk felkelteni, akkor egy szűkebb, speciális közeg igényeire kell tekintettel lennünk. Az utóbbi eset jellemzően akkor áll elő, ha egy, a nagyközönség számára nem vagy alig ismert, de szakmai eredményei miatt mégis jelentős személyiségnek szeretnénk emléket állítani, akit vagy személyes sorsa, vagy az adott korszakkal kapcsolatos eredményei kötnek a történelmi eseményhez.

A következő feladat nem kevésbé bonyolult: megtalálni a megemlékezéshez és az emlékeztetéshez méltó formát és a megfelelő múzeumi és történelmi paradigmát. Az első kérdéshez hasonlóan – azaz, hogy kiknek szól a kiállítás – ez a kérdés is minden kiállítás esetében felvetődik. A különbség az, hogy egy, különösen még időben viszonylag közeli történelmi trauma esetében a kegyelet, a gyakran még valamennyire személyes (saját életünket, szülőket, nagyszülőket érintő) gyász, a trauma feldolgozatlansága és az emlékezés kötelezettsége miatt az olyan emocionális és etikai problémákkal is szembesülünk, mint az érzékenység, az érintettség és a gyászhoz kötődő emberi-társadalmi morál. Mindez a múzeumi eltávolítás lehetőségeit csökkenti, holott azt hinnénk, tudományos szempontból éppen az eltávolítás lenne a cél. Újabb kérdésként merül fel, hogy egy közeli történelmi eseményre történő megemlékezésben és emlékeztetésben (tehát egy hangsúlyozottan speciális céllal létrejött kiállításban) valóban szükség van-e az eltávolításra, vagy másként szólva: eltávolítás-e az, amire szükség van? Amennyiben nemmel válaszolunk, akkor a hiány olyan lehetőséggé válik, amit a régmúlt korok kutatása, bemutatása objektív okokból nem tud megadni: a személyesség lehetőségét. Noha a Carlo Ginzburg-i mikrotörténeti megközelítés minden történelmi esemény reprezentációja esetében adott, az idő múlásával a személyesség értelemszerűen csökken, hiszen nincsenek közöttünk a tanúk vagy azok, akik még tőlük, első kézből értesülhettek az események megéléséről. A hatásukban még velünk élő, máig ható történelmi események múzeumi reprezentációja mindennél alaposabb indokot és lehetőséget ad arra, hogy a makrotörténelmi megközelítés mellett ne csak egyszerűen a mikrotörténelmi megközelítéssel éljünk, de támaszkodjunk a személyességre is: interjúkra, elbeszélésekre, családi dokumentumokra, fényképekre, amelyek nemcsak a történelmi esemény és annak hatásának tudományos kutatását mélyíthetik el, de a látogató számára megadhatják az ismerősség érzését. „A szüleim/nagyszüleim mesélték”, „ebben a házban laktak, ahol gye-rekként játszottam” tudatosulása mellett az „aha!” élményét is megadja, ez katarzist is adhat, és el is gondolkodtathat. Nem a sokkolás a cél, hanem a ráébresztés, bevonás a megemlékezésbe. Bármely közösség számára, amely megemlékezni kíván egy eseményről, lehetőség és adottság a saját, a „nagy történelemben” megélt „kis történetek” feldolgozása, amennyiben ez lehetséges, személyes történeteken, dokumentumokon, a kiállítás mellé, a szemtanúk számára szervezett beszélgetéseken.

A makro- és a mikrotörténelem módszerével és ezek akár egy kiállításon belüli váltogatásával nemcsak a történeti szempontú, hanem a művészeti, irodalmi, etnográfiai kiállítások is élhetnek, miként a történeti kiállítás is lehet nyitott a társtudományok és a művészeti kiállítások eredményei, módszerei felé. A határterületeken létrejövő kiállítások egyfelől a tudományos horizontot tágítják, másfelől a befogadást is segítik, a szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a kiállítást, anélkül, hogy a szakmai igényességet fel kellene adni. A megemlékezve emlékeztetni gesztusát pedig azáltal is beteljesítik, hogy a történelmi esemény művészi, szubjektív feldolgozásával elősegítik a kulturális és egyéni emlékezet folyamatát is.