Szükség van-e járási múzeumokra a megyei hatókörű városi és a területi múzeumok mellett, és milyen funkciókkal?

Székely Zoltán művészettörténész, a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum igazgatója

A muzeális intézmények már meglévő, többszintű struktúráját a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény 2012-es módosítása tovább differenciálta, olyan újabb kategóriák bevezetésével, amelyek révén az intézményrendszer a korábbiaknál rugalmasabban alkalmazkodhat az egyes területek speciális helyi igényeihez, illetve adhat választ az adott helyszín lokális kihívásaira. A tervezett járási múzeumok is ezen új lehetőségek egyikei lehetnek.

A legutóbbi szervezeti átalakítás során a muzeális intézmények önkormányzati fenntartásba kerülésével immár deklaráltan is városi múzeumok jöttek létre. A megyei hatókörű városi múzeumok esetében a jogszabály kötelező érvénnyel jelöli ki gyűjtőterületüket, amely értelemszerűen az adott megye földrajzi területe. A területi múzeum viszont választhat, hogy a gyűjtőterülete csupán egy településre, több környező településre, vagy éppen akár egy egész járásra terjedjen-e ki. Az adott gyűjtőterülettel kapcsolatos, a gyűjtésen túlmutató feladatellátást a jogszabály csak a megyei hatókörű városi múzeumok esetében részletezi – ezek döntően a régészeti tevékenységgel és az örökségvédelemmel kapcsolatosak –, és ezek bizonyos részeit a területi múzeumok közös megegyezés keretében akár át is vállalhatják. A múzeum szabad kapacitásai terhére kiállítások megrendezésével, kulturális javak kölcsönzésével, valamint tudományos, állományvédelmi és közönségkapcsolati tevékenységgel kapcsolatos szolgáltatást nyújthat ugyan [1], ám mindez nem tartozik a kötelező feladatellátás körébe.

A fentiekből következően a megyei hatókörű városi múzeumok is megtehetik – és az elmúlt egy esztendő tapasztalatai alapján ezt gyakran meg is teszik –, hogy alapvetően maguk is „csak” városi múzeumként (esetenként városi képtárként) működjenek, és tulajdonképpen csupán a régészeti feladatok esetében érvényesítsék a megyei hatókörüket. A területi múzeumok esetében pedig még inkább fennáll a késztetés, hogy tevékenységüket a fenntartó városra koncentrálják, vagy ha úgy tetszik: szűkítsék.

Ebben a fentiekben vázolt, és – mint láttuk – igencsak fragmentálódott múzeumi szcénában kell a járási múzeumok jelenleg még igencsak üres jogi kategóriáját valamiféle konkrét tartalommal megtölteni. A járási múzeum a tervek szerint egy olyan területi múzeum, amelynek gyűjtőterülete egy járás közigazgatási területére terjed ki. [2] A gyűjtőterület ilyetén behatárolása azonban önmagában még nem indokolná a járási múzeum kategóriájának bevezetését. Az intézménytípus létjogosultságát a területi múzeumon túlmutató feladatrendszere, a járás mint önálló entitás, a megye kulturális-oktatási-gazdasági életében játszott speciális feladatellátási szerepe biztosíthatja. A járási múzeumnak tehát túl kell lépnie a területi múzeum szokványos szerepén, azaz a kulturális örökség, illetve kulturális javak járási szintű gyűjtésén. A járási múzeum többletfeladataként a saját gyűjtőterületén a muzeális (kiállítóhelyek, kisgyűjtemények, helytörténeti gyűjtemények, tájházak, faluházak, alkalmasint jelentős magángyűjtemények), az oktatási (óvoda, általános és középiskola) és a kulturális intézményekkel (művelődési ház, faluház), valamint a helyi civilszervezetekkel (kulturális egyesületek, nyugdíjasklubok) olyan hálózatos együttműködést alakít ki, amelynek keretében:

– ellátja a járás területén már most is működő, vagy esetleg a jövőben ott létrehozandó helytörténeti gyűjtemények [3] mentori feladatait, elsősorban szakmai támogatást nyújtva nekik a klasszikus muzeológiai feladatok terén, mivel ezek az intézmények általában nem rendelkeznek az ezen munkák elvégzéséhez szükséges humánerőforrással [4];

– tevékenységével hozzájárul a kulturális kompetenciák elsajátításához, valamint az élethosszig való tanulás programjához;

– a járás településeire kihelyezett programokkal (kiállítások, vándorkiállítások, múzeumpedagógiai foglalkozások, ismeretterjesztő előadások) támogatja a helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátását;

– egyfajta „identitásközpontként” támogatja a lokális ön-azonosságtudat fenntartását, annak formálását a honismereti kutatások centrumaként;

– támogatja az oktatási intézmények munkáját mind a formális, mind a nem formális tanulás keretei között;

– támogatja a kulturális, illetve az örökségturizmust a helyi értékek feltárásával és propagálásával.

A járási múzeum tehát a CXL. tv. fentebb már idézett 42. § (4) bek. a) pontjában megengedőleg jelzett feladatokat kötelezően veszi magára, és azt az adott járás egészére kiterjedően látja el. Mindezt azonban nem pusztán öncélúan teszi, hiszen a járási múzeumok alapvető küldetése, hogy a regionális identitást erősítsék.

Ebből azonban az is következik, hogy a járási múzeum mint új intézménytípus megszervezésének feltétele, hogy a járás ne csupán mesterségesen kialakított közigazgatási egység legyen, hanem saját identitástudattal rendelkező történeti-néprajzi entitás is. [5]

A fentiekben arra tettünk kísérletet, hogy röviden levezessük azt a szerepet, amelyet a járási múzeum a muzeális intézmények jogszabályban rögzített kötelező/önként vállalható feladatrendszere alapján betölthet. Ha mindezt átfordítjuk a szerkesztői kérdésben megadott szempontrendszerre, akkor az új intézménytípust a megyei hatókörű városi múzeumok és a területi múzeumok relációjában kell definiálnunk. A járási múzeum specifikumát ebben az esetben a legszélesebben értelmezett muzeológiai feladatok teljes spektrumának területi/járási alapú ellátása jelenti. Ezért van létjogosultsága a járási múzeumnak, amelynek feladatai sem a megyei hatókörű városi múzeum, sem a területi múzeum számára nem kötelezők.

[1] 1997. évi CXL. tv. 42. § (4) bek. a) pontja

[2] 1997. évi CXL. törvény 46.§ (2) bek. c) pontja

[3] Ezek a gyűjtemények többségükben nem is nyilvántartottak: a mosonmagyaróvári járás területén például csupán egy gyűjteménynek van működési engedélye, míg hat másik semmiféle regisztrációval nem rendelkezik. Anyaguk felmérése, dokumentálása fontos feladat, hiszen ezek is a helyi kulturális örökség tárházai.

[4] A megyei hatókörű városi múzeumok munkatársaival szemben a jobb helyismeret, személyes kapcsolatrendszer miatt gyakrabban felmérhetik a kisgyűjtemények állapotát.

[5] Mint például a más megyékkel összevont vagy azokba beolvasztott történelmi vármegyék. A Mosonmagyaróvári járás ebből a szempontból példaértékű. Moson vármegye a Szent István-i államszervezés révén jött létre, és egészen 1923-ig önálló közigazgatási-önkormányzati szervezetként működött. Ekkor az újonnan kialakított Győr, Moson és Pozsony közigazgatásilag egyesített vármegye része lett, amelynek elnevezése 1945-ben Győr-Moson megyére, majd a tanácsrendszer 1950-es felállítása nyomán Győr-Sopron megyére módosult. Az utóbbi száz év közigazgatási átszervezései azonban nem tudták kitörölni a megelőző kilencszáz esztendő alatt kialakult mosoni identitást, amely az egykori vármegye településeinek lakóiba mélyen beivódott. Ennek a helyi öntudatnak a továbbélését segítette az is, hogy Mosonmagyaróvár városa megőrizte centrum jellegét, amely mind a gazdaság, mind a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás), mind a kultúra területén érvényesült, és érvényesül napjainkban is. A rendszerváltást követően ez az erős identitástudat harcolta ki, hogy a vármegye ősi neve visszakerült a megye hivatalos elnevezésébe, amely 1990-től Győr-Moson-Sopron megye.

Perger Gyula néprajzkutató, a tatai Kuny Domokos Múzeum igazgatója

A kérdésre szinte reflexszerű a válasz: nincs! Hiszen a megyei fenntartású intézmények 2012. évi konszolidációját követően a 2013. január 1-jétől létrejött új modell olyan módon bontotta fel (vagy állította vissza?) a megyei múzeumi szervezeteket, hogy minden egyes megyében – többnyire – az egykori múzeumigazgatóságok anyaintézményei megyei hatókörű városi múzeumokként funkcionálnak tovább. Ezek látják el az egyes megyék más státusú muzeális közgyűjteményei „felett” a törvényben rögzített szervezési, (szak)tanácsadási, állományvédelmi stb. feladatokat. Ugyanakkor az ördög, mint mindig, ez esetben is a részletekben rejlik! Egy esztendő tapasztalatai alapján elmondható, hogy a két meghatározó részlet a hatókörben és magában a funkcionálásban érhető tetten.

A „megyei múzeum” hatóköre egy, a 20. század első felében megszilárdult, bár napjainkig változó közigazgatási egységre vonatkozik. Az, hogy ezek a közigazgatási egységek a legtöbb esetben nem esnek egybe a muzeológia klasszikus ágainak lehetséges és optimális területeivel, nem számottevő tényező, hiszen a megyei múzeumi szervezetek is ennek a közigazgatási rendszernek a mentén jöttek létre a korábbi városi, vármegyei gyűjteményeket szakmai és irányítási szempontból összefogva. Csakhogy a tizenkilenc megyei igazgatóság – mint szervezeti egység – az egyes megyék nagysága, történeti hagyománya, az egyes gyűjtemények kora és száma és nem utolsósorban a központi és a helyi politikai akarat és a civil kezdeményezések okán legalább kétféle modellt alkotott.

A területi integritásukat többé-kevésbe megőrző vagy „megcsonkított” vármegyék közigazgatási utódaiban az egykori (vár)megyeközponti, városi múzeumok működtek tovább, és látták el a megyei múzeumi szervezet feladatait sokszor egymaguk, legfeljebb néhány vidéki kiállítóhellyel, gyűjteménnyel kiegészülve. A több egykori vármegyéből összeragasztott új megyék zömében megmaradtak az egykori vármegyék nagy hagyományokkal rendelkező múzeumai. A hetvenes években sok helyütt – a területi kiegyenlítés mentén – újabb kismúzeumok szerveződtek, többnyire a járási vagy jól körülhatárolható táji-néprajzi központokban. Ezekhez társultak a gombamód szaporodó, több-kevesebb szakszerűséggel berendezett tájházak, helytörténeti gyűjtemények. Majd a felújított, de jobb híján csak múzeumi kiállítóhelyként hasznosított műemlék épületek; főként kisebb kastélyok, vidéki kúriák. A sokszínű palettán helye lehetett mindenkinek, hiszen – a terület nagyságától függően koncentrálva vagy éppen decentralizálva – a megyei igazgatóságok többnyire rendelkeztek olyan nagyságú és minőségű szakemberállománnyal, amellyel olcsón és hatékonyan működtették a szervezetet. Ezeknek a megyei szervezeteknek a többsége úgy látta el a feladatát, hogy – nem utolsósorban a költséghatékonyság mentén – megőrizték és fejlesztették az egykori vármegyék múzeumait; a szakemberek nem csupán a központokban koncentrálódtak, a gyűjtő-, kutató- és feldolgozómunkát közösen végezték, függetlenül attól, hogy egy-egy muzeológus melyik tagintézményben dolgozott. Ennek eredményeként születhetett többek között számos táj- és megyemonográfia.

A 2012-es konszolidációnak, illetve a 2013-ban kialakult új struktúrának olyan következményei is lettek, amelyeket nem lehetett a törvényalkotói egyszereggyel kiszámolni. Számos település önkormányzata nem tudta vagy nem akarta vállalni a múzeum fenntartásának előre tervezhető költségét és – benne a törvény által egyébként minimumra csökkentett – szakemberigényét sem. Több – a megyei szervezetben még múzeumként működő – gyűjtemény a helyi összevont kulturális intézmény kiállítóhelyévé vált, jobb esetben megőrizve egy-egy muzeológus szakembert is. Számos szerencsésebb intézmény a Magyar Nemzeti Múzeum vagy más országos múzeum filiájaként – a szakalkalmazottak helyben hagyásával – folytathatta működését.

Mivel a 2013-as önkormányzati átvételek során az 2012-es állapotokat vették alapul, a nagyobb, korábban decentralizált megyei szervezetek székhelyén – az új megyei hatókörű városi múzeumokban – sok esetben éppen csak a törvényi minimumnak megfelelő (néhol az alatti) létszámmal kezdték munkájukat a régi-új intézmények, így az egész megyére kiterjedő kötelezettségeiknek sem mindig tudnak eleget tenni. A korábbi megyei szervezetben gondolkodás miatt sokszor torzultak a belső arányok is, hiszen a tíz muzeológus „eloszlása” nem minden esetben tükrözi a gyűjtemények, illetve gyűjteményi feladatok nagyságát. Ennek pedig mind a hatókör, mind a hatékony funkcionálás látja, láthatja kárát. Az igazi vesztes a kiállítóhellyé, integrált kulturális intézmény részévé vált gyűjtemények – egykori múzeumok vagy muzeális gyűjtemények – korábban aktív közönsége lett, hiszen a szakemberek nélkül maradt „múzeumok” aligha tarthatnak aktív kapcsolatot az őket körülvevő településekkel, közösségekkel.

Tanulságos volna az 2013. évi megyei hatókörű múzeumok jelentéseit abból a szempontból is elemezni, hogy a muzeológusok (a régészeknek gyakorlatilag csak a beruházásokhoz kapcsolódó örökségvédelmi tevékenysége kivételével) terepen töltött napjai és a kutatások földrajzi megoszlása milyen képet is mutat. Milyen arányban és milyen helyekről gyarapodtak a gyűjtemények, adattárak? Hiszen a megyei hatókörű feladatellátás nem merülhet ki csupán a törvényben meghatározott régészeti, állományvédelmi tevékenységben és a számos területen előírt szaktanácsadás maradéktalan teljesítésével.

Nyilvánvaló, hogy Magyarországon csak egy múzeumügy lehet, azonos metodikával, szakmai követelményekkel, függetlenül az egyes gyűjtemények státusától és azok finanszírozójától. Éppen ezért azokon a területeken, amelyeken a települési önkormányzatok „óvatossága”, 2013. évi pénzügyi helyzete miatt az egykori múzeumok kiállítóhelyekké vagy az integrált közművelődési egységek részévé váltak, de gyűjteményeik jellege és jelentősége, földrajzi helyzetük, egykori gyűjtőterületük ezt indokolhatja – pontosan kidolgozott elvek és átgondolt finanszírozás mentén – létre lehetne, létre kellene hozni járási múzeumokat. A fentiekből következően ezek száma természetesen nem lehet azonos az ország közigazgatási járásaival. Csak azokon a területeken lenne működésüknek létjogosultsága, ahol a megyei szervezetek felbomlása után a muzeológiai munkában űr maradt, és a terület földrajzi, kulturális, néprajzi, történeti sajátosságai indokolhatják.

Rosta Szabolcs régész, a kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója

Az elmúlt években a múzeumi rendszert is mélyen érintő átszervezés zajlott le a közigazgatásban. A megye szerepkörének megváltozásából eredően a megyei múzeumi szervezetek lebontásával az addig szervezeti egységben működő vidéki múzeumok 2013. január 1-jével városi fenntartásba kerültek. Így a vidéki muzeális intézményi rendszert ma megyei hatókörű városi múzeumok, területi, illetve tematikus múzeumok, valamint alacsonyabb besorolású muzeális intézmények (közérdekű muzeális gyűjtemények, kiállítóhelyek) alkotják. Az általam ismert elképzelések szerint a járási múzeum a megyei hatókörű városi múzeum és a területi múzeum közötti újabb lépcső beiktatásával létrehozott muzeális intézmény lenne. Hatósugarát tekintve nem különbözne a hagyományos területi múzeumoktól, speciális feladatellátási szerepe emelné ki ebből a besorolásból. A járási múzeum létrehozásának egyik alapgondolata nyilván a vidéki muzeális intézmények számára a minél gyorsabb, szakszerű feladatellátás elősegítése. A fő kérdés az, hogy a járási múzeum milyen formában volna alkalmas a rendszer működésének elősegítésére. A járási múzeum megvalósításának indoka, hogy számos kisebb önkormányzat is muzeális intézményi fenntartóvá vált, és feladatainak ellátásához szakmai segítségre van szüksége. A szükséges szakmai kapacitást nem indokolt minden egyes muzeális intézményben kifejleszteni, az intézmények a szakmai segítséget hálózatos együttműködés formájában nyújthatnák, illetve vehetnék igénybe. Térben és időben a segítség közel lenne a rászorulókhoz, illetve a szolgáltatást igénybe vevők és a szolgáltatók élő kapcsolatban állhatnak egymással.

A fenti elképzelés eredményeképpen egy, a megyei szint alatti hálózatosítás jelentkezik. Lényegében hasonló együttműködési rendszerként funkcionált a megyei múzeumi szerkezet is, amely hálózati jellegéből adódóan – legalábbis jó működés esetén – szintén alkalmas volt a segítségnyújtásra. A jelenlegi szabályozás szerint a rászoruló intézmények és a fenntartók számára egyébiránt most is van lehetőség szakmai segítséget kérni. Például a megyei hatókörű városi múzeum az egyéb szakmai besorolású intézményekkel a hiányzó munkakörök biztosítása érdekében együttműködési megállapodásokat köthet. Egyes speciális szakmai feladatok ellátását a jelenlegi jogszabályok is a megyei hatókörű városi múzeumok feladatává teszik, amelyeket azok gazdaságosabban tudnak ellátni. A távolság vagy az időfaktor a szakmai segítség megadásában nem mérvadó tényezők, tekintve hogy még az ország legnagyobb területű megyéjét is bő egy óra alatt át lehet szelni. Az internet korában szakmai együttműködés nem kizárólag csak testközelből képzelhető el.

Az sem lenne különösebben szerencsés, ha a járási múzeumok speciális feladatellátási szerepe mindössze az egykori megyei, jelenleg megyei hatókörű városi múzeumok szerepének részleges átvételét jelentené. Óhatatlanul felmerül a régészeti feladatellátás kérdésköre, hiszen egyes területi múzeumok aktív tevékenységet fejtenek ki annak érdekében, hogy gyűjtőterületükön a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatokat elvégezhessék. A jelenleg az MNM-NÖK valamint a megyei hatókörű városi múzeumok működőképes egyensúlyának esetleges megbontása, némely régészeti feladat lentebbi szintre való leosztása beláthatatlan következményekkel járna a biztonságos régészeti feladatellátást tekintve. Mindemellett bár csak részben idekapcsolódó kérdés, de az elmúlt év gyakorlatát tekintve mindenképpen fontos a régészeti leletanyag elhelyezésének kérdésköre, a területi múzeumok régészeti munkákba történő bevonásának pontosítása.

Az elképzelések szerint a területi múzeumok közül elsősorban azok számára nyújthat perspektívát a járási múzeum szerepköre, amelyek egy nagyobb, saját identitástudattal rendelkező történeti-néprajzi tájegység központjában találhatók. Magyarországon a gazdag és sokrétű kulturális hagyományok következtében akár járásonként lehet önálló identitástudatú helyi közösségeket, néprajzi tájegységeket találni, így ez a területi múzeumok többsége számára adott perspektíva lehetne. Mindamellett a gyakorlatban valószínűleg azok számára nyújtana lehetőséget, amelyek jelenleg is erős területi múzeumok. Egyes területi múzeumok kiemelésével az éppen aktuális helyzet megmerevedése következhet be, hiszen a megyei rendszer lebontása megmutatta, hogy a legjobb akarat is csak hosszú távon lesz képes a magyar múzeumi rendszerben az öröklött évtizedes egyenlőtlenségek megszüntetésére, a hasonló besorolású muzeális intézmények megközelítőleg azonos szintre hozására. Így a magasabb besorolás elérése nem biztos, hogy épületes versengést indukál, hanem esetleg további megosztottságot eredményezhet az amúgy is magukat hátrányos helyzetben lévőnek érző területi múzeumok között. A helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátásának elősegítése a járás településeire kihelyezett programokkal, a helyi identitás erősítése, „identitásközpontként” a lokális önazonosságtudat fenntartása, formálása a honismereti kutatások centrumaként, a helyi értékek feltárásával és propagálásával a kulturális/örökségturizmus fejlődésének támogatása mind olyan feladatok, melyeket egy jól működő területi múzeum eddig is bármilyen rendszeren belül eleve ellátott, vagy legalábbis el kellett volna látnia. Így a jól működő területi múzeum a kulturális örökség, illetve kulturális javak járási szintű gyűjtésén, megőrzésén, feldolgozásán és bemutatásán kívül jelenleg is ellátja a fenti feladatokat. A jó alapelv, amely a minél gyorsabb és szakszerűbb feladatellátás érdekében megfogalmazódott, kérdés, hogy valóban a területi múzeumok némelyikének kiemelésével érhető-e el, hiszen a területi múzeumok nagyobbik része a fenti feladatokat a környezetében jelenleg is képes ellátni.

A tervezetben megfogalmazott irány – a helyi szinten megjelenő, minél magasabb szintű szakmaiságot illetően – mindenképpen üdvözlendő. Azokban a járásokban, ahol erre a feladatra jelenleg nem alkalmas, gyengébb kondíciókkal rendelkező területi múzeum van, kisebb erősítéssel, szintre hozással talán el lehet érni a kívánt eredményt járási szinten. Az alacsonyabb besorolású muzeális intézményeket segítő, járási feladatokkal bíró területi múzeumok, valamint az azok munkáját koordináló és a speciális megyei feladatokat ellátó megyei hatókörű városi múzeumok hálózati rendszere mind a szakmai realitásokat, mind a tradíciókat, mind a gazdaságossági szempontokat figyelembe véve is életképes lehet.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kultúráért Felelős Államtitkárság válasza

A járási múzeum működésének jogszabályi lehetőségét a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény 2012. évi módosítása teremtette meg. A járási múzeum olyan területi múzeum, amelynek gyűjtőterülete egy járás közigazgatási területére terjed ki, a gyűjtőterület ilyetén lehatárolása azonban önmagában még nem indokolja a járási múzeum kategóriájának bevezetését. Az intézménytípus létjogosultságát a területi múzeumon túlmutató feladatrendszere, a járás mint önálló egység kulturális/oktatási/gazdasági életében játszott speciális feladat-ellátási szerepe biztosíthatja. A helyi kulturális közszolgáltatások hatékonyságát a helyi szinergiák kiaknázásával jelentősen növelő, ezáltal a racionálisabb és gazdaságosabb rendszer jogszabályi lehetőségei már adottak, de ezek a napi gyakorlatban még nem szervesültek. A napi alkalmazhatóság módszertanát, tevékenységi rendszerét mintaprojektek keretében kívánjuk kimunkálni, amelyek eredményei középtávon széles körben átvehetők, alkalmazhatók lehetnek majd az érintett vidéki intézményi kör egésze számára.

A járási múzeumok területi múzeumok között betöltött szerepének definiálása még előttünk álló jogalkotói feladat, amelyhez értékes, a gyakorlat által hitelesített tapasztalatokat szolgáltathatnak majd a fent említett mintaprojektek.

A járási múzeumnak túl kell lépnie a területi múzeum szokványos szerepén, azaz a kulturális örökségnek, illetve a kulturális javaknak az adott járás területére vonatkozó gyűjtésén, megőrzésén, feldolgozásán és bemutatásán.

A járási múzeum többletfeladataként a saját gyűjtőterületén különböző szolgáltatásokat is nyújt. Hálózatos együttműködést alakít ki a muzeális (kiállítóhelyek, kisgyűjtemények, helytörténeti gyűjtemények, tájházak, alkalmasint a magángyűjtemények), köznevelési (óvoda, általános és középiskola), továbbá a kulturális intézményekkel (művelődési ház, könyvtár, Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér), valamint a civilszervezetekkel (kulturális egyesületek, nyugdíjasklubok), és ennek az együttműködésnek a keretében

mentorál:

– szakmai támogatást nyújt a gyűjtő, megőrző, bemutató, feldolgozó tevékenységhez,

– szakmai támogatást nyújt a múzeumpedagógiai, közművelődési tevékenységhez,

– felvállalja az állományvédelmi monitoring feladatát (a megyei hatókörű városi múzeumok munkatársaival szemben a kisebb távolság és a helyismeret, személyes kapcsolatrendszer okán gyakrabban felmérhetik a kisgyűjtemények helyzetét és állapotát);

támogat:

– a helyi önkormányzatok kulturális, közművelődési feladatellátását a járás településeire kihelyezett programokkal (kiállítás, vándorkiállítás, múzeumpedagógiai foglalkozások, ismeretterjesztő előadások),

– e programok esetében kiemelt szerepet szán a helyi identitás erősítésének,

– „identitásközpontként” támogatja a lokális önazonosság-tudat fenntartását, formálását a honismereti kutatások centrumaként;

– kutatási programjában hangsúlyozottan szerepel a járás települései kulturális örökségének feldolgozása,

– a helyi kutatások hálózatba szervezése, szakmai támogatása,

– a helyi értékek feltárásával és propagálásával támogatja a kulturális/örökségturizmus fejlődését.

A mintaprojektet két múzeum dolgozta ki: a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum és a berettyóújfalui Bihari Múzeum. A projekt megvalósítása az év elején indult, így az első eredményekről néhány hónap múlva tudunk majd beszámolni.

A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége elnökségének válasza

Úgy tűnik, a járási múzeum mintaprojekt-tervezetben megfogalmazott feladatellátás semmi mást nem jelent, mint az egykori megyei, most megyei hatókörű városi múzeumok szerepének részleges átvételét. Ez olyan mértékben bonyolítja és teszi átláthatatlanná az egész múzeumi rendszert, aminek sem értelme, sem tényleges szakmai hozadéka nincs. Annál is inkább, mert a „visszahálózatosodás” eredményeképpen kezd működni a rendszer, a megyei hatókörű városi múzeumok elvégzik a törvény által megkövetelt feladataikat. Miért kell egy újabb, már működő rendszert szétverni? A tervezet ismeretében úgy tűnik, a járási múzeumok hálózata minden lesz, csak nem arányosan formálódó, kiegyensúlyozott rendszer. Hol lesz járási múzeum, hol nem. Ennek mi értelme? Minek kellett a megyei rendszert megszüntetni, ha utána különböző szinteken újra integrálni kell? Az integráció eredménye ráadásul ebben az esetben nem egy hagyományos értelemben vett formális szervezet, hanem független intézmények együttműködésén alapuló hálózat – legalábbis így fogalmaz a tervezet. Mi a különbség? Örömmel látnánk elemzést akár a fenntartók, akár a szakemberek részéről, hogy a „bukott”-nak mondott, fél évszázadig működő megyei múzeumi rendszer miért nem volt megfelelő, ha nem volt, hogy miért jobb a független intézmények együttműködő hálózata, mint a szervezetileg összetartozóké?

A tervezet számos megállapítása egyelőre csak feltételezés, vagy inkább vágy – tényekkel, adatokkal nem igazolható. Ami a közös projekteket illeti, eddig is lehetett volna így működni a megyei szervezetek megszűnése után. És mindezekre hol van a financiális és a humánerőforrás? Az átlagosan hat-nyolc munkatárs és a minimális költségvetés? Vagy azt várjuk, hogy a járási székhely szerepét betöltő kisvárosok mélyen a zsebükbe nyúlnak majd olyan feladatok finanszírozására, amelyek a „falakon kívüliek”? Miért is állna ez érdekükben? A két mintaprojekt jól érzékelteti azt a különbséget, amely a területi múzeumokat eddig is jellemezte, és úgy tűnik, ezután is jellemezni fogja. A Hansági Múzeumnak az önállóság eddigi csaknem három éve alatt sikerült működő és eredményes stratégiát kidolgoznia és küldetését meghatároznia. Ugyanez nem mondható el a Bihari Múzeumról: az érvelése gyenge, a projekt így nem hiteles. Összességében tehát mindenképpen indokolt lenne a járási múzeumi projektet átgondolni és olyan rendszer kialakítását megcélozni, amelyben az egyes múzeumi szintek feladatai világosan meghatározottak és költségvetési szempontból biztosítottak.