Cukorban tartósított ciprusfák
A Pannon-tenger Múzeum megnyitása új pezsgést hozott egész Miskolc életébe
MúzeumCafé 40.
Új lendületet adhat az egyébként sokféle válsággal küszködő hazai természettudományos múzeumi világnak (lásd: MúzeumCafé 34. – a szerk.) a miskolci Herman Ottó Múzeum új részlege, a Pannon-tenger Múzeum nemrégiben megnyílt két új állandó kiállítása. A fejlesztés apropóját egy nemzetközi jelentőségű leletegyüttes adta, és mivel egy pályázat nyomán pénz is került, új épületszárny és kiállítás született, amely méltó a múzeum névadója, az idén száz éve elhunyt Herman Ottó tudományos örökségéhez. Ahogy Pusztai Tamás, a múzeum igazgatója a megnyitón fogalmazott: „A Pannon-tenger Múzeum átadása a miskolci múzeumtörténet egy szakaszának lezárását is jelenti.”
De honnan is indult a múzeum, majd az új kiállítás története? Herman Ottó volt az utolsó magyar polihisztor – ismeretes ez az epitheton ornans a breznóbányai születésű természetkutatóról, ornitológusról, arachnológusról, ichtyológusról, régészről, önkéntes itáliai szabadságharcosról, újságíróról, politikusról, néprajzkutatóról… Ő volt az első Kárpát-medencei, bizonyíthatóan őskőkori leletek, a Bársony-házi „szakócák” beazonosítója is, amivel – hosszú nemzetközi polémiák és további hazai kutatások nyomán – igazolni tudta, hogy Magyarország területén éltek már a jégkorban is emberek. Herman Ottó segítette az Erdélyi Múzeum Egylet munkáját is, majd a Magyar Nemzeti Múzeum állattárának őrsegédje lett. A világ- és országjáró, de Miskolchoz is erősen kötődő tudós tehát igazán megérdemelte, hogy múzeumot nevezzenek el róla kedves városában, ahol iskoláit kezdte, ahol a 19. század végén országgyűlési képviselő volt, ahová meglett korában kötött házassága után szívesen húzódott vissza, és ami végső nyughelye is lett. Lillafüredi nyaralója, a Pele-lak ma az emlékháza, 2007-ben esett át teljes felújításon.
A polihisztor nevének és emlékezetének mai legfőbb miskolci őrzője viszont maga a korábbi megyei, ma városi múzeum, amelynek jogelődje 1899-ben alakult meg Borsod-Miskolczi Közművelődési és Múzeum-Egyesület néven. A múzeum igénye a Herman Ottó-féle régészeti munkák folyományaként született meg, az idős tudós be-bejárt az intézménybe, és adományokkal is gazdagította azt. „Herman Ottó gyakorta jön le hozzánk, hogy a természetet a mi csodaszép Magyar Tempénkben vizsgálja (…), s a miskolci paleolitlelet mellett síkra szálljon” – emlékezett vissza Leszih Andor, aki 1905 és 1950 között állt a múzeum élén. Már az első nagy, 1902-es kiállításon látható volt itt egy természetrajzi gyűjtemény. A múzeumot 1913–14-től Borsod vármegye és Miskolc tartotta fenn, majd 1950-ben államosították, és 1953-ban vette fel a természettudós nevét. Az ötvenes–hatvanas éveket viszont a hanyatlás jellemezte: megrongálódott az épület, bezárták a kiállításokat, gyengült a hivatalos és a társadalmi támogatás. A természettudományi gyűjteményt állami utasításra szétosztották a miskolci iskolák között. A hetvenes években jött csak a fellendülés, és végül az 1952-ben szocreál stílusban épült, eredetileg a kommunista párt megyei pártbizottsága számára felhúzott Görgey utcai épületbe költözött az akkor már a megyei hálózatot igazgató múzeum. A nyolcvanas évekre kialakítottak egy új természettudományi állandó kiállítást, és újra elindult a természettudományos kutatás is az intézményben.
Ugorjunk most időben és térben csekély negyedszázadot előre – és mintegy hétmillió évet vissza. A helyszín Bükk-ábrány lignitbányája, az időpont 2007 júliusa. A bánya mélyén ekkor találtak rá azokra a felső miocén kori mocsárciprus-maradványokra (lásd MúzeumCafé 1. – a szerk.), amelyek kuriozitásukon és világszintű tudományos értékükön túl a Herman Ottó Múzeum új természettudományi kiállításának megszületéséhez is hozzájárultak. A markológépek tizenhat ciprusfa megmaradt törzsét ásták ki: a négy-hat méter magas, másfél-három méter átmérőjű maradványok az évmilliókkal dacolva maradtak eredeti, függőleges helyzetükben, egymás közelében. Alul széles „talpaikkal”, de lendületesen égbe szökő sziluettjeikkel mintha földön kívüli civilizáció emlékei vagy gótikus oszlopok maradványai lettek volna a külszíni fejtés déli végében. A leletek különlegessége, hogy a fák nem kövesedtek meg: az élő fákhoz hasonlóan jó állapotban találtak rájuk a bányászok. A fák átlag életkora az évgyűrűk alapján négyszáz év. A facsoport a tudományos vizsgálatok alapján egy viszonylag gyorsan lezajlott katasztrófa – földkéreg-elmozdulás és földrengések okozta cunami vagy folyómeder-áthelyeződés – miatt maradhatott meg: homokréteg folyta körül és őrizte meg őket öt-hat méter magasságig.
A több millió évig kitartó változatlanság a fák ember általi felfedezéséig tartott: attól kezdve versenyfutás indult az idővel, hogy milyen megoldással mentsék meg a leleteket az enyészettől – a fák ugyanis néhány hónap alatt teljesen elporladtak volna. A körülmények nem voltak kedvezők: nyár volt, az illetékesek egy része éppen a szabadságát élvezte; a hivatalok sem tudták, mihez kezdjenek a váratlan kinccsel; ráadásul a sebtiben elért szakemberek sem tudtak egységesen egy tökéletes állagmegőrző megoldást javasolni. A fák feltárása, konzerválása és a tizenhatból négy példány végleges megőrzése végül logikusan az akkor még megyei Herman Ottó Múzeum feladata lett.
„Ezzel indult nagyjából a Pannon-tenger Múzeum története” – mondja Szolyák Péter őstörténész, muzeológus, a Herman Ottó Múzeum Földtörténeti és Természetrajzi Tárának vezetője, a Pannon-tenger Múzeum kurátora. Az eredetileg az ősemberek korával foglalkozó kutató megfogalmazása szerint az ő számára a Pannon-tenger Múzeum „csak egy földtörténeti kirándulásnak indult, amelyen azonban szerencsés módon eltévedtem, és amibe egyúttal bele is szerettem”. A korábban a Miskolci Egyetem Ős- és Ókortörténeti Tanszékén dolgozó Szolyák 2004-től áll a múzeum alkalmazásában. Régésztechnikusként kezdett, majd 2013 februárjától lett az új kiállítási projekt szakmai vezetője. „Kemény, sűrű időszak volt az előző pár év – mondja, de élvezi az új helyzetet: – Munkatársaimmal nagy terveket dédelgetünk; a kiállítás megépítése valójában nem a vége egy hatéves történetnek, hanem remény szerint a kezdete egy teljesen új múzeumi korszaknak.”
A mocsárciprusok bemutatására a Herman Ottó Múzeum európai uniós pályázatot nyújtott be, amelyen 2010-ben nyert is. A támogatás nettó, vissza nem térítendő összege mintegy 369 millió forint volt, ez az összköltség 85 százalékát fedezte. Az építkezés megkezdése előtt a múzeumnak a saját területén is régészeti feltárást kellett végeznie. A Szolyák Péter vezette bő két hónapos ásatáson számos érdekes leletre bukkantak kálváriamaradványoktól második világháborús tömegsírokig. Az építkezés befejezése néhány váratlan esemény (finanszírozási gondok, kétszeri beázás) miatt csúszott, végül 2013 novemberében nyílt meg az új épületszárny. „Három év telt el az első kapavágástól a nyitásig” – mondja a kurátor, akivel alkalmunk nyílt végigsétálni az elkészült új szárnyon.
Ahogy az előtérből leérünk a kiállítás szintjére, a projektvezető rögtön a ciprusok megmentésének körülményeiről mesél. „Rövid idő alatt kellett megoldani a kimentésüket és a tárolásukat. Eredeti helyükön, a bükkábrányi bánya mélyén – bár voltak ilyen elképzelések is – nem maradhattak.” A felfedezés után rövid időre lelassították ugyan a bányászatot – a bánya minden segítséget megadott a kutatóknak –, ám a kitermelést nem sokkal később teljes intenzitással folytatni kellett. (Itt működik 2009 óta a világ egyik legnagyobb, 1600 tonnás, hat emelet magas, hetven méter hosszú kotrógépe.) A helyszínen tehát nem lehetett megoldani a kutatást és a leendő turisták látogatását. Az egyenként több tonnás ciprusokat el kellett szállítani. A miskolci múzeumba négy, az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területre öt, a Magyar Természettudományi Múzeumba pedig egy került. A többit nem sikerült megmenteni a bányaművelés és az enyészet elől.
A legfontosabb, legsürgetőbb kérdés az volt, milyen megoldást válasszanak a ciprusok megőrzésére. A fák sejtfalait megerősítő cellulóz ugyanis, ha nem is teljesen, de jelentős részben lebomlott, csak a lignin maradt meg. „A felszínre kerülés után gyorsan száradtak szét a famaradványok. A föld alatti érintetlen homok hétmillió évet biztosító védelmével semmilyen emberi, tudományos megoldás nem vetekedhet” – ismeri el Szolyák Péter. A lehetséges tartósítási megoldások közül viszont választani kellett – végül egymástól eltérő védelmet kaptak a fák. „Bánfalvy Ferenc farestaurátor osztályvezető kollégám irányításával két törzset egyre töményebb cukoroldatban tároltunk, egyet epoxigyantával telítettünk, egyet pedig gombamentesített tiszta vízben őrzünk a mai napig.”
A cukros oldat előteremtése külön kaland volt; ezzel már a kiállítás előterében szembesülhetünk. Egy hatalmas táblán ugyanis a kiállítás támogatóinak, adományozóinak hosszú névsorát olvashatjuk, nagyvállalatoktól a civilekig. Mint a kutató meséli: „Volt olyan is, hogy egy nagymama, anyuka és unoka jöttek be egy kis adag cukorral, hogy segítsék a munkát. A ciprusok megmentése megmozgatta Miskolcot.” Mondhatni, „téglajegyeket” árultak ötszáz forintért – az adományozók kis ciprusfadarabokat kaptak a fák törmelékéből. A legnagyobb adományozók egyike a vám- és pénzügyőrség volt: az országhatáron csempészáruként lefoglalt több tonna cukrot bocsátottak a múzeum rendelkezésére. Igaz, szigorúan vették a jótékonyságot: külön raktárban, leplombálva őriztették a cukrot, és hetente, a VPOP illetékesének jelenlétében lehetett csak meghatározott mennyiséget vételezni a ciprusfa tartósításához, majd újra leplombálták a raktárat. A famentési folyamat lassú volt: öt éven keresztül adagolták fokozatosan az egyre nagyobb sűrűségű cukoroldatot a fákba, így azok belsejéig is le tudott hatolni az oldat, megerősítve így a roncsolódott sejtszerkezetet. A technológia kapcsán Morgós András restaurátorprofesszor nevét emeli ki Szolyák Péter. A fák biztosan nem maradnak ugyan egyben további évmilliókig, „de ha hétszáz évig még kibírják a ciprusok a múzeumban, sikeres lesz a történet” – teszi hozzá nevetve.
Amikor erről beszélgetünk, már a két kiállított ciprustörzset nézzük a kétszintes kiállítórészben. Diorámaszerű, az eredeti környezetet imitáló háttér előtt áll a két fa, ránézésre mintha még mindig élők lennének. Ezen a két cipruson néha megjelenik a kén, ezt rendszeresen el kell távolítani. A szomszédos teremben hatalmas tartályban ázik a harmadik ciprus, itt tíz-tizenötezer liter vizet kell két-három havonta cserélni, a kristálytiszta vízhez pedig gombamentesítőt kell adagolni a védelem érdekében.
A ciprusok körül és az ettől a teremtől északra, illetve délre elterülő szárnyakban járhatjuk be a sokszínű természettudományos kiállítást. A Pannon-tenger Múzeum ugyanis nem csak a ciprusokra koncentrál: a 23 millió évvel ezelőttől 5,3 millió évvel ezelőttig tartó miocén korszak részletes bemutatása a lényeg. Rögtön a fákkal szemben, az emeleti, érkezési szinten egy hosszú időszalag fut végig a falon. A Föld több ezermillió éves történetét próbálták itt ábrázolni a kiállítás alkotói, meglehetős sikerrel. Lenyűgöző látni, hogy még egy tizenhét méteres idővonalon is „csalni” kell, hiszen az emberi civilizáció története szinte még egy pixelnyi sávot sem tenne ki a hosszú szalagon.
Egymillió év nagyjából két centit tesz ki ezen az idővonalon, és a bükkábrányi ciprusok kora, a teljes miocén korszak is alig 25-30 centiméter rajta. Az időszalag alatt az egyes korszakaszokra vonatkozó fontosabb természettudományos információk, a növény- és állatvilág fejlődésének fontosabb állomásai láthatók. Ezen az egyébként tengeralattjárók belsejére emlékeztető múzeumi szinten a fentiek mellett több érintőképernyős és egyéb játék is található, amelyekkel egyszerűen, közérthetően tudják bemutatni a Föld történetének legfontosabb folyamatait – és nem csak a gyerekeknek.
Innen sétálunk le az alsó szintre: a lépcsőház falán a bükkábrányi lignitbánya száz méter mélységig tudományos hitelességgel rekonstruált rétegsora látható arról a területről, ahonnan 2007-ben a felszínre kerültek a fák. A lépcsőház közepén hatalmas mamutagyar, a múzeum régi büszkesége lóg: 1900-ban találták a miskolci rendező-pályaudvar kialakítása közben a 20-25 ezer évesre becsült leletet. Az alsó szinten aztán részletesen megismerhetjük a bükkábrányi ciprusok történetét és a csodával határos fennmaradásukról szóló különböző tudományos feltevéseket. Ezután a mentésükről tudhatunk meg információkat: például azt, hogy mindössze négy centiméteren múlt, hogy sikerült egy közúti híd alatt keresztülvinni őket, vagy azt, hogy a múzeumnak kezdetben egy külön ideiglenes épületet kellett felhúznia a maradványok megőrzése és konzerválása céljára.
A Pannon-tenger Múzeum innentől egy sokszínű, szerteágazó természettudományos kiállítássá válik, amely ugyanakkor erősen kapcsolódik Miskolc és környéke, Borsod-Abaúj-Zemplén megye és a Bükk hegység természeti kincseihez és örökségéhez. Egy anyagvizsgáló fal rekeszeiben különböző kőzetmintákat találunk, megfoghatjuk a lignittől a barna- és a feketekőszénen át az antracitig tömörödő „családfát”. További rekeszekben többek között olajpalát, perlitet, rézércet és ólmot találunk; de egy kis darab uránérc is ki van állítva – rendkívül gyenge, egészségre ártalmatlan sugárzását mérni is lehet vezetőnk szerint. Érdekes információkkal találkozhatunk a Föld mágneses pólusainak vándorlásairól és arról is, hogy a mágneses pólusok felcserélődésének mekkora esélye van a közeljövőben (megsúgjuk, van esélye, és annak az emberi civilizációra gyakorolt hatásairól hatalmas vita dúl a tudósok között). Egy forgatható kerékszerkezetben különböző olajszármazékok sűrűségét lehet a gravitáció segítségével megtapasztalni. Külön szakasz szól a vulkánokról és tevékenységükről, hiszen a közeli Zempléni-hegység vulkáni eredetének nagy szerepe van a helyi természet és az emberi civilizáció alakulásában, elég csak a szőlészetre gondolni. „Hosszú távon jelen korunk geodinamikai szempontból csak egy nyugalmi időszak, hiszen a Kárpát-medence alatt jóval vékonyabb (23-27 kilométeres) a földkéreg a világátlagnál (30-35 kilométer), és az alattunk elhelyezkedő kéregdarabok állandó, bár lassú mozgásban vannak” – magyarázza Szolyák Péter a zempléni, kialudt vulkánok újraéledésének esélyeit. A múzeum tiszteleg a bükkábrányi lignitbánya és a mátrai erőmű előtt is egy kisebb, ezeket bemutató kiállítási sarok erejéig, hiszen a tevékenységük során számos régészeti és természettudományos lelet került elő a megyében.
Részletes és sokszínű kiállítási részleg szól a környék flórájának és faunájának kialakulásáról; értékes fosszíliák sorakoznak itt az egykori Paratethys-tenger és a Pannon-tó letűnt élővilágából. A kiállítás különlegessége egy kőzetdarabban talált, 12 millió éves virágszirom Erdőbényéről, amit a múzeum egyik rendezvényén talált meg egy kislány. Miután megmutatta a kutatóknak, a nagy tudományos érték miatt sajnos nem adhatták vissza neki a leletet, így viszont minden látogató gyönyörködhet az apró, ősöreg virágsziromban. A kiállítás vége felé a Rudapithecus hungaricus ősmajmot és az ember hétmillió évnyi evolúciójával kapcsolatos ismeretterjesztő információkat és tárgyakat, majd az ásványkiállítás gazdag anyagát nézhetjük meg. Mint megtudjuk, a múzeum gyűjteményében negyvenezer darab van, ezekből mintegy ezret láthatunk a vitrinekben. Vezetőnk büszkén teszi hozzá: „Az 1700-as évektől hét új ásványfajtát fedeztek fel Magyarországon, ebből ötöt a Herman Ottó Múzeum munkatársai azonosítottak az utóbbi évtizedekben. Ezek típuspéldányai is a múzeumunk gyűjteményében vannak.”
A Pannon-tenger Múzeum bejárása után Szolyák Péter elmondja: „Nem szánjuk véglegesnek az egyébként állandó miocén kori kiállítást, a tapasztalatok alapján folyamatosan tökéletesítjük és komfortosítjuk, többek között a kapcsolt múzeumpedagógiai programok segítségével. Az biztos, hogy a ciprusfák, az ásványok és a Rudapithecus hungaricus leletei a jövőben is a kiállítás gerincét alkotják majd.” Az épület két új kiállításán (Őserdei ösvényeken – A bükk-ábrányi mocsárciprus-erdő és kora; A Kárpátok ásványai) 2013. november 20. óta mintegy ötezer látogató fordult meg cikkünk február eleji lapzártáig. „Még december 30-án is, amikor hivatalosan zárva voltunk, bejött egy német házaspár, mert kíváncsiak voltak a kiállításra: beengedtük őket, és nagyon elégedettek voltak. A vendégkönyv tanúsága szerint valaki itt kérte meg párja, egy paleontológus hölgy kezét. Ezek a történetek nagyon inspirálók” – mesél a nyitás óta eltelt időszakról a tárvezető. Szerinte 2007 óta mintegy száz ember közös munkájaként valósult meg a Pannon-tenger Múzeum, a szűkebb csapat tíz-húsz emberből állt, a kiállítás forgatókönyvét pedig ő és Honti Szabolcs biológus kollégája véglegesítette. „Közös gondolkodás volt, és az elején leszögeztük: könnyed, interaktív, család- és gyerekbarát kiállításnak kell születnie.” A muzeológus saját gyerekei példáját hozza fel, akik már legalább ötször voltak a kiállításon, és jönnének újra is. „Itt hozzá lehet nyúlni a tárgyakhoz, nem ütnek a gyerekek kezére – a javításokat is bekalkuláljuk a költségekbe.” A Pannon-tenger Múzeum kiállítását elsősorban a Földtörténeti és Természetrajzi Tár munkatársai gondozzák, itt rajta kívül négyen dolgoznak, még egy paleontológust szeretnének felvenni a csapatba. A közeljövő tervei közül a rendszeres múzeumpedagógiai foglalkozások elindítását, a többnyelvű idegenvezetést és a kiállításhoz kapcsolódó, ott levetítendő ismeretterjesztő kisfilmek elkészültét emeli ki vezetőnk. Ősszel már egy nemzetközi paleolit konferencia öregbíti majd a múzeum és féltve őrzött leleteinek hírnevét. Ahogy Szolyák Péter fogalmaz: „Ez egy újszerű és nagy látványosság Miskolcon: az ősciprusok nemcsak a múzeumnak, hanem a városnak is pezsgést, lendületet hoztak.”