A Bálint-kód megfejtése
MúzeumCafé 41.
Könnyű a dolga az utókornak Bálint Endre megismerésében, hiszen az idén száz éve született művész egyszersmind nagyszerű író is volt, aki könyveiben élete történéseit éppúgy megosztotta az olvasókkal, mint döntéseinek motivációit, alkotói fordulatainak hátterét, a barátok, alkotótársak hatását, vívódásait, kétségeit, élete során mindvégig meglévő szorongásait. Ugyanakkor azt mégsem gondolhatjuk, hogy könnyebb lenne egy író vagy naplót vezető művész monográfiáját megírni, mint bárki másét, hiszen a monográfus elemez és értékel, amikor az egyes műveket, alkotói periódusokat – értékük, fontosságuk szerint – elhelyezi az életműben: azzal az objektivitással tekint az egészre, ami a művésznek nem adatik meg. Bálint vallomásai tehát éppúgy „csak” nyersanyagok, mint levelezése, kiállításainak katalógusai, sőt mint maguk a művek.
Kolozsváry Marianna gyakorlatilag egész életében készült arra, hogy Bálint-monográfiát ír: gyermekként édesapja, Kolozsváry Ernő műgyűjtő mellett szerette meg, később pedig próbálta megérteni azt a csodálatos jelrendszert, amely a művész képein megjelenik. És most összeállt a kötet, amely a Magyar Nemzeti Galéria kiállításától függetlenül végzett – hiszen jóval korábban elkezdett – kutatásai eredményeit összegzi.
A személyesség nemcsak a szerzőt, de írásának tartalmát is hitelesítheti: a tárgy (alany) ilyen mélységű ismerete több beleélést, empátiát és kevesebb belemagyarázást eredményezhet. A katalógus előszavából megtudhatjuk, hogy miért éppen a Szentendre nyolcadik temploma című festmény ihlette a kötet (és a kiállítás) címét: az apa gyűjteményében őrzött mű „jeleire”, ezáltal arra, hogy ez valójában egy „önéletrajz”, az öccse hívta fel a szerző figyelmét. Ennek alapján lehet végigkövetni Bálint életének és belső vívódásainak legfontosabb állomásait a gyermekkori népligeti csavargásoktól a halálra való felkészülésig, miközben a szerző dekódolja a jeleket: ha ezekkel jelenítette meg Bálint az egyes életszakaszait, akkor nyilvánvalóan neki is ezeket a stációikat kell követnie.
A jelképrendszer, a visszatérő motívumok megfejtése Bálint művészetének lényege. A kötet jó néhány példán keresztül igazolja a művész szívós ragaszkodását ezekhez: a keresztbe tett csontok, a kehely, a népligeti harsonás angyal, a múmia vagy a szentendrei Hunyadi utcai barokk kapu (túl azon, hogy többségük már Vajda Lajos munkáiban is megjelenik) a Jeruzsálemi Biblia (1958) illusztrációiban is felbukkan, igazolván, hogy Bálint ezekkel sosem ábrázol, hanem mindig csak jelképez.
A kötet személyessége erény, és ez a személyesség nemcsak a szerző és témája „privát” kapcsolatában, hanem a tekintélyes mennyiségű dokumentum közlésében is tetten érhető. Miként a kiállításon a portréfotókkal beborított fal, itt a levelek, műterem- és kiállítási enteriőrök, családi dokumentumok hozzák közelebb a zárkózott, olykor depresszióval küszködő, de – írásai által is – szívesen kitárulkozó művészt.
Kolozsváry Marianna: Bálint Endre. A nyolcadik templom
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2014