Közfoglalkoztatás a múzeumokban
MúzeumCafé 41.
A Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) szervezésében több ezer közfoglalkoztatott jelent meg a múzeumokban. Vajon csak a foglalkoztatottsági mutatók választás előtti kozmetikázására kitalált haszontalan és drága (összesen több mint hárommilliárd forintba kerülő), sőt biztonsági és műtárgyvédelmi kockázatokkal járó kormányzati kaland, vagy a közgyűjtemények jövőbeni működésének egyik pillére a múzeumi közfoglalkoztatás?
A kulturális közfoglalkoztatási program országosan mintegy négyezer közfoglalkoztatott bevonásával indult el 2013. november 1-jén: 134 fő asszisztens munkakörben összesen hat hónapig, százhatvan fő koordinátorként, valamint 3706 fő közösségi munkásként öt hónapig állt közfoglalkoztatásban április 30-ig – közölte a programot bonyolító Nemzeti Művelődési Intézet, amelyet még a projektzárás előtt, április elején kérdeztük a tapasztalatokról. Kiderült: március 31-i adatok szerint (a kilépőkkel együtt) összesen 4401 fő vett részt a programban. Öt hónap alatt 392 fő lépett ki, többségük – az NMI főigazgatója, Závogyán Magdolna szerint – sikeresen visszajutott az elsődleges munkaerőpiacra: 385 fő „a kialakult munkakapcsolatait hasznosítva munkába állt”. (Arra, hogy ezek a kapcsolatok a közmunka alatt alakultak volna ki, nem szolgáltatott bizonyítékokat.) A projekt megközelítőleg 2,5 milliárd forintba került, ami időarányosan fele a költségvetési fejezetben szereplő, a közgyűjteményekre fordított bérjellegű támogatásoknak, tehát a szféra számára gigantikus összeg. Ebből 2,2 milliárd volt bérköltség, 93 millió a közfoglalkoztatottak számára kötelező 46 órás tanfolyam költsége.
A programban főként nők (74 százalék), és döntően negyven év alattiak vettek részt. A programba bevont közfoglalkoztatottak 39 százaléka 25 év alatti volt, 39 százaléka 26 és negyven év közötti, míg 13 százalékuk 41 és ötven közötti, az ötven évnél idősebbek aránya kilenc százalék. A képzettséget tekintve alapfeltétel volt az érettségi, tehát minden kulturális közfoglalkoztatott minimálisan középfokú végzettséggel rendelkezett. A programban részt vevők 21 százaléka rendelkezett főiskolai, kilenc százaléka pedig egyetemi végzettséggel.
Múzeumi területen a közfoglalkoztatottak a digitalizálásban, kiadványok előkészítésében, kiállításrendezésben, továbbá a szakterülethez kapcsolódó adminisztrációs feladatok ellátásában vettek részt – közölte a Nemzeti Művelődési Intézet. Az intézet állítása szerint a megvalósításban közreműködő partnerszervezetektől és a résztvevőktől egyaránt túlnyomórészt pozitív visszajelzéseket kaptak. Sikeresnek tartják a kezdeményezést, amit szerintük alátámaszt a programból a nyílt munkaerőpiacra visszatérő résztvevők magas száma is.
A Manda szervezésében kilencszáz fő részvételével tavaly november 1-jétől idén április 30-ig tartott a közfoglalkoztatási program, amely „szakmai és pénzügyi okok miatt” 585 főre csökkent, de folytatódik június 30-ig – közölte lapunkkal a szervezet. A bér és járulék keretösszege csaknem 630 millió forint volt. A program közben 113-an léptek ki, jellemzően az elsődleges munkaerőpiacra. A Manda adatbázisába eddig mintegy százezer kulturális örökségi objektumot töltöttek fel, és nagyjából ennek a kétszerese vár még feltöltésre. Az elmúlt időszakban napi szinten ezer-ezerötszáz dokumentum és annak tíz-tizennyolcezer metaadata kerül az adatbázisba – tudtuk meg. Április eleji lapzártánk idején azt remélték, májusra elérik a háromszázezer objektumot, és a 30–45 millió metaadatot. A Manda nem szerez tulajdonjogot az adatok felett, a hozzáférési szintet a feltöltő intézmény határozza meg; természetesen választhat teljesen nyilvános hozzáférést is.
A programtól sokan tartottak, Földiák István, a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének elnöke Závogyán Magdolnának küldött levelében még arról próbálta meggyőzni az NMI főigazgatóját, hogy az intézet ne pályázzon a programra, mert szerinte az „átmeneti segély” több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. A „program lejáratja a közművelődési és közösségfejlesztési szaktudást” – érvelt Földiák. A legnagyobb veszélyt az jelenti – fejtegette –, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő önkormányzatok, egyéb fenntartók vagy munkáltatók a számukra költségek nélkül alkalmazható képzetlen közmunkások miatt nem fogják betölteni a meglévő közalkalmazotti álláshelyeket, sőt esetleg gondoskodnak azok „megüresítéséről” is. Az mindenki számára világos volt, hogy a program – legalábbis az állam számára – drága, és jóval kevésbé hatékonyabb, mint ha ugyanezt a pénzt átgondolt és előkészített projektekre fordították volna.
De nézzük, milyen volt a múzeumok tapasztalata! Számos múzeum már régen elindult azon az úton, hogy a napi működéshez rendszeresen közfoglalkoztatottakat alkalmaz. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatója, Limbacher Gábor (akit azóta már S. Perémi Ágota váltott a vezetői székben – a szerk.) elmondta: múzeumában rendszeresen húsz-harminc fő fordul meg a legkülönbözőbb munkakörökben; nélkülük a múzeum nem is tudna működni. Rózsa Zoltán, az orosházi Szántó Kovács János Múzeum igazgatója is hasonlóról számolt be: szerinte az elmúlt három évben egyszerre kettő-tizenhat fő közcélú munkaerő volt náluk, de nem a program keretében. „A nyilvántartó munkában, gondnoki, takarítói szerepben tudtuk őket foglalkoztatni.” Horváth Szilvia, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum igazgatóhelyettese egyenesen úgy fogalmazott: „a közmunkaprogram nélkül összeomlana az intézmény feladatellátása.” Ők nagy közfoglalkoztatónak számítanak: 2013-ban a munkaügyi központ által közvetített harminc fő mellett az NMI-től tizenhárman, a Manda segítségével hárman érkeztek hozzájuk; volt köztük szakmunkás, érettségizett, főiskolai és egyetemi végzettségű, sőt PhD-képzésben részt vevő is. Foglalkoztatásuk is sokrétű volt: még egy megfelelő végzettséggel rendelkező múzeumpedagógus alkalmazására is lehetőségük nyílt. Az igazgatóhelyettes ugyanakkor megjegyezte: a közfoglalkoztatásnak nagy problémája a viszonylag rövid időbeli korlát és a nagy fluktuáció. A közfoglalkoztatottak képzését nem tartotta kielégítőnek: „már a képzés tárgyát illetően sem gondoljuk, hogy megfelelően alkalmazkodik a munkaerő-piaci igényekhez” – mondta Horváth Szilvia.
Az Iparművészeti Múzeumnak csak jó tapasztalatai voltak. „Az elmúlt hónapok során rendkívül jelentős segítséget nyújtott a hat fő a múzeumban folyó digitalizálási munkához” – számol be az eredményekről Koren Zsolt, a múzeum sajtóosztályának vezetője. Összesen tízezer tétel archív fotót és színes diát szkenneltek be, papíralapú műtárgy-nyilvántartási dokumentumok adatait rögzítették az adatbázisban, és mintegy ötszáz műtárgyfotót készítettek. A Szépművészeti Múzeum tíz embert fogadott; Kovács Zsuzsannától, a kommunikációs osztály munkatársától megtudtuk, hogy a diplomás munkavállalókat maguk választották ki, a múzeum munkatársai saját ismerőseiket ajánlották. Feladatuk a mutatókartonok digitális feldolgozása volt. „Természetesen jobb lenne, ha tíz ideiglenes helyett három-négy állandó munkatársat kapnánk, de erre jelenleg nem látunk esélyt, és nem a közmunkások miatt. Nekik nagyon sokat jelent ez a lehetőség, többségük, bár nincs köze a múzeumokhoz, szeret itt dolgozni” – tette hozzá Kovács Zsuzsanna.
Székely Zoltán, a Mosonmagyaróvári Hanság Múzeum vezetője szerint a program hozadéka számukra pozitív volt: a közmunkással kiváltott teremőr révén bérmegtakarítást értek el, az adatbevitelre alkalmazottak munkájával a leltárkönyvek digitalizálása jelentősen lépett előre, és a közmunkás munkaerő remekül alkalmazható mindenféle kisebb-nagyobb kisegítő munkákra (anyagmozgatás, raktári rend kialakítása). Nagyné Bősze Katalin, a Sóstói Múzeumfalu művelődésmenedzsere azt közölte, hogy néprajzi adattáruk tárgyi digitalizálását végezték a közfoglalkoztatottak, igen szép eredménnyel. „Mivel november 1-jéhez képest csak december közepén kerültek munkaviszonyba, a gépeket pedig csak január közepén kapták meg, így véleményem szerint az eddigi ezerkétszáz gépre vitt és a kétezer-ötszáz fotózott anyag szép teljesítmény két fő részéről.” A szegedi Móra Ferenc Múzeumban három fő dolgozott; Kerekes Ágnes kulturális szervező amellett, hogy sikeresnek ítélte a programot, panaszkodott a nehézkes munkaügyi ügyintézésre, a kevéssé tervezhető feladatokra. Egy név nélkül nyilatkozó múzeumvezető szerint jó lenne, ha időben értesülnének az előkészületekről, és nem utólag kellene kitalálniuk, kit mire tudnak alkalmazni. Ők például éppen a holtszezonban kaptak egy fő kisegítő teremőrt. Csorba László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint – ők a Mandával való együttműködés keretében, összesen huszonegy főt alkalmaztak – a program azt igazolta, hogy a közmunkások csak bizonyos kisegítő feladatok ellátására használhatók hatékonyan. Például a digitalizálás terén – biztonsági és műtárgyvédelmi okokból – csak a tárgyak bizonyos körét lehetett bevonni a munkába, és az állandó felügyelet szüksége miatt a hatékonyság is meglehetősen alacsony, hiszen a közmunkásokra felügyelő gyűjteménykezelő maga is be tudná szkennelni a tárgyakat. „Mivel a jelenlegi digitalizálási munka alacsony hatékonyságú, érdemes lenne más területeket is kipróbálni” – mondja az igazgató; példaként említi, hogy a közfoglalkoztatottak a nagy mennyiségű régészeti tömeg-leletanyag nyilvántartási fotóinak elkészítésében lehetnének a segítségükre.
Voltak, aki nem vettek részt a programban. A Petőfi Irodalmi Múzeum például azért nem, mert rengeteg önkéntessel, gyakornokkal dolgoznak, akik hasonló munkát végeznek, mint a projekt által közvetítettek – tudtuk meg Csorba Csilla főigazgatótól. Béres Mária, a szentesi Koszta József Múzeum igazgatója elmondta, ők két ok miatt nem vettek részt a programban: „Akikre szükségünk lett volna (gazdasági, informatikai, pedagógiai, történészi végzettségűek), olyanok helyben nem voltak elérhetők. Másrészt biztonsági okokból sem tartottuk volna szerencsésnek, hiszen a múzeumi rendszerünk olyan, hogy szinte valamennyi kódot, biztonsági óvintézkedést meg kellett volna ismerniük.” Hasonló okok miatt a Manda-programba sem kapcsolódtak be, hiszen ennek keretében egyedileg nem leltározott anyagok kerülhetnek nem múzeumi dolgozók kezébe, márpedig ennek műtárgy-nyilvántartási és biztonsági szempontból is vannak kockázatai.
Ujvári Péter, a Szépművészeti Múzeum könyvtárának vezetője elmondta, hogy ők ugyan feladatul kapták a Magyar Nemzeti Galéria szervezetileg hozzájuk került könyvtára elektronikus katalógusának az elkészítését, ám forrást ehhez nem rendeltek. Így erre a munkára hat közfoglalkoztatottat vetettek be; valamennyien diplomások voltak, minden világnyelvet sikerült lefedni velük, sőt két könyvtáros végzettségű is akadt közöttük. „A csapat tagjai kölcsönösen segítik egymást, megítélésünk szerint eredményesek, eddig nagyjából tízezer példányrekordot készítettek. Van köztük olyan, akit szívesen felvennénk, ha lehetőség nyílna létszámbővítésre – mondta Ujvári, de hozzátette: – A közmunkát rossz iránynak tartjuk; helyesebb volna kitűzni értelmes feladatokat, azokhoz forrásokat rendelni, majd normális fizetésért, nem nevetséges éhbérért projektállásokat létrehozni. Inkább kollégákat szeretnénk, nem rabszolgákat.”
A zalaegerszegi Göcseji Múzeum szeretett volna részt venni, de a program híre hozzájuk csak november közepén jutott el; ők tizenkét főt kértek, feladataikat is meghatározták, de a fenntartó december elején úgy döntött, hogy „a programot körüllengő bizonytalanságok miatt” nem szerveznek kulturális közfoglalkoztatást – mondta Kaján Imre múzeumigazgató.