Rembrandt elefántjától Dürer színes nyuláig
A bécsi Albertina nagyszabású kiállítással emlékezik alapítója életművére
MúzeumCafé 41.
„Az utolsó egy másik világból, egy Grandseigneur, aki még a nagy császárnő legszűkebb családi köréből megmaradt” – így írta le egyik kortársa Albert von Sachsen-Teschen herceget (1738–1822), aki szeretett hitvese, Krisztina főhercegnő (1742–1798) korai halála után visszavonultan élt bécsi palotájában, amelyet akkor Tarouca-háznak neveztek, ám ma már egykori lakója nevét viseli: Albertinum. A herceg felesége elvesztése után az épületből csak akkor mozdult ki, ha valamilyen fontos udvari eseményre volt hivatalos, vagy az orvosai által előírt egészségügyi sétája penzumát kellett teljesítenie, illetve ha ugyancsak orvosi utasításra elutazott időnként valamelyik divatos csehországi fürdőhelyre. Ideje nagy részét tehát odahaza, palotájának a gyűjteményét őrző termeiben töltötte, rajzok, metszetek, festmények és könyvek között. Persze itt is volt mit nézegetnie: halálakor tizennégyezer rajzot és kétszázezer sokszorosított grafikát tartalmazott a kollekciója. Ma azonban mégsem csak a nagysága miatt tartjuk az Albertinát a világ első számú grafikai gyűjteményének, hanem elsősorban a benne őrzött művek kvalitása miatt. Hiszen ebben a ma már világhírű múzeumban olyan kivételes alkotásokat találunk, mint Michelangelo férfiaktjai vagy Dürer közismert, nyulat ábrázoló lavírozott tollrajza, amelynek provenienciája egészen a mű alkotójáig visszavezethető. Ennek a reprodukcióját láthatjuk a március közepén megnyílt és június 29-ig nyitva tartó kiállítás, Az Albertina alapítása – Dürer és Napóleon között egyik, a gyűjtemény száz mesterművét bemutató katalógusának a borítóján is.
jeles alkalomból kiadott másik katalógus címlapján viszont maga a herceg látható, fiatalon, 38 éves korában. Nyakában a csak a kiváltságosoknak adományozott Aranygyapjas rend kitüntetés látható, kezében levelet tart, amelyet feladója, egy bizonyos Walter 1776 áprilisában írt a hercegnek Bécsből valahová Itáliába. A herceg és hitvese akkoriban ugyanis éppen ott tartózkodott, azon a bizonyos Grand Touron, amely szinte kötelezőnek számított minden az Alpokon túl élő előkelő és gazdag ember számára, hogy Itália becses műalkotásait és műemlékeit megismerje a Velencén, Firenzén, Rómán és más városokon át egészen Nápolyig vezető úton. A hercegi pár utazása azonban több szempontból még a szokásosnál is élvezetesebb és tartalmasabb lehetett – arról nem is beszélve, hogy milyen felmérhetetlen értékekkel gazdagította a művészetszerető utókort. Ami az élvezetességet és tartalmasságot illeti: Mária Krisztina és Albert – akik akkoriban, 1766 és 1780 között egyébként a Habsburg-ház magyarországi helytartóiként Pozsonyban éltek – nem egyszerűen tanulmányútra indult Itáliába, hanem sorra látogatták Krisztina rokonait Pármában, Modenában, Nápolyban és persze Firenzében, Leopold főherceg, Mária Krisztina testvérének udvarában. Ez idő alatt Albertnek háromszor is alkalma volt rá, hogy az Uffizi gyűjteményeit is megtekintse. Amikor az említett levelet kapta, talán még éppen a toszkán fővárosban tartózkodott, erről nem szól a fáma. Az azonban bizonyos, hogy néhány hét múlva már a Velencei Köztársaságba érkezik a hercegi pár, ahol találkozik a velencei osztrák követtel, Giacomo Conte Durazzóval, ő korábban a bécsi Hoftheater igazgatója volt. Néhány évvel korábban Pozsonyban találkoztak először, mély barátság alakult ki közöttük, amely elsősorban a művészet értékeinek a közös szeretetén és tiszteletén alapult. Mindez természetesen magánügy is lehetne, ám ami ezt a kapcsolatot igazán izgalmassá, közüggyé és az utókor számára felmérhetetlen nyereséget hozóvá teszi, az az, hogy a jó ízléssel és kiváló kapcsolatokkal rendelkező diplomatát két évvel a Grand Tour előtt Albert megbízta egy grafikai gyűjtemény összeállításával. A nagy pillanat Velencében, 1776. július 4-én érkezett el: Durazzo ekkor adta át Albertnek a gyűjtemény alapját jelentő ezer rézmetszetet, az Albertina alapító okiratának is tekinthető, olasz nyelven írt Discorso preliminare kíséretében, amely a gyűjteményépítés alapelveit, a gyűjtemény felépítésének szisztémáját is tartalmazza. Ennek alapvetése szerint a metszetek segítségével eredményesebben tanulmányozható a festészet története egészen a kora reneszánsztól, valamint hogy a gyűjteményt különböző iskolák szerint csoportosítja. Itáliát velencei, bolognai, romanai (beleértve a firenzei, szicíliai és nápolyi festőket) és lombard (benne genovai) iskolákra osztja, a „hegyeken túl” német, holland, flamand és francia iskolákat különböztet meg, és függelékben említi a további, addig fel nem sorolt iskolákat. Mintájához, D’Alambert Discours préliminaire-jéhez hasonlóan, amely a Denis Diderot-val kiadott Nagy Francia Enciklopédia részét képezte, ez az okirat is kifejezte azt a szándékot, hogy a gyűjtemény nem reprezentálhatja csupán tulajdonosát, de az egész emberiség nevelését, javát kell szolgálnia. Szinte szimbolikusnak tekinthető, hogy a gyűjtemény alapításának az éve 1776, tehát az az esztendő, amelyben az Egyesült Államok alapító atyái Philadelphiában aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, a világ első olyan alaptörvényét, amely a felvilágosodás alapelveit tükrözi.
Azt, hogy Albertből valamikor az egyetemes műgyűjtéstörténet egyik legfontosabb személyisége lesz, a 18. század közepén aligha sejtette bárki is. Igaz, Erős Ágost választófejedelem (1697-től Lengyelország és Litvánia királya is) unokája, II. Frigyes Ágost hatodik fia nemcsak kiváló katonai képzést kapott fiatalkorában, de beletanult a Triangulation, azaz a föld- és távolságmérés tudományába is, és élénken érdeklődött a földrajz iránt. Ebből kifolyólag pedig természettudományos ábrázolások és könyvek gyűjtésébe kezdett. Abban, hogy a művészetek iránti érdeklődése, sőt gyűjtőszenvedélye is megerősödött, Mária Krisztina Habsburg-főhercegnőnek volt kulcsszerepe, akit akkor ismert meg, amikor 1759-ben, a szászok poroszok elleni veresége után „szegény kadetként” az osztrák hadsereg kötelékébe lépett, és mint távoli rokon (édesanyja Maria Josepha von Österreich volt) udvari körökben is megjelenhetett. Találkozása Mária Krisztinával szerelem volt első látásra, házasságuk 1766-ban kifejezetten szerelmi házasság, ami kivételnek számított abban a korban, amelyben a „Te csak házasodj, boldog Ausztria!” elve alapján Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc tizenhat gyermekük többségét dinasztikus
célok érdekében házasította ki. De hát Mária Krisztina volt az anyacsászárnő kedvenc gyermeke, szép, kedves és igen művelt, tehetséges festő, rajzoló, aki később is kedvvel másolta régi mesterek műveit. Ráadásul óriási vagyont hozott Alberttel kötött házasságába, négymillió guldent, ami állítólag hatvanhárommillió mai eurónak, azaz tizennyolcmilliárd forintnak felel meg. Mária Krisztina még a házasságkötés előtt, 1766. január 4-én ajándékozta az első sokszorosított grafikákat tartalmazó mappát jövendőbelijének.
A házasságot ugyan csak szűk családi körben kötötték meg 1766. április 6-án, de Albert a szász mellé megkapta a tescheni hercegi címet is, és Mária Terézia birodalmi marsallá is kinevezte. „Mimi” és „Berti” hivatalt is kapott, 1766-tól Magyarország helytartói voltak, és a pozsonyi várba költöztek, amelyet ebből az alkalomból korszerűsítettek. Mária Krisztina reprezentált, édesanyja költségén igazi nagyúri életstílust alakíthatott ki, értékes festményekkel, gobelinekkel, bútorokkal rendezhette be a háromemeletes palotát, a későbbi The-resianumot – Albert viszont a feleség kilencvenöt rajzával díszítette a fogadótermet. A férj feladata volt a hivatalvezetés, mivel azonban sem magyarul, sem a hivatali nyelven, latinul nem tudott, az adminisztrációt a kancellár, Johann Nepomuk von Kempelen bonyolította, így a hercegnek bőségesen maradt ideje a vadászatokra, könyvtára bővítésére és angol mesterek mezzotintóinak tanulmányozására. A grafikák szenvedélyes vásárlója volt, 1768 és 1774 között rendszeresen szállított neki metszeteket a párizsi rézmetsző és műkereskedő Johann Georg Wille; a közvetítő gyakran ennek egykori tanítványa, Jacob Matthias Schmutzer volt, aki 1766-tól az újonnan alapított bécsi rézmetsző iskolát vezette.
Tizenöt évig élt a hercegi pár Pozsonyban, ahonnan 1781-ben Brüsszelbe tették át a székhelyüket, ahol az új császár, II. József helytartójaként Mária Krisztina uralkodott az osztrák Németalföld fölött, így Albert továbbra is szenvedélyeinek élhetett. Elsősorban a grafikai gyűjtemény bővítésével foglalkozott: a sokszorosított grafikák mellett még Pozsonyban elkezdte az egyedi rajzok gyűjtését is, amit Brüsszelben megkönnyített a nagy művészeti centrumok, Párizs, London és Amszterdam viszonylagos közelsége, a műkereskedőkkel és nem utolsósorban a németalföldi művészekkel való kapcsolatainak elmélyítése. Albert belekezdett a schonenbergi kastély átépítésébe is, a tervek elkészítésében több szabadkőműves művész mellett maga is közreműködött. XVI. Lajos privilégiuma alapján a párizsi és a versailles-i királyi manufaktúrákban készíttethette el annak a Louis-Seize stílusú bútor-együttesnek a darabjait, amelyek a laekeni kastélyban berendezett rezidenciába kerültek.
A bútorok egy részét a francia forradalom kitörése után elmenekülő helytartói párnak sikerült Bécsbe szállíttatnia, ezek ma az Albertina dísztermeiben láthatók. Az ottani rezidencia ékességét jelentette az a kilencvennégy részes, Ignaz Würth készítette ezüstszerviz is, amely az Albertina születését megidéző kiállításon szintén a közönség elé került.
Az Albertina megszületése a fentiek szerint 1776-hoz köthető – máshonnan vizsgálva azonban tulajdonképpen 1794-hez. A francia forradalom, illetve a jemappes-i csatavesztés hatására Brüsszelből elmenekülő pár ugyanis ebben az esztendőben kapta meg II. Ferenc császártól az Augustiner bástyán lévő úgynevezett Tarouca-házat, amely nevét Mária Terézia régi barátjáról és tanácsosáról, a portugál Emanuel Teles da Silváról, Silva-Tarouca grófról kapta. 1742-ben neki építették a palotát, az ő nyugalomba vonulása után a császárnő sógorának, az akkori németalföldi helytartónak, Karl Alexander von Lothringennek ajándékozta rezidenciaként, és az ő halála után került Albert és felesége birtokába, akik viszont a németalföldi kinevezés miatt akkor lemondtak róla. Az 1792-es menekülés után két év kellett, hogy a császár újra kegyébe fogadja őket, mégpedig elsősorban Károly főherceg közbenjárására. A gyermektelenül maradt Albert és Mária Krisztina 1776-ban Firenzében ismerték meg a főhercegnő unokaöccsét, később örökbe is fogadták. A főhercegnő egészségét annyira megviselte a menekülés, értékeik egy részének elvesztése, a két évig tartó kegyvesztés, hogy 1798. június 24-én a Mariahilfén berendezett
ideiglenes otthonukban elhunyt – miután általános örökösévé férjét tette meg, ő pedig majd több mint két évtizeddel később halála előtt vagyonát és a közben hitbizománnyá tett Albertinát Károly főhercegre hagyja.
Albert kora leghíresebb szobrászát, Antonio Canovát bízta meg Mária Krisztina síremlékének elkészítésével a közvetlenül a hercegi palota mellett lévő Augustinerkirchébe; ez volt Bécsben az első nyilvános síremlék egy nő számára.
A síremlékkel mondhatni párhuzamosan készültek a Tarouca-ház átépítésének, bővítésének a munkálatai, mégpedig annak a Louis de Montoyer-nek a tervei alapján, aki korábban Brüsszelben volt udvari építész, és részt vett a laekeni kastély kialakításában is. Az építkezés a harmadik emeleten kezdődött, pontosabban az épület melletti kolostor helyiségeiben, amelyeket a hercegnek sikerült megszereznie. Itt alakították ki azt a hosszú, tizenhét ablakkal megvilágított termet, amelyben az akkor ötezer rajzot és nyolcvanezer sokszorosított grafikát magába foglaló Gallerie des Estampes et Desseins – a grafikai gyűjtemény – helyet kapott. A teremből átjárás nyílt a már a Tarouca-házban berendezett privát lakosztályba. Ezt az átjárót kizárólag a herceg és vendégei használták. Miután 1805-re kialakítottak egy új átjárót az új dísztermekhez, a gyűjtemény részben nyilvánossá vált, elsősorban akadémiai professzorok, művészek és művésznövendékek számára.
A grafikai gyűjteménynek helyet adó terem első kialakításáról, berendezéséről ma alig tudni valamit. Annyi bizonyos, hogy a tizenhét mély ablaknyílásban a vendégek számára asztalokat és székeket helyeztek el. A műalkotások díszes, aranyozott fiókokban és portfóliókban feküdtek. Elrendezésük azt a rendszert követte, amelyet 1776-ban Giacomo Conte Durazzo a Discorso Preliminaréban meghatározott. Az eredetileg a kolostori cellák előtt futó folyosót négy részre osztották fel, amelyekben a látogatótér, a könyvek, a térképek és tervek, valamint a könyvtár tere – Chambre éclairé du haut pour les Livres non encore relies, Chambre des Cartes geographiques et Plans és Gallerie des Livres ou Bibliotheque – kapott helyet. Albert hercegnek jelentős gyűjteménye volt klasszicista festők – például Anton Ra-phael Mengs, Angelika Kauffmann – műveiből is, ezek egy része 1802-től az új hercegi lakosztályt díszítette, amelyet
a régi épületben, a piano nobilén alakítottak ki. A Tarouca-házhoz ragasztott új épületrészben kapott helyet a díszterem – ebben tartják ma a sajtókonferenciákat egy-egy tárlatmegnyitó előtt –, és bár ekkor már a főhercegnő nem élt, díszes, teljesen berendezett teremsort építettek Mária Krisztina számára is.
A munkálatok 1805-ben fejeződtek be, és a végeredményeként létrejött harminchárom ablakos, egységesen megformált főhomlokzatot akár provokációnak is mondhatnánk: így mulat egy szász úr – üzente a herceg császári osztrák unokaöccsének, aki csak nehezen bocsátotta meg nagynénjének és férjének a Brüsszelből való elmenekülést.
A legfontosabb üzenetet persze, amelyet a palotaépítő, gyűjteményformáló Albert és az őt halálig támogató Mária Krisztina küldött a nagyvilágnak, a grafikai gyűjtemény lapjai hordozzák. A házaspár azokban az években már, amikor átvette Tarouca-házat, szinte korlátlan anyagi eszközökkel rendelkezett, hogy a gyűjteményt gyarapítsa, így nagy értékű művekből álló egész kollekciókat vásárolhatott meg egyben. Az egyik ilyen a Németalföldön megismert Charles Antoine Prince de Ligne birtokában volt, a kor egyik legjobb gyűjteményének számított, a benne lévő Michelangelo-, Raffaello- és Leonardo-rajzok provenienciá-ját egészen Rubens gyűjteményéig lehetett visszavezetni. A kollekció valószínűleg Albert herceg számára is példa lehetett, egyfajta ösztönző erő, hogy a gyűjtésben ő maga is a rajzokra koncentráljon. De Ligne 1792-ben, harminchárom éves korában az első koalíciós háború első csatájában meghalt. Édesapja aukción kívánta értékesíteni a műveket, amelyek katalógusa 2587 tételt tartalmazott, Mária Krisztina azonban még az árverés előtt megvette és a férjének adta a teljes műegyüttest. A másik nagy szerzemény két évvel később II. Ferenc császártól származott: ismeretlen mennyiségű sokszorosított grafikáért cserébe ötszáz rajzot kapott Albert a Hofbibliothekből, közöttük Raffaello, Guercino, Rubens és Rembrand műveit. Dürer több rajza is ebben az anyagban volt, közöttük a Nyúl, a Fűszál és az Imádkozó kéz, amelyek értéke azért is felbecsülhetetlen, mert provenienciájuk egészen Dürerig vezethető vissza. A szokatlanul előnyös cserével a megenyhült császár talán azokért a műtárgyakért szerette volna kárpótolni Albertet és feleségét, amelyek a németalföldi menekülés közben egy elsüllyedt hajón megsemmisültek.
Németalföldi rajzok jelentették a nagy részét annak a százhatvankét darabos szerzeménynek, amely az amszterdami műkereskedő és művészetteoretikus, Cornelis Ploos van Amsel hétezer darabos tematikus gyűjteményéből került Alberthez. Ez az anyag képezi az Albertina kiemelkedő németalföldi rajzgyűjteményének az alapját. Hasonlóképpen németalföldi művek jelentették a lipcsei kereskedő és bankár Gottfried Winckler rajz- és festménygyűjteményének a legjavát is. Övé volt Lipcse legjelentősebb magángalériája, amely 1765-től minden szerda délután kettő és hat óra között nyitva állt a nyilvánosság előtt. Amikor Winckler 1795-ben elhunyt, több mint ezerháromszáz festmény, nyolcszáz portfólióban nyolcezer rajz és százezer metszet, valamint egy hétezer kötetes könyvtár maradt a hagyatékban; az aukció előtt Albertnek ebből sikerült a legjobb 738 lapot – többségében német-alföldi – munkát megszereznie, de 1801-ben részt vett a gyűjtemény első aukcióján is, és a legtöbbet kínálók közé tartozott. Nyolcszáz lapot, közöttük Rembrandt-, Rubens- és Dürer-rajzokat vásárolt a herceg Von Moritz Graf von Fries-től is, aki a birodalom egyik leggazdagabb embere volt 1800 körül, és míg tönkre nem ment, háromszáz darabos festmény-, százezres grafikai gyűjteménye, tizenhatezer kötetes könyvtára volt – a gróf személyének fontosságára jellemző, hogy Beethoven neki ajánlotta hetedik szimfóniáját.
A katonai pályának 1795-ben hátat fordítva felesége 1798-as halála után Albert visszavonult a társasági élettől, élete utolsó két évtizedét szinte kizárólag a gyűjteményeknek szentelte, azok rendezésével és további gyarapításával foglalkozott a gyűjteményi felügyelők és legfontosabb tanácsadója és bizalmasa, Adam von Bartsch társaságában. A huszonegy kötetes Le Peintre graveur-ben Bartsch máig használható módon katalogizálta a sokszorosított grafikákat, a nagy kasseli és bécsi múzeumi katalógusokkal egy időben dolgozott Albert saját rajzgyűjteménye katalogizálásán, azzal a határozott elképzeléssel, hogy ennek révén a mű szemlélője több információt kapjon – a terv a művek nagy mennyisége miatt azonban csak részben valósult meg, a katalógus ma is csak kéziratos formában létezik. De – létezik; ahogyan a herceg 1816-ban kelt végrendeletében azt is biztosította, hogy a gyűjtemény feloszthatatlan, szétdarabolhatatlan legyen: hitbizományként fogadott fia, általános örököse, Károly főherceg tulajdonába adta. Károly 1847-ben bekövetkezett halála után az ő fia, Albrecht főherceg, azután pedig ennek unokaöccse, Friedrich birtokába került, az első világháború után pedig államosították, egyesítették a Kupferstichsammlunggal és a Hofbibliothekkel. Albert örökösei folyamatosan gyarapították a gyűjteményt, úgyhogy ma az Albertinában több mint ötvenezer rajzot és kilencszázezer sokszorosított grafikát őriznek. A gyűjtemény szerkezete 1776 óta alig változott valamit, és ahogyan keletkezése idején, ma is a világ legnagyobb és legfontosabb grafikai gyűjteményei közé tartozik. Így hát ma is kiérdemli azt a dicséretet, amellyel egy 1800 körüli utazó, Carl Gottlob Küttner illette: „Sie ist so bekannt und ihr Wert so entschieden, da ich mich begnüge, sie blo zu nennen” – azaz annyira ismert és annyira jelentős érték, hogy örömet okoz már az említése is.
A mostani kiállításon is látható Jakob Alt 1816-os akvarellje, amely még a régi, a bővítés előtti Tarouca-házat ábrázolja: a kétszintes, szintenként hétablakos épület előtt bécsi polgárok sétálnak a kavicsos úton és a zöld gyepen. Akkor persze még aligha sejthette közülük bárki is, milyen remekműveket őriznek az épület falai. Amelyek közül – sőt a mostani tárlaton kiemelt száz „csúcsgrafika” közül is – érdemes megemlíteni Leonardo da Vinci félalakos apostolát, Raffaello Gránátalmás Madonnáját, Michelangelo kétoldalas akttanulmányait, id. Pieter Brueghel rajzát a kis halakat felfaló nagy halról, illetve a festőről és a vásárlóról, Rubens krétarajzait kisfiáról és lányáról, Rembrandt elefántját. Vagy éppen Friedrich Heinrich Füger 1776-os temperakompozícióját, amely Mária Teréziát és családját ábrázolja, amint Albert és Mária Krisztina beszámolóját hallgatják az itáliai utazásról, és az onnan magukkal hozott, a távoli rokonokat ábrázoló festményt nézegetik. Talán ebben a pillanatban kezdődött az Albertina története.