Kiállítóház lett a régi műterem
Csekovszky Árpád özvegye és Rákosmente önkormányzata őrizte meg az életművet
MúzeumCafé 41.
„A kivételes tehetségű művészeknek örök feladata, hogy a sokak által csak homályosan érzékelt valóság lényegét világítsák meg értékrendjük fényével. Amint Csekovszky Árpád tette, egész életművével” – írta Csenkey Éva művészettörténész a 20. századi magyar kerámiaművészet kiemelkedő alakjáról, akinek egykori műterme ma kiállítóházként várja a látogatókat. Az alkotó rendkívüli életművét özvegye, az idén nyolcvanéves Edit néni tartja össze, őrzi és gondozza, aki már a kezdetektől mindenben segítette férjét, hogy ő nyugodtan dolgozhasson elefántcsonttornya magányában.
„Keresztanyámék, mielőtt 1956-ban motorra ültek, és végleg elhagyták az országot, rám hagyták a XVI. utca 1. szám alatti, 1898-ban épült házat. Még ajtó sem volt, amikor idejöttünk. Így kezdődött Árpáddal a közös életünk” – mesél a kezdetekről Edit néni.
Csekovszky Árpád eredetileg festőművész szeretett volna lenni, de nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, viszont az Iparművészeti Főiskola akkori vezetője, látva a fiatal művész rajzait, áthívta a maga iskolájába a Zugligeti útra. „Megkérdezte Árpádtól, milyen szakot akar választani, ő pedig rávágta, hogy a kerámiát. Az első évben aztán nagyon megbánta ezt a döntését, mert addig grafikusként megszokta a papír és a ceruza tisztaságát, amihez képest az agyagozást nagyon koszos munkának érezte. Hamar rájött azonban arra, hogy micsoda lehetőségeket is nyújt a kerámia: bármit belevihet az agyagba, plasztikázhat, festhet vagy akár rajzolhat is rá” – meséli a művész özvegye. Csekovszky Árpádot a főiskola elvégzését követően, 1957 augusztusában kinevezték tanársegédnek, majd egy év után a kerámia szak vezetője lett, ahol aztán negyven éven át tanított.
A művész műterme 1962-ben épült fel a családi ház mellett. A ma kiállítóházként működő épület őrzi az alkotás tárgyi emlékeit, a sarokban most is láthatók a műteremből maradt ecsetek, kikevert festékek és a mester korongja. „Nagyon szerette a műterem délutáni fényeit, miközben rakta fel szalagokból a körplasztikákat, figyelte az ablakon beszűrődő fény és árnyék játékát az agyagon” – emlékszik vissza Csekovszky Árpádné.
A műhely megépítését követően Csekovszky egyik munkából a másikba fogott. Az 1960–70-es években sok murális munkára kapott megbízást, hála az akkori rendszer „kétezrelékes” rendeletének, amely előírta, hogy az állami beruházások két ezrelékét kortárs műalkotások létrehozására kell fordítani. Emellett minden évben minisztériumi vásárlásokat tartottak, ahol a hivatalok emberei válogattak, vásároltak neves művészek bekért alkotásai közül, amelyek azután a minisztériumokat díszítették, később pedig többnyire közgyűjteményekbe kerültek.
A hatalmas kerámiák megvalósítása Csekovszky Árpádnak akár két-három évig is eltartott, mert – ellentétben több keramikussal, akik többnyire csempéket vettek és arra festettek – ő plasztikus muráliákat készített, maga rakta ki a formát, amihez nagyon sok időre és agyagra volt szüksége. „Először mindent rajzban megtervezett, aztán kicsiben elkészítette, érlelte, és amikor kialakult a végleges terv, akkor 1:1 arányban megrajzolta, és ez alapján dolgozott az egyes részeken. Miután megcsinált egy-egy ilyen traktust, beszámozta, és a mintáknak megfelelően felszeletelte” – meséli a munkafolyamatot Csekovszky Árpádné. A művész murális munkái mindig az adott hely szelleméhez igazodtak: kórházban a sejtek világa, bíróságon a pecsét, a kaposvári könyvtárban az írás története, az óvodákban a mesevonat, a mesevár került kerámiába. Az 1980-as években azután a muráliákat felváltották a kisplasztikák, amelyeken a mester egészen haláláig dolgozott műhelye magányában.
A keramikus halálát követően megkezdődött a hagyaték két évig tartó leltárba vétele, egy évre rá pedig megalakult a Csekovszky Árpád Művészeti Közalapítvány, hogy felügyelje a hagyaték gondozását. Ezzel a hagyaték fenntartója a XVII. Kerületi Önkormányzat lett, míg a gyűjtemény továbbra is a családé maradt, akikben már ekkor megfogalmazódott a kiállítóház gondolata. Miután a műteremből a nagy kemencét és a megmaradt agyagot eladták, Szűcs László építész tervei alapján a galéria felett áttörték a plafont, és két szinttel megemelték az épületet. Ám a felújítás közben elfogyott a család pénze, és se polcok, se világítás, se posztamensek nem voltak még. Végül a Rákosmente Önkormányzat segítségével 2003 októberében sikerült megnyitni a négyszintes kiállítóházat.
A megnyitást követően öt éven át Csekovszky Árpádné volt egy személyben a ház üzemeltetője, tárlatvezetője és karbantartója, mióta viszont a kiállítóház muzeális intézmény lett, egy új művészeti vezető segíti a munkáját. A művészeti vezető egykor maga is a kerámiaművész tanítványa volt,
az 1990-es években többször állítottak ki együtt. „Megélni az anyaggal való munkát, végigjárni a művészi kreálásnak az útját, ad egy olyan pluszt az alkotónak, ami a teoretikusnak nem adatik meg, ennyivel több lehet mindig a mi aspektusunk” – osztja meg velünk tapasztalatát F. Orosz Sára, az egykori tanítvány és mai művészeti vezető.
A Csekovszky Kiállítóház állandó kiállítása betekintést nyújt a mester munkásságába.
A művész az őskori edénykészítési technikával, a szalagfelrakással építette plasztikáit.
A hagyományos fazekas eljárást a szobrásztechnikával ötvözve egészen új irányt adott a kerámiaművészetnek. Ezzel az újító eljárással egyrészt könnyedebb, légiesebb szobrok születhettek, másrészt a művész határtalanul tudta építeni az agyagot a korongján. Csekovszky festésmódja is eltért a megszokottól: az akkor népszerű fényes, mázas, csillogó felületek helyett az anyag belső szerkezetét, a szemcsék rendeződését igyekezett megmutatni munkáiban. Ha használt is mázat, azzal inkább csak kiemelni igyekezett a formát, nem pedig elfedni. Az állandó kísérletező kedv, a folyamatos innováció jellemezi Csekovszky Árpád életművét, amelynek egy-egy ikonikus darabját helyezték el a kiállítótérben.
A művész munkáit három különböző téma jellemzi. Az egyik a konstruktív irány, aminek a kiállítóház előtti szoborkertben sok változata látható. De ide sorolhatók a puzzle-ra emlékeztető, gesztusszerűen megfestett kerámiák is a lakóházból, amelyekről nehéz elhinnünk, hogy a mester virágcseréptartóknak használta őket. A konstruktív munkák alapvetően vertikális kompozíciók, téglalapok, négyzetek váltakoznak bennük, de közben mindegyik valamilyen organikus motívumot is rejt, egy fát, egy kaktuszt, vagy egy végtelen spirált.
Az idol szintén visszatérő téma volt a művész munkásságában. A keramikus 1961-ben bemutatott kétméteres idolját látva nemcsak hazánkban, hanem egész Európában is felkapták a fejüket: az őskorból származó kisméretű szobor teljesen új értelmet nyert Csekovszy túlméretezett megfogalmazásában. A harmadik visszatérő motívum a kocsihajtó, akinek figurája egyszerre fejezte ki a művész számára a gyors mozgást, a harcos védelmét és nem utolsósorban az ember és az általa hajtott ló egymásra utaltságát. A kiállítóház falán látható a kocsihajtók sorozat 1970-es években világversenyt nyert darabjának egy fotója – az eredeti darab jelenleg a Vallauris Gyűjteményben, Franciaországban van. A kocsihajtó fotója mellett a művésznek a diófa árnyékában készült portréja több szempontból is rendkívüli: a képről nemcsak a sokat tapasztalt művész, hanem a szerető apa néz vissza fiára, aki a fényképet készítette. Külön érdekesség, hogy a portré hátterében felbukkanó diófa 1898 óta része a kertnek, néhol elszáradt, göcsörtös, mint egy öregember, de még mindig él, hogy minden tavasszal kihajtson, az örök élet reményét adva az odalátogatónak.
Az 1971-ben készült Emberek a kocsin című szobor esetében egyértelművé válik a művész felismerése, hogy bár az emberi testet finom formák ölelik körbe, mégis kitárt karral szabályos keresztté válik. Ez a mű már előre vetíti a szakrális ciklust, ami mintegy harminc éven át jelen van, és zárja Csekovszky Árpád termékeny életútját. A szakrális téma a hetvenes években többször visszaköszön munkáiban, erre példa a keresztvivők sorozat, amelyben a művésznek a rendszerrel kapcsolatos érzése, kritikája is megfogalmazódik. Míg Jézus Krisztus szenvedéstörténetében egy ember viszi a keresztet, Csekovszky szoboregyüttesében „mindenkinek megvan a maga keresztje”, a társadalmi szintű gyötrelmet pedig a felületi iszapoló, mállasztó eljárással tovább fokozza a művész. „Az egyik ilyen keresztkompozícióját Csekovszky egy Radnóti-pályázatra is beadta Radnóti emlékének címmel, ami annyira megtetszett a Művelődésügyi Minisztériumnak, hogy végül meg is vásárolta, pedig egy szakrális művet választani abban az időben egészen példa nélküli volt” – avat be egy korabeli érdekességbe a kiállítóház művészeti vezetője.
A mester szakrális témájú kerámiáin gyakran megjelenik a fülkebarlang motívum is, ami a mai napig is az ember első menedékét, a biztonságot jelentő ősi szimbólum; nem véletlen, hogy a művész nagyon sok témát formált bele ezekbe a kompozíciós egységekbe. A falakon a művész képeivel is megismerkedhetünk, amelyek sokkal inkább beleillenek a kor trendjébe, mint az őserőt, a teremtő újítást sugárzó plasztikái. Csekovszky mindent lerajzolt, és a több ezernyi vázlatot gyakran fel is használta későbbi munkáihoz; az emeleten látható kaktusztanulmány például az egyik szintén kiállított konstruktív művét vetíti előre.
Az állandó kiállítás mellett időnként egy-egy alkalmi tárlattal is megemlékeznek a művészről a fenntartók. Erre volt példa a Csekovszky-gyűjtemény Kiállítóház megnyitásának tízéves jubileumára rendezett kiállítás, amely fél évig volt látható. Edit néni ötlete alapján olyan műveket kértek be erre a kiállításra, amelyek nem vagy csak nagyon ritkán voltak eddig Pesten láthatók, mivel különböző vidéki közgyűjtemények – az Iparművészeti Múzeum, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió – tulajdonában vannak. Ezenfelül néhány magángyűjtőtől is kaptak munkákat, és persze a családi házból is hoztak át műveket erre az időszakra. A kiállítóház melletti családi ház, ahol Edit néni ma is él, igazi kincsesbánya; ahogy a művészeti vezető fogalmaz, néhol túlzsúfolt ugyan, de van, ami szépen megtalálta a helyét benne.
Az itteni kiállításokon kívül a XVII. Kerületi Önkormányzat több testvérvárosába is elvitték már a mester munkáit. Legutóbb a lengyelek – látva, hogy milyen sok Szent György-témát feldolgozó festmény és kerámia található a kiállítóházban – április 24-én, Szent György napján nyitottak egy több mint negyven ilyen munkát bemutató kiállítást. A megújult Vigadó kapcsán is készül egy kiállítás, ahol a szocialista rendszer köztéri alkotásait mutatják be, többek között Csekovszky murális munkásságát is. „Mindenhova pályázunk, minden lehetőséget kiaknázunk, ami a fennmaradást és a hagyaték bemutatását célozza. A rendszeres támogatásból az éves működési költséget sem bírjuk kigazdálkodni, ezt igyekszünk pályázatokból kipótolni. Sokan vannak hasonló helyzetben, de mi szerencsések vagyunk, hiszen rengeteg segítséget kapunk. Dúskálni nem dúskálunk ugyan, de mindenünk megvan, ami a túléléshez kell. Régen is mindig beosztottam, amink volt, most is ezt csinálom” – zárja a beszélgetést Edit néni. Nem is marad megválaszolatlan kérdés: aki itt jár, megérti, mi tartja máig is egyben a Csekovszky-életművet.