Hogyan lehet elegánsan feltálalni egy campbell leveskonzervet?
Hemrik László, a Ludwig Múzeum múzeumpedagógusa
MúzeumCafé 42.
Egy szereplőválogatáson első ránézésre az empatikus, fekete farmernadrágos, tornacipős, a diákokkal könnyen hangot találó tanár szerepét osztanánk rá. Persze a múzeumpedagógiában sem hátrány, ha valaki jól ismeri a diákokat. És valóban: Hemrik László első diplomáját a szegedi tanárképző főiskola magyar–népművelés szakán szerezte, és bő tíz évet töltött a pedagóguspályán, mielőtt múzeumi közegbe került. Egy mondatban összefoglalva: az a munkája, hogy hidat épít a kortárs művészet és a magyar közoktatás között, amely utóbbi ma még a kelleténél kevesebbet használ az előbbi szemléletéből, gondolkodásmódjából, játékosságából, frissességéből. Az általa vezetett osztály tágan értelmezi a múzeumpedagógiát, így nem kizárólag gyerekeket, hanem felnőtteket is szívesen látnak a foglalkozásaikon, amelyeken a kiállítások befogadásának elősegítése mellett célul tűzték ki a kortárs művészet legjellemzőbb trendjeinek feltérképezését és a kortárs magyar képzőművészet legjelentősebb alkotóinak megismertetését is.
– Hogyan lett belőled múzeumpedagógus?
A nyolcvanas évek közepén végeztem Szegeden; múzeumpedagógia szakirány még nem létezett, a bölcsészet, a pedagógia és a közművelődés egyvelegét tanultam. Szegedre akkoriban is pezsgő szellemi élet volt jellemző; több, a kultúrában fontos szerepet játszó ember nőtt ki abból a tágabb szellemi-kulturális közegből, ahová magam is tartoztam. A mai napig tudunk egymásról, időnként szakmai kapcsolatokba is keveredünk. Aztán Kecskeméten tanítottam. A szakmát, a gyerekekkel való együttlétet nagyon szerettem, de nem tagadom, egy idő után belefáradtam a tanárikban uralkodó légkörbe. A rendszerváltás időszakában jártunk: a régi rendszer közösségi életének nyűgei leszakadtak az iskoláról, de nem lépett be helyettük semmi. A tanárok zavarban voltak: a többség kihátrált a kihívások elől, én viszont akkor kezdtem lelkesen a pályámat, tehát igyekeztem az új pedagógiai módszerekből minél többet kipróbálni. Vitt a lendület, ám észre kellett vennem, hogy a próbálkozásaim visszhang nélkül maradnak, a tanáriban rendszerint az a hangulat vett körül, hogy „Mit akar itt ez a pasi, miért ugrál annyit, amikor ezt a munkát lehet kevesebb erőfeszítéssel is végezni? Nem kell problémákat generálni!” Ezekből a tapasztalataimból kiindulva úgy gondolom, a változások, amelyek éppen zajlanak az iskolák körül, persze túlkapásokkal, de mégiscsak arról szólnak, hogy nem maradhat így, a pedagógusszakma rangját meg kell adni. Ehhez alapvetően olyan tanárok kellenek, akik képesek extra energiát belevinni abba, amire vállalkoztak. Én egy idő után belefáradtam a szélmalomharcba, keresni kezdtem a helyem, ki szerettem volna próbálni magam más közegben, és magánéleti ok is állt a háttérben, úgyhogy – a kifejezés teljes értelmezési spektrumát figyelembe véve – egzisztenciális megfontolásokból 1996-ban felköltöztem Budapestre.
– Konkrét helyre, állásra érkeztél?
Leginkább sehová. Ugrottam az ismeretlenbe. Viszont jó kapaszkodó volt, hogy a Népszabadság és az Élet és Irodalom fogadta az írásaimat, mert közben elkezdtem írni.
– Miket?
Mindig is érdekelt a közélet, glosszákat írtam, publicisztikákat, és recenziókat is; több mint négyszáz cikkem jelent meg. Már akkor foglalkoztatott a művészet befogadása, tudatos feltárása, elmesélése mások számára. Közben besegítettem a Természettudományi Múzeumban főmuzeológus apósomnak, ami közeledést jelentett a rendszeres múzeumi munkához. Aztán szólt egy ismerősöm, hogy kiállításrendezőt keresnek a Ludwig Múzeumba. Elmentem, jelentkeztem, felvettek; akkor még a Budavári Palotába. A munka abból állt, hogy meg kell fogni a képeket, föl kell helyezni a falra, így egy ideig nem arra volt szükség, amit tudtam. Másfél-két évig elfogadtam a helyzetet, majd megkerestem Néray Katalint, az akkori igazgatót, és megkérdeztem: van-e valami mód, hogy mást is csináljak? Ő azt válaszolta: persze. Innentől kezdtem el a könyvtárral, valamint a műtárgyállomány-nyilvántartással és szövegkorrektúrával foglalkozni. Egyre inkább olyan irányba ment el a tevékenységem, ami szellemileg is érdekelt.
– Mikor kezdődött a múzeumpedagógiai tevékenységed?
2001 szeptemberében tartottunk egy konferenciát, amelynek a Kortársunk a művészet címet adtuk, és ott jelentettük be a Ludwig Múzeum kortárs művészetpedagógiai programjának elindulását. Addigra már kikerülhetetlen volt a múzeumpedagógia utáni igény: egymás után jöttek csoportok a múzeumba, reagálni kellett. Néray Katalin bízott meg, kezdjem el ezt csinálni. Akkoriban került hozzánk Fehér Zsuzsa, a jelenlegi kommunikációs igazgatónk, vele kezdtük el a közös gondolkodást ezen a téren. Az említett konferenciára elméleti szakembereket, pedagógusokat kértünk fel előadónak, kerekasztal-beszélgetéseket szerveztünk, és bemutató foglalkozásokat tartottunk. Ezzel mintegy hivatalosan is elkezdtük ezt a történetet.
– Miben más a kortárs művészettel foglalkozó múzeumpedagógia, mint a többi? Gondolom a PIM-ben mondjuk Petőfiről egy foglalkozás nagyjából olyan, mint egy magyar-óra, csak színesebb. A kortárs művészetet viszont semmilyen iskolai órához nem tudjuk kötni.
Gyakran belefutunk ebbe a felvetésbe, hogy a múzeumpedagógiai foglalkozás olyan, mint egy iskolai óra. Pedig ez egyáltalán nem így van. Értékes művészeti közegben a klasszikus múzeumi közegen túlmutató, kreatív, újszerű, friss, a gyerekek lelkét és fantáziáját kitágító, megsokszorozó dolgok történhetnek. Ugyanakkor az sem megy automatikusan, hogy valami különleges, katarzist nyújtó élmény legyen; sem a múzeumi, sem a kortárs művészeti közeg önmagában nem feltétlenül generálja a tökéletes élményt. Törekszünk rá, és a múzeumi tárggyal való közvetlen találkozás önmagában is fantasztikus történet, de van néhány olyan műtárgy a gyűjteményben, amit meg kell magyarázni, sőt van, amelyik eleve arról szól, hogy meg kell magyarázni.
– Kinek? A gyereknek vagy a tanárnak?
Ennek eldöntése a pedagógiai része a munkánknak. Léteznek korosztályhoz kötődő problémák, életkoronként változnak a befogadói attitűdök, különböznek a reakciók. Tíz-tizenkét éves korig a gyerekek azt a filozófiai kérdést, hogy műtárgy-e valami vagy sem, nem teszik fel. Pedig – és ezt szeretném kiemelni – ez a kérdés teljesen helyénvaló; és nem a látogató kérdezi, hanem a filozófia. Alig van olyan kortárs művészettel foglalkozó szöveg, ahol ne ezzel foglalkozna a szakíró, a filozófus, a művészettörténész. Rendre előkeveredik nálunk is. Nincs is ezzel semmi baj, rendbe kell tenni, nem kikerülni. És ez ugyanúgy problémája az elmélettel felvértezett embernek és annak a látogatónak, aki csak úgy bejön az utcáról, majd zavarba jön: nahát, ha ez itt egy kiállítás, akkor miként fordulhat elő, hogy összefirkált papírfecnik vagy rozsdás csövek között bóklászunk?
– Mi a prioritása a Ludwig múzeumpedagógiai programjának?
Meg szeretnénk mutatni, mennyire izgalmas, esztétikailag, gondolatilag, kulturálisan értékes művészetet őrzünk itt, ám a nagy végcél az, hogy a kortárs művészetet helyzetbe hozzuk. A képzőművészet elképesztően szerteágazó és nagyon expanzív értelmet nyert manapság, érdemes vele foglalkozni, sőt továbbmegyek: hiba lenne kihagyni.
– Mennyire tudtok építeni arra, amit a gyerekek az iskolában tanulnak erről a területről? A magyar oktatási rendszer fájóan kihagyja a kortárs művészettel való foglalkozást.
Ki is hagyja, meg nem is. Éppen elkezdődött a közös gondolkodás a minisztériummal, amelyhez most egyaránt hozzátartozik a kultúra és az oktatás: megfogalmazódott az igény, hogy a múzeumok foglalkozásai az eddigieknél jobban alkalmazkodjanak a tantervekhez. Így a tanárok bátrabban választhatják majd a múzeumpedagógiai foglalkozásokat.
– Mit jelent ez konkrétan?
Úgy kell összeállítanunk a múzeumpedagógiai foglalkozást, hogy a tanárok minél közvetlenebbül kapcsolhassák a tananyaghoz. Ehhez nekünk is jól kell ismernünk a kompetenciákat, a tankönyvek tartalmát, az átadandó ismereteket, amikhez aztán hozzákötve meg tudjuk mutatni, hogy ezek a tények nálunk így szerepelnek. Meg kell szólítanunk a tanárokat: „Kedves pedagógus, gyere el bátran, nem lesz hiábavaló, nem csak egy laza élményben lesz részed, hanem ezeken a pontokon segítem a te munkádat.” Hozzá kell tegyem: pontosan ezen a ponton zajlik a vita jelenleg, azaz hogy az agyonterhelt gyerekeknek miért nem lehet a múzeumlátogatás kötetlen, szórakoztató élmény, miért kell szorosan kapcsolódni az iskolai órák anyagához.
– Kialakult a Ludwig Múzeumnak egy visszajáró tanári törzsgárdája?
Harminc-negyven tanár hozza rendszeresen a diákjait, velük – nagy örömömre – sikerült diskurzust kialakítani, tanácsaikra, reflexióikra sokat adunk. Ők a havi egy alkalommal megrendezett Ped.Kedd-foglalkozásaink törzsközönsége.
– Hogyan alakulnak ki a kiállításokhoz kapcsolódó programok? Szabad kezetek van?
Ez sokszereplős játék. A kurátorok egyre jobban értik a múzeumi változásokat, felértékelődött számukra a munkánk, hiszen a foglalkozásaink, azzal, hogy segítjük a mondanivaló mélyebb megértését, az ő kiállításaik sikerét fokozzák. Természetessé vált, hogy már a kiállítás építésekor kopogtatunk a kurátor ajtaján, érdeklődünk, hol vannak a súlypontok, mi a legizgalmasabb művészeti újítás az anyagban, mert a legjobb, amikor az lehet a kulcspontja egy foglalkozásnak. Együttgondolkodás alakítja a végeredményt. A szoros értelemben vett múzeumpedagógiai programok, foglalkozások mellett több, a felnőtteknek és a szakmának szól programot is szervezünk, magyar és angol nyelven tartunk vezetéseket, önkéntes artmediátorokat képzünk a gyűjteményi kiállítás bemutatására, jól működik a pszichológiai tárlatvezetésünk is.
– Hány gyerek fordult meg nálatok évente?
Iskolai csoportokkal öt-hatezer. Szeretném, ha gyorsabban nőne ez a szám, de a legnagyobb bánatomra kevesen jutnak el hozzánk vidékről, kistelepülésekről, hátrányos helyzetű térségekből. A vezetésnek is szívügye ez, akárcsak nekem, de hiába fogadunk minden szerdán egy vidéki csoportot ingyen, a legnagyobb akadály az utazási költség. Öt éven keresztül volt erre egy buszunk, aztán a szponzor visszalépett; remélem, hamarosan újra lesz, mert a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai kereteken kívül képtelenek eljutni hozzánk. A budapesti gyerekek nemcsak az iskolával jönnek, szakköreink, családi délelőttök, sokféle egyéb, folyamatosan bővülő programunk van számukra.
– A tematika saját ötletek alapján áll össze, vagy követtek valamilyen külföldi mintát is?
Ingergazdag környezetben dolgozunk, így természetesen bőven vannak saját ötleteink. Emellett figyelemmel kísérjük a hazai szcénát, amelyben sok fantasztikus szakember van. Időközben elvégeztem a múzeumpedagógiai szakot az ELTE-n, értékes emberekkel találkoztam ott is, tartjuk a kapcsolatot. Sokat tanultunk a bécsi Ludwig Múzeumtól, az ottani kollégákkal személyes kapcsolatban állunk, és a Tate Modernre is érdemes odafigyelni. A Ludwig speciális művészeti területtel foglalkozik, jól körülírható populáció jár hozzánk: harmincéves, fővárosi, értelmiségi, kerékpárral közlekedik – ők a főfogyasztóink. De országos szakmúzeumként nekünk kutya kötelességünk mindenkihez szólni, nem csak nekik tálalni ínyenc kulturális javakat. Nyitni kell egyéb rétegek felé, megtalálni hozzájuk is az utat. Ez a mi dolgunk leginkább, a Múzeumpedagógiai Osztályé, nekünk kell ezt felvállalnunk. Amikor az egyetemről jönnek hozzám hallgatók, be szoktam vinni az órára egy Campbell leveskonzervet, ami utalás Warholra is, és azzal kezdem az előadást, hogy a múzeum ugyanígy le van zárva, a mi dolgunk felnyitni. Elegánsan és kedélyesen tálalni – ez a múzeumpedagógia feladata.