Hogy a kövek újból mesélhessenek
Milyen a korszerű lapidárium?
MúzeumCafé 43.
„És ott a lapidárium előtt, / ahol Winckelmann sírjára szarnak / a fehér sirályok, mi a szarnak / kezdtél ki velem, te ribanc idő?” Az ilymódon elátkozott idő persze nemcsak a Trieszti séta című vers szerzőjével, Pallag Zoltánnal kezdett ki, hanem a versben ugyancsak felemlített lapidárium, vagyis a kőtár múzeumi műfajával is, ahová időnként már a madár sem jár. Hiába tartozik a faragott kövek, síremlékek, szobrok, emlékművek, épületmaradványok gyűjtése, bemutatása a legrégebbi múzeumi feladatok közé, [1] úgy tűnik, a látogatók nemigen tudnak mit kezdeni az egy helyen bemutatott történeti kőanyaggal. Szótlanul, sietősen haladnak végig a kövek között, itt-ott tetszésüket fejezik ki, de nem mélyednek el, nem találják a kulcsot, amely nyitná azt a kaput, amelyen keresztül a látottak értelmezhetővé, információforrássá válnak a számukra. Ebben a múzeumok is ritkán sietnek a segítségükre: világszerte bevett gyakorlat, hogy a kiállításokban csupán a bemutatott kövek korát, származási helyét árulják el, esetleg a készítőről, készíttetőről néhány adatot. Arról csak a – főleg a szakmának szánt – katalógusokból értesülhetünk, mi minden egyébről beszélnek a bemutatott kövek, hogyan használhatjuk őket történeti forrásként, a köveken látható ábrázolások, szövegek miként árulkodnak olyan korokról, amelyekről korlátozott mértékben maradtak csak fenn emlékek. Ugyancsak kevés kiállításból derül ki, hogy a domborművek alapján képet alkothatunk a korabeli temetkezési szokásokról, viseletekről, mindennapokról, családi kapcsolatokról, a feliratok alapján pedig a politikai, gazdasági, hadtörténeti eseményekre következtethetünk. A helyzetet és a muzeológusok dolgát tovább nehezíti, hogy más szempontoknak kell megfelelniük a római és megint másnak a középkori anyagot bemutató kőtáraknak, és ugyancsak eltérő lehetőségei vannak az egykori épületek maradványait, faragványait, illetve az oltárokat, sírépítményeket, szarkofágokat, domborműveket bemutató kiállításoknak. Az sem szerencsés, amikor a lapidárium jobb híján a múzeumok folyosóin, udvarán kap helyet: hiába az átgondolt koncepció, a látogató nehezen érzékeli, hogy kiállításban jár. Hasonlóan problémásak a rekonstrukciós rajzok, makettek vagy más, ebből a célból készült megoldások, amelyek a kutatási eredmények változásával gyakran váltak már „túlhaladottá” és így „megtévesztővé”.
Kevés olyan múzeummal találkozunk, amelyekben a kőemlékek megismerése során múzeumtörténeti betekintést is nyerhetünk, felfedezhetjük, miként vélekedett különböző korszakokban a muzeológia a lapidáriumokról, az itt látható tárgyak szerepéről, üzenetéről. Az Aquincumi Múzeum Kőtára azon túl, hogy Magyarország, sőt – Itália után – Európa egyik legnagyobb római kori lapidáriuma, [2] azért is fontos, mert három, különböző időszakban készült kiállításon keresztül mutatja be hatalmas anyagát. A régi múzeumi épület oszlopos kőtára 1902-ben készült el, de már két év múlva bővítették. „Az itt látható 2–3. századi tárgyakat elsősorban esztétikai, tematikus szempontok szerint válogatták. Elsőként az északi, bennszülött népek, a kelták sírköveit láthatjuk. A segédcsapatok katonáinak síremlékei után a római legionáriusokéi következnek, majd építési feliratokkal találkozhatunk. Az 1970-es években elkészült keleti kőtár Németh Margit elképzelései szerint valósult meg. Itt elsősorban tematikus – kőemléktípusok szerinti rendezés – szempontokat figyelhetünk meg: mérföldkövek, szarkofágok, síremlékek, építészeti tagozatok, oltárkövek válogatását láthatjuk” – mondja Beszédes József, a múzeum régész-főmuzeológusa, aki az intézmény harmadik, legújabb kőtárát rendezte részben kronológiai, részben tematikus elvek alapján. A Pannónia Provincia Programon belül 2012-ben átadott szabadtéri kiállítás a romkert új bejárata mellett található fedett falon kapott helyet. A rendezésnek köszönhetően a látogató felfigyelhet arra a fejlődésre, amely a bemutatott időszak kőfaragói tudásában következett be, miközben a műtárgyakon, a hozzájuk tartozó feliratokon, a latin szövegek feloldásán és fordításán, az itt elhelyezett rekonstrukciós ábrákon keresztül az is kiderül, hogy a kőemlékek elsőrendű művészettörténeti, viselettörténeti, építészet- és ipartörténeti forrásanyagként is felfoghatók.
Ugyanakkor a jelentős kőemlékekkel, de jóval kisebb területtel rendelkező múzeumok számára mind gyakrabban merül fel, hogy kiállítóterek hiányában megtartsák-e továbbra is a lapidáriumokat, vagy hasznosítsák másként, több látogatót vonzó attrakciókkal ezeket a termeket. Mivel a nagyméretű műtárgyak őrzéséről a múzeumnak továbbra is gondoskodni kell, az utóbbi időben megújuló kőtárak kurátorai inkább a bemutatás olyan formáin gondolkodnak, amelyek egyszerre felelnek meg a szakma és a különböző érdeklődésű látogatók igényeinek. A hasonló gyűjteménnyel rendelkező európai intézmények közül kiemelkedő példa volt már az ezredforduló előtt a Magyar Nemzeti Múzeum Római kőtára. A Pollack-épület pinceterében, a déli belső udvar lemélyítésével kialakított lapidárium a Nemzeti Múzeum rekonstrukciójának [3] egyik legjobban sikerült kiállítótere. A korábban a látogatók elől elzárt földszinti folyosókon, a kertben és a belső udvarokon összezsúfolt kőemlékek 1998 óta muzeológiai szempontból is átgondolt, modern térbe kerültek. A Nagy Mihály szakmai koncepciója [4] alapján megvalósuló kiállítással régi álom teljesedett be, hiszen már Pollack Mihály is tervezett a Múzeumkertbe egy nyílt oszlopcsarnokos lapidáriumot, amelynek felépítése hosszú időn keresztül nem sikerült. Most aki a múzeum büféjéből lefelé vezető szűk lépcsőn elindul, minden bizonnyal meglepődik, milyen tágas térbe érkezik. Az entrée egyfajta ráhangolódás: bármennyire szűknek, unalmasnak tűnik is az út, amelyen keresztül a kőemlékek a történelem útvesztőibe vezetnek, annál színesebb az a világ, amelyről a kövek mesélni tudnak. A pompeji vörös fal, a galériás, középen mélyített terem már akkor is maradandó élmény, ha csak egy-egy pillantást vetünk az itt elhelyezett kétszáz kőemlékre. A kiállítás alapvető rendezési elve a kronológia, amelyben a mérföldköveket az egymást követő császárok arcképei jelentik. Mindez fellazul a kiállítás alsó részében, ahol a szarkofágokon, mozaikokon keresztül a mitológia, a kultusz és az életmód kerül előtérbe, így egyértelműen kiderül, milyen gazdag kultúrát mondhatott magáénak egykor egy határszéli, katonai provincia.
Ahogy Mráv Zsolt, a Nemzeti Múzeum régész-szakmuzeológusa elmondta, a múzeum stratégiai döntése, hogy a kiállításokban kevés szöveget helyeznek el. Ennek ellenére a látogató mégis minden információt megkaphat, ha máshol nem, hát a teremben fellapozható katalógusból, [5] esetleg a falon látható rekonstrukciós rajzokból. Ugyanezt a funkciót töltik be a terem több pontján elhelyezett tárlók: olyan régészeti tárgyakat mutatnak be, amelyek segítenek értelmezni a kőemlékeken látható ábrázolásokat, vagy az itt kiállított szarkofágokból kerültek elő. Az összetartozó tárgyak együttes bemutatása nemcsak muzeológiai szempontból fontos, hanem ettől válik átérezhetővé, hogy itt nem pusztán kőemlékekről van szó, hanem emberekről, sorsokról, szülőkről és gyermekekről.
„Mivel kevés az olyan kiemelkedő, emblematikus lelet Magyarországon, amely az embereket régészeti témájú kiállítások megtekintésére csábítja, olyan eszközöket kell keresni, amelyek vonzóvá teszik a múzeumlátogatást” – fogalmaz Mráv. Szerinte bármennyire nehéz is, a régészeti muzeológiának meg kell találnia azokat a közvetítő csatornákat, amelyek segítségével a látogató megszólítható. Sokat segítenek a színek, hiszen a jelenleg fehér római kori kőemlékek egykor tarkák voltak. Az utóbbi években Németországban divatos prezentációs módszerré vált, hogy egy-egy műtárgy eredeti színét grafikusan vagy másolatokon rekonstruálják egy-egy kiállítás kedvéért, hangsúlyozva mennyire színes világ volt maga az ókor is. Fontos, hogy a tárgyak értelmezhető kontextusba kerüljenek, és érdemes azon is elgondolkodni, hogyan segíthetik a megértést a 21. század technikai eszközei.
Ilyesmi inspirálta a keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársait is, amikor megnyitották az Amiről a kövek mesélnek című római és középkori kőtárukat. A múzeum korábbi százkilencven négyzetméteres lapidáriumát, amely jól elkülönült római, középkori és kora újkori részre, 2008-ban bontották le egy turisztikai projekt megvalósítása érdekében. A közönség azonban hiányolta a kiállítást, és mivel szakmai szempontok is indokolták, 2014-ben szűkebb területen újranyitották a kiállítást egy ötmilliós minisztériumi pályázatnak és egy ötszázezer forintos önkormányzati támogatásnak köszönhetően – mondja Havasi Bálint, a múzeum igazgatója. A kilencven négyzetméteres, átriumra nyíló körfolyosón berendezett lapidárium legfontosabb kérdése: a modern technika eszközeinek segítségével lefordíthatók-e, tolmácsolhatók-e azok az ókori és középkori történetek a 21. század látogatója számára, amelyekről a bemutatott kövek beszélnek. Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján a válasz mindenképp pozitív, a kiállításba betérő turisták hosszabb időt töltenek a kövek között, használják az alkalmazásokat, alaposabban megnézik a műtárgyakat. A Balaton-felvidékről, a Kis-Balaton környékéről összegyűjtött római kori sírkövek, oltárkövek, oszlopfők, urnák, szarkofágok, az 1–4. századból származó épületekhez tartozó kőfaragványok, valamint középkori – a romántól a barokk korig –, főleg épületelemek jól interpretálják a térség építészeti stílusának változásait. Mivel a bemutatott anyag a gyűjtemény töredéke, két érintőképernyős monitoron a raktárban maradt leleteket is bekapcsolták a kiállításba. Valamennyi műtárgyhoz a rövid, szokásos információkat tartalmazó tárgyfelirat mellett QR-kód tartozik, amelyre kattintva okostelefonon a látogatók részletes leírást találhatnak, elolvashatják a római sírkövek feliratait eredetiben és magyarul, épületrekonstrukciók segítségével értelmezhetik a látottakat, megismerkedhetnek a lelőhelyekkel. A digitális technika mellett a kiállítás rendezői a „hagyományos érzékszerveket” is bekapcsolták a megismerés folyamatába: a múzeumban a mindent a szemnek elven túllépve a látogatók meg is érinthetik a kőfaragványokat. Havasi Bálint úgy gondolja, hogy a tárgyak még így is jobb környezetben vannak, mint a múzeumba kerülésük előtt, így csak azokat a köveket zárják vitrinekbe, amelyek felületén a tapintás káros folyamatokat indítana el. Múzeumpedagógiai foglalkozásokon az érintés lehetősége nagyon jól jön akkor, amikor a kőemlékeken található ábrázolások például a római viseletről, hétköznapokról mesélhetnek.
Úgy látszik, az újonnan átadott lapidáriumok mégsem engedik, hogy ez a több száz éves múzeumi műfaj érdektelenné váljon. Igaz, a megismerés nagyobb energiát igényel a látogatótól, mégis léteznek olyan módszerek, amelyeknek köszönhetően hajlandók erre időt szánni.
[1] Lövey-Varga Éva: Lapidáriumok Pannóniában. Dolgozat. 2013/14. tanév http://www.academia.edu/6391545/Lovey-Varga_Eva_Lapidariumok_Pannoniaban_-_Csiki_Jozsef_Attila-_Szabo_Erno_szeminariuma.
[2] Németh Margit: Vezető az Aquincumi Múzeum kőtárában. Budapest, 1999.
[3] Rosch Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum rekonstrukciója és az új római lapidárium építése. Magyar Múzeumok, 2002/3. 9–11. o. http://www.magyarmuzeumok.hu/archivum/2002_3.pdf
[4] Mráv Zsolt: A Magyar Nemzeti Múzeum Római kőtára. Ókortudományi Értesítő, IV. szám, Debrecen, 1999. 35–37. o.
[5] Nagy Mihály: Lapidárium. A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője: Római kőtár. Budapest 2007.