Kádár Szentendréje – Magyarország vitrinje

„Szentendre egyetlen múzeum. Mindenestül átitatottan az. Ebben a múzeum-masszában a templomok, miként a betonsárban az összetartó vashuzalok, vagy miként a hús és izomszöveteknek tartást adó csontozat – akként szerepelnek.”¹ Így lelkendezett Szentendréről 1963-ban Szeberényi Lehel, a kor emblematikus írója, aki évtizedekig a város egyik lobbistájaként tevékenykedett. Akkoriban a „múzeum-masszában” valójában egyetlen, alig évtizedes múltra visszatekintő, provinciális múzeum működött, és egyáltalán nem volt eldöntött tény, hogy egy évtized múlva Szentendre múzeumvárossá, turisztikai centrummá, a „Dunakanyar ékszerdobozává”, megannyi spektákulum állandósulni látszó helyszínévé válik.

Az 1960-as évek második felétől kezdődően elképzelhetetlen volt a magyarországi turizmus és idegenforgalom Szentendre nélkül, ahogy azóta Szentendre is elképzelhetetlen az idegenforgalom nélkül. Szeberényi nem egyedül fedezte fel magának „az egyetlen múzeumot”; az 1960-as évek Szentendre felfedezésének korszaka. A kor más állami hírességei is megtalálták maguknak Szentendrét, azt a várost, amely számos ok miatt átaludta a kapitalizmust éppúgy, mint az államszocializmus 1.0-ás, az erőltetett iparosítással járó szakaszát. A szerb kereskedő-mezővárosnak épült Szentendre a 19. század végére egy félig mezőgazdasági, álmos (és alvó-) várossá lett, amelyben a szerb elem fokozatosan háttérbe szorult, hogy az első világháborút követően eredeti szerb jellege végleg az emlékezet tárgyává legyen.

Nem véletlenül kellett Szentendrét ekkor felfedezni. Szentendre sem az élményeket, a műemlékeket kereső turisták számára, sem pedig a lazulásra vágyó nyaralóknak nem volt említésre méltó attrakció az 1950-es évek második feléig. Az a város, amelyik az 1970-es évektől kezdve kiemelt helyet foglal el minden hazai és idegen nyelvű útikönyvben, nem került említésre a korábbi bedekkerekben.² A kora újkor utazási irodalma is ignorálta Szentendrét. A közelmúlt és a jelen meghatározó magyarországi turisztikai látványossága, attrakciója századokon keresztül nem volt említésre méltó úti cél.

A festő Kántor Andor a háború előtti Szentendrére visszaemlékezve egy kedves kisvárost idézett fel, ahol a metropolis tőszomszédságában megállt az idő, és ahol semmilyen idegenforgalomról, turizmusról nem lehetett beszélni: „Milyen is volt akkoriban ez a Szentendre? Részben barokk, részben balkáni jellegű csöndes kisváros, poros utcákkal, elhanyagolt házakkal, hangulatos zegzugokkal, megnyerő környékkel. (…) Idegenforgalom csak augusztus 19-én volt a Preobrazsenszka templom búcsúja alkalmával, amikor összejöttek a rokonok, barátok a környékről…”³ Kántorhoz hasonló tapasztalatokat említ Bálint Endre, aki a város háború előtti idegenforgalmát megmosolyogtatónak tartotta a hetvenes évek legelejéről visszatekintve: „Szentendre ’idegenforgalma’ akkoriban mi voltunk, legalábbis a helyi lakosok szemében…”⁴

Bár már a 19. század végétől időről időre elhangzottak jóindulatú szólamok a múzeumalapítást illetően, de ezek visszhangtalanok maradtak 1951-ig. Akkor is inkább a szentendreiek akarata ellenére jött létre az első városi múzeum, üres raktárral, gyűjtemény nélkül. A múzeum inkább adminisztratív és statisztikai intézmény volt, ahol főleg az 1950-es évek jellegzetes vándorkiállításait mutatták be az arra (nem) érdeklődőknek.

Szentendre – a lokális lobbiknak és a velük a leggyakrabban meglepő összhangban tevékenykedő „szabályozott” piaci folyamatoknak is köszönhetően – országos közügy lett a hatvanas évek közepére. A kor ikonikus szappanoperája, a Szabó család külön adást szentelt 1966-ban a városnak, mindannak, amit a szerkesztők Szentendrének tudtak és véltek. A Szabó család megjelenése Szentendrén, és Szentendre megjelenése a Szabó családban hallatlanul fontos jelenségnek tűnt: „»Csodálatos hangulata van ennek a városnak. – Csak Itáliában láttam még ilyen melegen romantikus sikátorokat és utcácskákat.« – Így és hasonlóképpen álmélkodtak Szabóék.  Látni akarták a szerb templomokat is (…) és ették a lángost, ami örök olajfoltot hagyott az ifjú asszony kabátján.”

Néhány apró tárgyi tévedés ellenére, amik „semmit sem vonnak le annak az öröméből, hogy a Szabó család életébe mi is bevonultunk.”⁵ A helyi lap lelkes szerzője jól érzékelte: a város történetében fontos, jelzésértékű esemény volt Szabóék szentendrei kirándulása. Szabóékkal nem a kádári kispolgár fedezte fel Szentendrét, mint inkább a Szabó család szerkesztői, készítői, megrendelői: a Kádár-korszak kulturális, politikai és gazdasági elitje fedezte fel és foglalta el Szentendrét. Egyelőre mint turisztikai és üdülési célpontot.

Mindez drámai folyamatokat indított el, amelyek rövid idő alatt megváltoztatták a város és környékének képét, társadalmát. Amikor 1967-ben eldőlt, hogy a Skanzen Szentendrére kerül, fontos szempont volt annak táji környezete, amely az építkezések megkezdését követően rohamosan és radikálisan kezdett megváltozni. „A múzeum megjelenése a környék telektulajdonosaiból rendkívüli »aktivitást« váltott ki. Hihetetlen gyorsasággal osztották meg a telkeket és építették fel – többségben engedély nélkül – a hétvégi házakat. A kezdeti, idillikus környezet egyre alkalmatlanabbá vált az eredeti céljának betöltésére. Az üdülőterület tervét ezért elsősorban a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szempontjából kedvező megjelenés figyelembevételével kellett elkészíteni… (A) Szabadtéri Néprajzi Múzeum környezetének megóvása védő zöldsáv létesítését is szükségessé tette. Ezzel szemben a magántulajdonban lévő telkek, a nagy kisajátítási költségek a védő zöldterület kialakítását nehezítették. A védőzöld kisajátításával kapcsolatos anyagi kérdések tisztázása késleltette a tervezés befejezését, amely végül kompromisszumos megoldással zárult. A védő zöldsávok kisajátításához szükséges anyagi fedezet hiánya miatt csak részben valósult meg a tervezők elképzelése.”⁶  Ez volt a jellemző az egész város külterületére.

A szentendrei kirándulás, csatangolás, „kószálás” zsurnalisztikai közhely lett a hatvanas évek közepére. Ebben nem kis szerepet játszottak a térségben ingatlan-, üdülőtulajdonossá lett, a kádári konszolidációban áramvonalas írók, újságírók.⁷ A Szabó családot a városba fel- és bevezető fővárosi írók-újságírók között volt olyan is, aki látszólag a közhelyes látványon túlra is igyekezett nézni, szembenézni a korabeli gondokkal.

Ugyanakkor nem alaptalan a gyanú, hogy a szokásos bájos képek mögötti gondok felvillantása – különösen, ha az illetékesek által tolmácsoltattak – valójában korabeli és helyi érdekű lobbitevékenység eredménye is volt. Erre példa Bajor Nagy Ernő 1964. februári nagy riportja az Élet és Irodalomból Szentendre – város vagy városka? címmel.⁸ A korszak egyik legnépszerűbb újságírója Szentendre átalakulásának, városiasodásának kínjait közvetítette riportjában. „A legtöbbet filmezett magyar főtéren” ütötte fel hosszú írását alkalmi interjúalanyát idézve, aki szerint „abbahagyhatnák már a bájolgást a műemlékekkel, inkább írjanak arról, hogy Szentendre még most sincs csatornázva”. Az idézett interjúalany szájába adta azt a gondolatot is Bajor Nagy, hogy a megkapó műemlékeket „csak nézni jó”, a nyirkos falak mögött méltatlan körülmények között laknak a szentendrei belváros lakói. Akik – a riport szerint – folyamatosan azt kérdezték (vissza) a szerzőtől, hogy mitől is város Szentendre? Miután felidézte a vadnyugati kocsmák tömegjeleneteire (ismét egy filmes metafora!) emlékeztető HÉV-állomási italboltot, a tanácselnök-helyettesnek szegezte a kérdést, hogy mitől is város Szentendre. Az idézett hivatalos válasz szerint a lakosság dominánsan ipari életmódja miatt. Ezt Bajor Nagy adatok felvillantásával ha nem is cáfolta, de erősen finomította. Ahogy a közintézmények városalkotó funkcióját is megkérdőjelezte. „A nyári ég megvesztegető kék boltozata nélkül, az evezőlapátoktól fodros júniusi Duna nélkül, a lomberdőkkel ékes Pilis kékeszöld kontúrja nélkül eléggé védtelen ez a kisváros a kihívó kérdésekkel szemben, igaz, dúskál közintézményekben, de mégsem felel meg annak a klasszikus város-funkciónak, hogy környékének társadalmi, gazdasági, kulturális központja legyen.” Jó szemmel vette észre, a városodás felduzzasztotta lakosság még nem városképző funkció önmagában. Azt is látta, hogy a felduzzadt lakosságszámban ott voltak „legalább háromezren” azok a Szentendrét a Budapestre költözéshez csak hídfőállásként használó, ideiglenes bejelentővel lakó téeszmenekültek, akik szentendreiségüket alkalminak tekintették. Majd sorolta a lakáshiányt, az iskolahiányt, amivel szembeállította a Váci utcával vetekedő illatszerüzletet, a Művész presszót, a fővárosi színvonalú önkiszolgáló csemegeboltot, hogy egy pedagógussal mondassa ki az alapkérdést: „Itt csak öt-hat éve indult meg az élet. Még nem tudják pontosan, hogy az itt lakók kedvére építsék Szentendrét, vagy a kirándulóknak.” A helyi kulturális élet szegénysége és a helyiek kultúra iránti közömbössége a mából nézve meglepőnek hathat. Ám Bajor Nagy meglepő adattal is szolgált e tárgyban: 1963-ban a szentendrei napok nyitó operahangversenyén összesen tizenöt fizető néző jelent meg… Pedig azt sugallta a szerző, hogy a városban ennél több lehetőség volt. De azt is tudta, hogy elsősorban nem ez foglalkoztatta a szentendreieket. Jó érzékkel az Április 4. Tsz elnökéhez fordult a válaszért, aki a terjeszkedő ipartól eljutott annak kimondásához, hogy „itt felszámolódott a hagyományos paraszti életforma”. Vele mondatta ki Bajor Nagy Ernő a végső választ a kérdésére: Szentendre 1964-ben csak városka volt a főváros árnyékában, méghozzá olyan, amelyik kevés perspektívát nyújthatott lakóinak és a környékbelieknek. Tudta, hogy maga is „bájologhatott” volna Szentendréről, „hiszen művésztelepe díszére válna bármelyik nagyvárosunknak”, múzeuma és könyvtára meglehetősen nagy forgalmat bonyolít. Ám ahhoz, hogy a városkából város legyen, nem elég a sok műemlék és a múzeum. Egy fiatal tanárt idézve zárta ennek jegyében szentendrei riportját Bajor Nagy: „Egy nemzedék sem érheti be azzal, hogy csupán megőrzi és felmutatja azt, amit az ősök alkottak. Igaz? (…) Igaz.” Válaszolta a budapesti újságíró.

A város múzeumai, ahogy a városi idegenforgalom is az államszocializmus évtizedeiben virágoztak fel, illetve jöttek létre.⁹ Az elsőt, a Ferenczy Károly Múzeumot 1951-ben alapították. Akkor a múzeumalapítás a város aktuális vezetőinek szándéka ellenére történt. Mielőtt a városból múzeumvárost csinált a politika, a múzeum kiállításpolitikája alapvetően a hasonló vidéki (kis-) városi múzeumokéhoz volt hasonlatos. Szentendre és környéke régészeti emlékei a mai kőtár darabjaival kiegészülve alkották a korabeli kiállítások törzsanyagát, létrejöttek a néprajzi és a kora középkorral lezáruló helytörténeti kiállítások, valamint a Központi Múzeumi Igazgatóság vándorkiállításai. Természetesen a korszakra jellemző évfordulós kiállítások egészítették ki az intézmény eredetileg főként régészeti és néprajzi törzsanyagát bemutató állandó kiállításait.¹⁰  Muzeális gyűjtemények hiányában még a bútorokat is az Iparművészeti Múzeumból hozatták, a könyvtárat a társintézmények duplum példányaiból kezdték megalapozni. Bár az első évtől kezdve már a képzőművészeti kiállítások tették ki az időszaki kiállítások nagyobb részét, a város sokáig egyetlen múzeumának ilyen jellegű profilváltása a hatvanas évek legvégén – ezúttal is kultúrpolitikai döntésből fakadóan – történt meg. 1967-ben adták át a városi múzeum új állandó kiállítását, aminek Táj és ember Szentendrén és környékén volt a címe. A fennmaradt kiállítási forgatókönyv szerint egy tisztességes – erős régészeti, néprajzi, és természettudományos szemléletű – helytörténeti kiállítás volt, amit alig egy évvel később, 1968. augusztus 20-án bezártak, majd lebontottak. A Ferenczy Károly Múzeum radikális profilváltásáról a múzeum történetéről megjelent máig egyetlen tanulmány¹¹ szerzője azt írta, hogy minderre „a megyei Pártbizottság kezdeményezésére, a művészeti anyag fokozottabb igényű bemutatása érdekében…” volt szükség.

Az évtized végére tehát, amikorra nagy nehezen összeállt egy tisztességes helytörténeti, helyi gyűjteményen alapuló állandó kiállítás, Szentendrét már felfedezte a Szabó család és vele a Kádár-korszak elitje. Ekkor dőlt el, hogy Szentendre megszűnik csendes, provinciális városka lenni, és helyette az ország vitrinje, és az új osztály második otthona lesz. Ehhez pedig másféle spektákulumra lett hirtelen szükség. Az egykori politikai döntést – a korszakra jellemző módon – a dolgozói kollektívák egykori akaratával indokolták. „A képzőművészeti anyag gyarapodása és az iránta megnyilvánuló növekvő érdeklődés következtében egyre nagyobb kiállítási lehetőséget biztosított a múzeum a képzőművészet helyi mesterei számára. Ezért – hely hiányában – fokozatosan csökkent, majd csaknem teljesen megszűnt a régészeti, helytörténeti és néprajzi anyag bemutatásának a lehetősége. Pedig a városlakók és a városba látogatók egyaránt hiányolják a komplex várostörténeti kiállítást.”¹² Az 1975-ben, roppant udvariasan megfogalmazott hiány négy évtizede folyamatos. Ez a folyamatos hiány – miközben Szentendre valódi múzeumvárossá vált – szintén a város múzeumi hagyományainak, ha tetszik: az egykori polgárosodás hiányának is a következménye, nem beszélve a városban a hetvenes évektől egyre erősebben és rendszeresen megjelenő központi kultúrpolitika hatásairól. Ez a kultúrpolitika eredményezte, hogy Szentendréről az alábbi muzeális intézmények szerepelnek az úgynevezett Magyarországi Muzeális Intézmények Anyakönyvében:

intézmény alapítási év

Ferenczy Múzeum  1951

F M Ámos Imre – Anna Margit Kiállítás 1984

F M Barcsay Jenő Kiállítás 1977

F M Czóbel Béla Kiállítás 1975

F M Kmetty János Kiállítás 1981

F M Kovács Margit Kerámia Kiállítás 1972

F M Népművészetek Háza 1976

F M Római Kőtár 1970

F M Szentendrei Képtár 1977

F M Vajda Lajos Emlékkiállítás 1986

A Szabó család szentendrei „kirándulásával” egy időben adta ki a megyei lap elfogult és szentendrei ügyekben jól értesült publicistája a jelszót, amelynek apropóját az adta, hogy hosszú lobbiharcokat követve¹³ – amelyekben Pest megyéből Gödöllő is részt vett – megszületett a végleges döntés az országos Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen) már említett, Szentendrére való telepítéséről. Tehát: „A város fejlődése és jelentősége szempontjából óriási távlatokat nyithat meg ez a döntés. Csak jól kell sáfárkodni vele. Városunk ipari jelentősége nem nagy. A területi adottságok nem biztosítanak nagy fejlődési lehetőségeket. (…) Legyen a mi »iparunk« az idegenforgalom…”¹⁴ Szabóék és a Skanzen lehetséges szentendrei megjelenése és további, a járási székhelyen túlmutató megyei és országos jelentőségű intézmények tervezése oda vezetett, hogy 1967-ben már kimondhatta a jól értesült megyei publicista a nagy vágyat, miszerint: Ne legyen kisváros – az ország egyik legkisebb városa!¹⁵

Szentendre a hetvenes évektől – párhuzamosan azzal a folyamattal, hogy a várost felfedezte, majd részben elfoglalta az új osztály – a Kádár-rendszer kirakatvárosává lett, főleg a nyugati diplomaták, politikusok számára kiajánlott kirakata Kádár János Magyarországának. Ez végigkísérte a korszak Szentendréjének történetét – sőt azt jócskán túl is élte –, egészen a kilencvenes évek végéig tartott ez a bensőséges viszony Szentendre és az aktuális külügyi protokoll között. Csak 1974-ben nyolcvannyolc idegen nyelvű tárlatvezetést szerveztek a külügyminisztérium megkeresésére Szentendrén. Természetesen a legfőbb látványosság a „múzeum-massza” mellett a Kovács Margit Múzeum volt. A Pest Megyei Hírlap korabeli szerzője jó érzékkel foglalta össze a kismúzeum helyét és szerepét: „Dunakanyar. Fővárosa: Szentendre. Szentendre adottságai miatt különleges város. Az egész országé! (…) Szentendre kis városka, de emberméretű. (…) Nyári napokon – szerintem – itt zuhog a legcsillogóbban a napfény,  s az éjszakába itt hullik legpuhábban a csillag-csönd. (…)  Itt Szent endrén, Kovács Margit egy országot tanított meg múzeumba járni.”¹⁶

A múzeumváros mint kirakatváros szerep mellett szintén a korszak jellegzetessége, hogy Szentendre – főleg annak barokk belvárosa és főtere – díszletként is funkcionált. A hatvanas évek végén fedezték fel az akkori Marx (ma Fő) teret budapesti színházi szakemberek, hogy létrehozzák a Szentendrei Teátrumot, amely a nézőterével nyaranta teljesen elfoglalta a város főterét, abból gyakorlatilag kizárta a szentendreieket. A kirakat- és díszletvárosban a látványosság mint termelési mód a helyieket türelemre és egy új térhasználatra késztette.

Még a színháziakat megelőzően fedezték fel Szentendrét a filmesek. Az 1955-ben bemutatott A harag napja című filmet (rendezte Várkonyi Zoltán) jórészt itt forgatták.¹⁷ A konszolidálódó Kádár-korszak legelején, 1961-ben egy budapesti újságíró filmeseket talált a Fő téren. Rögtön megindult a fantáziája, mondván lehetne a város a filmesek Eldorádója. A Budapestről érkező megfigyelők nem utoljára láttak egyfajta „szocialista Eldorádót” Szentendrében. Azt is felvetette idézett újságírónk, hogy költözzön ki a filmgyár Szentendrére, hisz a díszletek nagy része adottnak volt tekinthető.¹⁸ A lelkes ötlet csak vágy maradt, lévén a filmgyártáshoz a látványos valódi díszletek mellé, mögé már ekkor is szükséges volt komoly stúdió- és gyártási kapacitás. Richard Thorpe 1963-as Aranyfej című magyar–amerikai koprodukciós filmje jelentős részét is itt forgatták a városban.¹⁹ A megyei lap provinciális szenzációként számolt be Mamcserov Frigyes Csak egy telefon című musicaljének szentendrei forgatásáról.²⁰ A magyar filmtörténet klasszikusának, Huszárik Zoltán 1971-es Szindbád című filmének is számos jelenetét vették fel Szentendre belvárosában, a főtéren és a térre nyíló szűk utcákban.²¹

A televízió is rendszeresen használta Szentendrét díszletként és témaként egyaránt. A város lokálpatrióta grafikusa, Szánthó Imre így írt a televízió és Szentendre bensőséges kapcsolatáról a nyolcvanas években: „A televíziónéző majdnemhogy jobban ismeri ma már Szentendrét, mint egy bennszülött. Riportfilmek, színes kisfilmek, képes útikalauzok, műemléki ismertetők, tudományos, építészeti, idegen nyelvű kiadványok és prospektusok, nyomtatott reklámplakátok, színes fotók, képeslapok szinte nap mint nap tudósítanak e Duna-parti kisvárosról, és Budapest közelsége, az autótulajdonosok táborának állandó növekedése egyre több látogatót ont vasárnaponként Szentendére.”²² Szentendre utcái, házai, a Dunakanyar, a helyi festők és műtermeik, a híresebb régi-új szentendreiek, a Teátrum beköltöztek a televíziónak köszönhetően a magyar családokhoz. A Szentendrén történt rendszeres protokoll látogatások a híradó révén Kovács Margitot éppúgy bevezették az ország lakásaiba, mint az ezek mellett és mögött vágó képként feltűnő várost is. Szentendre már nem csak vizuális közügy lett a televíziónak köszönhetően, de egyben vizuális közhely is.

„Szentendre – mint a festők városa – napjainkban népszerűbb mint valaha. Ugyanakkor a turizmus egyik kedvelt központjává vált, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Művészetének problematikája ma abban áll, hogy vajon túl tud-e lépni a hagyományos neoromantikus magatartáson, hogy »posztszentendre«, idegenforgalmi látványosság marad-e csupán, vagy képes lesz korunk és társadalmunk követelményeinek megfelelő tartalmat kialakítani…”²³ Haulisch Lenke a konszolidált Kádár-korszak államszocialista új osztályi indíttatású „polgárosodásának” új szentendreiségét ragadta meg, és nevezte el „posztszendreiségnek”. A turizmus kedvelt központjává ekkoriban váló Szentendre évtizedekre prolongált identitásproblémáit is találóan fogalmazta meg a szentendrei művészetet a szentendrei és tágabb társadalomtörténeti kontextusba helyezve vizsgáló művészettörténész.

Szentendre múzeumvárossá a konszolidált Kádár-korban vált. Mintegy beteljesítve és megvalósítva a városba kívülről érkező polgármestereknek (Antolik Arnold és Starzsinszky László) az 1920-as években megálmodott koncepcióit. A múzeumvárossá és idegenforgalmi központtá válás folyamata nem az 1920-as évek városfejlesztési koncepcióiból levezethető organikus folyamat eredője volt, de mégis ezt az eredetmítoszt konstruálták meg a Kádár-korszak legvégén, illetve az 1990es évek Szentendre-tárgyú szövegeiben. Maga a folyamat „művi beavatkozás” és egy 1956 utáni társadalomfejlődés eredője volt. A két világháború közötti korszakra utaló kapcsolat mégis megjelent, és folyamatosan érezhető volt a városban. Ennek ikonikus helye és tárgya a Kovács Margit Múzeum lett. Kovács Margitnak a befutását jelentő 1930-as években semmilyen kapcsolata nem volt Szentendrével, ám a két világháború közötti korszakban gyökerező életművének mégis itt nyitottak 1973-ban múzeumot, egy évvel azután, hogy Haulisch Lenke figyelmeztetett a látványos „posztszentendreiség”, az „új szentendreiség” lehetséges mellékhatásaira. Haulisch pontosan érzékelte, hogy az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején radikálisan változóban volt az általa elkötelezetten kutatott szentendreiség. A Szeberényi Lehel által „múzeum-maszszá”-nak nevezett látvány a múzeumok – Guy Debord-ral szólva – termelési módja is lett. Szentendre mint kirakat kopottságával ugyan, de mind a mai napig vonzza a tömegturistákat. A kisvárosi kirakat történetére, a kopottságának lehetséges kontextusára bátran lehet utalni, akár épp a város múzeumaiban, ahogy azt e sorok írója – Száva Borbálával közösen – egyszer már megpróbálta (Szabó család Szentendrén – kiállítás a Szentendrei Képtárban, 2011-ben). Talán nem sikertelenül.

[1] Szeberényi Lehel: Rejtett szentélyekben Szentendrén. Magyar Nemzet, 1963. nov. 12.

[2] Lásd pl. Taylor,  R. P. D. Stephen (ed.): Handbook of Central and East Europe. The Central European Times Publishing Co. Ltd., Zurich, 1935. 419–421.

[3] Kántor Andor festőművészt idézi Végh Károly: Egy kisváros anno… Szentendre szellemi arculata a századfordulótól a második világháborúig. Szentendre, 1996. 35–36. Kiemelés tőlem.

[4] Bálint Endre: Hazugságok naplójából. Magvető, Budapest, 1972. 228.

[5] -th –e: A rádió mellől. Szabóék Szentendrén. Szentendre, 1966. máj. 4. X. 36.

[6] Weress Kálmán: Szentendre a tervek tükrében. Városépítés, 1977/3. 28.

[7] Lásd pl. Szeberényi Lehel: Nyár végi kószálások Szentendrén. Magyar Nemzet, 1965. aug. 21.

[8] Bajor Nagy Ernő: Szentendre – város vagy városka?  Élet és Irodalom, 1964. febr. 29.

[9] Vö. Szánthó Imre: Hogyan születtek Szentendre múzeumai?  In. Uő.: Szentendrei pillanatok. Írások egy komódfiókból. Gaján Éva kiadása, h. n. (Szentendre), 1994. 138. (Eredetileg Művészet és barátai, 1994. máj–jún.)

[10] Dr. Mezősi Károly: Pest megye múzeumai. Pest megyei múzeumi füzetek II. Budapest, 1969. 20–29.; G Sin Edit: Szentendre 30 éve (1945–1975). PMMI, Szentendre, 1975. 167–168.; Tóth Antal: Szentendrei művészet 1945 után. 20–31.

[11] Ikvainé Sándor Ildikó: A Ferenczy Múzeum történetéről.  in: Studia Comitatensia 28. Pest Megyei Múzeumigazgatóság, 2004.

[12] G. Sin Edit: Szentendre 30 éve (1945–1975).  PMMI, Szentendre, 1975. 169.

[13] „Évekig tartó viták, küzdelmek végére tett pontot az építkezés megkezdése.  Ma már fölösleges föleleveníteni, mi mindenen volt a vita…” Ország nyolcvan holdon. PMH, 1968. ápr. 14.

[14] -ff: A SKANZEN: újabb lehetőség. Szentendre, 1966. jún. 29. X. 52.

[15] Mészáros Ottó: Ne legyen kisváros – az ország egyik legkisebb városa! PMH, 1967. júl. 1. A cikk szerint az újságíró „incognito” volt látogatóban, a városban: „Könnyű utasnak, turistának lenni…” Majd az útleírás: „Hőség, hétköznap reggel.  És – tömeg! Ontja az utasokat a most érkezett szerelvény… Befelé az út apró, várost csúfító szeplőkkel teli. (…) s magán az utcán is szemét, szemét… piszok… lovak névjegyei, papírok, ahogy ez lenni szokott. Sajnos. Üzletek, hiszen ez lenne a »főutca«. Sajnos, régi és rosszértelmű »falusi« boltocskákat idéznek.” A szeplőket a múzeumban feledhette az utas, illetve a Görög Kancsó étteremben, ahol annak ellenére volt a szerző számára zavartalan az ügymenet, hogy sokan voltak. Azon azért kritikusan morfondírozott, hogy nem lelt prospektust a városról.

[16] Karácsonyi István: Az egész ország kincse. Szentendre. PMH, 1979. dec. 22. XXIII. 299.

[17] Új magyar film bemutatója Szentendrén. Népújság, 1955. V. 19. X. 116.

[18] Darázs Endre: Szentendrei hétköznapok. PMH, 1961. jún. 11. V. 136.

[19] Filmesek Szentendrén. PMH, 1963. szept. 26.  VII. 225.

[20] Csak egy telefon – Szentendrén. PMH, 1970. júl. 11.

[21] Szánthó Imre: Latinovits Zoltánra emlékezve.  In. Uő.: Szentendrei pillanatok. Írások egy komódfiókból. Gaján Éva kiadása, h. n. (Szentendre), 1994. 126–127.

[22] Szánthó Imre: Az első szentendrei tárlat. In. Uo. 67.

[23] Haulisch Lenke: A szentendrei festészet kialakulása, története és stílusa 1945-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 81.