Kádár vidéki kis világai

A tudománytörténet egyik legizgalmasabb és érdekfeszítőbb kérdése, hogy milyen módon jutnak érvényre és válnak meghatározóvá, fő vezérlő gondolattá bizonyos elméletek, illetve mely úton váltják fel e magyarázati rendszereket más értelmezési minták, gondolati hálók. A paradigmaváltás szerkezetének (Thomas Kuhn) „tiszta” értelmezése mellett – ellentétben a természet-, illetve élettudományokkal – a térség megszenvedett történelme miatt Közép- és Kelet-Európában természetesen módon jelentek meg és foglalják magukba a kortörténeti elemzések azt az érzékeny figyelmet is, amellyel a kutatók a humán tudományok esetében a politika és a tudomány korszakonként feltárandó kétirányú kapcsolatát közelítik meg. A kérdés ezekben az esetekben az, hogy a politika és a tudomány milyen csatornákon, intézményi hálózatokon, személyeken keresztül hat kölcsönösen egymásra, és e hatás eredményeként hogyan és milyen ideák emelkednek ki, részben uralkodó, követendő (mintaadó) tudományos értelmezési lehetőségként vagy akár a gyakorlati politikai megvalósítás igényével? Az árnyalt tudománytörténeti elemzések ma már látják, hogy ez a kapcsolat (politika és tudomány) totalisztikus hatalomgyakorlás esetén sem jelenti feltétlenül (és mindig) a politika részéről a direkt tudományelméleti megrendeléseket, közvetlen befolyást. Sokkal inkább arról van szó, hogy intézetek, tanszékek, kutatók, a tudományuk történeti hagyományaira, a nemzet/nép (a hatalom által sugallt) helyzetére, iskoláztatottságukra, illetve a hatalom legfőbb ideológiai pilléreire támaszkodva – hol szervezetten, de döntőbben tudattalanul és egyeztetések nélkül − együtt mozdulnak és dolgozzák ki végeredményben részletes, árnyalt elméleti hálóként a rendszer céljainak megfelelő tudományos igényű magyarázatokat, és ágyazzák be e szándékokat a nemzeti történelembe, tudományos hagyományokba. Másként fogalmazva, arról van szó, hogy a tudományos elemzések elsődleges szakmai olvasata mögött milyen másodlagos – tudatos vagy akár tudattalan (rejtett) – célok, (akár elvárt „öncenzúrák”), húzódnak meg, amelyek a történeti távolságnak, illetve az ideológiai megkötöttségek lebomlásának köszönhetően napjainkban már puha, sok-sok apró értelmező megközelítésben felfejthetők. Különösen érdekfeszítő egy ilyen szempontú megközelítés érvényesítése a helytörténeti monográfiák tömegének értelmezésében, hiszen maga a néprajztudomány tekintett már a nyolcvanas évek közepén úgy a megelőző két évtizedére vissza, hogy – jóllehet akadémiai munka folyt (lexikon, valamint mesekatalógusok összeállítása; új szintézis előkészítése, a néprajzi atlasz megvalósítása) – ebben a korszakban azonban eredeti néprajzi forrásközlések, tudományos dolgozatok szinte csak e monográfiák keretében jelentek meg. Mi több, valóságos „helytörténeti mozgalom” bontakozott ki.¹ Azaz ha ezen évtizedek megyei múzeumi szervezetekben folyó (vagy általuk összefogott, sőt akár kontroll alatt tartott) alapkutatások jellegéről szeretnénk képet kapni, akkor e törekvésünk számára e kötetek megkerülhetetlen kortörténeti dokumentumok. Hiszen: „Az 1970-es évek elejétől több megyei múzeumi szervezetben és nagyobb vidéki város múzeumában természetrajzos, újkortörténész, régész, művészettörténész és néprajzos muzeológus munkatársak együttese voltaképp kisebb tájkutató intézetek munkáját végzik (Debrecen, Miskolc, Szolnok, Pécs stb.).”² Jóllehet e helytörténeti monográfiákat kiadóként általában nem maguk a múzeumok, hanem a helyi (községi, városi vagy megyei) tanácsok, illetve a Hazafias Népfront, sőt akár az MSZMP helyi alapszervezetei jegyzik, a kötetek megírását a területen élő, többnyire múzeumi szervezetekben tevékenykedő szakemberek vállalták fel. Ahhoz, hogy a helytörténeti monográfiákat korszaktörténeti forrásként értelmezzük, olyan tudományos paradigmára van szükségünk, amely e szövegeken keresztül felszínre tudja hozni (vagy legalábbis képes részben megragadhatóvá formálni) az adott időszakban a kutatások karakterét is meghatározó szellemi környezetet.

Johannes Fabian etnográfiai terepmunkái nyomán megfogalmazott antropológiai ismeretelmélete az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok által felvetett kérdésre, nevezetesen a reprezentáció lehetőségeire keresi választ. Mi az az ismeret tehát, amely a közvetítés módozatainak eredményeként egy-egy korszakról felmutatható? A tudományos bemutatás kanonikus útja a múlt megértéséhez önmagában nem elégséges. Azokat a körülményeket is fel kell mutatni, illetve ezen viszonyokat értelmezési mezőbe helyezni, amelyek magára az ismeretszerzés folyamatára, lehetőségeire vonatkoznak. (Szó lehet itt például az ideológiai „mozgásterek és kényszerpályák” feltárásáról vagy a kutatói felkészültség, ismeret szerkezetéről.)³ Ezek az eddig másodlagosként kezelt tartalmak segítik a megértést, azaz az elsődlegesnek tekintett szövegkorpuszok és az egykori viszonyokra vonatkozó kommentárok ütköztetése visz közelebb a korban akár még fel nem ismert jelentésháttér tisztázásához. Fabian a szövegek értelmezési nyitottságát, szabadságát helyezi szemléletének középpontjába:

„Ez idáig az antropológusok szövegeiket, a kutatásaik során szerezett ismereteiket az olvasóknak mintegy végtermékként adhatták közre útleírások, monográfiák, eszszék vagy irodalmi szövegek formájában. A tudás közzétételének ilyetén gyakorlatát az antropológiában élesen bírálták legkésőbb az úgynevezett literal turn, azaz az irodalmi fordulat megjelenésével. Ez a kritika a tudás, a szövegek és a tapasztalatok bemutatásának és előállításának folyamatát vette célba.”⁴

Fabian tulajdonképpen az „emlékezet és szöveg” elvet érvényesíti elméleti megközelítésében. Jóllehet maguk a kész szövegek ma is jelen vannak – itt most: a helytörténeti kiadványok –, ám a szövegalkotás (kutatás) folyamata, azaz eseménye már a múlté. Fabian úgy érvel, hogy a két sík (múlt és jelen) közötti feszültség áthidalására leginkább a széles, illetve tematikailag változatos skálán mozgó kommentárok alkalmasak.⁵

„A kommentár ebben a megközelítésben emlékirattá (memorandummá) válik: a kommentárban olyan megállapítások, kijelentések, magyarázatok és kapcsolatok jönnek létre, melyek abban segítik az emlékezetünket, hogy különbséget tudjon tenni két dolog között: egyrészt, hogy mire emlékeztet bennünket a szöveg; másrészt pedig, hogy mi az, amiről azt gondoljuk, hogy arra a szöveg olvasása közben emlékeznünk kellene.”⁶

Az utóbbi évtizedek a néprajztudomány hagyományos terepfogalmát radikálisan átírták, az új kutatási utak felmutatták a (fizikai, imaginárius és virtuális) tér és az idő értelmezésének számos lehetőségét.⁷ A terep lehet maga az archívum vagy akár egy múzeumi installáció készítésének közösségi folyamata is.⁸ Ha ennek az elvnek megfelelően a helytörténeti köteteket terepként tekintjük, akkor hozzájutunk egy jól alkalmazható lehetőséghez, amely segítségével e vállalkozásokat kortörténeti dokumentumokként értelmezhetjük, azaz a köteteket mint írott regisztereket elemezzük.⁹ A Foucault műveit hivatkozó Fabian antropológiai elemzéseiben tulajdonképpen a foucault-i problematizációnak megfelelő óvatos eljárásról szól.

„Hogy is lehetne megírni a jelen történelmét, mikor az szükségszerűen egy olyan történelemolvasatot feltételez, amelynek napjainkban megfogalmazott kérdésekre kell alapozódnia, de anélkül, hogy korunk jellemző problémáit a múltba vetítené? (…) olyan problémát keresünk a múltban, amely kizárólag, de legalábbis elsősorban saját korunkra jellemző.”¹⁰

A kötetek történeti szövetében tehát ott vannak az egykori kutatás körülményeire vonatkozó ismeretek, tudatos és tudattalan tartalmak. Azaz ismeretet tudunk alkotni, közvetíteni az írásmódon keresztül megjelenő, az akkori társadalmi képzelet alkatáról, alakulásáról.¹¹ Arról a bizonyos, a hazai tudományosságban is mára létjogosultságot nyert korszellemről van itt tehát szó, amely kifejezés egy a korszakban uralkodó, azt meghatározó – akár jelen esetben helytörténetírási – nyelvhasználatra, illetve egyfajta gondolkodásmódra, mentalitásra utal. Az alapvetően a média által sugallt képeket a kelet-európai pártállami rendszerekben sűrűn átszőtték a politikai ideológia – tudatos és tudattalan – intenciói, elvárt mintái, rögzített keretei. A múlt gondolati sémáinak mint emlékezeti rétegeknek a felszínre hozása, akár fiktív árnyalatainak megértése, felfejtése a kortörténeti megközelítések leginkább összetett, árnyalt feladata.¹²

„A távoli múlt felkutatása és számontartása, a település múltjának periodizációja, a település múltjában fordulópontot jelentő esemény okainak és következményeinek feltárása és értelmezése, a múltnak a lokális társadalom szereplőivel való benépesítése a helyi társadalom igényeinek rendelődött alá. (…) A dokumentumok és az adatok azonosítása, összegyűjtése, biztonságba helyezése és feldolgozása transzparenssé tette a tudományos munkát, a múlttal való foglalkozás a település terében bekerült a közismert elfoglaltságok közé. A helytörténeti szakmunkák mellett a naiv, amatőr, kéziratos falutörténetek, a „rólunk szóló történelem” írása és kiadása, valamint kedvező fogadtatása a 20. század egyik szembetűnő jelensége. (…) A helytörténész egy időben tudós és hivatalnok. Kialakultak a dokumentálódás, a forráskeresés, az adattárolás és a történelemírás habitusai, kialakult a helytörténet használatának habitusa.”¹³

A „helytörténeti mozgalomnak” a népi kultúra rétegeire fókuszáló írásait, fejezeteit felsoroló historiográfiai művek kiemelik e munkák hiánypótló jelentőségét, elképesztő menynyiségű új adatot eredményező alapkutatásait, és amint arról fentebb már szó volt, a tudománytörténeti visszatekintések szólnak arról is, hogy gyakorlatilag meghatározták a hatvanas és hetvenes éveket az ezen típusú munkálatok, sőt a terepkutatások számára szinte az egyedüli lehetőséget jelentették e nagyobb lélegzetű, a rokon szakmák a rokon szakmák képviselőivel közösen megvalósított vállalkozások.¹⁴

Arról van itt tulajdonképpen szó, hogy a huszadik század első felében kibontakozó népiségtörténet, amely tudományág éppen a helytörténeti kutatások előtérbe helyezését, illetve ezzel kapcsolatosan új forráscsoportok bevonását szorgalmazta, a nemzetiszocializmus ideológiájával való érintkezése, a népi-faji nemzetfogalom adaptálása miatt, amely tan alkalmas volt a Kárpát-medencei magyarság egységének és ezáltal a területi revíziónak a történeti igazolására, 1945 után jogfolytonosság nélkül megszakadt.¹⁵ Ugyanígy, jórészt az 1948-as fordulat után már végkép megtagadott ideológiai/nemzeti tartalmak miatt tűntek el magáról a néprajztudományi palettáról is a komplex, Györffy István (1884–1939) nevével fémjelzett település- és nemzetiségtörténeti elemzések. Ez a cezúra (illetve ideológiai tabula rasa) viszont azt is jelenti, hogy a huszadik század második felében a helyi múlt feltárására irányuló kutatások a népiségtörténet szemléletmódjától egészen eltérő eszmei alapokra támaszkodtak.

Ha végigtekintjük ezeket a tanulmányköteteket¹⁶, akkor felismerhetjük, hogy nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az 1960-as évektől megerősödő helytörténet-kutatás igyekezett újrafogalmazni a közösségi tudás architektúráját.¹⁷ Arról van szó, hogy azokat a közösségi ismereti alakzatokat, amelyek bonyolult szövete a helyi társadalmat szervezi (viszonyok, távolságok, minták), a monográfiák a tényleges jelentési kontextusaiból kiemelik, majd az ezen tartalmakat (a mindennapi élet formáit, illetve az átélt liminális helyzeteket: kollektív tragédiák, háborúk tapasztalatait) meghatározó, azaz a közösséget ténylegesen szervező történeti eseményeket átfogalmazzák. Az így születő írásokat részben az uralkodó (alkalmazható) beszédmódon elmondható–el nem mondható kettősség határozza meg. Ám a kötetek szemléletét alapvetően az a tudatosan–tudattalanul megfogalmazott, a hatalmi viszonyokba (diskurzusba – Foucault) ágyazott szándék hatja át, hogy a monográfia a helyi közösség önmeghatározási folyamatának mindennapi szerveződési formáit, mentális állapotát, emlékezeti rétegeit, a társadalmat átjáró törésvonalak bonyolult szövetének értékelését, a párhuzamos, egymással akár versengő múltak sokaságát felülírja oly módon¹⁸, hogy a mű „Az Egy” (azaz egyetlen) lehetséges bejárt történeti utat mutassa fel, amely pálya tulajdonképpen célirányos volt. A múlt eseményei úgy alakultak, hogy azok szükségszerűen társadalmi fordulathoz, azaz a jelen, egységes, néphatalmi viszonyaihoz vezettek.

(„A szocialista építés során […] a község élete gyökeresen átalakult, a felszabadulás előtti reménytelen nyomor és nélkülözés ma már csak a múlt figyelmeztető emléke.”¹⁹; „Azt a szemléletet óhajtjuk erősíteni, amelyik a szülőföld minden gondját és örömét az országos fejlődés sodrásában látja. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a város napjainkhoz vezető történetét a maga valóságában mutatjuk be. […] Tematikánkban az utolsó negyedszázad történetének külön fejezeteket szenteltünk. Ezzel is érzékeltetni akartuk korunk történelemformáló erejének a fontosságát.”²⁰; „A község életében 1891, a szocialista munkásmozgalom megjelenése hozott olyan új mozzanatot, amely már a mi korunkat készítette elő.”²¹)

Az így megélt (megírt) múlt tehát kötelezettség egyben a jövő felé. Az elkötelezett, már tudatos, irányított, nem megosztó társadalmi fejlődés helyi megvalósítása irányába.²²

(„… szakadatlan gazdasági fejlődés közepette községünk […] művelődési központtá vált. Kisteleknek ez a szerepe a fölszabadulás óta egyre erősödött. […] Egészséges fejlődés cselekvő részesei és hol nyugodt, hol nyugtalan szemlélői vagyunk.”²³; „A magyar városok jelen fejlődése, emelkedése, átalakulása a legmarkánsabban az Alföld egykori óriásfalvaiban, mezővárosaiban figyelhető meg.”²⁴; „E könyvben kívánjuk bemutatni a múlt hatóerőit, hibáit és erényeit, hogy megismerjük belőle, mi volt az az erő, ami vitte előre a fejlődést és gátolta. […] A jelenben tanulnunk és okulnunk kell a múlt hagyományaiból.”²⁵; „Orosháza a zsírosgazdák és szegényparasztok falujából rohamosan fejlődő ipari, mezőgazdasági központtá alakult át. […] Az elmúlt idők történetének és népszokásainak bemutatása végső soron a jövőt igyekszik szolgálni.”²⁶ „A község lakóinak jogos igénye a múlt hű ábrázolása, a jelenkor forradalmi átalakulásának elemző feltárása. […] A múlt és a jelen egybevetésével vázolni tudjuk községünk jövőbeni fejlődésének kör – vonalait.²⁷)

A korszellemet a nyelvhasználati kódok, az akkor érvényes nyelvi beszédmódok jellemzik a legkifejezőbben. Victor Klemperer (1881–1960) már hatvan évvel ezelőtt, az azóta világhírűvé vált naplókötetében elemezte a hatalmi beszédmódok metaforáit, a beszédmód stílusát, leegyszerűsítő tendenciáit. Az elmúlt évtizedek vizsgálatai árnyaltan elemezték a hatalmi kifejezésmódok működési hálóját. Ahhoz, hogy a jelszavak, szimbólumok a médián át is működjenek, és a befogadókat elérjék, több feltételnek is teljesülnie kell. (A média és befogadó között ugyanazzal az üzenettel a kapcsolat legyen maximálisan bebiztosítva; kialakuljon a befogadók között az üzenet közös olvasata; a kisközösségi hálózatokban az üzenetről egyetértés alakuljon ki, és az üzenet utólagos átbeszélésénél az üzenetet perszonifikálják; az üzenetet azonosítsák az elfogadandóval, azaz a média többé ne csupán hordozó legyen, hanem a hatalom megjelenési módjává váljék; az üzenet periodicitása; állandó ismétlése; az üzenet formai jegyeinek ritualizálása; az üzenet folytonos aktualizálása; a mindennapi események tetszőleges jelentésekkel való ellátása, illetve ezeket a jelentéseket a média az egész társadalomra érvényesként mutassa fel.²⁸) Ahogyan e fő keretekre az árnyalt értelmezések, antropológiai mikroelemzések felhelyezték a korszak nyelvhasználatának sajátosságait, úgy tudjuk értelmezni, kortanúként megidézni a helytörténeti monográfiák szinte teljesen egyveretű beszédmódját, fogalmi metaforáit²⁹ („cselekvő összefogás”, „fejlődés cselekvő részesei”; „közösségi jelleg”; hazaszeretet; „a múlt a jövőhöz vezető út”; „szülőföldszeretet”; „szocialista jövő”; „nem passzív résztvevő, hanem építője, alkotó”; „a múlt hagyományai a jövő záloga”; „gyors ütemű haladás”; „a múlt ismerete alap a szocialista célok eléréséhez”). Amint azt a múltban megélt (megszenvedett) események emlékezeti rétegei formális előszavakban, bevezető írásokban, ám a szakmai részekben is, azaz az egyszerű, leíró történeti fejezetek lezárásaként megjelenő összegző (kitekintő) bekezdésekben alkalmazott frazeológia, a lineáris, azaz a történelmi események meghatározott sorrendiségét felmutató szemlélet segített megteremteni azt az írásmódot, amely kifejezte, hogy a bejárt út minden településen a jelen társadalmi/termelési viszonyok szükségszerűségéhez vezetett.

„A múlt annyiban játszott szerepet, amennyiben az adott narrációk csattanója mintegy ismét rámutatott a fennálló rend szükségszerűségére. (…) A Kádár-rendszer… önképéből, reprezentációs mechanizmusából a történeti érv teljesen hiányzott.”³⁰

A helytörténeti kötetek szinte egységes szerkezeti felépítése,³¹ alapvetően hatalmas levéltári és empirikus adattárakat tartalmazó, illetve ezekre épülő termeléscentrikus és egyben a „termelőerők változására” koncentráló nézőpontjának érvényesítése nem szolgálta, hanem éppen kilúgozta a helyi közösségek (és egyének) által valóban megélt személyes és kollektív lokális múltak emlékezetét. Jelen írás eddigi pontjáig tudatosan kerültem a „lokális” szó használatát, ugyanis a lokalitás éppen teljességet jelent. A megélt múlt „helyekbe”, illetve elmondott és folyamatosan újra mondott történetekbe írt eseményeket fog egybe.³² A huszadik század magyar történelme következményeként a magyar társadalom helyzete többször alapjaiban rendült meg. A válságok, háborús pusztítások, békeszerződések, politikai berendezkedésváltások következményeinek történetei, egyéni és kollektív tragédiái mélyen beágyazódtak a helyi emlékezetek szövetébe. Ám éppen a lokalitást jelentő, azaz a helyi kötődést szervező, a múltban megélt (megszenvedett) események emlékezeti rétegei, az adott hely megélt, a nagy nemzeti tragédiákhoz, társadalmi fordulatokhoz kötött (például 1920, 1944/45, 1948/49 vagy akár a kollektivizálás) narratívái hiányoznak e kötetekből. A történelem és emlékezet sokrétű viszonya³³, az emlékezetpolitikák hatalmi meghatározottságának elméleti kérdései jóllehet csupán az utóbbi évtizedekben léptek előtérbe, annyi azonban kijelenthető, hogy a sematizált szerkezeti rendben felépített, a lokális szcénákat felülíró, generalizált helytörténetírás által felvázolt múlt éppen az otthonosság élményközösségét iktatta ki.³⁴ Jóllehet a monográfiák a helyi (azaz egyedi) adattárak feltárása alapján készültek, a lokális múltak narratív keretei az országoshoz igazodnak, szinte a nemzeti történet helyi lenyomataiként jelennek meg csupán. A monográfiák a megélt lokális történeti múlt „szervezett felejtésének”³⁵ keretében emlékezetpótlékként (az emlékezetkutatás terminusával: kiprovokált emlékezeti formákként³⁶) reprezentálták – éppen a kötetek tartalmával ellentétesen – a településnek nem a múltját, hanem a jelenét.

(„A közelmúlt szocialista története – a régebbi múlttól eltérően – igazolja, hogy mire képes egy dolgos közösség, ha jó és haladó célok érdekében kérik együttműködésüket, szívós munkáját.”³⁷)

Jóllehet a kötetek jórészt a „szocialista hazaszeretet” erősítése érdekében, múzeumi szervezetek, szakemberek bevonásával a Hazafias Népfront égisze alatt működő honismereti mozgalom keretében készültek³⁸, ám a homogenizált nyelvi metaforákkal leírt formalizált helyi múltak bemutatása³⁹ megkerülte (elnyelte) a magyar történelem valós, lokális közösségeket formáló traumáit, így egyben a ténylegesen átélt, a lokális kötődést (másként: „helyszeretetet”) formáló, erősítő helytörténetét.⁴⁰ Ennek a típusú megközelítésnek az eredménye, hogy a monográfiák tehát éppen az elvileg kitűzött célt nem valósítják meg. A traumák, egyéni és közösségi valóságos sorsok láthatatlanná válása segítette az akkori társadalmi berendezkedési mód magyarázatát. Ha tulajdonképpen nincs (vagy csupán formális) a múlt, a jelen céljai, eredményei, illetve az ezen értékek elérését szolgáló (ideológiai) rend felértékelődik.⁴¹

Ugyanezt a célt szolgálja a személet és terjedelem kettős megjelenése is. Arról van szó, hogy a helytörténeti írásokban az elvárt, kötelező marxi tanok egy-egy idézetet, bevezető mondatot leszámítva, nem itatták át az egyes fejezeteket.

A történelemtudomány kompromisszuma, azaz ha nem lehet Európa nyugati felében született elméleti nézőpontokat érvényesítve társadalmi folyamatokat elemezni, illetve nem lehet társadalomtörténeti horizontokra tekinteni⁴², akkor a hatalom legalább hallgatólagosan tekintsen el a rendszer eszmei tantételeinek mechanikus ismétlésétől. Ha nincs elmélet, akkor egyetlen út marad csupán, nevezetesen a „valóság” kvantitatív feltárása.⁴³ Azaz a helytörténeti köteteket az uralkodó ideológia, sőt bármilyen(!) elmélet alkalmazása helyett az elképesztő tömegű forrás feldolgozásából nyert egyszerű, a tudományok korai szakaszaira jellemző pozitivista felhalmozás, illetve ezen adatok szimpla, leíró, a települési történelem lineáris kiértékelése uralja. Ebben a típusú történetírásban – mivel hiányzik az elméleti megközelítés – tulajdonképpen „az adat minősül történeti ténynek” szemlélet uralkodik.⁴⁴ Ebből az írásmódból adódik az is, hogy a monográfiák az esemény egyenlő kvantitatív adat elv alapján hatalmas mennyiségű adatot, számos statisztikai táblázatot fognak össze, így a kötetek roppant terjedelmeivel az adott település „súlyát”, azaz (vélt) jelentőségét képesek reprezentálni.⁴⁵ Másként megfogalmazva ez az írásmód azt jelenti, hogy a generalizált történeteket összefogó monográfiáknak az adott település jelen, illetve jövőbeli fejlődésének megtestesítése a feladatuk.⁴⁶  Az így teremtett egyvonalú történelem lényegében azt az új hallgatólagos társadalmi szerződést szolgálta, amely igyekezett a konszolidáció érdekében az 1960-as, 1970-es években – jelen esetben – a helyi múltak, félmúltak, emlékezetek sokrétű kuszaságának bolygatatlansága helyett a hétköznapok biztonságát nyújtani.⁴⁷

A helytörténeti kötetek tematikai felépítésében a vidéki életmód, gazdálkodási szerkezet bemutatására legalkalmasabb tudományként a néprajzkutatók fejezetei is kiemelt helyet kaptak. A magyar néprajz historiográfiája több önálló kötetben, könyvfejezetben foglalta már össze az 1945 utáni korszak kutatásainak irányait, a „helytörténeti mozgalom” keretében alkotott monográfiák etnográfiai részeinek jellegzetességeit.⁴⁸ Amint a történeti fejezeteket, úgy a néprajzi írásmódot is alapvetően az adatfeltárás és -közlés igénye, valamint a lokális életmód minél részletesebb, aprólékos leírásának követelménye jellemezte. Jóllehet a kádári korszakban a nyugati szakirodalom akadálymentesen elérhető volt a néprajzi kutatóintézetekben⁴⁹, a lokális társadalom kulturális folyamatait, közösségi viszonyait elméleti szinten megközelítő tanulmányok nem készültek ezen időszak helytörténeti tanulmányai között. A néprajzi tudománytörténet összetett folyamatait feltárni igyekvő írások árnyaltan elemezték – Ortutay Gyula (1911–1978) a korszakot meghatározó programadó beszédétől Fél Edit (1910–1988) és Hofer Tamás (1929–2016) magyar nyelven meg sem jelentethetett átányi kutatásain át egészen az 1989/90-es fordulatig – a néprajzi gondolat alakulását, a társadalomtörténeti nézőpont érvényesülésének lehetőségeit, a szakma elméleti felkészültségét.⁵⁰ A helytörténetírás keretében elkészült dolgozatokat alapvetően a gazdálkodáscentrikusság, a termeléssel kapcsolatos életmód minél részletesebb, a helyszínen, klasszikus terepmunkával elért adatgazdag bemutatása jellemzi. A korszak helytörténetírás kereteiben született néprajzi köteteit, tanulmányait – a nagy volumenű munkák elismerése mellett – Szilágyi Miklós korai (1984-es), az elméleti megalapozottság hiányát, a történeti fejezetekhez hasonló sematikus látásmódot számon kérő kritikájánál ma sem tudnánk találóbban értékelni: „a) A tények puszta felsorolásával, a kronológiai rend megkívánta csoportosításával, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a falu története az országosnak a tükröződése csupán. A meghatározó – esetenként azonban erősen vulgarizált! – törvényszerűségekhez keres tehát helyi adalékokat, s ha nem egyértelműen igazoló tényekre bukkan, vagy elhallgatja azokat, vagy szubjektív okokra hivatkozva – mentegetődzik. Nem véletlen így az sem, hogy a bonyolultabb társadalmi struktúrájú városokról, nagyközségekről sokkalta több feldolgozás készült, mint a homogénebb apró falvakról, a bonyolultabb struktúrák ugyanis több lehetőséget kínálnak az általánossal egy irányú mozgásfolyamatot hordozó elemek megtalálására. b) Előnyben részesíti napjaink társadalmi-politikai állapotának logikai előzményeit: a szocialista mozgalmak történetét és a felszabadulás utáni fejlődést, még akkor is, ha a szocialista mozgalmakról szólva periférikus jelentőségű tényeket kell túlhangsúlyoznia, s akkor is, ha a felszabadulás utáni fejlődés – olykor korlátozott fejlődés! – nem elsősorban a helyi társadalmi-gazdasági összetevőkből, sokkal inkább az országos (vagy megyei, járási) döntésmechanizmusból lenne megérthető. Nem véletlen tehát az sem, hogy a »van mivel büszkélkednünk« tartalmú bemutatások vagy igazolnak a kétségbevonhatatlan tényekkel, vagy befolyásolni törekszenek a magasabb döntéseket, mondván: »Mi is megérdemelnénk  a hatékonyabb támogatást.«”⁵¹

A kritika tulajdonképpen azt az uralkodó szemléletet veszi górcső alá, amely a népi kultúrát közösségi tudásként feltételezi. Ennek megfelelően a tradicionális műveltség bemutatását oly módon várja el, amely segíti az új, az egyenlőségen alapuló helyi társadalmak megteremtését.⁵² „A népi kultúra azon összetevői, melyek a közösségek külső beavatkozás elleni védelmét segítették és a szolidaritás, illetve a közösség tagjai közti egyenlőség elvének alapjait jelentették, hatásos eszközöket nyújtottak ahhoz is, hogy ellenőrizni, és kirekeszteni lehessen a hétköznapoktól eltérő magatartást, illetve különbséget.”⁵³

A korszak uralkodó ideológiájában az írás, a műveltség, vagy legalábbis a műveltség reprezentációja kiemelt helyet foglalt el az új világ rendjében. A szocialista narratívumok, világmagyarázatok részben a letűnt társadalmi rend korrekcióját hajtották végre, részben pedig megfogalmazták a haladó, az egzakt tudományos műveltség talaján álló felvilágosult embertípus ideáját. Jóllehet ez a gondolat a huszadik század második felének egypárti berendezkedésű országaiban igen gyorsan kiüresedett⁵⁴, az írás, a „Könyv”, a leírt szó ereje, azaz a társadalmi célok megvalósítását alátámasztó cselekvő írás gondolata⁵⁵, ennek megfelelően a település múltra támaszkodó, de a mát és a jövőt uraló „fejlődő erejének” feltárása, bemutatása a Kádár-kor helyi szinten is megkérdőjelezhetetlen, legitim része volt.⁵⁶

A helytörténetírás tudatos vagy tudattalan intenciói, a korban meg nem írhatott hiánytörténetei, a kötetek által közvetített világlátás, a munkák közösségi szervezése csupán kiragadott szálai a Kádár-kor bonyolult szellemi rendszerének. E tudások felhasználása, felügyelete, folyamatos termelése a lokalitás fogalmának az uralkodó rendhez igazodó, új – minden helyi szín ellenére – alapvetően mégis az országos történeti narratívához igazodó értelmezését (sőt a megteremtését) szolgálta.

[1]  Szilágyi 1984a: 118.

[2]  Kósa 2001: 226.

[3]  Fabian 2008: 21–38.

[4]  Drubig 2010: 271.

[5]  Fabian 2010: 117–123.

[6]  Drubig 2010: 273.

[7]  2014. (1983); Lajos 2016: 830–851.; Lásd ehhez még a Replika 90–91. (2015/1–2.) Belépés jelszóval! Online világok és kutatási módszereik című blokkjának írásait; Bonz 2016: 19–36.

[8]  Eisch–Hamm (Hrsg.) 2001.

[9]  Keszeg 2011: 187.

[10]  Castel 1998: 64–75.; Gyáni 2000a: 100–101. Lásd ehhez még Foucault 2001: 101–173.

[11]  György–Kiss–Monok (szerk.) 2005.

[12]  Lásd ehhez Gyáni 2000b: 128–144., különösen: 136–137.; Gyáni 2000c: 145–160.

[13]  Keszeg 2014: 57.; szintézisként: Keszeg 2008.

[14]  Lásd a 2. jegyzetet. A megyei múzeumi hálózatban folyó korszakbeli néprajzi kutatásokról: Selmeczi Kovács–Szabó (szerk.) 1989.

[15]  A népiségtörténet-írás kritikai elemzését, ideológiai feltöltődésének folyamatának árnyalt bemutatását lásd Erős 2013: 33–62. Lásd még ehhez a 46. jegyzetet.

[16]  A tanulmány írásához felhasznált helytörténeti kötetek: Nagy Gyula (szerk.) 1965 Orosháza néprajza. Orosháza, k. n; Nagy Gyula (szerk.) 1965 Orosháza története. Orosháza, k. n; Rácz István (szerk.) 1973 Hajdúnánás története. Hajdúnánás; Sárközi Zoltán–Sándor István 1973 Mezőkövesd város monográfiája. h. n, k. n.; Szabó Ferenc 1973 Mezőberény története 1. Mezőberény, Mezőberény Nagyközség Tanácsa; Szabó Ferenc (szerk.) 1973 Mezőberény története 2. Mezőberény, Mezőberény Nagyközség Tanácsa; Szabó Ferenc (szerk.) 1973 Vésztő története. Vésztő, Nagyközségi Tanács; Varga Ádám–Boda Ferenc 1973 Mözs község története. Szekszárd, Új Élet Termelőszövetkezet; Iványosi-Szabó Tibor 1975 Bács-Kiskun megye múltjából I. (Bács-Kiskun Megyei Levéltár Kiadványai II.) Kecskemét; Soós Imre 1975 Heves megye községei 1867-ig. Eger, Heves megyei Levéltár; Juhász Antal 1976 Tanulmányok Kistelek történetéből és népéletéből. Kistelek Nagyközség Tanácsa; Szabó Ferenc 1977 Gyomai tanulmányok. Gyoma, Gyoma Nagyközség Tanácsa; Gaál József 1978 Dévaványa nagyközség története. Dévaványa, Dévaványa Nagyközség Tanácsa; Horváth Ferenc (szerk.) 1978 Sárvár monográfiája. Szombathely, Sárvár Város Tanácsa; id. Juhász Antal 1978 Sándorfalva története és népélete. Sándorfalva Nagyközség Tanácsa; Iványosi-Szabó Tibor 1979 Bács-Kiskun megye múltjából II. (Bács-Kiskun Megyei Levéltár Kiadványai IV.) Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár; Miklya Jenő–Szabó Ferenc (szerk.) 1979 Szeghalom. Történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok. Szeghalom, Szeghalom Község Tanácsa; Balassa Iván (szerk.) 1980 Alsónémedi története és néprajza. Alsónémedi, Alsónémedi Községi Tanács VB; Tóth József (szerk.) 1980 Mezőberény, a helyét kereső kisváros. Békéscsaba, A Békés Megyei Tanács V.B. Tudományos Koordinációs Szakbizottsága és Mezőberény Nagyközségi Tanács Kiadványa; Ikvai Nándor (szerk.) 1982 Cegléd története. (Studia Comitatensia 11.) Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága; Bárth János (szerk.) 1984 Kecel története és néprajza. Kecel, Kecel Nagyközség Tanácsa; Ikvai Nándor (szerk.) 1985 Tápió mente néprajza. (Studia Comitatensia 16.) Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága

[17]  Keszeg 2008: 92–94.

[18]  Gyáni 2007: 187–207.

[19]  Vésztő története, 1973, 304.

[20]  Hajdúnánás története, 1973: 9., 18. [21]  Mezőberény története I. 1973: 5.

[22]  Irányelvek: Pach Zsigmond 1982: 11–20,; Vitányi 1982: 295–306.

[23]  Kistelek, 1976: 11–12.

[24]  Cegléd története, 1982: 5.

[25]  Dévaványa… 1978: 5.

[26]  Orosháza története, 1965: 17.

[27]  Alsónémedi története…. 1980: 5. – Az Alsónémedi története kötethez írt tanácselnöki előszó szinte összegzi a helytörténet-írás „országos programjának” legfőbb célkitűzéseit.

[28]  Biró 1993: 37–56.

[29]  A nyelvhasználatáról már a korban is (!) kritikai éllel: Fónagy–Soltész 1954; Grétsy 1960: 68–73. – továbbá: Riceour 1998: 124–136.; Szabó 1998: 310–339.; Kertész 2001: 274–297.; Tóth (szerk.) 2006. (Hatalom és nyelv fejezet írásai 89–207.); Jobst 2009: 433–446. Legfrissebb műként a korszak nyelvhasználatáról árnyalt antropológiai elemzésként lásd György 2016.

[30]  György 2005: 46.

[31]  Az egységes szerkezet nem csupán a település bemutatásának tudományági sorrendjére vonatkozik (a geológiai/geográfiai környezetet leíró felvezető írások, majd a történelem és a néprajz fejezetei), hanem a korszakolás, illetve az egyes időszakok belső, a népesedésre, gazdálkodási formákra irányuló írásainak tagolása is egységes keretekben mozog.

[32]  Appaduraj 2001: 3–31.; Szijártó 2008; Keszei 2015: 11–16.

[33]  Nora 2010: 20–22.; Gyáni 2007b: 89–110.

[34]  György 2005: 67.

[35]  Erős 1992: 99.

[36]  Erős 1992: 97.

[37]  Kecel története… 1984: 6.

[38]  A honismereti mozgalom történetét lásd Halász 2015: 9–84.

[39]  Szabó 1998: 97–126.

[40] Assman 2006: 217–234.

[41] György 2005: 47.

[42] A társadalomtörténet művelésének korszakbeli lehetőségeiről/ lehetetlenségéről lásd Csíki–Halmos–Tóth 2003: 208–240.

[43] E személetről („valóság” pozitivista kutatása) mint „posztideologikus” útról: Takács 2012: 100.

[44] Itt köszönöm meg Csíki Tamás történésznek a fenti frappáns mondatát és a témakörben folyatott remek beszélgetéseket.

[45] Például Kecel: 1215 o., Orosháza I–II: 1750 o.; Mezőberény I–II: 1006 o.; Mözs: 504 o.; Mezőkövesd: 796 o. – Az is igaz viszont, hogy  az aprólékos munkálatoknak köszönhetően a vizsgált településeken a róluk szóló kötetek tulajdonképpen egyfajta, a polcról könnyen levehető és jól használható helyi levél- és adat- ás statisztikai tárként is szolgálnak.

[46] Kortörténeti források azok a fejezetek is, amelyek több kötetben magukat a lezajlott kutatások célját, illetve történetét mutatják be, s amelyek – a kutatói felkészültségek eltérése ellenére – a munkák közösségi jellegének, illetve egységes szemléletének fontosságát hangsúlyozzák. – Vésztő története. 1973: 545–547.; Kecel… 1984: 1203–1211.

[47] A korszakról lásd Rainer M. 2011: 95–214.; Rainer M. (szerk.) 2004. Jóllehet a helytörténetírás fontosságát a két világháború között kibontakozó népiségtörténet vetette markánsan fel, illetve az iskola új forráscsoportok bevonását szorgalmazta a lokális kutatásokba – amint arról fentebb szó volt –, 1945 után folytonosság nélkül megszűnt. Ám ez nem jelenti azt, hogy a népiségtörténet keretében kidolgozott módszertan, a helyi adattárak (pl. dűlőnevek, birtokrendezési iratok, telekkönyvek, térképek, családi levéltárak iratai, anyakönyvek, olvasóköri naplók) jelentőségének felismerése (lásd ehhez Csíki 2003: 93–110.), és az ebből adódó feldolgozása ne vált volna a Kádár-kor történetírásának részévé. A helytörténeti tanulmányok tudományos súlyát tehát az adatgazdagságuk, alaposságuk, a minél részletesebb, feltáró apró tény számbavétele és így jelentős (leíró) terjedelme adta meg. Ha erről a pontról még tovább lépünk, az is belátható, hogy egy-egy ilyen tanulmány elkészítése komoly munkát s egyben időigényes feladatot is jelentett a múzeumi szakemberek számára. Annyira szűkek voltak ezekben az évtizedekben a megyei tudományos kutatás lehetőségei, hogy részben kényszerből, részben tudatos hatalmi programként, de tulajdonképpen lekötötték, megvalósítandó feladathoz rendelték a szellemi erőket. Erdélyben viszont a magyarországi viszonyokkal éppen ellenkező volt a helyzet. Helytörténeti kutatások egyszerűen nem folyhattak. A dák-római kontinuitáselmélet megszilárdítása miatt a történelem egyszerűen politikai felügyelet alá került. Romániában 1950-ben elnöki rendelettel elvették a parókiák anyakönyveit; a helytörténetírás forrás nélkül maradt. – Itt köszönöm meg Selmeczi Kovács Attila a tárgykörben velem folytatott igen érdekfeszítő beszélgetését, Keszeg Vilmos nagyszerű leveleit, valamint Biczó Gábor ismeretelméleti tudásomat tágító segítségét, lektori munkáját.

[48] Szintézisként lásd Kósa 2001: 198–248.; Paládi-Kovács 2011: 97–111.

[49] Gunda Béla (1911–1994) nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy akár személyes kapcsolatai, pozíciója révén a Néprajzi Intézetbe beérkezzenek a legfontosabb, a „vasfüggönyön túli” néprajzi művek, illetve cserekapcsolatok kialakításával járjanak a nyugati folyóiratok, legyen szó akár az amerikai Anhropological Papers (1955-től) vagy az olasz Lares (1962-től) évfolyamairól. Az 1970-es években  a debreceni intézetbe – teljesebb vagy csonkább évfolyamokkal – több mint száz néprajzi, antropológiai vagy kultúrtörténeti folyóirat érkezett a világ minden tájáról. – Itt köszönöm meg Dombi Mária könyvtáros összesítő munkáját.

[50] A 49. jegyzet mellett lásd még Szabó 1993; Sárkány 2000: 29–66.  Az átányi kutatások publikálási hátteréről lásd Granasztói–Pozsgai 2010: 11–20.; Buksz, 1998. őszi szám tematikus blokkját (303–328.)

[51] Szilágyi 1984b: 115. – kiemelések az eredetiben. A kritika  a helytörténetírásban érvényesülő fő tendenciákat értékeli. A kutatói felkészültség és érzékenység egy-egy résztéma feldolgozásával máig maradandót tudott mégis a szorító keretek között is alkotni. Lásd ehhez Keményfi 2003: 588–590., v. ö. Gyáni 1990_ 3–7.

[52] Lásd ehhez az ideológiai megalapozást: Vitányi 1981: 45–49.

[53] Apor 2008: 37.

[54] „… semmiben nem hinni, s igen sokat elérni, ez volt a boldogság ígérete.” György 2005: 51.

[55] Roland Barthes íráselméleti rendszerére támaszkodva az ún. szocialista rendszerekben uralkodó írásmódokról esettanulmányként lásd Keszeg 2016: 418–435.

[56] Ujváry Zoltán a helytörténeti néprajzi kutatásokkal kapcsolatban gyakran mondta, hogy voltak olyan községi tanácsok, amelyek akár közüzemi fejlesztéseket halasztottak el annak érdekében, hogy inkább elkészüljön a településüket bemutató reprezentatív monográfia. – A tanulmány az NKFIH K115886 sz. pályázat támogatásával készült.

Irodalom

Apor Péter: A mindennapi élet öröme. In: Horváth Sándor (szerk.): Mindennapok a Rákosi és Kádár korában. 13–49. Budapest: Nyitott Műhely, 2008

Appaduraj, Arjun: A lokalitás teremtése. Regio. 12. 3. 3–31., 2001

Assmann, Aleida: Der lange Schatten der Vergangenheit. München, C. H. Beck, 2006

Biró A. Zoltán: Centralizált hatalmi beszédmód. In: Antropológiai Műhely 2. Csíkszereda: KAM, 37–56., 1993

Bonz, Jochen: Subjektivität als intersubjektives Datum im ethnografischen Feldforschungsprozess. Zeitschrift für Volkskunde. 112. 1. 19–36., 2016

Castel, Robert: „Problematizáció” és történelemolvasat. Szociológiai Figyelő (1998) 1–2., 64–75.

Csíki Tamás: Társadalomábrázolások és értelmezések a magyar történeti szakirodalomban (1945-ig). Debrecen: DE Néprajzi Tanszék, 2003

Csíki Tamás–Halmos Károly–Tóth Árpád: A magyar társadalomtörténet-írás története a kezdetektől napjainkig. In: Bódy Zsombor–Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 208–240. Budapest, Osiris, 2003

Drubig, Roland: Fabian Johannes: Ethnograpy as Commentary. Anthropos 105. (2010) 1., 271–273.

Eisch, Katharina–Hamm, Marion (Hrsg.): Die Poesie des Feldes. Beiträge  zur ethnographischen Kulturanalyse. Tübingen: Tübinger Vereinigung für Volkskunde, 2001

Erős Ferenc: A kollektív emlékezetről. Café Bábel. 3–4. 97–102, 1992

Erős Vilmos: Utak a népiségtörténethez: Mályusz Elemér és Szabó István. Századok. 147. 1. (2013) 33–62.

Fabian, Johannes: Ethnography as Commentary. Durham & London, Duke University Press, 2008 Fabian, Johannes: Time & the Other. New York, Columbia University Press, 2014 (1983)

Foucault, Michel: A tudás archeológiája. Budapest: Atlantisz, 2001

Granasztói Péter–Pozsgai Péter: A „Korrekt parasztok” hazatérése.  In: Fél Edit–Hofer Tamás: „Mi, korrekt parasztok”. Hagyományos élet Átányon. 11–20. Budapest, Korall, 2010

Gyáni Gábor: A helytörténetírás jelentőségéről. Honismeret, XVIII. 1. 3–7. 1990

Gyáni Gábor: A napló mint társadalomtörténeti forrás. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. 145–160. Budapest: Napvilág Kiadó, 2000a

Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history. In: Uo. 128–144., 2000b Gyáni Gábor: A megtapasztalt és elbeszélt múlt. In: Gyáni Gábor: Relatív történelem. 187–207. Budapest: Tripotex, 2007a

Gyáni Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás.  In: Uo. 187–207., 2007b

György Péter–Kiss Barbara–Monok István (szerk.): Kulturális örökség – társadalmi képzelet. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár, Akadémiai Kiadó, BME–GTK Szociológia és Kommunikáció Tanszék Média Oktató és Kutató Központ, 2005

György Péter: Kádár köpönyege. In: György Péter: Kádár köpönyege. 13–77. Budapest, Magvető, 2005

György Péter: Az ismeretlen nyelv. Budapest, Magvető, 2016

Halász Péter: Hol ér véget a múlt…? Budapest, Honismereti Szövetség, 2014

Jobst Ágnes: A HARC metafora szerepe az ’50-es évek politikai köznyelvében. Magyar Nyelvőr, 133. 4. 433–446, 2009

Keményfi Róbert: Társadalomtörténet és néprajz. In: Bódy Zsombor– Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 573–595. Budapest, Osiris, 2003

Kertész Imre: A száműzött nyelv. In: Kertész Imre: A száműzött nyelv.  274–297. Budapest, Magvető, 2001

Keszeg Vilmos: Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár: KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, 2008

Keszeg Vilmos: Gasztronómia és emlékezet. Erdélyi Múzeum 73. (2011)  177–188.

Keszeg Vilmos: A mindennapi élet mint a tudomány kontextusa.  In: Bódi Jenő–Maksa Gyula–Szijártó Zsolt (szerk.): A mindennapi élet mint téma & mint keret. Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs, 56–66., 2014

Keszeg Vilmos: Kollektivizálás és írás. In: Nagy Éva–Keményfi Róbert– Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté (szerk.): Diptichon. 418–435. Debrecen, DE Néprajzi Tanszék, 2016

Keszei András: Hely, identitás, emlékezet. In: Keszei András–Bögre Zsuzsanna (szerk.): Hely, identitás, emlékezet. 11–16. Budapest, L’Harmattan, 2015

Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest, Osiris, 2001 Lajos Veronika: Internet és etnográfiai jelenkorkutatás. In: Nagy Éva– Keményfi Róbert–Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté (szerk.): Diptichon. 830–851. Debrecen, DE Néprajzi Tanszék, 2016

Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. Budapest, Napvilág Kiadó

Pach Zsigmond Pál: Szocialista megújulás és a társadalomtudományok. In: Vass Henrik (szerk.): Válság és megújulás. 11–20. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1981

Paládi-Kovács Attila: A magyar etnográfia tudománytörténete. In: PaládiKovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz I. 1., 39–125. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011

Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. Budapest, 1956-os Intézet– L’ Harmattan, 2011

Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Budapest, 1956-os Intézet, 2004

Riceour, Paul: Erőszak és nyelv. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. 124–136. Budapest, Jószöveg Műhely, 1998

Sárkány Mihály: A társadalomnéprajzi kutatás hazai története. In: PaládiKovács Attila (főszerk.): Társadalom. Magyar Néprajz VIII. 29–66. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000

Selmeczi Kovács Attila–Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest–Szolnok: k. n., 1989 Szabó László: Társadalomnéprajz. Debrecen, Ethnica Kiadó, 1993

Szabó Márton: Diszkurzív térben. Budapest, Scientia Humana, 1998

Szijártó Zsolt: A hely hatalma: lokális szcénák – globális folyamatok. Budapest, Gondolat, 2008

Szilágyi Miklós: Helyi kiadású helytörténeti monográfiák 1970–1981. Ethnographia, XCV.1. 118–132. 1984a

Szilágyi Miklós: Az agrártörténet, a társadalomtörténet és a néprajz összefüggései a helyi kiadványokban. Ethnographia, XCV. 1. 114–117. 1984b

Takács Ádám: A történetírás ideológiai funkciói Magyarországon az 1960as és az 1970-es években. In: Erős Vilmos–Takács Ádám (szerk.): Tudomány és ideológia között. 92–101. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2012

Tóth Szergej (szerk.): Hatalom. Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2006

Vitányi Iván: A népművészet szerepe ma. In: Bodor Ferenc (szerk.)–Albert Zsuzsanna (terv.): Nomád nemzedék. 45–49. Budapest: Népművelési Intézet, 1981

Vitányi Iván: Szellemi életünk fejlődésének tendenciái. In: Vass Henrik (szerk.): Válság és megújulás. 295–306. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1982