Szükség van-e Magyarországon önálló építészeti múzeumra, ha igen, mit gyűjtsön, és hogyan mutassa be az anyagát?

Ahogyan azt már többször ígértük, a MúzeumCafé fontos feladatának tartja, hogy teret adjon az utóbbi idők legnagyobb hazai múzeumi beruházása, a budapesti 56-osok terére elképzelt új „múzeumi negyed” megvalósulása körül kialakuló, bármilyen alapállásból megfogalmazott véleményeknek. Az ezzel kapcsolatban nyilvánosságot kapott ötletek között már eddig is többször elhangzott, hogy az esetlegesen majd ide kerülő kiállítási intézmények között adott esetben helye lehetne a papíron ugyan évek óta létező, ám megalapítása óta sem saját épülettel, sem bármiféle állandó kiállítással nem rendelkező Magyar Építészeti Múzeumnak is. Annál is inkább, hiszen ennek az ily módon meglehetősen sajátságos „helyzetű” múzeumnak ha épülete és kiállítása nincs is, egyvalamije azonban van: gyűjteménye. Hiszen a hazai építészet történetének dokumentumai ugyanúgy megőrzésre – és aztán majd a minden múzeum alapvető hármas feladatának megfelelően tudományos feldolgozásra és konzerválásra, illetve a nagyközönség számára szolgáló bemutatásra – érdemesek, mint tárgyi kultúránk bármilyen más emlékei. Vagyis a hazai építészszakmának, az építészet történetével foglalkozó kutatóknak, a régebbi és a kortárs építészet értékeinek megőrzésében érdekelt valamennyi érintettnek és nem utolsósorban az építészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is alapvető érdeke (lenne), hogy végre-valahára méltó épületet, működési feltételeket kapjon már eddig is meglévő gyűjteménye elhelyezésére, feldolgozására és bemutatására a Magyar Építészeti Múzeum. Hogy ez aztán majd végül tényleg a majdani „múzeumi negyedbe” kerül-e, vagy esetleg máshová, az másodlagos kérdés; mi mostani körkérdésünkben először inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy a szakemberek mit mondnak egyáltalán magáról az intézményről.

Ritoók Pál művészettörténész, KÖH, Magyar Építészeti Múzeum

A kérdés első felére könnyű röviden válaszolni: természetesen nagyon nagy szükség van Magyarországon egy önálló építészeti múzeumra. Már csak azért is, hiszen minden magas kultúrájú ország előbb vagy utóbb létrehozta a maga építészeti múzeumát vagy építészeti központját. Némelyek még a 19. században megalapozták a gyűjteményüket valamilyen szakmai szervezet vagy oktatási intézmény részeként, máshol a közelmúltban jöttek létre, többnyire valamilyen régebbi gyűjteménymag köré szervezve.

A kérdés második felére adandó választ több részre kell bontani.

Az 1968-ban – akkori nevén az Országos Műemléki Felügyelőségen belül – alapított hazai építészeti gyűjteményt az OMF, majd annak mindenkori jogutódai tartotta, illetve mint ilyen jelenleg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tartja fenn. A KÖH egyértelműen örülne, ha az Építészeti Múzeum is helyet kapna a létrehozandó új budapesti, városligeti múzeumi együttesben. Ezért a hivatal elnökének jelölése alapján a KÖH-öt én képviselem a Baán László kormánybiztos által az Építészeti Múzeumnak a múzeumi negyedben történő esetleges elhelyezésére vonatkozó koncepció kidolgozására létrehozott munkacsoportban. Nagy örömmel veszek részt ebben a munkában.

Az építészeti múzeum 1975-ben kapott ma is érvényben lévő működési engedélyt országos gyűjtőkörű szakmúzeum besorolással. A múzeumnak azonban alapítása óta nincs önálló épülete, állandó kiállítása, és nincsenek közművelődési programjai. Ezzel szemben jelentősen gyarapította gyűjteményét, számos hazai és külföldi kiállítást rendezett, kiadványokat jelentetett meg. 2012. január 1-jétől a múzeum a KÖH tudományos főosztályának egyik gyűjteménye lett, ahol a KÖH számára előírt létszámcsökkentés után jelenleg egy főállású gyűjteményvezető művészettörténész, egy félállású művészettörténész és egy félállású restaurátor dolgozik. A gyűjteményt két helyszínen tároljuk: Óbudán a Mókus utcában, egy 1800 körül épült egykori lakóházban, ahol az anyagnak mintegy egyharmada van, és egy XI. kerületi ipari területen található raktárépületben. A következő másfél évben az óbudai épületben található anyagot is át kell majd költöztetni Albertfalvára. Ami azonban ennél sokkal fontosabb feladat: a gyűjtemény rendezése, az állagmegőrzés feltételeinek biztosítása, a múzeumi előírásoknak megfelelő gyűjteménykezelés kialakítása.

A múzeum a mostani személyi feltételek és tárgyi körülmények között csak nagyon alacsony szinten tud megfelelni az építészet iránt érdeklődők igényeinek. Tehát a jelenlegi helyzethez képest a leendő múzeumi negyed terve sohasem látott lehetőséget kínál az Építészeti Múzeum intézményének és funkcióinak megújítására.

Működési engedélyünk a múzeum gyűjtőkörét az alábbiakban határozta meg: építészeti és építészettörténeti emlékek, ami alatt elsősorban magyarországi, illetve magyar vonatkozású tervrajzokat, rajzokat, modelleket, festményeket, fényképeket, mozgóképeket és hanganyagokat, szövegeket, szakkönyveket és folyóiratokat, mintalapokat, rajzeszközöket és egyéb tárgyi dokumentumokat, épülettartozékokat kell érteni. (A 18. és 19. század jelentős építészhagyatékai és tervgyűjteményei, ha fennmaradtak egyáltalán, akkor a múzeum alapítása idején már valamelyik közgyűjteményben voltak. Ebből következik, hogy az Építészeti Múzeum többnyire olyan anyagokat tudott begyűjteni, amelyek zöme a 19. század második felénél nem régebbi.) A gyűjtemény fő erőssége olyan építészek, belsőépítészek és építészeti fotósok hagyatéka, akik már a két világháború közötti időszakban is jelentős műveket alkottak, de munkásságuk az 1945 utáni évekre is átnyúlik. (Erre jó példa Dávid Károly alakja, akiről a HAP Galériával való együttműködés keretében a nyár végén fogunk kiállítást rendezni. Két főművét túlzás nélkül szinte mindenki ismeri, még akkor is, ha a tervezőt nem tudja megnevezni. Az egyik a ferihegyi egyes terminál, a másik a Népstadion, amelyet építészeti értékein túl elhelyezkedése, mérete és az események, amelyeknek helyet adott, a 20. század egyik legismertebb magyarországi épületévé avatják. Ugyanide sorolható a pasaréti téri ferences templomot és a Műegyetem R épületét tervező Rimanóczy Gyula, akinek munkásságáról hamarosan könyv jelenik meg.) A rendszerváltás után a nagy tervezővállalatok tervtárait részben privatizálták, így egy részük megmaradt, de a többi mára sajnos veszendőbe ment. Jó lenne, ha ezekből minél többet meg lehetne menteni az utókornak. Sajnos elenyésző a közelmúlt építészetére vonatkozó anyagunk, pedig például a magyar organikus építészet nemcsak hazai vonatkozásban jelentős. Ennek az irányzatnak fő alakja, a tavaly elhunyt Makovecz Imre művei ismét rátették Magyarországot a világ építészeti térképére, ennek ellenére mégsem őrzünk tőle terveket, mert amikor annak idején kértünk tőle, úgy gondolta, „nem valók még az ő rajzai múzeumba”.

Olykor viszont az előbb említetteknél jóval régebbi, örökre elveszettnek hitt kincsek kerülnek elő leszármazottaktól vagy a műkereskedelemben, mint például egy 1800 körül keletkezett gazdag tervhagyaték vagy az 1900-as párizsi világkiállítás magyar szekciójához készült tervek egy része. Ilyenkor természetesen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ezek az értékek az Építészeti Múzeum gyűjteményét gazdagítsák. Sok múlhat azon, hogy van-e pénze a múzeumnak műtárgyvásárlásra. Máskor a nekünk ingyen felajánlott tárgyak, főleg az épülettartozékok mérete vagy állapota miatt kell nemet mondanunk.

Az Építészeti Múzeum jövőbeli koncepciójának fontos szakmai szervezetekkel, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Építőművészek Szövetsége, a Magyar Építész Kamara, a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kara, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézete képviselőivel való megalkotása azzal az előnnyel jár, hogy számos szempontot lehet megfontolni, és konszenzusra törekedve széles szakmai támogatás születhet.

A távlati cél az építészet társadalmi beágyazottságának megteremtése, fontosságának elismertetése mind a hétköznapi ember, mind a szakmabeliek számára. A nemzeti identitásunkat alapjaiban meghatározó hazai épített környezetet kell megismertetni, átalakulási mechanizmusait érthetővé tenni a látogató számára. A klasszikus múzeumi célcsoportok közül kiemelkedően fontos a gyerekek és a fiatal felnőttek megszólítása, ezért a múzeum szoros kapcsolatot épít ki a különféle szintű oktatási intézményekkel, de múzeumpedagógiai programjai a felnőttekhez is szólnak. Ezek legközvetlenebb módja magukkal az épületekkel való megismerkedés, ezért a múzeum építészeti séták szervezője és kiindulópontja.

Az építészet alapeszközei közé tartozik a tér, a teret határoló építőanyagok, az épületszerkezetek és az azokra kerülő díszítmények, azaz az ornamentika. Ezért egy ideális építészeti múzeum a neki helyet adó épület adta lehetőségeken belül élményszerűen, szórakoztatva érzékelteti az építészet alapeszközét, magát a teret, annak dimenzióit, fajtáit és eltérő módokon való használatát az alkalmi hajléktól az állandó építményekig. Bemutatja az elemi építőanyagokat, azok tulajdonságait, a szerkezeteket és azok működését, az építészet összetettségét, interdiszciplináris jellegét. Ehhez hasonlóan lehetőleg minél interaktívabb módon és élményszerűen mutatja a tervezés, az alkotás folyamatát a skicctől a megvalósulásig.

A mi építészeti múzeumunk létrejötte óta gyűjti, megőrzi, lehetőségei szerint feldolgozza és kutathatóvá teszi a magyar építészet történetének egyes fejezeteit és nevesebb alkotóinak munkásságát, de állandó épület hiányában csak más intézményekben és csak időszaki kiállítások keretében tudja mindezt a közönség elé tárni. Ezért nagyon fontosak lennének a jövendőbeli múzeum kiállításai, amelyek az archívumokra alapozva zsinórmértékként mutatnák fel a múlt értékeit a kívülállók és a kortárs építészek számára. Az állandó kiállítás szemelvényekben mutatná be a magyarországi építészet ezeréves és bővebben a 19–20. századi történetét. Konkrét példákkal illusztrálná a magyar építészetnek az egyetemes kultúrába való illeszkedését és sajátos, egyedi vonásait, újításait. Egyazon kiállításban a laikus számára könnyen érthetően adná át az ismereteket, míg a szakmabeli elmélyültebb tudásra is szert tehetne, ami viszont már a téma előzetes ismeretét is feltételezi. A múzeumnak érzékenyen kellene reagálnia a kortárs hazai és nemzetközi építészet és városépítészet tendenciáira, a pályázatokra és egyéb eseményekre, és mindezt időszaki kiállítások, konferenciák, előadás-sorozatok és viták keretében kellene elérhetővé tennie a magyar közönség és szakma számára, vagyis a múzeum egyben Építészeti Központ is lenne, ami a fórum szerepét tölthetné be.

Nagy Ervin országos főépítész

Nagyon helyesnek látom a kormány „népművelő” szándékát, még inkább, hogy egy Építészeti Múzeum létrehozását tervezi. Az ilyenfajta kezdeményezéseket csak támogatni tudom. Mindezzel együtt átgondolásra javasolnám egy hatalmas méretű múzeumkomplexum mellett további kisebb bemutatóterek kialakítását is. Gondoljunk csak a londoni Sir John Soane Múzeumra! Ez gyakorlatilag a 18. század végén született építész lakóháza, amelyet halála után alakítottak át múzeummá. A mindössze háromszáz négyzetméteres ház minden részlete az építészetről szól: makettek, gipszöntvények, festmények mind-mind az egykori tulajdonos gyűjtőszenvedélyéről árulkodnak. A tárlat ingyenes, így mindenki számára elérhető, a bejutást kizárólag az épület előtt kígyózó sor nehezíti. Európában ez a megoldás nem újdonság, ilyen a többi között a brüsszeli Horta Múzeum, az amszterdami Rembrandt-ház vagy a hazai Medgyaszay Múzeum a Ménesi úton. Amikor azt mondom, hogy egyéb bemutatóterekre is szükség van, effajta megoldásokra gondolok. Több régi, nagy mesterek lakóteréből, házából kialakított kiállítóterekre. Átalakításra nem is nagyon volna szükség: minél inkább őrzi eredeti formáját, annál közvetlenebb hangon szólhat a közönséghez. Ily módon a nem szakmabeli látogató is komplex képet kapna az építészi munka természetéről, e hivatás nagyszerűségéről, egy adott mester gondolkodásmódjáról, munkamódszeréről.

Ezzel a megoldással az építészek, művészek személyiségét lehetne elsősorban bemutatni. Ilyen múzeum állíthatna emléket többek között Lechnernek, Árkaynak, Molnár Farkasnak, Reimholznak, Makovecznek; elszórva a városban, ami már önmagában is adhatná egy-egy tematikus séta lehetőségét.

Felmerül természetesen az archiváláshoz szükséges tér igénye is. Ezt egy külön, erre alkalmas épületben oldanám meg, vagy a múzeummá alakított lakóház nem használt helyiségeiben. Természetesen egy Építészeti Múzeum létesítése során – mint bármely más múzeum esetében is – ezt a feladatot is meg kell oldani az épületen belül.

Az a véleményem, hogy ha a cél a kultúra népszerűsítése, akkor meg kell adnunk a lehetőségét, hogy az többféleképpen jelenhessen meg a környezetünkben, az életünkben. A kultúrának van egy a tömegek befolyásolására alkalmas tulajdonsága, ugyanakkor nem szerencsés megmondani az embereknek, mit szeressenek, és mit ne, így ugyanis elveszhetnek a helyi értékek, identitások. Fontos lenne a kultúrát kivinnünk a múzeumokból, a bemutatótermekből!

Összefoglalva: helyeslem egy Építészeti Múzeum alapításának kezdeményezését, de más megoldásokat is támogatnék az eddig nyilvánosságot kapott elképzelések mellett.

Buzás Miklós építészmérnök, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főépítésze

Az elmúlt évtizedben a múzeumfogalom jelentős változáson ment keresztül. Korábban ez az intézmény a tudomány és a művészet szentélyének számított, de az utóbbi időben számos gyűjtemény munkatársai úgy gondolják, hogy nyitniuk kell a látogatók felé, mert ennek hiányában a múzeum – elidegenedve a környező valóságtól – nem tudja kiszolgálni a társadalmi igényeket. Az eddigi arisztokratikus magatartás helyett, vagy inkább mellett egy segítő, szolgáltató, a civil motivációra nagyobb hangsúlyt fektető intézménykép fogalmazódott meg. Ennek a folyamatnak a részeként Európa-szerte előtérbe kerültek a látogatóbarát tárlatok és az oktatás integrálása a kiállítási környezetbe. Lényegessé vált egyrészt az iskoláknak, mint a megismerés elsődleges formáit biztosító intézményeknek a bevonása, a gyűjtemények és az iskolák közötti partnerkapcsolatok kialakítása, másrészt az életkor kitolódásával, a munkaerő-piaci folyamatokkal, a szabadidő átstrukturálódásával összhangban az élethosszig tartó tanulás elősegítése. A múzeumok ilyen irányú törekvése nemcsak az önképzés támogatására terjed ki, hanem arra is, hogy a felhalmozott értékekkel a látogatókat szervezett módon ismertessék meg.

Ha az Építészeti Múzeumról gondolkodunk, különösen megfontolandónak érzem a változás végiggondolását, hiszen az építészet a maga valójában, alkotásaiban csak nagy területen, szabadtéri körülmények között mutatható be; történeti emlékeit őrzi a műemlékvédelem, részleteit bemutatják a kőtárak, mai megjelenési formáival pedig lakókörnyezetünkben szembesülhetünk. Az építészet talán leginkább az anyagba zárt művészet, csak az ideáltervek esetében válik el az építőmesterségtől és a gyakorlattól. Mi lehet akkor az, amit ilyen speciális módon múzeumi formában szeretnénk közkinccsé tenni, amiért érdemes ellátogatni ide, amivel másutt nem szembesülhetünk? Az Építészeti Múzeum feladata szerintem bemutatni a nem láthatót, azt a hátteret, ami az alkotásokban megjelenik, ami a létrejöttét segíti, sőt magát a tervező, építő embert. A laikusok többsége sokszor nincs tisztában azzal, mi rejtőzik a felületek mögött, mi az, amit a festés eltakar a szemük elől.

Aki már építkezett, látott mai építőanyagokat, meglepetéssel szembesülhetett a korábbi korok építőgyakorlatával. A környezettudatos, természetes anyagokon alapuló építészeti irányzatok újra ráirányították a figyelmet a hagyományos építészetre és annak elfeledett megoldásaira, nem azért, hogy szolgai módon lemásoljuk, hanem hogy továbbgondolva alkalmazzuk azokat a mai gyakorlatban. Szintén a háttérben marad az alkotó ember, a tervezés folyamata, az egyéniség. Számomra meghatározó élmény volt egyetemista koromban látni az autodidakta, német származású amerikai építész, Mies van der Rohe vázlatait, saját kezű rajzait, terveit. Az egyéniség mellett a közösségi, csapatmunka bemutatása is lényeges: mit talál ki az építész, mit tesznek hozzá a szerkesztők, a rajzolók, a szakági kollégák. Szintén érdekes végigkövetni, mi változik a megvalósulás közben. Nem feledkezhetünk meg az építészeti elméletekről, azok hatásairól sem. Mindezek alapján tehát bőven van mit bemutatni.

Alapjában egy közintézmény törekedjen arra, hogy mindenkihez szóljon, de fontosnak érzem, hogy előre meghatározzuk azt a célközönséget, amellyel közösen élő, lüktető szervezetet tudunk alkotni. Bármennyire is szűk réteg, én mégis elsődlegesnek a jelenlegi és leendő szakmagyakorlók körét emelném ki, a tervezőktől a mesteremberekig. A múzeum megnyilvánulásait úgy kell alakítani, hogy ez a sok mindenben differenciált tudású, érdeklődésű csoport minden egyes tagja megtalálja a számára értékes, a munkáját és az ismeretanyagát segítő kapaszkodópontot, érezze, hogy ez az intézmény neki szól.

A jelenlegi Magyar Építészeti Múzeum múltja miatt is fontosnak érzem megőrizni a kapcsolatot a műemlékvédelemmel, és nem elsősorban a hivatásszerűen ezzel foglalkozókra gondolok, hanem egy sokkal szélesebb rétegre. Mindazokra, akiket azzal áldott (vert?) meg a sors, hogy műemlék épületben élnek, azt birtokolják. Sőt talán még szélesebben értelmezve: mindenkire, aki tenni szeretne egy-egy régi épület, építészeti emlék fennmaradásáért. Számukra sokszor személyre szabott segítség szükséges, de vannak általánosnak mondható szabályok, módszerek, amelyek bemutatása közelebb viheti őket ahhoz, hogy a régi épületeket értékként kezeljék, a lebontás helyett a megőrzést válasszák egy-egy döntési szituációban.

A múzeum elsődleges publikációs formája a kiállítás. Napjainkban az épületeink gyors erkölcsi avulásával párhuzamosan megfigyelhető az állandó kiállítások élettartalmának rövidülése is. Ha lépést szeretnénk tartani a változó igényekkel, és a körülmények, pénzügyi lehetőségek is lehetővé teszik, öt-hét évente újra kell gondolnunk azokat. A mai világ projektszemléletéhez alkalmazkodva sokkal célravezetőbbnek tartom az előre átgondolt, több kiállítás láncolatából felépített kiállításfolyamok megtervezését, ahol az egyes időszaki tárlatokhoz vagy kiállításcsoportokhoz kapcsolódóan létrehozzák a másodlagos publikációs formákat is, vagyis konferenciákat szerveznek, kiadványokat jelentetnek meg, múzeumpedagógiai órákat tartanak. Fontosnak érzem a folyamatos kapcsolattartás lehetőségének biztosítását, klubszerű, rendszeres közösségi alkalmak megszervezését is. Ezen formák közül kiemelném a szakmai, akár szabadon választható kamarai, akár mesterképzések felvállalását, az élethosszig tartó tanulás lehetőségének szervezett formában történő megteremtését, a kihaló mesterségek felélesztésének segítését, az öntevékeny értékmentők szakmai támogatását.

Megfontolandónak érzem a leendő tárlatok továbbélésének biztosítását, gondolok itt a több helyszínen bemutatható vándorkiállításokra, illetve a virtuális megőrzésre: a kiállítások befejezése után azok anyagát jól dokumentált módon tenném elérhetővé az interneten, segítve ezzel minél többeknek a gyűjteménybe csábítását. A tárlatokban törekedni kell a személyes (interaktív módon személyre szabható) tartalom látványos megjelentetésére, ezzel is alkalmazkodva a közönség sokrétűségéhez. Továbbá az egyéni igények figyelembevétele alapot teremhet egy közösségi bázis életre hívására, ők a múzeum törzsközönségét jelenthetik, önkéntes munkával részt vehetnek az alakításában, és nem utolsósorban megteremtik az igényt a fennmaradásra és a további fejlődésre. Ezen az alapon lehet egy fenntartható fejlődésen alapuló, a kor igényeihez alkalmazkodni képes intézményt kialakítani.

Mindez rengeteg munka, de szerintem szükség van egy önállóan tevékenykedő Építészeti Múzeumra, amelyet elsődlegesen egy széles horizonton értelmezett szakmai emlék- és ismeretközponttá kell alakítani, ennek megfelelő széles gyűjtőkörrel a múlttól a jelenen át a jövő felé.

Finta Sándor, Budapest főépítésze

Az Európa vezető építészeti múzeumainak részvételével készített reprezentatív tanulmányt Dietmar Steiner, a bécsi Építészeti Központ (AzW) igazgatója, az Építészeti Múzeumok Nemzetközi Szövetségének (ICAM) elnöke így összegezte: a mai kor ideális építészeti múzeumának éves költségvetése hozzávetőlegesen hatmillió euró, amelynek nyolcvan százaléka közpénz, további húsz százaléka szponzoráció, valamint egyéb, például jegyeladásból, helyiségbérleti díjból származó bevétel. Az állandó dolgozók létszáma harminc fő, ami elegendő az archívum gondozására, a múzeumi mediációra, az oktatási, marketing- és adminisztrációs feladatokra, kiállítások és kapcsolódó események szervezésére, egyszóval az aktivitások teljes spektrumának lefedésére. Esetenként flexibilisen több teremre feloszthatóan összesen kétezer négyzetméter kiállítási alapterülettel rendelkezne az ideális építészeti múzeum.

Ezzel összefüggésben az elmúlt harminc év tapasztalata az, hogy az építészet, az épített örökség bemutatása, a kortárs építészeti folyamatok megjelenítése felé egyre nagyobb figyelem fordul. Az Art Newspaper kasszasiker-kiállításokról közölt éves látogatóstatisztikája szerint az Építészet és Dizájn kategória tízes listájának élén két egymást követő évben is a MoMA szerepelt Ron Arad (347.995 látogató) és a Bauhaus 1919–1933 (397.101 látogató) kiállításaival. A Kortárs Építészeti Központnak a Műcsarnokban megrendezett II. Nemzetközi Építészeti Makettfesztiválján (lásd: MúzeumCafé 21. – A szerk.) annyian fordultak meg egyetlen hétvége alatt, mint máskor ugyanitt egy átlagos hónapban. Természetesen az építészeti múzeumok jövőjének kérdését nem elsősorban a látogatószám – mint az örök növekedésre állított társadalmunkban mostanra a minőség egyetlen feltétele – kellene meghatározza…

Az építészeti múzeumok társadalmilag fontos szerepe megkérdőjelezhetetlen, annál is inkább, hiszen egy mai építészeti múzeum vagy központ feladata nem egyszerűen a konzervatív értelemben vett gyűjtés, rendszerezés, megőrzés és a tárgyak bemutatása, hanem ebből kiindulva átfogó kutatómunkával egy produktív tudásbázis megteremtése. Egy progresszív demokráciában az a hely, ahol a szakmának és a szakmán kívülieknek egyaránt lehetőségük van a kiállításokon, előadásokon, beszélgetéseken, városi sétákon, oktatási programokon stb. keresztül a kortárs kultúra, társadalom, építészet felfedezésére és az ezzel kapcsolatos ellentmondások kritikus kifejtésére. Ahol láthatók és megérthetők az épített környezet sajátosságai és legfontosabb kihívásai, ahol ideálisan minden állampolgár kreatív szereplője lehet városa, közvetlen élőhelye tervezési folyamatainak. Elkerülhetetlen a 21. században a szinte kizárólag a 20. században (Magyarországon 1968-ban) alapított építészeti intézetek helyzetének újragondolása, nem kizárólag a pénzügyi válság, mint inkább az építőipari termelés feltételeinek és kereteinek alapvető megváltozása miatt: ezeknek az intézményeknek ma sokkal heterogénebb szerepet kell betölteniük. Ugyanakkor a politikai kontextus is változik. Az építésügyért, közlekedésért, infrastrukturális fejlesztésekért stb. felelős minisztériumok összeolvadása, az építészeti múzeumok fúziója dizájnintézetekkel, vagy nagyobb struktúrákba való integrálásuk Európában az elmúlt években mindennapos eseménynek számított. Ebben az összefüggésben joggal vetődik fel a kérdés, hogy mekkora esélyekkel indul egy önálló építészeti múzeum Magyarországon, ahol nincs érvényes építészetpolitika sem.

Ahogy az építészeti múzeumok szerepe változik, úgy a gyűjtési területük határai is szükségszerűen átalakulnak. Amíg egy 18–19. századból származó gyűjtemény szinte kizárólag építészeti rajzokat és modelleket tartalmaz, a már a 19. század közepétől egyre elterjedtebb világkiállítások az építészet közvetítésének egy másik formáját képviselik: a kiállítások mint az épített környezet új szcenárióinak propagandaeszközei válnak meghatározóvá, és ezek dokumentációi, fényképek, modellek, installációk kerülnek a gyűjteményekbe. Egy építészeti archívum gyűjteménye lehetőleg legyen átfogó, tartalmazza az építészeti tervezés összes eszközét, alkalmas legyen tanulmányozásra, oktatásra és szórakozásra, legyen elérhető a széles nagyközönség számára, ugyanakkor érdekes a szakembereknek is. Ezt figyelembe véve számunkra is csak a nemzeti gyűjtés lehetősége marad, mert lehetetlen lenne egységes nemzetközi anyagot összeállítani, amely ráadásul – befejezetlensége miatt – csekély oktatási és kutatási értékkel bírna. A másik kihívás a limitált fizikai befogadóképesség, ezért elgondolkodtató, hogy a spontán előkerülő egyéni építészeti hagyatékok mellett a gyűjteményt inkább a különböző korszakokhoz köthető nagyobb, összefogó fogalmak mentén, mint például a „fenntarthatóság”, „rurális építészet”, „rehabilitáció” stb. kellene felépíteni.

Egy másik fontos szempont, hogy napjainkban amellett, hogy meglehetősen sok valódi építészeti makett is készül, az építészeti tervezés túlnyomó része már digitális CAD programokkal történik. A kortárs archívumok többségében tehát főleg digitális anyagok találhatók, és ez az archívumkezelési metodikákat is szükségszerűen megváltoztatja. Csak egy példa az építészek weboldalai, amelyek, mint az építészeti expozíció új eszközei, szintén érdemesek lehetnek a gyűjtésre. A digitális kontextus kényszeríti a múzeumokat, könyvtárakat, archívumokat és egyetemeket, hogy szembenézzenek eredeti céljaikkal, szervezeti struktúrájukkal, munkamódszereikkel. Az új technológiák, fejlesztések és tudományterületek (Web 2.0 múzeum, Internet Archive, Augmented Reality, Digital Humanities stb.) bekapcsolása révén az intézményeknek lehetőségük van felépíteni saját, földrajzi korlátoktól mentes digitális felületeiket, amelyek nem a fizikai múzeum koncepciójának puszta szimulációi vagy reprodukciói, hanem teljesen más természetű terek, külön gyűjteménnyel, programokkal, kutatásokkal és közönséggel. Ez azt jelenti, hogy egy új intézmény esetében már a tervezésénél ezt a két dolgot – a kötött hellyel rendelkező fizikai teret és a bármikor bárhonnan elérhető digitális online felületet – külön kell figyelembe venni. Ugyanannak a múzeumnak ez a két eltérő tere – a különböző helyzetből adódó eltérő minőséggel és közönséggel – egymással folyamatos kölcsönhatásban áll, és nemcsak az intézmények határokon átívelő, széles spektrumú együttműködési lehetőségeit segíti, de a kiállítótermeken kívüli valós tereket is feltöltheti új tartalommal. Például a rotterdami építészeti intézet (NAi) kiterjesztett valóság (AR) elnevezésű alkalmazása lehetővé teszi, hogy okostelefonunkkal mozgás közben férhessünk hozzá az archívum anyagához, a valós városi terekkel összevethetjük az adott hely múltját, megnézhetjük a meg nem valósult terveket, vagy éppen láthatjuk a tervezett jövőt.