„Csak álmaink voltak, nem terveink”
A St. Gallen-i Erker kiadó, galéria és műhely több évtizedes története és jelene
MúzeumCafé 30.
Az Erker Kiadót, Galériát és Műhelyt St. Gallenben két svájci fiatalember, Franz Larese (1927–2000) és Jürg Janett (1927–) alapította a második világháború után. A komplexum kiállításaival, kiadói tevékenységével, grafikai műhelyével, rendezvényeivel – író-olvasó találkozók, felolvasások, előadások – méltó helyet foglal el a leghaladóbb nyugat-európai kortárs képzőművészeti centrumok sorában. A Szépművészeti Múzeumban megrendezett St. Gallen-i kalandok. Hartung, Tàpies, Uecker és az Erker-jelenség című kiállítás a szellemi műhely fénykorára (1962–1987) helyezte a hangsúlyt, az ott alkotó legfontosabb képzőművészek és írók munkásságának bemutatását tűzte ki céljául, irodalmi alkotások, sokszorosított grafikai lapok, bibliofil könyvek, hangfelvételek, valamint először a nyilvánosság elé kerülő archív fotók segítségével. Az alábbi beszélgetésben a kiállítás kurátora kérdezte a Franz Larese és Jürg Janett Alapítvány kuratóriumának egyik tagját, Urs Ullmannt és az Erker Galéria jelenlegi vezetőjét, Silvia Notót.
– Hogyan indult az Erker története? Mikor ismerkedett meg Franz Larese és Jürg Janett? Miként zajlottak a kezdeti évek?
– Urs Ullmann: Az 1940-es években Larese és Janett szomszédok voltak St. Gallenben. Mindketten naponta Frauenfeldbe jártak: Larese könyvkereskedelmet tanult, Janett pedig a helyi gimnázium diákja volt. Noha szomszédok voltak, igazából a vonatutakon ismerkedtek meg, és életre szóló barátságot kötöttek. Hamar kiderült, hogy azonos az érdeklődésük: szépirodalom, filozófia, zene. Az érettségi után Janett állam- és közigazgatás-tudományi tanulmányokba kezdett külföldön, Larese pedig 1946-ban beállt a zürichi Buchhandlung Beerhez könyvkereskedőnek. Közben rájött, hogy saját kiadót szeretne, és még ugyanabban az évben, 19 éves korában létrehozta egyszemélyes könyvkiadóját, a Bodensee Verlagot a svájci Amriswilben. Gyakorlatilag mindent maga csinált, így a nyomtatást és a tipográfiát is. Helyi írók munkáit adta ki, személyes ízlés alapján választotta ki a szerzőket. Ilyen volt például Alfred Huggenberger. Kezdetben nem az irodalmi relevancia volt a kiadási szempont, hanem egyszerűen az, ha neki örömet jelentett egy szöveg, érzelmi alapon döntött. Mindössze pár száz példányban készültek ezek a kötetek. A kiadó az 1950-es évek elején kezdett felfejlődni, amikor Janett 1951-ben, egyetemi tanulmányainak befejeztével csatlakozott Lareséhez mint szerkesztő-lektor. Ettől az időponttól kezdve közösen döntöttek a megjelenő könyvekről, és együtt fejlesztették tovább a kiadót. A klasszikus irodalom mellett egyre több kortárs, főleg német nyelvű írót jelentettek meg, egyre nagyobb példányszámban. A kiadót 1964-ben nevezték át Erker Kiadóvá.
– A szépirodalom és a könyvkiadás után, illetve mellett hogyan és mikor kezdett el Larese és Janett a kortárs képzőművészet felé orientálódni?
– Urs Ullmann: Larese és Janett egész tevékenységében mindig minden teljesen spontán volt, a dolgok egymást követték, az egyik dolog hozta a másikat, és a személyes kapcsolatok nagyon meghatározók voltak. Laresét csak az emberek érdekelték, kíváncsi volt rájuk. Elkezdtek együtt utazni, rendszeresen látogatták Európa különböző múzeumait, galériáit, részt vettek a jelentős megnyitókon, társadalmi eseményeken Párizsban, Münchenben. Megismerkedtek írókkal, filozófusokkal, művészettörténészekkel és képzőművészekkel is természetesen. 1948-ban jártak először a Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálén, amelynek aztán állandó látogatói lettek. A később az Erker Galériában kiállító művészek közül ott ismerkedtek meg Giuseppe Santomasóval, Giacomo Manzùval, Hans Hartunggal, Lynn Chadwickkel és Antoni Tàpiesszel. A személyes találkozások után aztán felkeresték a művészek műtermeit. Mivel egyre inkább belekerültek a kortárs képzőművészeti körökbe, a szépirodalom mellett fokozatosan elkezdtek képzőművészeti témájú kiadványokat is kiadni, művészmonográfiákat, művészettörténeti könyveket jelentettek meg. 1955-ben elindították a Korunk művészei című ismeretterjesztő-művészettörténeti sorozatukat, amelyhez olyan neves külföldi szerzőket kértek fel, mint Herbert Readet vagy Douglas Coopert.
– Silvia Noto: Az irodalom mellett a képzőművészet egyre fontosabbá vált számukra. Ennek legfontosabb eredménye az Erker Galéria 1958-as megnyitása lett. Ekkorra már két lábon állt az Erker: egyszerre volt kiadó és galéria, miközben a kettő persze szorosan összefüggött. A kiadó jelentette meg például a kiállítási katalógusokat. Először csak helyi művészeket állítottak ki, például Franz Rederert. A következő lépésben a régióra koncentráltak: először Svájc keleti részét, aztán az ország egészét, majd Dél-Németországot vonták be, fokozatosan bővítve a kört. Aztán az akkori párizsi művészek kerültek a figyelmük középpontjába: Poliakoff és Hartung, velük a francia fővárosban ismerkedtek meg.
– Hogyan finanszírozták a kiállításokat?
– Urs Ullmann: A kiállítások megrendezéséhez természetesen szükség volt anyagi háttérre. Larese és Janett között mindvégig úgy nézett ki a munkamegosztás, hogy Larese volt a felelős ennek a háttérnek a biztosításáért, Janett pedig a művészeti vezető szerepét töltötte be. Ahhoz, hogy a galériában kiállítások lehessenek, pénz is kellett, így a műkereskedelem, az eladások kezdettől fogva fontos szerepet játszottak. A mecenatúra, a nonprofit tevékenység a kiállítások, illetve a forprofit működés, a műkereskedelem az eladások révén szorosan összefonódott, egymást egészítette ki.
– Silvia Noto: Mind a mecenatúra, mind a műkereskedelem igen hosszú kifutású folyamat volt. Fokozatosan épült fel az Erker baráti köre, akik aztán nézőkből, a kiállítások látogatóiból gyűjtőkké váltak. Először csak a barátok jöttek a megnyitókra, aztán a barátok barátai, és fokozatosan egyre többen. Ezt így utólag, a mai felgyorsult korban nehéz elképzelni, ma az információ egyik pillanatról a másikra terjed, minden látható az interneten, de az 1960-as években ez máshogy ment. Főleg egy ilyen kisvárosban. A személyes kapcsolatok sokkal meghatározóbbak voltak. A kiadó és a galéria működtetése mellett látni kell, hogy Larese és Janett komoly, a nonfiguratív művészet iránt érdeklődő gyűjtőkört épített fel maga köré. Főleg német nyelvterületről érkeztek ezek a gyűjtők, leginkább orvosok és ügyvédek.
– Az Erker harmadik pillére az 1963-ban megalapított sokszorosított grafikai műhely lett. Hogyan született meg a gondolat, hogy egy műhelyt is létrehozzanak?
– Urs Ullmann: Ennek a hátterében művészeti és kereskedelmi szempontok is álltak. Egyrészt a második világháború után a papír alapú művészet egyfajta fellendülése volt megfigyelhető, így a sokszorosított grafika is új lendületet kapott, másrészt Larese és Janett mindig is inkább a papírmunkákhoz vonzódott, a könyvek és a szépirodalmi érdeklődés miatt. Az volt az ötletük, hogy festőket, szobrászokat nyernek meg grafikák készítésére, tehát kifejezetten amúgy nem grafikákat készítő művészekben gondolkodtak. Sok képzőművész, aki megfordult az Erker Műhelyben, szinte csak ott készített papírmunkákat. Érdekes volt számukra a médiumváltás, szabadon kísérletezhettek. Persze a litográfiakészítés nem olyan egyszerű dolog, és aki korábban soha nem csinált ilyet, nem biztos, hogy elsőre sikerrel járt. Úgyhogy egy profi nyomdász mindig rendelkezésre állt, ő segített a művészeknek a kivitelezésben. Ezekből a St. Gallenben készített grafikákból aztán eladtak a gyűjtőknek. Úgyhogy az Erker gyűjtőköre egészen pontosan a háború utáni papír alapú nonfiguratív művészetre specializálódott. A professzionális litográfiai gépekkel felszerelt műhely igen hamar népszerű lett, a művészek szerettek időről időre visszajárni oda alkotni – meg egymással találkozni, együtt dolgozni.
– Silvia Noto: Larese és Janett célja az volt a galériával és a műhellyel, hogy megteremtsék a kapcsolatfelvétel lehetőségét a különböző területről érkező alkotók – képzőművészek, írók, filozófusok, irodalmárok – és a gyűjtők, műkedvelők között, hogy jelentékeny szellemi közeget hozzanak létre kiállításaik révén. Minden megnyitóra egy-egy hírneves írót, filozófust kértek fel: többek között Martin Heideggert, Eugène Ionescót, Friedrich Dürrenmattot vagy a párizsi Musée National d’Art Moderne de la Ville akkori legendás igazgatóját, Jean Cassou-t. Egyre többen kezdtek megnyitókra járni az Erker Galériába, hogy élőben hallják ezeket a teoretikusokat, írókat, találkozhassanak velük: hamarosan már nemcsak Svájcból, hanem Münchenből, Milánóból, Párizsból vagy Bécsből is sokan azért utaztak St. Gallenbe, hogy részesei legyenek ezeknek az eseményeknek. A megnyitókat aztán követték a könyvbemutatók, az író-olvasó találkozók, az előadások, a felolvasások, olykor a vacsorák.
– Hogyan és kikkel bővült az Erker-kör, kik dolgoztak a legtöbbet az Erker Műhelyben?
– Silvia Noto: Az Erker-kör folyamatosan bontakozott ki: a kiindulási pontot a második világháború utáni nonfiguratív irányzatok adták meg, de a nyitottság és a sokszínűség végig fontos volt. Nem kizárólag egy stílusirányzatra fókuszáltak. Az 1950-es években Párizsban alkotó legjelentősebb képzőművészek – Serge Poliakoff, Hans Hartung, Antoni Tàpies – után olaszok érkeztek: Piero Dorazio, Giuseppe Santomaso, Giuseppe Capogrossi, majd a konstruktív-konkrét művészek Zürichből: Max Bill és Richard Paul Lohse. Az akkoriban Amerikában uralkodó absztrakt művészet képviselői közül Robert Motherwell és Mark Tobey fordult meg St. Gallenben, hogy a műhelyben grafikákat készítsenek. És végül jöttek a szobrászok: Alexander Archipenko, Ossip Zadkine, Fritz Wotruba, Eduardo Chillida, és persze Günther Uecker, aki a mai napig St. Gallenbe jár grafikákat készíteni. Volt, aki hónapokat, volt, aki csak heteket töltött ott, többen csak egyszer jöttek el, de sokan évről évre visszatértek. Hartung, Tàpies és Uecker töltötte a legtöbb időt az Erkerben, ott született grafikáik kiemelkednek egész munkásságukból.
– Hogyan alakult ki, hogy a képzőművészek mellett írók, filozófusok is dolgoztak az Erker Műhelyben?
– Urs Ullmann: Larese és Janett szépirodalom iránti szeretete a képzőművészet mellett mindig is fontos maradt, a műhely fellendülése mellett sem szorult háttérbe. Először csak kiállításmegnyitókra hívtak írókat, később, az 1960-as évek közepén jött a gondolat, hogy az írók is ott helyben alkossanak. Így született meg a bibliofil könyvek ötlete. A képzőművészek és az írók, filozófusok által közösen készített kötetek egy pillanat alatt sikert arattak mind a gyűjtők, mind a művészeti szcéna más szereplőinek körében. Különlegességük abban állt, hogy a litókőre az írók maguk írták rá saját kezükkel a gondolataikat, amelyeket aztán „illusztráltak” a képzőművészek. Minden egyes bibliofil könyv limitált, számozott példányban jelent meg, és egyedi tervezéssel készült. Sok esetben hangfelvételen is rögzítették a szövegeket, ahogy az írók helyben felolvasták saját szerzeményeiket. A beszédek vagy megnyitószöveget jelentettek, vagy felolvasáson hangzottak el, például a legendás Erker Találkozók keretében.
– Mivel tudta Larese és Janett megnyerni a kor legnagyobb teoretikusait, hogy St. Gallenbe utazzanak felolvasni, írni, hogy ott együtt dolgozzanak a képzőművészekkel? Hogyan alakultak ki az író és képzőművész párok?
– Urs Ullmann: St. Gallen sokaknak az elvonulás helyét jelentette, mind a képzőművészek, mind az írók esetében. A nyugodt, szabad alkotáshoz minden feltétel adott volt. Jó társaság alakult ki, a művészek hoztak magukkal más művészeket, írókat. Az izlandi Nobel-díjas írót, Halldór Laxnesst például Asger Jorn vitte magával az Erkerbe, aztán ott együtt készítették el a Történet a drága kenyérről című könyvet. Laxness kőre írta kisesszéjét, amelyhez Jorn készített illusztrációkat. Ugyanilyen személyes kapcsolat lévén jött létre Heidegger és Chillida párosa. Ma már tudjuk, hogy mindkettőjük számára meghatározó jelentőségű az Erkerben töltött időszak: itt találkoztak először egymással, majd az 1960-as és az 1970-es évek során hosszas dialógusokat folytattak a tér és a térszervezés filozófiai kérdéseiről. Nézeteiket Heidegger Művészet és tér című könyvében meg is örökítették, úgy, hogy Heidegger szövegéhez Chillida szinte „térbeli” litográfia-kollázsokat alkotott. Az igazán nagy dolognak számított, hogy Heidegger akkoriban rendszeresen eljött hozzánk St. Gallenbe.
Az 1960-as években amúgy már került minden nyilvánosságot, a zárt, ugyanakkor nagyon intenzív szellemi közeg azonban valamiért St. Gallenbe vonzotta. Ahogyan Max Frischt, Friedrich Dürrenmattot, Émile Michel Ciorant, Max Hölzert, Friedrich Georg Jüngert, Ernst Jüngert és Joseph Brodskyt is. Szóval egyrészt a barátságok, a személyes kapcsolatok alakították a párokat, más esetekben meg mondjuk a téma hozta össze az alkalmi alkotóközösséget. Például az amerikai költő, Ezra Pound Horog című, saját velencei élményeit megörökítő költeményeihez a velencei Santomaso készített illusztrációkat, vagy Alexander Mitscherlich Elmélkedés a szennyről című írását Tàpies illusztrálta. Mitscherlich szövegéhez tökéletes párosításnak bizonyultak Tàpies sokszorosított grafikái, hiszen a katalán művész sok esetben használt „szemétnek” nevezhető, multiplikálható alapanyagokat munkáihoz. De Tàpies ettől az egybeeséstől függetlenül is nagyra becsülte Mitscherlichet, és ez szerencsére fordítva is igaz volt.
– Silvia Noto: Ugyanilyen példa Ionesco is, aki 1979 óta minden nyáron heteket töltött az Erker Műhelyben, hogy fessen, illetve litográfiákat készítsen. A képzőművészeti alkotásra Franz Larese vette rá az akkoriban súlyos depresszióban szenvedő, a színházi élettel végleg leszámoló írót. A II. Erker Találkozóra készített bibliofil könyvben Ionesco szövegeihez Hans Hartung készített illusztrációkat. Akkoriban mindketten Párizsban éltek, de ott soha nem találkoztak, St. Gallenben ismerkedtek meg, és ott kötöttek szoros barátságot.
– Mikor indultak el ezek a már említett Erker Találkozók?
– Silvia Noto: A galéria és a kiállítások, illetve a műhely és a képzőművészek mellett az egyre népszerűbbé váló irodalmi estek hatására határozta el Larese és Janett, hogy ismét bővíti az Erker tevékenységi körét: 1972. december 2-án rendezték meg az I. Erker Találkozót a Schloss Hagenwilben. Ezt még három nagyobb Erker Találkozó követte 1974-ben, 1979-ben és 1987-ben. A műhelyben folyamatosan jöttek-mentek az írók, a képzőművészek, ott elmélyült munka folyt, de arra nem volt alkalom, hogy művészek, gyűjtők, művészettörténészek egyszerre többen találkozzanak. Ezt a lehetőséget teremtette meg Larese és Janett a többnapos Erker Találkozókkal. Az előadásokat, műterem-látogatásokat zártkörű vacsorák követték, ahová művészeket, írókat, filozófusokat, művészettörténészeket, valamint számos műgyűjtőt, műkedvelőt hívtak meg. Ezeken a többnapos találkozókon több százan vettek részt. Az 1980-as évek végére nagyon sokan meghaltak már az Erker-művészek közül, ez vetett véget a találkozók sorának. Az 1990-es években a galériában inkább már retrospektív kiállítások voltak csak, és a műhelyben sem folyt olyan intenzív alkotómunka, mint korábban.
– Urs Ullmann: 1998-ban létrejött a Franz Larese és Jürg Janett Alapítvány, amelynek tulajdonába kerültek az Erker Műhelyben keletkezett műalkotások archiválásra szánt példányai.
– És így indult meg az Erker-műveknek a közgyűjteményekbe való adományozása…
– Urs Ullmann: Larese és Janett – alapvető elképzelésük szerint – egy olyan összetett fórumot kívántak létrehozni, amely egyrészt teret nyújt a képzőművészeknek az alkotáshoz, másrészt lehetőséget teremt az elkészült művek méltó bemutatására – jelentsen ez akár a legújabb munkákat a nyilvánosság elé táró, akár visszatekintő kiállításokat vagy bibliofil, kis példányszámú, igényes kiadványokat. Harmadrészt pedig az Erker feladatának tekintették azt is, hogy archiválással megőrizzék ezeket a munkákat az utókor számára.
2000-ben meghalt Fanz Larese, de Janett egészségi állapota is igen rossz volt már ekkor. Még a tevékenységük elején kikötötték, hogy ha meghalnak, vége az Erker működésének is. Minden képzőművész vagy író, aki műveket hozott létre St. Gallenben, öt levonatot otthagyott archiválásra. Ezek az archív példányok kerülnek most közgyűjteményekbe. St. Gallen (Kunstmuseum St. Gallen), Zürich (Eidgenössische Technische Hochschule – Graphische Sammlung) és Drezda (Staatliche Kunstsammlungen Dresden – Kupferstichkabinett) után a budapesti Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye a negyedik hely a világon, ahol megtalálhatók az Erker Műhelyben készült jelentősebb műalkotások. Az Erker Galéria és Műhely – és egyben az egész archívum – teljesen felszámolódik.
– Miért esett a választás St. Gallen, Zürich és Drezda után éppen a budapesti múzeumra?
– Urs Ullmann: Ez ugyanúgy személyes döntés, mint minden az Erkerben. Egyrészt az alapítvány és maga Jürg Janett is fontosnak tartotta, hogy egy kelet-európai ország is kapjon a művekből, másrészt egy olyan gyűjteményt kerestünk, amelyik nemzetközileg jelentős, de a 20. század második felének fontos művészi grafikái kevésbé reprezentáltak benne. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye világszínvonalú, és azt gondoltuk, itt méltó helyen lehetnek Tàpies, Uecker, Chillida, Hartung papírmunkái. Budapestre egyébként Paul Tanner, a zürichi ETH Graphische Sammlung vezetője hívta fel a figyelmünket, aki Bodnár Szilviával, a budapesti Grafikai Gyűjtemény vezetőjével kiváló szakmai kapcsolatot ápol. A most adományozott hatszáz grafikai lapnak, plakátnak, bibliofil könyvnek köszönhetően nemcsak mennyiségét, de minőségét tekintve is megnövekedett a budapesti gyűjtemény 20. századi anyaga. Mind a négy adomány kicsit más és más, mivel a helyi szakemberekkel együtt került sor a művek kiválogatására. A budapesti adományozás további különlegessége, hogy Günther Uecker, amikor megtudta, hogy a Szépművészetibe kerülnek St. Gallenben készített grafikái és dombornyomatai, személyesen adományozott még hat darab eredeti nyomódúcot is a múzeumnak.
– Silvia Noto: Az alapítvány egyetlenegy kikötéssel élt az adományozások kapcsán: a kedvezményezett múzeumnak vállalnia kellett egy kiállítás megrendezését az anyagból. Örömmel vettük, hogy mind a négy helyszínen különböző megoldások születtek. Zürichben a bibliofil könyvek voltak a kiállítás középpontjában, Drezdában inkább a grafikai lapok köré szervezték a tárlatot. A legátfogóbban az egész Erker komplex tevékenységét a budapesti tárlat ragadta meg a legjobban, ez mutatta be a legteljesebben az Erkert, mivel itt nem csupán a grafikai művek és a bibliofil könyvek kerültek ki a falakra, hanem az eredeti hanganyagokat is meghallgathatták a látogatók, az archív fotók pedig bepillantást engedtek a műhely életbe, az emlékezetes találkozók, felolvasások, vacsorák hangulatába. A művek mögött megismerhették az érdeklődők az egész Erker-kört, azt a szellemi közeget, amely minden nagyvilági forgatagtól távol is meghatározó hely tudott maradni több évtizeden keresztül. Ennek a szellemi pezsgésnek a hangulatát kiválóan közvetítette a budapesti kiállítás.