Milyen feladatai vannak napjainkban a néprajzi gyűjteményeknek, és hogyan jelenhet meg korszerűen ezek eredménye a tárlatokban?

A néprajzi gyűjtemények változatosak, részben attól függően, hogy milyen intézménytípusban találhatók, részben tudománytörténeti örökségük következtében. Ehhez járul a gyűjtemények tartalmi átalakulása, a feldolgozás, az interpretáció és a megjelenítés változatossága. Magyarországi vonatkozásban történetileg a néprajzi gyűjtemények a hagyományos(nak tekintett) paraszti-népi kultúra emlékeit gyűjtik, illetve őrzik országos, regionális vagy helyi léptékben. Mára a néprajzi muzeológia már nem zárkózik el a hagyományos társadalom és kultúra modernizációjának dokumentálásától, a jelenkorkutatás előtérbe kerülése nyomán pedig a mai közkultúra egész spektrumának tanulmányozásától és múzeumi megörökítésétől. Emellett létezik egy másik nagy néprajzi múzeumi irányzat, a „világ népeinek” muzeológiája, amely mára gyökeresen megváltozott a korábbi megközelítésekhez képest, de továbbra is a világban tapasztalható kulturális sokszínűség egyetemes tapasztalatát közvetíti.

Magyarországon a legjelentősebb, mindkét irányzatot egyedüliként átfogó néprajzi gyűjteménnyel az 1872-es alapítású Néprajzi Múzeum rendelkezik. Kivételes adottsága, hogy egyszerre nemzeti és egyetemes, történeti és jelenkori irányultságú. Társadalmi, kultúrpolitikai feladatai négy irányban érvényesíthetők, amelyek tudományos és muzeológiai értelemben egymással szoros kapcsolatban álló, részben önálló múzeumi területet fednek le.

A Néprajzi Múzeum először is a legnagyobb gyűjteménye a 18–20. századi magyar társadalom többségét kitevő közrendűek hagyományos kultúrájának. Ez az emlékanyag a kulturális örökség más rétegét állítja előtérbe, mint ami a művészeti és történeti múzeumokban megmutatkozik. A hagyományos és az átalakuló néprajzi gyűjtemények, a hozzájuk tapadó szaktudás egyszerre szolgálja a társadalom múltra, közösségi emlékezetre alapozott önismeretét és a nemzeti identitást. A néprajz-antropológia tágabb kompetenciája, hogy elősegíti a különböző hagyományok, kulturális regiszterek közötti megértést, a választást és mindezek identitáspolitikai funkcióit. Mint minden kultúra, így a nemzeti kultúra is összetett, folyamatos változásban lévő rendszer. A néprajz ezt az összetettséget és változékonyságot hivatott kifejezni. Akkor hiteles – „korszerű” –, ha a saját kultúrát, a népi-paraszti kulturális örökséget úgy ábrázolja, hogy tudatosítja annak többszólamúságát, belső pluralizmusát. A „hagyomány” megbecsülése azonban nem jelentheti annak fetisizálását vagy a változások értéktelenként való minősítését. A saját kultúra értékein nyugvó identitáspolitika nem merülhet ki a kulturális örökség egyoldalú ünneplésében, mert a múlt kedvezőtlen árnyoldalai – például a modernizáció előtti életformák nehézségei, kíméletlen törvényei, a szegénység stb. – a közös történelem részét képezik. Más szavakkal: a néprajzi gyűjtemények elősegíthetik a nemzeti kultúra belső komplexitásának és a történelmi folyamatoknak a megértését.

Másodszor: a Néprajzi Múzeum a világ kultúrái megismerésének elsődleges magyarországi közgyűjteménye. A „mi” és „ők”, a „magyarság” és a „külvilág” ismerete elengedhetetlenül része a nemzeti azonosságnak. Az önkép, a magunkról való gondolkodás mindig együtt jár a másikról való képzetekkel. A múzeum részben saját nemzetközi gyűjteményei révén, részben külföldről érkező kiállításaival képet ad a világkultúra változatosságáról és mozgásairól. Ezt az irányt erősíteni kell, hiszen Magyarország mindmáig alig részesült abból a lehetőségből, hogy befogadója, partnere legyen az Európán kívüli civilizációk megismertetését szolgáló nemzetközi kiállítási vállalkozásoknak. A Néprajzi Múzeum a világra és korunk nagy kérdéseire nyitott intézményként az interkulturális találkozások kitüntetett országos központja lehet.

Harmadrészt: a Néprajzi Múzeum tárgyi és dokumentumgyűjteménye, a néprajzi tárgykutatás része a magyar művészeti hagyománynak, de a nemzetközi gyűjtemények révén a bevett európai művészetfogalmat relativizáló gondolkodási tradíciónak is. A múzeum népművészeti anyaga, valamint az Európán kívülről származó, esztétikai értelemben is vizsgálható objektumok köre összehasonlító, tudományközi keretet kínál a művészi alkotás és az esztétikai érték változatosságának bemutatásához és értelmezéséhez. A művészeti és a társadalmi múzeumok erősen elváló tevékenysége ma több ponton új kapcsolódási lehetőségeket foglal magába, aminek sajátos útját alakíthatja ki a Néprajzi Múzeum.

Negyedszer: a múzeum a kortárs világ reflexív helyszíne, a jelenkori globális és lokális folyamatok, az állandóan változó mindennapi kulturális jelenségek és színterek megörökítésének, értelmezésének intézménye. A társadalmi érzékenység a néprajzi gyűjtemények legaktuálisabb kérdése, ami azzal az alapvető váltással jár együtt, hogy a hagyományos rendező kategóriák helyett új fogalmi fogódzókat és új módszereket kell kialakítani. A „népi kultúra” mentését egyre inkább felváltja a társadalmi mozgások egészének nyomon követése. A történeti orientáció mellett egyenrangú irányként érvényesül a jelenkori gyűjtés. A mai múzeum a kortárs kultúra szerves része, nemcsak a látogatók kiszolgálásával, hanem a mai társadalom és kultúra folyamatos megfigyelésével, reprezentációjával is hozzájárul a társadalom önismeretéhez. A Néprajzi Múzeum mai szerepét azáltal tudja betölteni, ha mint társadalmi érzékenységű, reflexív intézmény a kortárs mindennapi élettel, a közkultúra jellemző szimptómáival, a társadalmi problémák és konfliktusok aktuális kérdéseivel szembesíti a közönségét, illetve ezek felfedezéséhez, magyarázatához számít rájuk mint együttműködő partnerre.

Ma különálló „néprajzi kiállításról” a megközelítés alapján és kevésbé a stílusa nyomán lehet beszélni. A mai néprajzi kiállításoknak nincs egy eszményi és ezáltal „korszerű” általános mintája. Korábban ez nem így volt. Bár a néprajzi kiállítás kánonja többször változott, de elég tartósan rögzültek a „babák” és az „enteriőrök” vagy a tárgysorozatok módszerei, amelyek a szakág kialakulásának hőskorából maradtak ránk. A Néprajzi Múzeum műanyag című kiállítása tudatosan – egyben újragondolva – alkalmazta ezeket a bevett technikákat, mert segítségükkel látványos módon lehetett értelmezni a kortárs tárgykultúra egyes szegmenseit. Még az evolucionista etnológia régen elavult sorozatai vagy a kulturális elemek földrajzi elterjedésének ma kevéssé izgalmas tipológiái is kreatívan átalakíthatók. Néprajzi kiállítások ismert gyakorlata az absztrakció is, az egyszerű, archaikus formák, az archetípusok kiemelése érdekében, amit Georges Henri Rivière – a nejlonszálak mágusa –, vagy nálunk Fél Edit már az 1950-es években innovatív új eljárásként kezdett alkalmazni. Sem a viseletbe öltöztetett bábu, ám sem az absztrakció muzeográfiája nem kizárólag a néprajzi-antropológiai kiállítások sajátja.

Az előbbi lehet éppúgy „korszerű”, mint megmosolyogtatóan naiv és közhelyszerű, az utóbbi pedig szolgálhatja az esztétikai-művészi élmény kiváltását, de például a társadalmi-kulturális változások – in context – magyarázatát is. A néprajzi kontra esztétikai kiállítás kérdését sokáig merev ellentétként kezelték. A laikusok népművészet iránti lelkesültségének ellensúlyozásaként például a „szép” tárgy néprajzi kiállításakor szinte kötelezően jelezni kellett a társadalmi kontextust, ami például megszaporította a tárgyak, jelenetek mögé helyezett fényképnagyításokat. Ez a „kép magáért beszél” vagy „egy kép többet mond, mint sok szöveg” fényképhasználat azóta ebben a formában érvényét vesztette. A fotó státusa megváltozott, a fénykép kilépett a háttérből, jóllehet a néprajzi-antropológiai feldolgozás egyik alapkérdése, a részletek, a társadalmi-kulturális összefüggések „üzenetének” közvetítése továbbra sem magától értetődő és egyszerű feladat. Az új média bővíti a lehetőségeket, de nem old meg mindent. A Néprajzi Múzeum első, a Kossuth téri épületben rendezett – nemzetközi – állandó kiállításáról a szakkritika azt írta, hogy a néprajzi mondanivaló rovására elművészkedték a megjelenítést. Ma feltehetőleg egyesek ugyanezt a kiállítást fordítva ítélnék meg: kevesellnék a megjelenítés esztétikumát, az etnográfiai mondanivalót pedig inkább a katalógusba, a web-site-ra száműznék. Ám ez is csak egy lehetséges vélemény lenne, nem a mai „korszerű” recept egységes visszhangja. Amit feltehetően többen hiányolnának, az a múzeumpedagógiai foglalkoztató, az „interaktív”, netán a „participatív” lehetőségek biztosítása. Ezek az új társadalmi együttműködési formák ugyanakkor messzemenően befolyással vannak más múzeumi szakirányokra is, így nem csupán a néprajzi gyűjtemények társadalmasításának sajátosságai.

Cseri Miklós etnográfus, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója

A skanzenek számára az ezredfordulótól napjainkig tartó időszak a műtárgy-szerzeményezés tekintetében mennyiségileg nem, de minőségileg sok változást hozott. Ez a múzeumfajta már az 1891-es stockholmi Skansen megalapítása óta eltért a hagyományos néprajzi muzeológiai módszertanoktól, hiszen nem a hagyományos paraszti világ tárgysorozatait, művészileg kiemelkedő vagy éppen tucattárgyait gyűjtötte, hanem szinte mindig az egyedi, az egyénhez, konkrét személyhez vagy éppen meghatározott életmódtípushoz kapcsolódó műtárgyakat. Bennünket nem tárgysorozatok vagy megmunkálásbeli különbségek érdekelnek, hanem egy adott kor egy konkrét családjának saját használati tárgyai. Az egyediség segítségével próbáljuk az általános életmódtípust érzékeltetni komplex, teljességre törekvő enteriőrjeinkkel.

A tudományos és a közönségigények hatására mára a bemutatás időszaka fokozatosan a 20. század közepére, illetve a legközelebbi múlt időszakára tevődött-tevődik át. Ez egyrészről hallatlan tárgygazdagságot eredményez, hiszen az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek tárgykultúrája már a gyáripar teljes dömpingjét mutatja, s ezek a tárgyak még viszonylag könnyen és jól is gyűjthetők. Viszont ez a tárgyféleség egyrészt raktározási, másrészt állagvédelmi gondokat vet fel. A gyári furnéros vagy éppen a műanyag- és a faragott-festett bútor, a szintetikus tárgy és a kézműipari produktum nem mindig fér meg jól egymás mellett. Ezeknek a tárgyaknak a megőrzéséhez új, szegmentált raktárak kellenek, új állagvédelmi eljárások is generálódnak, hiszen egy eddig ismeretlen „tárgyviselkedéssel” állunk szemben. Paradigmaváltás történt a bemutatás térbeli kiterjesztésében is. Szintén a tudományos és a látogatói elvárásoknak megfelelve kezdtük el gyűjteni a Kárpát-medence utódállamaiban élő magyarság tárgyi kultúráját, sőt az idén májusban már az egyesült államokbeli Pennsylvania egykori emigráns magyarjai által használt épületet és berendezését is begyűjtöttük Szentendrére. Ez persze nem új, magyar jelenség, hiszen a legjobb európai skanzenekben mintegy tíz éve megtörtént már a tudományos-telepítési koncepciók ilyetén térbeli bővítése. Főleg a gazdag gyarmati múlttal rendelkező országok szabadtéri múzeumai kezdték megjeleníteni a határaikon túli néprétegek anyagi-szellemi-épített örökségét. Hazánkban eddig csak a szentendrei Skanzen vállalta fel a közigazgatási határokon kívüli magyar népesség hagyományos, népi kultúrájának bemutatását „skanzenes” módszerekkel.

A 2010-ben átadott, és 2011-ben Az év kiállítása címet is elnyert Észak-magyarországi Falu tájegységünkben a nemesradnóti ház vagy a kisgömöri kápolna már ennek a koncepcióváltásnak a keretében került az állandó kiállításba. Most dolgozunk az úgynevezett Erdély-tájegység kialakításán, amely a mai Románia területéről kíván több mint 110 épületet és mintegy tízezer tárgyat áttelepíteni. A műtárgy-szerzeményezés területén mindenkor tiszteletben kell tartani a helyi műemlékvédelmi és szerzeményezési törvényeket, szabályzókat. Erdélyből például csak olyan tárgyakat, épületeket vásárolunk meg, amelyek kiviteléhez a helyi múzeumoktól írásos igazolásokat, engedélyeket kapunk, és amelyek semmiféle védelem alatt nem állnak. A múzeumi display, a bemutatás terén érzékelhető váltás miatt kiállításainkban megnövekedett a „demonstrációs” tárgyak mennyisége. A látogatói élmény interaktívabbá tétele érdekében egyre több olyan műtárgyat vagy műtárgymásolatot használunk, amelyek a látogató általi használatot is „tűrik”. Ha nem sikerül beszerezni őket a terepről, akkor másolataikat készíttetjük el, és ezek kerülnek a mindennapi használatba.

A hazai szabadtéri múzeumok, hasonlóan más néprajzi gyűjteményekhez, egyre kevesebb lehetőséget kapnak gyűjteményeik gyarapításához. Az országos és a vidéki múzeumokat érintő pénzügyi-fenntartási recesszió legelőbb az akvizíciós tevékenységet érinti. Az egyetlen lehetőséget az NKA kollégiumai által kiírt pályázatok, esetleg a kulturális tárca támogatási összegei jelentik a legveszélyeztetettebb műtárgyak megvásárlására. A szentendrei Skanzen is hasonló cipőben járna, ha mintegy bő évtizede nem sikerült volna kiutat találnia. Az úgynevezett központi-kormányzati és később az uniós beruházások pénzügyi tervezésénél sikerült elfogadtatni a döntéshozókkal, hogy a beruházás része a kiállításokban megjeleníteni kívánt tárgyak beszerzése is, beleértve a restaurálás, a nyilvántartás, a digitalizálás költségeit. Az elmúlt 15 év alatt csaknem kétszázmillió forintnyi összeget sikerült felhasználnunk mintegy harmincezer tárgy megvásárlására, amelyek segítségével sikerült berendeznünk új enteriőrjeinket. Az uniós pályázati fejlesztések időszakában ez megszívlelendő példa lehet más múzeumtípusok számára is.

Magyari Márta néprajzkutató, muzeológus, a debreceni Déri Múzeum Néprajzi gyűjteményének vezetője

A néprajzi gyűjtemények jelenkori feladatairól elgondolkodni egyfelől nagyon összetett elméleti kérdés, amely érinti a néprajzi-antropológiai kutatás új irányainak keresését, másfelől a napi múzeumi, muzeológiai gyakorlat közben is kirajzolódnak olyan tendenciák, amelyek mentén a gyűjteményépítés, -feldolgozás, kiállításrendezés elmélete és módszertana újragondolható. Egy több mint százéves múltra visszatekintő vidéki közgyűjteményben dolgozó muzeológusként elsősorban a gyakorlat oldaláról közelítek a kérdésben felvetett témához. Válaszom ezen túl meglehetősen szubjektív is, hiszen személyes tapasztalataim mellett természetes módon tükrözi érdeklődésemet, muzeológiai munkám és egyéni kutatásaim irányultságát.

A néprajzi gyűjtemények a 21. század elején elérkeztek arra a pontra, amikor keletkezésük, fejlődésük történetének kutatása, szerkezetük, belső arányaik feltárása elodázhatatlan feladattá vált. Izgalmas kérdés annak vizsgálata, hogy az egyes vidéki közgyűjtemények tárgyi anyagának összegyűjtése során vajon mi határozta meg jelentősebb mértékben a gyűjtés irányát: a helyi hagyományok ismeretén nyugvó empirikus tudás vagy a korszak tudományossága által meghatározott minták (gyűjtési útmutatók, népművészeti albumok, kiállítások)?

A néprajzi gyűjtemények történetének sajátos vetülete a tárgyak egykori tulajdonosainak feltárása. A Déri Múzeum gyűjteményébe a 20. század elején számos értékes tárgy került debreceni cíviscsaládoktól, sokszor forrásértékű megjegyzésekkel kísérve; a múzeumi iratanyagban több műtárgyakat felajánló levél is található. A műtárgyak múzeumi életének stációit – restaurálás, kiállításon való szereplés, publikációkban való megjelenés – a múzeumi törvény értelmében kötelező rögzíteni, a tárgyakban rejlő jelentést azonban a tudományos feldolgozáson, a kapcsolódási pontok megkeresésén túl megsokszorozhatják bizonyos emocionális tartalmak; a tárgyak egzakt leírását emberközelivé teszi az irányukban megnyilvánuló érzelmek megragadása. Persze nem minden esetben lehetséges ez, de a kitüntetett pillanatokat észre kell venni. Muzeológusi munkám egyik ilyen szerencsés-szép pillanata volt, amikor tanúja voltam annak, amint a raktári fiókból elővett bőrmellény láttán egykori tulajdonosa leányának könny-be lábadt a szeme. A múzeumi tárgyak életének ilyen érzékeny követése, a jelentések és a kapcsolódási pontok aprólékos részletességgel való feltárása lehet véleményem szerint – és törekvésem is ez – a 21. században a néprajzi gyűjtemények egyik fontos feladata.

És hogy hogyan tükröződhet mindez a kiállításokon? Az év első felében két különböző tematikájú, néprajzi anyagra épülő kiállítás rendezésében vettem részt, az alábbiakban ezeknek a körkérdés témáját is érintő tanulságait próbálom meg összefoglalni.

A Déri Múzeum állandó helytörténeti kiállításának gazdálkodási egysége nem illeszkedik a múzeum felújítás után nyíló kiállításának tematikájához, a debreceni Agrártudományi Egyetem főépületében kialakított kiállítótérben azonban lehetőséget kaptunk egy kihelyezett állandó tárlat megrendezésére. Az alföldi paraszti mezőgazdasági termelés hagyományait bemutatni hivatott kiállítás a múzeum törzsanyagába tartozó kéziszerszámokra, eszközökre épít. A kiállított tárgyak között van számos olyan darab is, amelyek már a múzeumnak a 20. század elején megnyílt kiállításán is jelen voltak, és később is, egészen a hatvanas évekig. Az egykori kiállítási fotók egymás mellé sorakoztatása tanulságosan dokumentálja, hogy ezek az attraktív darabok (fagerendelyű eke, középorsós szőlőprés, sódaráló) hogyan vonulnak végig időben az eltérő koncepciójú tárlatokon, és hogy környezetük, tálalásuk hogyan módosult.

A jelen kiállítás tematikus egységeit és az alapvető tárgycsoportokat eredetileg – még a hetvenes években – Varga Gyula alakította ki. Az alaptematika megőrzése mellett (ami egyfajta múzeumtörténeti perspektívát is ad a kiállításnak) a kiegészítő képi és szöveges információkra – lévén a helyszín egy oktatási intézmény – különösen nagy hangsúlyt kellett fektetni. Archív fotográfiák, rajzok, valamint vetített képek adják a tárlat vizuális keretét. A középpontban azonban a műtárgyak állnak. A szöveges információk kidolgozása közben világossá vált, hogy a korábbi gyakorlat helyett, amikor is hosszabb, szakkifejezésekkel megtűzdelt tablószövegek és szakszerű tárgyfeliratok alkották a kiállítások szövegfoltjait, itt célszerűbb, ha közvetlenül a tárgy mellett talál a látogató egy rövid, akár csak egyetlen mondatból álló informatív szöveget.

A másik kiállítás egy időszaki tárlat, amely szintén oktatási intézményben, egy művészeti szakiskola kiállítótermében kapott helyet. A Kós Károly művészeti szakiskola diákjai önálló tantárgyként tanulják a néprajzot, sokat tudnak névadójukról, rendszeresen járnak Sztánára, nyaranta táboroznak is ott. Ebben a közegben kellett – az iskola és a múzeum együttműködése keretében – egy népművészeti kiállítást megrendeznünk. A téma kínálta magát: Kalotaszeg. De hogyan közelítsük meg ezt a „lerágott csontot” úgy, hogy az kapcsolódjon a diákok számára az órákon szerzett ismeretekhez és a helyszínen átélt tapasztalatokhoz, élményekhez is, miközben ami létrejön, az legyen mégis más, legyen új minőség: igazi múzeumi kiállítás. Úgy gondoltam, az eredeti műtárgyak atmoszférája lehet az az erő, ami ezt az új minőséget képes létrehozni. Ennek megfelelően a múzeum gyűjteményéből – szerencsére bőséges anyag állt rendelkezésünkre – csak a legmívesebb kalotaszegi tárgyakat válogattuk össze. A hangsúly az egyedi tárgyon volt, így bútordarabok és viseleti elemek szerepeltek ugyan, de sem enteriőrt nem volt szándékunkban berendezni, sem komplett viseletes bábukat nem öltöztettünk. A tárgyakat itt is grafikák és a 19. század végén, a 20. század elején készült fotográfiák kísérték. A kiindulópont, hogy mutassuk meg a diákoknak, a látogatóknak a kalotaszegi népművészet albumokból, tankönyvekből ismert eredeti, klasszikus darabjait, hozta magával az igényét annak, hogy a néprajzi irodalom ma már szintén klasszikusnak számító munkáiból megkeressük a tárgyakhoz illeszkedő részleteket. A kiállítás szövegfoltjai így a tárgyak mellé helyezett idézetekből alakultak ki, reményeink szerint izgalmas párbeszédet létrehozva a tárgy és a korabeli néprajzi leírás között.

Összefoglalva: úgy látom, hogy a magyar közgyűjtemények néprajzi gyűjteményeinek napjainkban már jelentős történeti múltjuk van, és ennek feldolgozása, a történeti perspektíva tudatosítása, érzékeltetése kiemelten fontos feladat. Ezzel párhuzamosan a gyűjteményekben őrzött tárgyak megszólaltatásában a minél sokoldalúbb néprajzi-antropológiai közelítés mellett értő, érzékeny odafigyeléssel eddig még meg nem pendített húrok hangját is meghallhatjuk.

Keszeg Anna filozófus, irodalomtörténész, a Babes˛– Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár) és a Partiumi Keresztény Egyetem (Nagyvárad) tanára

Nem vagyok sem néprajzkutató, sem muzeológus. Fogalmam sincs arról, mivel jár azok munkája, akik tárlatokat terveznek és rendeznek. Hobbim viszont a kiállításlátogatás, rendszeresen olvasok a muzeológiával kapcsolatos tudományos munkákat. Arról sincs letisztult elképzelésem, meddig terjednek a néprajz, a folklór, az etnológia, az antropológia határai, mit jelent konkrétan a terepmunka. Sokat olvastam viszont arról, hogy különböző diszciplináris paradigmák miként határozták meg ezeket a területeket, hogyan változtak a határmegvonások, illetve milyen etikai, kommunikációs, társadalmi összetevői vannak a kutató tereppel való konfrontációjának, és arról is, hogy a terep versus kutató elkülönítés miért hiábavaló.

Leginkább és főállásban tanár vagyok, szeretem a diákjaimnak elmondani azt, ami idegesít, és elérni azt, hogy az adott dolog őket is idegesítse. Mi az, ami jelenleg idegesít? Gyerekkori nyaralásaimon általában betévedtünk úgynevezett néprajzi, helytörténeti múzeumokba, skanzenekbe, Románia és Magyarország területén egyaránt. Az a benyomásom volt, hogy ezeknek a tárlatoknak a központi szereplője a szekér. A szekér fontos velejárója a munkafázisoknak, az átmeneti rítusoknak (kelengyés szekér), a vásár- és ünnepnapoknak; a szekér szép, népi mesterségek, díszítésmódok szemléltethetők vele. És mert a szekér nagy, feltétlenül a termek közepére kell helyezni. A néprajzi múzeumoknak ez a szimbolikus szekere a nyolcvanas évek közepétől máig sem tűnt el, szerepe ma is ugyanolyan jelentős. Valószínűleg teljesen nem is kell eltűnnie. Jól szemlélteti azonban, hogy a néprajzi gyűjtemények a nyolcvanas évek óta nem jutottak messze: pedig azóta beindult egy olyan szakemberképzés, amelyik a tárlatkoncepciók alakítását elkezdte már, a szekerekkel azonban még mindig küszködik.

Minek a szimbóluma a szekér? Fabrice Grognet-nek, a párizsi Musée de l’Homme munkatársának kategorizálása szerint a francia néprajzi gyűjtemények három fázison estek át: az elsőben (az 1930-as évekig) megpróbáltak mindent összegyűjteni és kiállítani, ami a népi kultúra tartozéka volt; a másodikban (az 1960-as évekig) a néprajztudomány diszciplináris megerősödésének és a szakmai vitáknak köszönhetően a múzeumok és a tárlatok a szakma kiállítására szakosodtak; a harmadik – jelenlegi – fázisban pedig az előtt a dilemma előtt állnak, hogy az erőteljesen kontextualizált, sűrű leírásos tárgy-felmutatást, vagy pedig az esztétikailag pozicionált, kommentármentes tárgy-előadást tekintsék-e programjuk központi elemének. Grognet szerint a múzeumoknak nincs konkrét elképzelésük gyűjteményeik kortárs rendeltetéséről. Az etnológia és a muzeológia érintkezési pontjainak óceánon túli problematizálói (Barbara Kirshenblatt-Gimblett, Ivan Karp, James Clifford stb.) erre a dilemmára a turisztikai forgalmat beindító, reprezentációs célú múzeumrendezésben keresnek választ – annak sajátos buktatóival. Ennél jobban ne is menjünk bele a szakmai vitákba: mondandóm illusztrálására elég lesz ez a néhány tájékozódási pont. Az erdélyi néprajzi múzeumok koncepcionálisan a francia történeti kategorizálás első fázisában vannak (ne feledjük, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumot 2001-ben, mindössze tizenegy éve alapították, és 2003-ban, kilenc éve nyílt meg az első tárlata): a szekerek felhalmozásának korszakában, a népi kultúráról való pontos tudás felmutatásának periódusában. A helyzet kényszerű is: az etnológiának ugyanis 1989-ben szinte teljesen új diszciplínaként kellett meghatároznia magát. Ugyanakkor a székely önálló városbrandelés és az egységes székely regionális márkázás korszakában a néprajzi gyűjtemények erőteljesen betagozódnak a Székelyföldhöz kapcsolódó turisztikai mozgalomba: a múzeumokban látványkiállításokat szerveznek, a székelyföldi gyűjtemények szinte mindegyikében múzeumpedagógust foglalkoztatnak, a közönségszervezést új tudományos képzésben felnőtt fiatalok végzik. Az eredmények egyelőre felemásak. A Székely Nemzeti Múzeumban Sepsiszentgyörgyön például az első szinten olyan tematikus kiállítás található, amelyik a népi gyermekjátékok köré szerveződik. A tematikus merítést a múzeum hagyományos játékgyűjteménye teszi indokolttá, a kiállítás látványszerű, a tárgyakhoz nem szakmai magyarázatok kapcsolódnak, hanem erdélyi emlékírók 17–18. századi műveiből származó idézetek. Az ötlet jó, sajnálatos azonban, hogy a látványtervezés nem tudja megoldani, hogy az üvegtárlókra felragasztott fehér betűk a fenti megvilágításban folyamatosan olvashatók legyenek, és ne kényszerítsék a nézőt gyakori helyváltoztatásra. A kiállítók tudományos rendszerezéssel is élnek: a játékokat életkorok és nemek szerint osztályozzák. A tudományos és a látványszerű kiállítás koncepcionális keveredésével nem is lenne bajom, ha a múzeum harmadik szintjén a népi materiális kultúrát érintő tárlaton a gyerekkor tárgyi kultúrájának bemutatásánál nem ismétlődnének meg ugyanezek a szempontok.

További kérdés: ragaszkodni kell-e a néprajzi, helytörténeti múzeumokon belül a természetrajzi gyűjtemények megőrzéséhez? A nyugat-európai, szakosodott múzeumokhoz szokott látogatót meghökkenti ez az egy téren belüli sokféleség. Ezeknek a gyűjteményeknek nyilván a történeti értékük magas: ezért talán éppen erre a sajátos múzeumevolúcióra lenne érdemes kihegyezni a természetrajzi tárlatok jelenlétét, és nem a tárgyak értékére magára. Sepsiszentgyörgyi friss múzeumlátogatásom tapasztalata, ahogy az őrrel kedélyesen elvitáztunk arról, melyik volt a kedvenc állatom a kitömöttek közül, s arra a vallomásomra, hogy nekem a vaddisznó, érkezett a „helyes” válasz: pedig a hiúz a legjobb.

És végezetül: íme a javaslataim. (1) Régi, a nagyenyedi természetrajzi múzeum ihlette elképzelésem, hogy a nagy múltú erdélyi gyűjtemények tárgyak alatt található felirataiból mennyire csodálatos kiállítást lehetne rendezni: a német, magyar, majd Románia-konform feliratok egymás mellett, egymáson láthatók. Többet lehet az erdélyi kultúráról tanulni ezekből, a betűk formájából, a tinta típusából, mint a tárgyakból magukból. Már persze ha a turista bevonzása a cél. (2) Gondoljuk újra a tárlatokat a romániai képzőművészszféra befutott neveinek bevonásával – a néprajzos szakemberek tudását sem megkerülve. A Kézdivásárhely fő attrakcióját jelentő Zsuzsi-András népviseletes babakollekciót tökéletesen el tudom képzelni a csíkszeredai születésű divattervező, Oláh Gyárfás értelmezésében (aki a mostani romániai olimpiai válogatottakat is öltöztette). Ahogyan a Musée quai du Branly közel-keleti nőiöltözék-gyűjteményét 2011-ben Christian Lacroix látványterveivel vitték színre. De persze sajnos még az is elképzelhető, hogy a magyar közönség elvárásainak az eddigi szekér-állapot is tökéletesen megfelel.