A varázslat és a mágia az ókorban
Varázsgemmák, mágikus papiruszok, átoktáblák és a mai ókortudomány – kerekasztal-beszélgetés egy budapesti konferencia kapcsán
MúzeumCafé 31.
2012. február 16. és 18. között a Szépművészeti Múzeumban nemzetközi konferenciát rendeztek Magical Gems in their Context (Varázsgemmák összefüggéseikben) címmel. Itt mutatták be a Szépművészeti Múzeum varázsgemma-adatbázisát is (www2.szepmuveszeti.hu/talismans), amelynek létrehozásában többek között lengyel, cseh és szlovák kutatók is segítik a magyar szakembereket, az International Visegrad Fund támogatásával (visegradfund.org). Ez a konferencia szolgált apropójául annak a beszélgetésnek, amelynek során Nagy Árpád Miklós, a budapesti konferencia szervezője, a múzeum Antik Gyűjteményének vezetője, Török László régész, nubiológus, akadémikus és Németh György klasszika-filológus, az ELTE Ókortörténeti Tanszékének tanszékvezető professzora osztotta meg egymással gondolatait a mágikus gemmák gyűjtéséről, tudományos feldolgozásuk történetéről és főbb irányvonalairól, a mágia fogalmáról, valamint a tételes vallásokhoz fűződő kapcsolatáról.
Török László: Kezdjük azzal, hogy milyen kezdetekre tekint vissza hazánkban a vésett kövek, a gliptika iránti érdeklődés, és milyen múltbéli szerepe volt a Szépművészeti Múzeumnak a vésett kövek gyűjtésében és feldolgozásában?
Nagy Árpád Miklós: Első helyen mindenképpen a Fejérváry–Pulszky-gyűjtemény említendő. Pulszky Ferenc, a magyar múzeumügy alapító hérosza kiválóan értett a vésett kövek tanulmányozásához; gyűjtője és bizonyos tekintetben kutatója is volt a gemmáknak. A személyéhez kötődő hagyomány azonban nem lelt folytatásra, és ebben egyebek mellett szerepet játszott egy olyan esemény, amely nemcsak a műtárgypiacot, hanem a teljes klasszika-archeológiát érzékenyen érintette. Történt ugyanis, hogy 1839-ben árverésre bocsátották a Poniatowski-gyűjteményt, a vésett köveknek ezt az igazán tekintélyes, exkluzív darabokkal tűzdelt kollekcióját, amelyről azonban később kiderült, hogy szinte teljes egészében megrendelésre készült, a herceg kifinomult irodalmi ízléséhez idomuló, modern együttes. A hír olyan mértékben sokkolta a magángyűjtőket és a múzeumokat is, hogy a gemmák gyűjtése még a 20. század elején is jelentős akadályokba ütközött. Ilyenformán a Pulszkyval kezdődő, majd megszakadt hagyományt a semmiből kellett újrateremteni. Hogy ez sikerült, az részben Szilágyi János Györgynek, az Antik Gyűjtemény egyik szép posztantik gemmájáról szóló, Endrei Walterral közösen írt cikkének, valamint a debreceni egyetemen tanító Gesztelyi Tamás munkásságának köszönhető. De még mindig sok a tennivaló. Európában például már a 19. század második felében felismerték, hogy az antik gemmáknak a középkori pecsétekben való felhasználása figyelmet érdemel, ám valós kutatási témaként csak több mint száz év elteltével, javarészt Erika Zwierlein-Diehl, az antik glyptika egyik legnagyobb mai szaktekintélye, valamint hazánkban Gesztelyi Tamás és Rácz György jóvoltából bukkant fel ismét.
Török László: Említetted, hogy a Poniatowski-gyűjtemény hamis voltának felfedése milyen hatással volt a gemmák gyűjtésére és úgy általában a klasszika-archeológia egészére. A vésett köveken belül a varázsgemmák egy sajátos osztályt képeznek, és tudjuk jól, hogy ezeket, a mágiával való szoros összefüggésük okán, a műgyűjtés és a kutatás egyaránt elkülönítve kezelte. Maga Winckelmann is határozottan leszögezte, hogy ami az abraxasnak nevezett mágikus gemmákat illeti, azok a gnosztikusokhoz köthetők, és kora keresztény korúak, tehát művészeti szempontból nem jöhetnek számításba. Ennek a nyilvánvalóan teljes egészében esztétikai alapon megfogalmazott ítéletnek a helyessége azonban megkérdőjelezhető, már csak azért is, mivel a varázsgemmáknak a nem klasszikus ikonográfiát követő díszítése eleve idegenszerűnek tűnhetett egy klasszika-archeológus szemében. Hasonló álláspont rajzolódik ki a modern klasszika-archeológia egyik megteremtőjének, Adolf Furtwänglernek a munkásságából, aki 1900-ban három kötetben adta ki a berlini gemmagyűjteményt, kivéve a mágikus gemmákat, amelyeket fizikailag is eltávolított a gyűjteményből abbéli meggyőződésében, hogy ezek a klasszika-archeológia tárgykörén kívül álló relikviák. Szorosan ide kapcsolódik az a 19. századi felfogás, amely a mágiában a tételes vallásossággal vagy pogány környezetben a templomi hivatalos vallásossággal szemben álló magángyakorlatot látott, amely híján van bármiféle teológiai megalapozottságnak. Az esztétikai megítélés megváltozása hosszú időt vett igénybe, s talán még napjainkban sem fejeződött be. Sokkal biztatóbb a helyzet a varázsgemmák tartalmi megítélését illetően: az új varázsgemma-felfogás kezdetei jól körülhatárolhatóan Campbell Bonner amerikai kutató 1950-ben megjelent monográfiájához köthetők. Milyen tekintetben hozott ez a könyv döntő szemléletbeli változást a mágikus gemmák kutatásában?
Nagy Árpád Miklós: Bonner művét nem is úgy jellemezném, hogy döntő szemléletbeli változást hozott; ez a könyv sokkal inkább az ókortudomány kiemelkedő alkotása, egy hihetetlenül fegyelmezett, óriási tudással bíró kutató életműve könyvbe desztillálva. Bonner már túl volt a hetvenen, amikor ezt a monográfiát megjelentette. Tulajdonképpen nem tett mást, mint elkezdte komolyan venni ezeket a tárgyakat. A Studies in Magical Amulets 1950-ben jelent meg, úgy, hogy szerzője kizárólag az amerikai gyűjteményekben fellehető gemmákra, valamint a British Museum levelezésekből vagy lenyomatokon keresztül megismert anyagára támaszkodhatott. Bonner a papirológus, a mikrofilológiában jártas kutató precíz szemével tekintett a gemmákra, és nem voltak előítéletei a tárgyakkal szemben. Újszerűsége nem kifejezetten a szemléletében rejlett, hiszen az, hogy a varázsgemmákat a császárkori mágikus koinéhoz kell kapcsolni, már a 20. század elején ismert tény volt, például az első világháborúban elesett Richard Wünschnek köszönhetően. Bonner tudományos teljesítménye azonban vitathatatlanul csak a legnagyobbakéhoz mérhető, ezért is dolgozunk azon, hogy a varázsgemma-adatbázishoz kapcsolódóan elkészüljön a mű digitális, kommentált újrakiadása. Furcsa belegondolni, hogy még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is kétségbe vonták a józan ítélőképességét annak az embernek, aki a varázsgemmák kutatására adta a fejét, ma pedig ott tartunk, hogy a legkülönbözőbb tudományok képviselői ismerik fel, mekkora kincs hever itt évszázadok óta a kezünk ügyében, gyakorlatilag kiaknázatlanul.
Török László: Elérkezünk tehát napjainkhoz. A modern kor embere már nemcsak esztétikai szempontból tanulja meg a maguk értékén kezelni ezeket a tárgyakat, de rádöbben arra is, hogy ez a folyamat intellektuálisan már nem az, aminek Winckelmann óta tartottuk, vagyis amikor még nem voltunk tisztában sem a mágia és a hivatalos vagy templomi vallás viszonyával, sem annak az intellektuális miliőnek a mibenlétével, amelyben a gemmák szövegei és ikonográfiai vonatkozásai megfogalmazódtak. Úgyhogy beszéljünk most egy kicsit a varázslás másfajta médiumairól. Ha ebből a szemszögből nézünk a varázsgemmákra, milyen kép tárul elénk? Fogalmazhatunk-e úgy, hogy az ókori világ a császárkorban egy mágikus intellektualitással rendelkezett, vagy helyesebb azt mondani, hogy a mágikus gemmák egy elkülönülő genre-t alkottak, és más forrásból táplálkoztak, mint például az ólomtáblák, a kharaktérek (azaz a mágikus betűk) és hasonlók?
Németh György: Az mindenképpen igaz, hogy a varázsgemmákat nem szabad önmagukban vizsgálni, csakis a mágikus papiruszokkal és az átoktáblákkal együtt. Ami a varázspapiruszokat illeti, elsősorban az Anastasi-gyűjteményre gondolok. A görög és démotikus varázsszövegeket tartalmazó kéziratok, amelyek állítólag Thébában kerültek Jean d’Anastasi birtokába, hajdanán egy helyi óegyiptomi pap könyvtárához tartoztak, aki egyebek mellett korabeli kémiával is foglalkozott. Vagyis az a megítélés, amely Frazernél még természetesnek tűnt, nevezetesen, hogy a mágia valami primitív képződmény, ami megelőzi a vallást, ezzel pontosan az ellenkezőjébe fordul, hiszen kiderült, az egyiptomi papság művelt rétegéből szivárgott át egyfajta komplex, ősi hagyományokra visszanyúló mágiahasználat, amelybe a pusztán szöveges részeken túl beépülnek a kharaktérek, a különböző rajzok, a barbár nevek (értelmetlen szavak) és a rituálisan megfogható dolgok, varázssémák (például háromszög vagy négyzet alakban elhelyezett betűk). Ez a komplex varázseljárási mód nyilvánvalóan megvan a gemmákon is, hiszen megjelennek rajtuk a kharaktérek, a varázssémák, a barbár nevek, és megjelennek a logoszok vagy varázsigék is, és ugyanezeket találjuk az ólomtáblákon (átoktáblák, defixiók) is. Ezek az ólomlemezek kifejezetten az ártó mágia világába tartoznak; egy részük szerelmi jelleggel bír, másoknak a sporthoz van közük (például az ellenfél kocsiversenyzőinek átokkal sújtása), megint mások bírósági eljárásoknak kívánnak véget vetni azzal, hogy némaságra kárhoztatják a peres fél tanúját. Fontos megjegyezni, hogy egyfelől a császárkort megelőző időkből nem ismerünk ilyen komplex mágikus papiruszokat, holott azok egyértelműen a démotikus szövegeket ültetik át görögre, azaz egyértelmű egyiptomi gyökerekkel bírnak, csak éppen ezeket a gyökereket egyelőre nagyon nehéz dokumentálni. Másrészt, az ólomlemezek viszont a Kr. e. 6. századtól léteznek, és semmi egyéb nem szerepel rajtuk, mint egy név. Szintén lényeges, hogy mind a gemma, mind az ólomlemez a teljes varázslatnak csupán egy elemét testesíti meg, csak éppen régészeti szempontból ezek ragadhatók meg. A varázslat többi komponense, tehát maga a varázseljárás legfeljebb a papiruszokból olvasható ki, például amikor leírja, milyen eljárás keretein belül lehet elkészíteni a gemmát vagy éppen az ólomlemezt. Ilyen receptek tehát léteznek. Minden jel szerint ez a három vonulat a Kr. u. 1. században kanalizálódik egybe, de nem mindenhol, hanem elsősorban Észak-Afrikában, Rómában, Athénban és a nagy hellénisztikus központokban. Pannóniában a védőmágiában mutatkozik meg ez az egybeolvadás, amikor a fémlemezekre, ezüstlemezekre írt amuletteken a szöveg mellett rajzok és kharaktérek is megjelennek. Ugyanez nem igaz az itteni átoktáblákra, amelyek tisztán szövegesek. A gemmákat, a defixiókat és a mágikus papiruszokat tehát csak együtt érdemes vizsgálat alá vonni, lévén ezek egymást magyarázzák. Természetesen ilyen vizsgálatokra csak kellőképpen finanszírozott projektek keretében vállalkozhatunk. Jelen pillanatban három ilyenről tudok beszámolni. Egyfelől a Bonner-projektről, amely
Nagy Árpád Miklós vezetésével alapvetően a varázsgemmákra, illetve az azokon megjelenő kharaktérekre fókuszál, egy másik, az OTKA által támogatott közös projektről, amelynek keretén belül a három említett forrástípus párhuzamos kutatása folyik, illetve jómagam részt veszek egy spanyolországi tudományos vállalkozásban, amely a feliratos tárgyi emlékek körén belül a regionális különbségek felderítésén fáradozik.
Török László: Szeretném megjegyezni, hogy a regionális hasonlóságok és különbségek terén Egyiptomot illetően a kilencvenes évek előtt a feltételezések és a hagyományos előítéletek mezején mozogtunk. Robert Ritner egyiptomi mágiáról írott monográfiájának 1993-as megjelenése óta világosan látjuk, hogy az egyiptomi vallásosságban a mágia a heka, a mágia mint istenség, és a heka mint a mágikus gyakorlat, ami nem egyéb, mint a teremtő erőnek a csatornázása annak érdekében, hogy fennmaradjon az a világ, amelyet a teremtő erő hozott létre. Látjuk továbbá, hogy a papságból az Élet Házának munkatársai, vagyis az írástudók, a lektor- és főlektor-papok az év egy bizonyos időszakát a templomi szolgálaton kívül töltötték, lévén a papság csoportokra osztva meghatározott terminusok erejéig teljesített szolgálatot a templomban, és ilyenkor mágikus szakértői minőségükben a magánvallásosság szolgálatára álltak. De általában is minden, ami az egyiptomi magánvallásosságban a mágiával, a varázslással, a ráolvasással, gyógyítással, késztetéssel összefügg, az Ritner könyvének ismeretében egyértelműen a templomi papsághoz, a templomi könyvtárakhoz, a rituális kéziratokhoz köthető. Vajon most, hogy több, Egyiptomból származó varázsgemma áll rendelkezésünkre, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, azt az intellektualitást, ami a mágikus gemmákban lakozik, milyen mértékig kötjük Alexandriának a különleges, világvárosi idilljéhez?
Nagy Árpád Miklós: Nehéz megválaszolni a kérdést, mert nem értek Alexandriához. Azt kiemelném, hogy annak a miliőnek szerves része volt az ott élő zsidó közösség. Ez lényeges szempont, ugyanis az egész varázsgemma-jelenség egyik legfontosabb aspektusa éppen abban rejlik, hogy egymástól egészen eltérő hagyományok ötvöződnek benne valami újjá. Ráadásul egy fokkal óvatosabban is fogalmaznék, mivel a gemmák használóiról alig tudunk valamit. Minden reményünkkel ellentétben nem gyarapodott számottevően a kontextusból előkerült gemmák száma. Az a néhány darab, amelyet hirtelen emlékezetből felidézek, Bübloszból, Ciprusról, Szalonikiből származik, kivétel nélkül temetkezésekből, tehát másodlagos kontextusból.
A varázsgemmák ugyanis bizonyos tekintetben élesen elkülönülnek a mágia többi válfajától: egyrészt az élők számára készültek, másrészt pontosan a varázsgemmák megjelenésével egy eleddig rejtőzködő hagyomány elemei, a kharaktérek, a varázsigék, a tárgytípusra jellemző ikonográfiai szkhémák átkerülnek a köznapi élet látható, publikus dimenziójába, valahogy úgy, ahogy manapság egy kereszt, egy Dávid-csillag vagy egy nyitott tenyér alakú függő hirdeti viselőjének identitását. Fontos tudni, hogy a varázsgemmák készítése mögött semmiféle támogatás nem volt; gyártották, mert el tudták adni őket, és az, hogy ennyi fennmaradt belőlük, önmagában jelzi, hogy az üzlet láthatóan jól működött.
Török László: Egyetérthetünk-e abban, hogy ahhoz, hogy egy varázsgemma kifejtse a hatását, mindenképpen szükség volt valakire, aki működésbe helyezi, közkeletű kifejezéssel „aktiválja”, és ez a valaki nem a mester, aki a gemmák szövegeit és ábrázolásait kivéste. Ezen a ponton felrémlenek előttem a templomi terrakotta votív szobrocskák, amelyeket az egyiptomi ember a templomokban vásárolt meg, mivel ott „aktiválták” azokat. Mégsem találtunk eleddig valós régészeti kontextusokat arra nézve, hogy a templomkörzeten belül itt és itt helyezkedtek el a szobrocskákat gyártó műhelyek. Ugyanígy a vésett kövek esetében is hiányzik a konkrét régészeti kontextus, amelynek segítségével azonosíthatnánk a temenoszon belüli gemmakészítő-műhelyeket. Persze a gemmakészítő bárhol működhetett, és munkája végeztével behozhatta a gemmát a templomba, ahol a szakértő pap „aktiválta” azt. A nagy kérdés az, hogy ezt követően a mester vajon visszavitte-e a gemmát a saját kis boltjába, és tőle vásárolta meg, aki a gemma jótékony hatásától várta bajainak enyhülését, vagy a templomban kellett beszereznie azt.
Nagy Árpád Miklós: Tudunk néhány olyan esetről, ahol a varázsló, aki megtervezi a gemmát és a vésnök ugyanaz a személy. Más esetekben világos, hogy a két szerepkör elkülönül egymástól, és a vésnök azt tüntette fel a gemmán, amit megérteni vélt a tervező varázsló utasításaiból. Amennyiben ez rosszul sikerült, olyankor keletkeznek az olyan példányok, mint a budapesti „vak” gemma.
Németh György: Számtalan olyan ólomlemezt, átoktáblát is ismerünk, ahol egyértelmű, hogy készítője egy „receptkönyvből” dolgozott, és ahelyett, hogy a megfelelő helyen feltüntetné az illető nevét, azt írja: „valaki”, lemásolva a receptkönyv vonatkozó technikai kifejezését.
Török László: A varázsgemmák ábrázolásai között szerepel egy bizonyos kakasfejű-kígyólábú, mellvértet viselő, ostort és pajzsot hordozó istenalak, amelyről az idők folyamán különféleképpen vélekedtek a tudomány képviselői. Árpád, te magad is sokat foglalkoztál vele, sőt egy remek tanulmányodban egy új értelmezési javaslattal hozakodtál elő. Így végezetül, összefoglalnád-e röviden a cikkben foglalt megállapításaidat, és lenne-e esetleg olyan gondolatod, amit most szívesen hozzáfűznél az ott elmondottakhoz?
Nagy Árpád Miklós: A kakasfejű-kígyólábú istenszkhémával kapcsolatban az a feltevésem, hogy szerkesztőelvét nem a klasszikus görög-római ikonográfiai hagyományok, hanem a közel-keleti kultúrákra jellemző paronomasia magyarázza, azaz a kép jelentésszerkezetét a képelemek héber neve közötti kapcsolat határozza meg. Amennyiben a héber GBR-gyökből képzett szavakat lefordítjuk (gvurah, gibbor, gavar), azokból összeáll a kompozíció, és együttesen az Úr, Izrael Istenének egyik nevét (ha-Gvurah, „Mindenható”) jelentik. A cikk megírásakor számomra a reveláció erejével hatott a zsidó kultúra sokszínűsége, amivel szemben aztán majd a rabbinikus hagyomány győzedelmeskedik. Fogalmunk sincs, hogy aki a kígyólábú szkhémát kitalálta, mennyiben volt a zsidó vagy más kultúrkör gyermeke, de annyi bizonyos, hogy mindegyik kultúrában otthon volt. Lassanként körvonalazódik az antik világnak egy olyan szeglete, amely egyformán nyitott a zsidóság, Egyiptom vagy éppen a görögök felé. Éppen ezért szeretem például az olyan gemmákat, amelyek egyik felén a kígyólábú istenalak, a másikon pedig a klasszikus egyiptomi szkhéma szerint ábrázolt Hórusz kapott helyet. Van olyan darab is, amelynek az egyik oldalán a kígyólábú, a másikon Héliosz alakja látható, s ez az egész jelenség mintegy azt sugallja, hogy ezek az ikonográfiai motívumok békében, jól megférnek egymás mellett.