1912 – Mission Moderne, száz év után A Sonderbund modern nemzetközi tárlatának repríze a Wallraf-Richartz-Museumban
Az akkor kiállított magyar művek egy része most is látható Kölnben
MúzeumCafé 32.
Éppen száz évvel ezelőtt, 1912-ben rendezték meg a Sonderbundes Westdeutscher Kunstfreunde und Künstler (a nyugat-németországi művészbarátok és művészek szövetsége) harmadik nemzetközi kiállítását Kölnben. A szervezők azzal a céllal hívták életre a tárlatot, hogy a kortárs művészetet hozzásegítsék az áttöréshez. A célt elérték: a kiállítás máig az egyik legfontosabb modern művészeti projekt lett Németországban. A csaknem 650 kiállított mű segítségével a rendezők betekintést kívántak nyújtani a festészet „legfiatalabb” irányzataiba, megjeleníteni az akkori legaktuálisabb európai művészeti áramlatokat, amihez egy külön retrospektív kiállítási egységben összeszedték az akkori késő impresszionista művészek elődeit. Ezzel keretbe foglalták a kortárs művészetet, és ily módon igyekeztek az avantgárd létjogosultságát is igazolni. Az eredmény újdonságként hatott a közönség számára: az aktuális művészet átfogó bemutatása párosult a legfontosabb elődök reprezentációjával. A tárlat fejlődési ívet vázolt fel Van Goghtól, Cézanne-tól, Gauguintől és Munchtól a neoimpresszionistákon át a fauve-izmusig, az expresszionizmuson át a művészet sokszoros megújítójáig, Pablo Picassóig és az általa létrehozott művészeti irányzatig, a kubizmusig.
A 2012-es év a Sonderbund-kiállítás századik évfordulója. Miután annak idején múzeumunk akkori igazgatója – egyben a Sonderbund négyfős művészeti zsűrijének is tagja – ezzel a kiállítással „az új művészet elővárosaként” Köln hírnevét a világ minden tájára eljuttatta, a Wallraf-Richartz-Museum most egy jubileumi retrospektív kiállítással tiszteleg a történelmi esemény előtt. Az a tény, hogy Köln száz évvel ezelőtt döntő szerepet játszott a modern művészet elterjedésében, nem csupán tiszteletteljes visszatekintést érdemel, hanem elkötelezettséget is a hagyományhoz való visszatérés és a folytatás mellett. 1912-ben sikerült áttekinteni az egész korabeli európai művészetet, történeti összefüggésbe helyezve az újítókat, és mintegy „kultúrpolitikai demonstrációként” megjeleníteni az újabb kori fejlődést. Ezt az áttekintést rekonstruálta a mostani kiállítás is annak a 115 kölcsönzött műtárgynak a segítségével, amelyeket az 1912-es kiállításon is mind bemutattak.
A 2012-es kiállítás visszatért az eredeti tárlat koncepciójához, amely különböző szekciókra tagolódott, és amelyeket egy-egy művészszemélyiségnek szenteltek, illetve a művészeket nemzeti hovatartozásuknak megfelelően jelölték, ahogy azelőtt a világkiállítások esetében is. Így a kortárs magyar művészek is együtt jelentek meg hazájuk képviseletében az 1912-es kiállításon a 13-as teremben. Főleg a Nyolcak csoport tagjainak bemutatására összpontosítottak: olyan művészek voltak jelen, mint Kernstok Károly (1873–1940), Márffy Ödön (1878–1959), Orbán Dezső (1884–1986), Czigány Dezső (1883–1937), Tihanyi Lajos (1885–1938) és Berény Róbert (1887–1953). A kiállításban jól megfigyelhető volt a művészek által képviselt stílusirányzatok rendkívüli változatossága, amely Cézanne és Matisse befolyásától kezdve a fauve-ok előképén át a korai kubista formanyelvig terjedt. Az 1912-es kiállítás névsorából csupán Czóbel Béla és Pór Bertalan hiányzott a Nyolcak-csoportból, viszont a szobrász Fémes Beck Vilmos (1885–1918) és az akkoriban már régóta Firenzében élő Vedres Márk (1870–1961), továbbá Kövesházi Kalmár Elza (1876–1956) tették teljessé a magyar alkotók bemutatkozást (bár Kövesházi Kalmár a maga egyértelműen a Jugend-stil mellett elkötelezett művészetével szigorúan véve a bécsi Secessionhoz tartozott). Rajtuk kívül bemutatták a sokkal idősebb Rippl-Rónai Józsefet (1861–1927), aki a modern magyar festészet mintaképéül szolgált. Az 1912-es magyar kiállítók között találjuk még Körmendi Frim Jenőt (1886–1959), Bornemisza Gézát (1884–1966) és Perlrott Csaba Vilmost (1880–1955); két utóbbi – ahogy Czigány és Tihanyi is – a nagybányai művésztelep második generációjához tartozott. Mellettük olyan művészek is feltűntek, mint Hatvany Ferenc (1881–1958), aki egyébként nem tartozott a magyar festészet modern irányzatához vagy a ma szinte teljesen ismeretlen Bató József (1888–1966) és Somló Lili (1887–?), aki Berény Róbert sógornője volt, és aki szintén Nagybányán alkotott. Ugyancsak a magyar szekcióban találkozunk Jules Pascin (1885–1930) személyében egy olyan festővel, aki 1912-ben két hónapot dolgozott Budapesten; hogy milyen alapon került a magyar válogatásba, nem tudni. Ugyanilyen érthetetlen, hogy egy olyan festő, mint Fejérváry Erzsi, aki a Kéve művészeti egyesület és a kecskeméti művésztelep tagja volt, vagy Iványi Grünwald Béla, aki ennek a művésztelepnek a vezetője volt, és akiknek a részvételével eredetileg számoltak, végül is miért nem állítottak ki Kölnben. Ezekre a kérdésekre csak Felvinczi Takács Zoltán (1880–1964) művészettörténész tudná megadni a választ, aki 1912-ben a Szépművészeti Múzeum asszisztenseként és a kölni Sonderbund-kiállítás munkabizottságának tagjaként a magyar alkotások kiválasztásáért volt felelős, és aki „az új forma- és színproblémákat kereső fiatal művészeket igyekezett a kiállításon való részvételre rávenni” (Pester Lloyd, 1912. február 9.).
A modern művészet képviselőinek és az ország haladó szellemiségű köreinek figyelmébe ajánlva mutat rá a kiállítás, illetve a magyar művészek sikeres részvételének a jelentőségére Zwickl András az idei jubileumi kiállítás katalógusában megjelent tanulmányában. „A külföldi bemutatkozások odahaza nagyon fontos referenciaként szolgáltak az aktuális irányzatok megismertetésében, és mintegy legitimálta azokat, főleg akkor, ha pozitív visszhangra találtak. […] Hogy ez így volt a Sonderbund-kiállítás esetében, azt egy idézet is alátámasztja Paul Ferdinand Schmidt recenziójából, amely a Zeitschrift für Bildende Kunstban jelent meg 1912-ben: »Ígéretesebb a helyzet (mint Norvégiában – B. Sch.) Magyarországon, amelynek gyűjtőfogalomként kellene szolgálnia minden délkeleti kis nép számára«.” És ahogy Zwickl a továbbiakban megjegyzi: „a Sonderbund-kiállítás fontos mérföldkövet jelentett a progresszív magyar művészeti irányzatok történetében.” Ennek nyomán megcsillant a remény a további külföldi bemutatkozások előtt, ám ezek mégsem valósulhattak meg – az első világháború közbeszólt.
De még a háború kitörése előtt egy másik nagy jelentőségű művészettörténeti esemény is történt, ami még inkább hangsúlyozta az amúgy sem alábecsülendő 1912-es kölni kiállítás értékét: a New Yorkban, Chicagóban és Bostonban bemutatott International Exhibition of Modern Art – amit ma leginkább Armory Show-ként ismerünk – 1913-ban fő alapjaiban a Sonderbund-kiállítást rajzolta újra. A kölni tárlatot ugyanis az utolsó napon megnézte Walt Kuhn, az Association of American Painters and Sculptors titkára, és a kölni mintától felvillanyozva egy hasonló gyűjteményt állított össze az amerikai közönség számára. Az akkori körülményekhez képest ez a tárlat a maga drámai erejével az egyik legjelentősebb kiállítása lett az európai művészetnek, amit addig az USA valaha is megélt. Nem véletlen, hogy többnyire az 1913-as évet tartják a modernizmus kezdetének Amerikában.
Közben Európában a Sonderbund-kiállítás is tájékozódási pontként szolgált, kijelölt egy utat a közönség, a gyűjtők ízlése és a múzeumi kezdeményezések számára; az itt bemutatott modern művészetet csak 1933-ban lehetetlenítették el mint „elfajzott”, üldözendő dolgot. A fentiekből adódóan a Sonderbund-kiállítás nemcsak beíródott a nemzetközi művészeti fejlődés kontextusába, nemcsak előrevetítette számos kiállítás koncepcióját, de befolyásolta sok nyilvános gyűjtemény felépítését is az 1920-as években, és ebből következően döntően befolyásolta azt a kánont, amihez még ma is méri magát a művészettörténet. Ebben áll a tárlat elsődleges jelentősége, mint első – és ezáltal legfontosabb – mintaképe minden azt követő művészettörténeti igényű kiállításnak, amely a művészi elképzelések és azok feldolgozásának megjelenítése mellett kötelezi el magát. Különösképpen az expresszionizmus volt az, ami a Sonderbund-kiállításon való erős jelenlétének köszönhetően megerősítette helyét az európai művészettörténetben.
Az esemény a külföldi hatások befogadása és az új művészeti formák érvényessége mellett bizonyította a modern művészet nemzetközi jellegét is. Bár a művészek ereje Európa számos országában megmutatkozott akkoriban, mégis 1912-ben Kölnben köszönhették először egy hivatalos kiállításnak elismertségüket: a modern művészet soha azelőtt nem volt ekkora méretben, ennyiféle stílusban hivatalosan bemutatva, ráadásul egy város teljes vezetésének a támogatását is élvezve.
A kasseli 1955-ös nemzetközi Documenta volt az első olyan kiállítás 1912 óta, amely megfelelt a Sonderbund-típusú vállalkozásnak, ami a jelent konkrét vonatkozásban – időben is behatárolva – a múlthoz kapcsolta. A Sonderbund-kiállítás volt a modern művészet első nagy átfogó tárlata, amellyel a modernek megalapozták létjogosultságukat, és az első Documenta volt a modern művészet második nagy összegzése, ami a második világháború után ismét visszatért ehhez az igényhez.
Végül meg kell említeni, hogy a 2012-es projekt célkitűzése az is volt, hogy lehetőség szerint minden száz éve bemutatott műtárgyat beazonosítsunk, és hollétét meghatározzuk, mert a Sonderbund-kiállítás legendás hírű ugyan, mégis a mai napig nem dolgozták fel részleteiben. A jubileumi kiállítás katalógusa rekonstruálta az egykori tárlatot. Természetesen részletesen taglalja az idei kiállításon szereplő alkotásokat is, többek között olyan művészek főműveit, mint Rippl-Rónai, Kernstok, Márffy, Berény és Kövesházi Kalmár, akiknek idei bemutatásához a kölcsönadó magyar felek nagyvonalú támogatását ezúton is köszönjük.