Kazinczy metszetgyűjteményétől a lakótelepi gigantposzterekig
MúzeumCafé 33.
Sinkó Katalin művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria évtizedeken át volt munkatársa (és az intézmény fél évszázados történetének krónikása) nagyjából három évvel ezelőtt interjút adott lapunknak; a beszélgetés a MúzeumCafé 16., 2010. április–májusi számában jelent meg, és az volt a címe, hogy El kell felejteni, amit tudunk. És ha máshonnan nem is tudnánk (de persze tudjuk; sok helyről), de abból a beszélgetésből is kiderült, hogy Sinkó Katalin mennyi mindent tud művészettörténetről, történelemről, eszmetörténetről, múzeumokról, a múzeumok történetéről – egyszóval a szakmájáról. Szerencsére ezt a hatalmas tudást az évek során számos cikkben, katalógusban, könyvben meg is osztotta olvasóival, a Nemzeti Galéria pedig most egy elegáns kötetben újra kiadott ezekből egy csokorra valót, hogy – interjúnk címével ellentétben – lehetőleg még kevésbé felejtődjön el valami is abból a tudásból, amit Sinkó Katalin a pályája során felhalmozott. De persze mivel ez a kiadvány „csak” válogatás lehet, a kötet szerkesztői – Király Erzsébet és Róka Enikő – szemmel láthatóan azon voltak, hogy a szerző széles körű érdeklődésének lehetőleg minél több szeletéből mutathassanak meg valami fontosat. Így aztán a szöveggyűjteményben hét témakörbe rendezve összesen huszonegy Sinkó-írást közölnek újra (köztük olyanokat is, amelyek eredetileg nem magyar nyelven jelentek meg), és mindezt a kötet végén megfejelik egy vadonatúj, a művészettörténet történetét elemző Sinkó-írással. A tematika a műgyűjtés kérdéseitől (ne feledjük – bár a kötetben közölt életrajz ezt valamiért nem említi –, hogy Sinkó Katalin, mielőtt elvégezhette az egyetemet, és a Galériába került, csaknem húsz éven át a Bizományi Áruház becsüseként szerzett máshol összegyűjthetetlen ismereteket a hazai magángyűjteményekben lévő műtárgyállományról; ezt a tudását később a múzeum privát gyűjteményekből rendezett kiállításainak rendezése során remekül tudta kamatoztatni) az emlékművek és azok kultuszai szélsőséges problémáinak (emelni és/vagy ledönteni) elemzésén, a vázlat és a géniusz sajátságos kapcsolatának faggatásán, a 19. század közepi bécsi és pest-budai történeti festészet párhuzamainak vizsgálatán és még sok más izgalmas elméleti és gyakorlati művészeti kérdés boncolgatásán keresztül vezeti végig az olvasót. Írásaiban a szerző ráadásul egyfelől mindig különösen erős történeti-történelmi érdeklődéssel közelít éppen aktuális művészeti témájához – így elemzi különleges Gesamtkunstwerkként a budapesti millenniumi kiállítást, a Hősök terén emelt emlékmű(vek)nek a hazai történelem szimbolikus eseményeiben való „felhasználását” vagy éppen az ezeréves ünnepségek ikonográfiai értelmezését –, másfelől pedig folyamatosan hatalmas jegyzetapparátust mozgósítva támasztja alá a mondandóját (utolsó, 24 oldalas tanulmányához egy híján háromszáz lábjegyzetet illeszt). Ugyanakkor mindezek ellenére Sinkó szövegei kifejezetten olvasmányosak és közérthetők, vagyis bárki számára nemcsak haszonnal, de élvezettel is forgathatók, aki nem okvetlenül alapos művészettörténeti háttértudással érdeklődik Csontváry önarcképei vagy Munkácsy Krisztus-trilógiájának műhelytitkai iránt. Aki pedig még ennél is „közérthetőbb” témákra vágyik, az megtudhatja például, hogy hogyan jutottak el bizonyos klasszikus festménytoposzok a konyhai hímzett falvédőkig, vagy hogy hogyan vezettek el az 1787-ben „felfedezett” körpanorámaképek a mai lakótelepi nappali szobák falnyi méretű tengerpartos-pálmás, hegyvidékes-havas gigantposztereiig.
Sinkó Katalin: Ideák, motívumok, kánonok.
Tanulmányok a 19–20. századi képkultúra történetéből
Magyar Nemzeti Galéria, 2012