A műterem mint a világ modellje
Alkotói titkokba nyerhetünk bepillantást a Magyar Nemzeti Galériában. Műtermi kísérletek és dokumentumok Kondortól napjainkig
MúzeumCafé 33.
A Magyar Nemzeti Galéria időszakos kiállítása, a Világmodellek azzal a céllal született, hogy megpróbáljon egy összefogott koncepció alapján lehetőséget teremteni arra, hogy a múzeumba járó közönség a gyűjteménynek egy olyan szeletét ismerje meg, amit az állandó kiállításon nem láthat. A problémával sok intézményben találkozunk: a gyűjtemények új szerzeményei vagy nem főművei csak időről időre kerülnek – ha kerülnek – a látogatók szeme elé, mert a múzeumok állandó kiállításainak logikája ezt sokszor nem teszi lehetővé. A „fontos művész – fontos mű – fontos irányzat”-ról szóló tárlatokban azok a szegmensek, amelyek a művészet történetének érdekes csemegéi, sokszor rejtve maradnak.
A Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteménye a maga tízezer darabjával az 1945 utáni hazai művészettörténetnek szintén egy olyan kollekciója és archívuma, amely 1975 óta folyamatosan bővül, és a bővítés politikájával nemcsak az aktuális művészet mibenlétéről vall, de arról a kultúrpolitikáról is, amelynek révén az alkotások az intézménybe jutottak. Így merült fel annak az igénye, hogy az osztály munkatársai egy olyan kiállítássorozatban gondolkozzanak, amely értelmező betekintést nyújt a gyűjtemény ki nem állított műtárgycsoportjaiba. Első kiállításként egy olyan összeállítás jött létre, amely két dologra reflektál: Kondor Béla élete végén készült fotósorozatára és a műterem értelmezési lehetőségeire.
Kondor munkássága a hazai közönség előtt leginkább festményeiről és grafikáiról, illusztrációiról ismert. A művész a köztudatban úgy él, mint aki művészetének forrásvidékét a reneszánszban és a 19. század elejének klasszikusaiban nevezte meg, és aki a kultúrpolitika számára is elfogadható tartalmakat közvetített az emberi viszonyokról, gépekről és szerkezetekről, erkölcsi értékekről. Önálló utat járó mester volt, aki nem sorolható semmilyen irányzathoz, stíluskategóriához.
Művészetének egyik utolsó szériája, a repülés tematikájához kapcsolódó makett-fotó sorozat több szempontból érdekes. Megmutatja, hogy a kondori gondolkodásmód hogyan jelent meg a képzőművészeti fényképhasználatban, és azt is, hogy ez a sajátos gondolkodásmód mennyire tudott kísérletező is lenni, és mindez leleplezi azt a tényt, hogy a hatvanas évektől kibontakozó magyar neoavantgárd számára is Kondor Béla megkerülhetetlen szereplője volt a magyar művészeti életnek.
A fotók, amelyek a kiállítás kiindulópontjai, makettekkel folytatott technikai kísérleteket mutatnak műtermi környezetben. A műterem, mint a próbálkozások helyszíne, mint a művész munkakörnyezete a művészettörténetben, mindig kitüntetett helyszín volt. A romantika óta a műterem személyes menedék, a mesterművek létrejöttének helye, ahol a szoba tárgyai mind, mind a művész érdeklődésének, személyiségének lenyomatai. Ez a kép a mai napig él, a laikusok nem véletlenül érzik kitüntetett pillanatnak, ha beléphetnek egy műterembe. A kiállítás a kész mű és a „műtermi verziók” vizsgálata mellett azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy milyen funkciói voltak az elmúlt évtizedekben a művészek munkahelyeinek: ezek a „laboratórium” mellett közösségi találkozóhelyként, az elvonulás és az önazonosság keresésének helyszíneként is meghatározhatók.
A kilencvenes évek globalizált művészeti élete ezeket a munkaterületeket is újradefiniálta. A rövidebb-hosszabb külföldi ösztöndíjakon részt vevő alkotók számára a saját tulajdonban lévő, kreativitásra szánható lakás ideája szertefoszlik, és a munkaterület sokkal inkább egy dinamikus, helyszínében és szerepében is változó egység lesz, ahol minden esetben alkalmazkodni kell az adott körülményekhez, és ehhez kell igazítani az aktuális elképzelések megvalósítását. Ez sok esetben visszahat a műre, nemcsak méretben, de szemléletben is, nagymértékben előmozdítva a művészetfogalom régiókon való felülemelkedését.
A kiállítás címe, a Világmodellek is a műterem szerepére utal. A személyes tér szükségességét alapul véve azt fejezi ki, hogy a művész világképének kialakulása és meghatározása ezeken a helyeken történik, ezért az alkotónak a világról alkotott elképzelései is némiképpen visszaolvashatók abból, hogy egy alkotásra szánt helyen milyen tárgyak, olvasmányok, nyersanyagok halmozódnak fel. A tárlat, hogy ezt a tézist bemutassa, alapvetően a fényképezés és a film médiumára támaszkodik, olyan műveket egymás mellé állítva, amelyek mindegyikén vagy látszik a környezet, amelyben készültek, vagy érzékelhető kölcsönhatásban állnak a személyes élet- és munkatérrel. Az egymás mellé állított alkotók ebben a tekintetben – médiumhasználatban és kísérletező szemléletben – rokoníthatók, így a kiállítás a magyar művészettörténet utóbbi időszakának egy belső, koherens történetét vázolja fel.
A bemutató több meglepetést tartogat mindazoknak, akik valamelyest ismerik a magyar művészet második világháború utáni történetét, és érdeklődnek a műhelytitkok iránt. Meglepetés lehet például a Csernus Tibor által készített negyven műtermi fotó, amelyet a művész által készített több ezer közül választottak ki a kurátorok. A festő, miután Párizsban telepedett le és rendezte be mű-termét, a klasszikus realista ábrázolásmód új értelmezését tűzte ki céljául, amelynek beállításaihoz műtermi munkafotókat készített. Ezeken nemcsak csendéleteket láthatunk, hanem repülőgép- és tengeralattjáró-maketteket is, amelyek nemcsak Kondor élőben megtekinthető makettjeinek tükrében, de a mai magyar művészet makettekkel dolgozó alkotói munkásságának ismeretében is felfedezésértékűek. Ugyanígy a Balázs Béla Stúdió Archívumból most előkerült Erdély Miklós-filmet sem sokan ismerhetik, amelyet Altorjai Sándor halála előtt néhány nappal forgattak Altorjai Szigligeten épített műteremházában. A hang nélküli felvételen egy hétvége története elevenedik meg, ahol egy társaságban a két művész, Erdély és Altorjai a kezük ügyébe kerülő anyagokból alkotnak.
A műtárgyak között többször – így Gémes Péter és Baranyai András alkotásain – a művészt magát is felfedezhetjük a felvételeken. Rájövünk, hogy a próbálkozások során az alkotó sokszor kerül abba a helyzetbe, hogy a művéhez szüksége van egy emberalakra, aki kézenfekvően ő maga lesz a kísérleti fényképeken. Hogy ezek a művek nem önarcképek, az éppen a munkafolyamatból adódik, hiszen ezeken az alkotó nem szeretné saját pozícióját, művészi hitvallását megfogalmazni, pusztán keresi azokat a technikákat, beállításokat, amelyek megfelelnek az elképzeléseinek. A személy, a műterem lakója így kerül kölcsönhatásba, szimbiózisba saját környezetével.
A kiválasztott művészek különböző generációkba tartoznak. A hetvenes és a nyolcvanas évek már nem élő példaképei mellett az őket követők alkotásaiban hasonló technikai megoldásokkal, szemlélettel találkozhatunk, még ha az eltérő gondolati síkon mozog is. A fiatalabbak, jóllehet másként viszonyulnak műtermeikhez, abban nem különböznek, hogy annak zártságát tekintik a művek születése természetes környezetének. Csörgő Attila például analóg technikai feladványokat old meg műveivel, de ezek, minthogy előzmények nélküliek, ezért számtalan próba, számítás, megoldáskeresés révén válnak valóra. A munkákon a folyamat végén nem látszik mindez az erőfeszítés, de köztudott, hogy Csörgő számára a műterem olyan műhely, amely felvetéseinek szellemi közege és a megoldások gyakorlati színhelye. Ez a környezet a munkáknak csak kis részén válik megismerhetővé, de ez mit sem változtat a helyszín fontosságán. Szabó Dezső is kénytelen makettasztalait, természeti jelenségeket generáló rendszereit lakásának közepén, a nappaliban felépíteni, tökéletes felvételein azonban ez a környezet nem látszhat, mert képeinek illúziókeltése éppen tisztaságukban érhető tetten. A leleplezés, a munkatér megmutatása tehát azért fontos a számára, hogy egyértelművé váljon az a kreativitás, amivel képeit megalkotja: a modellezés, az újraalkotás gesztusa. Szacsva y Pál és Puklus Péter karrierjében a változó műtermi környezet alapélmény, és ehhez munkáikban nagyon találóan alkalmazkodnak. Szacsva y általa készített felvételeket vetít szobájának, műtermének sarkaira, polcaira, és azt fényképezi le műszaki kamerájával. A nagyméretű nagyítások részletgazdagságukkal ejtik zavarba a nézőt, aki a torz képeket hibásaknak érzi, amíg észre nem veszi, hogy mögöttük mindennapi tárgyak körvonalai sejlenek fel. Puklus is vonzódik ezekhez a részletekhez, de ő arra világít rá, hogy bárhol is járjon, a talált tárgyak, eszközök, régi készülékek szépsége újabb inspirációt ad neki fényképeihez. Képeinek bemutatása is jellemző: azokat a falon nem a szokásos egy sorban elrendezve olyan összeállítást hoz létre, ami a szemünket hasonlóan mozgatja, mint amikor egy ismeretlen teret először látunk meg és érzékszerveinkkel felfedezünk.
E cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy minden művész pozícióját külön bemutathassuk. A kiragadott példákból azonban kitűnik, hogy a művek milyen láncolatot alkotnak, és hogyan válnak egymás igazolóivá. A kiállítást megelőző előkészület, kutatás folyamatában a műtermekben való beszélgetések újabb példákra irányították a figyelmet, újabb állásfoglalások irányába vezettek. A feldolgozás folyamatát azonban a koherencia vágya irányította, hogy olyan kiállítást sikerüljön a nézők számára prezentálni, ami meggyőzően állítja, hogy a műtermek titka nem a művész elzárkózási vágyából adódik, hanem abból az összetett viszonyból, amit az alkotási folyamat lenyomatai, a kész mű, a művet inspiráló források és a művész személyisége határoz meg.
Kurátorok: Kumin Mónika, Petrányi Zsolt, Százados László. A kiállítás katalógusa letölthető a Nemzeti Galéria honlapjáról.