Aki kiérdemelte a tiszti rangot a kultúra szolgálatában
Lakos Anna, a Színháztörténeti Múzeum tudományos titkára
MúzeumCafé 33.
Lakos Anna, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa 2012. november 5-én a Francia Intézet igazgatójától vette át a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi rendjének tiszti fokozatát. Életművéért kapta ezt a díjat, egész eddigi tevékenységéért, legyen szó akár évtizedek óta művelt fordítói munkásságáról – hiszen általa ismerhette meg a magyar közönség többek között Ariane Mnouchkine, Bernard-Marie Koltes, Serge Kribus vagy Jean-Loup Rivière munkáit, illetve a francia publikum az ő fordításában találkozhatott Molnár Ferenc, Spiró György, Hamvai Kornél és Schwajda György drámáival – vagy francia színházi és tánctársulatok vendégjátékainak magyarországi megszervezéséről. Többször szervezett magyar színházi hetet Párizsban és francia színházi hetet Budapesten, és amire talán a legbüszkébb, ő hozta el Magyarországra Pina Bauscht. Egyszóval igazuk van a franciáknak: tényleg nem egyszerű közkatona a kultúra szolgálatában, bőven kiérdemelte már a tiszti rangot.
Munkája szervesen illeszkedik az OSZMI tevékenységéhez, ahol 1985 óta dolgozik: „Mindig, mindent az intézet dolgozójaként végeztem, nem magánemberként, úgyhogy sok minden landolt itt a végén, és lett belőle könyv, kiadvány, projekt.” Az intézmény legfontosabb törekvése megragadni a megfoghatatlan pillanatot, amiről mindannyian tudjuk, hogy szinte lehetetlen. Amint vége van az előadásnak, elmúlt; megpróbálhatjuk dokumentálni, rekonstruálni, de leginkább aznap este hat, mintha csak itt és most lenne érvényes. Egy-egy legendás előadás emléke, a kor nagy színészeinek, színházi embereinek karizmája kitart néhány évtizedig, aztán elhalványul. Mégis meg szeretnénk őrizni. Az idők folyamán persze nagyon sokat változott a szemlélet, mit és hogyan érdemes gyűjteni, másrészt a technika fejlődése kibővítette a színházi műfajokat, átalakította a gyűjteményezés szempontjait, modernizálta a színház múzeumi bemutatását. Az OSZMI és kiállítóhelye, a Bajor Gizi Színészmúzeum fennállásának 60. évfordulóját ünnepli a decemberben megjelent Színháztudományi Szemle 41. száma, amelyet Ács Piroska igazgató mellett Lakos Anna szerkesztett. A kiadvány egyfajta számvetés, a benne szereplő színháztörténeti és módszertani tanulmányokat egytől egyig az intézmény munkatársai jegyzik: körbejárják, hol tart ma az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a gyűjtésben, feldolgozásban, közkinccsé tételben. Az évfordulóhoz a Bajor Gizi Színészmúzeumban októbertől márciusig nyitva tartó kiállítás kapcsolódik az elmúlt hatvan évről, és ahogyan a szemle Mulandó létünk egy ideig élő emlék marad címet viselő előszavában Ács Piroska is kiemeli, mindennek a záloga a múzeumi és az intézeti lét finom összehangolása.
Lakos Annának is kulcsszavai ezek: összehangolás, csapatszellem, kohéziós erő. A színház és a saját életútja kapcsán is legtöbbször ezek a szavak ismétlődnek. A francia nyelv és kultúra értője; tökéletesen bírja a nyelvet, bár hozzáteszi: „Valószínűleg a mai fiatalok, akiknek több lehetőségük van nyelvterületen tanulni, másfajta tudással rendelkeznek, de azért az enyém is elég jó alapokon nyugszik, pedig 35 éves voltam már, amikor először eljutottam Párizsba.” A Trefort utcai tizenkét évfolyamos iskolában kezdett franciául tanulni az akkor induló nyelvtagozaton. „Kiharcoltam a franciát, bár a szüleim a németet preferálták. Az volt a feltett szándékom, legyen egy saját nyelvem, amelyen ők nem beszélnek. Fantasztikus tanárunk volt, a Monsieur, akit Szávai Nándornak hívtak. Mindannyian, akik abba az osztályba jártunk, bármi lett a foglalkozásunk, használtuk a francia nyelvet.” Sokszor kérdezték tőle, nem fordult-e meg a fejében, hogy inkább Franciaországban élne, de azt mondja, túl későn jutott ki először, hogy ez a kérdés komolyan felvetődjön, addigra már annyi minden kötötte ide, amit mind nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Rengeteget utazott a két ország között, és nagyon jól érezte magát út közben.
Az ELTE magyar–francia szakára járt, másodéves volt, amikor 1969-ben csatlakozott az Universitas Együtteshez. „Ha kellett játszottam is – mellékszereplőket, bohócokat –; egy életre szóló hasznos tapasztalatot adott: megtanultam a színészet tiszteletét. Leginkább asszisztens és dramaturg voltam, megtanultam, mi a színpadi nyelv, mit jelent csapatban dolgozni. Máig azt tartom: párhuzamosan a bölcsészkarral elvégeztem egy másik egyetemet is, mert ez volt számomra az Universitas. A színházi életem akkor folytatódott, amikor a Népszínház megalakulásakor Katona Imre lett a vezető dramaturg, és odahívott engem is, 1978-ban.”
Addig öt évig a Műszaki Egyetemen tanított franciát és magyart mint idegen nyelvet külföldi diákoknak. „Nagyon szerettem ezt a munkát. Rövid ideig még oroszt is tanítottam, mert eredetileg szülési szabadságon lévő kolléganők helyettesítésére szerződtettek, és amikor feltették a kérdést, hajlandó lennék-e egy státus kedvéért megtanulni oroszul, természetesen igennel válaszoltam. Jó kalandnak tűnt, hogy kiküldenek Moszkvába nyelvet tanulni, de annál is több lett, életem egyik meghatározó élménye. Abban a két kint töltött hónapban – amelynek minden pillanata, a város irdatlan nagysága, sugárútjai, épületei, mind nagy hatással voltak rám – megértettem a világ működését. És eljutottam Ljubimov színházába, a Tangankába, ami kicsi volt és intim. Abban a hatalmas városban abban az aprócska színházban úgy éreztem: hazataláltam, végre van helyem a világban. És bár tilos volt, de mi egy kolléganőmmel, a szabályokat megszegve, utazgattunk is az országban. Csodálatos dolgokat láthattam, olyan kultúrát, amivel nem találkozom, ha nincs ez a képzés, úgyhogy az orosz kultúra szenvedélyes szeretetét a Műegyetemnek köszönhetem, hálás vagyok érte azóta is.”
Azt mondja: magyar nyelvet tanítani külföldieknek – az is egyfajta színház. „Különösen izgalmas volt a saját anyanyelvemre másként tekinteni, a gondolkodásomat is megváltoztatta. Ráébresztett, azt is meg lehet kérdőjelezni, ami evidenciának tűnik, és ha megteszem, segít eljutni a megértéshez.” És valahogy itt is létrejött a csapat, a kulcsfogalom, ami Lakos Anna pályáját végigkíséri. „Akkoriban még nemigen fordítottak le nyelvészeti szakkönyveket, ezért mi magunk összeállítottunk magunknak egy listát a fontos szakirodalomról, és mindenki vállalta belőle a maga nyelvén egy-egy jelentős munka elolvasását és ismertetését a többiekkel; magunknak csináltunk szemináriumokat. Azt is tudtuk, ki miből ír disszertációt, és lefordítottuk neki a témájába vágó fejezeteket.”
„Úgy maradtam” – ezt mondja magáról Lakos Anna, és azt érti alatta, hogy megőrizte azt a szemléletet, amelyet az Universitasban, a Műegyetemen, a Népszínházban szívott magába, és aminek lényege a közösség: amikor mindenki azért dolgozik, hogy valami létrejöjjön, és ebben a folyamatban nem feledkezik el a másik tiszteletéről sem. „Ez a szemlélet nem múlt el, minden látszat ellenére jelen van, és rajtam kívül is sokan élnek ebben a szellemben. A világ változik, de a munkám közben azt tapasztalom, ha más formában is, mint régen, de létezik a kohéziós erő, csak az a lényeg, hogy akik összejöttek, létre akarjanak hozni valamit.”
A népszínházas évek után 1985-ben került az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetbe, kezdetben az idegen nyelvi lektorátusra. „Az volt a feladatunk, hogy mindenki a maga nyelvterületén olvasson el mindent, amihez hozzáfér, lapokat, könyveket, kiadványokat, és ezekről írjon összefoglalót, cédulákat az adattárnak, illetve cikkeket az akkor még létező Dramaturgiai Szemle és a Világszínház című lapoknak. Engem személyesen is érdekelt, mi történik másutt. Az Universitasszal hozzászoktam, hogy mindent megnézünk, amerre járunk. A híres wroclawi fesztiválokra mindig elmentünk, ha nem produkcióval, akkor egyszerűen csapatostul kimentünk nézőnek. Sok legendás előadást láthattam ott, Grotovszkijéit például. Mikor idekerültem, már nagyon erősen hajtott, hogy megosszam másokkal is mindazt, amit láttam.”
Közben párhuzamosan a budapesti Francia Intézet színházi és táncszínházi tanácsadója is lett, éppen a rendszerváltás előtti években, amikor a francia kultúrpolitika sok pénzt áldozott arra, hogy a kelet-közép-európai régió felé nyisson. Egyszeriben nem tűnt lehetetlennek Budapestre hozni francia előadásokat. Lakos Anna ekkoriban ismerkedett meg Párizsban Erdős Tamással, aki a háború után emigrált Franciaországba, és addigra már jó nevű impresszárióként tevékenykedett. Sokat köszönhet neki az egész magyar színházi világ; többek között oroszlánrésze volt Pina Bausch magyarországi fellépéseiben. Lakos Anna íróasztalán a mai napig ott van az azóta elhunyt Erdős fényképe. „Lassan, de elfogadott, a nyolcvanas években elkezdtünk együtt dolgozni. 1985-ben láttam először Pina Bausch színházát Párizsban, a Nelkent és a Café Müllert, attól kezdve azon voltam, hogy eljöjjenek Budapestre. Tíz évbe telt, de végül 1995-ben fellépett a társulatával a Vígszínházban. Még haza se ment, már többen arról fantáziáltunk, hogy valamilyen formában ezt a látogatást meg kellene ismételni. Ekkortól Erdős Tamás segítségével kitartóan hívtam Bauscht, jöjjön vissza egy műhelymunkára, amiből megszülethet egy előadás. Nem egyedül én kapacitáltam, sok ember munkálkodott ezen, egy láthatatlan csapat, mindannyian egy célért, akik értettük a feladat lényegét. Benne volt – többek között – Novák Tata, Klenjánszky Tamás, Esterházy Péter, Nádas Péter, Orsós László Jakab, Sebestyén Márta. A kultúrán keresztül udvaroltunk Pina Bauschnak, végül 1999-ben sikerült őt újra elhozni, néhány hétig az éppen akkor nyíló Trafóban tartott workshopot. Ezzel egy időben itt az intézetben kiadtuk a Bauschról szóló első magyar nyelvű tanulmánykötetet.”
Lakos Anna munkáját hivatalosan kulturális menedzsernek nevezték, de ő inkább azt mondja, közvetítő szerepet vitt, amiből az elmúlt években némiképp háttérbe vonult. A világ nyitottá vált, a színházaknak lehetőségük van önállóan és közvetlenül felvenni a kapcsolatot bárkivel. „Azért is hagytam abba a tényleges szervezést, a kultúraközvetítői szerepet, mert kialakultak a működőképes struktúrák. Nekünk, úttörőknek megvolt a szerepünk a magunk idejében, ma már másra van szükség.” A legfontosabb változást a technika fejlődése hozta, az internet. Az OSZMI feladata is átalakult, az új helyzetben leginkább az lett, hogy minél több információt juttasson el a magyar színházi szakmáról külföldre és a külföldiekről befelé. A lektorátus nemzetközi csoporttá alakult már jó ideje, legfőbb feladata a társmúzeumokkal nemzetközi szinten kapcsolatot tartani. Minden átalakulóban van, így a hangsúlyok máshová tolódtak, egyre erőteljesebben a régió, a visegrádi országok felé. Nemrég ért véget egy nagy közös projekt, az úgynevezett TACE program. A Prágai Színházi Intézet kezdeményezésére, részben európai uniós támogatással, három éven át tartó kutatásban lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok mérték fel Közép-Európa színházi épületeit. Létrejött ebből egy közös adatbázis, amelyben angolul és az adott ország nyelvén szerepel történeti leírás az épületről, fotó, alaprajz, technikai leírás; mindez kutatható a neten, és kötetben is kiadták. A TACE programot vándorkiállítás zárta, amely elsőként az OSZMI-hoz tartozó Bajor Gizi Színészmúzeumban volt látható, innen ment tovább a többi négy országba. A program tavaly ért véget, de már belekezdtek egy újba, ezúttal olaszokkal. A Firenzei Tudományegyetem kezdeményezése vizuális és hanghordozók digitalizálására vonatkozik: egy sor olyan anyag kerül fel a keretében a netre, ami árnyalja a magyar színházművészetről alkotott képet. Az OSZMI összes egysége, a bábarchívum, a táncarchívum, a szcenikai tár, mind részt vesz ebben a munkában.
Lakos Anna 2006 óta a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) magyar központjának is elnöke. Szerkesztésében jelenik meg a Hungarian Theater Bulletin. Az angol nyelvű kiadvány a magyar színházi életet mutatja be külföldieknek, minden évben más-más szemszögből. A tavalyelőtti szám hat magyar drámaírót mutatott be pályaképpel, darabrészletekkel, valamint a független tánc- és prózai színházakat kritikusok segítségével. „A tavalyiban azt akartam bemutatni, milyen fesztiválok, ösztöndíjak, pályázatok, szerveződések fonnak hálót a drámaírók köré, segítik a magyar drámák megszületését. Néhány új darab szinopszisa mellett bemutatjuk Székely Csabát és egy új kezdeményezést, a Pannon dokudrámákat. Ezen kívül egy fiatal dramaturg kolléganő összeállítása a kritikák tükrében mutatja be az utóbbi évek Bán bán– és Az ember tragédiája-előadásainak koncepcióit.”
Két éve Lakos Anna az OSZMI tudományos titkára. Ács Piroska főigazgatóval végiggondolták, hogyan lehet mindkét funkciónak – múzeum és intézet – megfelelni, mivel tudnak hozzájárulni a tudományos kutatásokhoz. Oral history-interjúk készítése mellett döntöttek: igyekeznek megszólaltatni egy-egy korszak kulcsszereplőit. Munkálkodásuk eredményeképpen gazdag és értékes korlenyomat maradhat fenn az utókor számára.