A múzeumokban a tárgyak olyanok, mint a pezsgőtabletta
Joó Emese, a Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusa
MúzeumCafé 33.
„Én még úgy nőttem fel, hogy iskolásként kötelezően vittek minket múzeumokba” – emlékszik vissza a kezdetekre Joó Emese múzeumpedagógus. „Akkoriban Székesfehérváron laktunk. Évente többször is megnéztük az István Király Múzeumot, de a kiállításokból szinte semmire nem emlékszem. Viszont nagyon mélyen belém ivódott egy kép: a kertben Schaár Erzsébet és Vilt Tibor szobrai, és a falat beborító vadszőlő. Naponta megbámultam ezt. A szomorú szobrokat csak felnőttként értettem meg, de a titokzatos kert meghatározó múzeumi élményemmé vált.” A Néprajzi Múzeum múzeumpedagógusaként és sajtóreferenseként ma Joó Emese legfőbb célja, hogy minél szélesebbre tárja a múzeum kapuját a nagyközönség előtt.
A gimnázium után egyértelmű volt, hogy a bölcsészkarra jelentkezik, de mint olyan sokan mások, maga sem tudta, mi érdekli a legjobban. Magyar–orosz szakra felvételizett, bár sejtette, nem ez a végállomás. Gondolta, időt nyer, és az egyetemen lehetősége nyílik másra is. Az orosz szakkal együtt járt a részképzés a Szovjetunióban. Sok helyre eljutott, többek között Közép-Ázsiába is. „Hivában döntöttem el, hogy néprajzos leszek” – mondja. Bár ez akkor szinte lehetetlen volt, de engedély nélkül otthagyta a csoportot, külön utakon járt, helyiekkel ismerkedett. „Óriási volt a kontraszt a turistáknak kitett kirakat és a valódi élet között. Járkáltam az idegen városban, a magam szemével néztem körül, ez valódi felfedezés volt. De mit keresek én Üzbegisztánban? – tettem fel magamnak a kérdést. Ott álltam egy idegen városban, és arra gondoltam: nem tudok semmit arról, milyen egy otthoni falu.” A hazatérés után rögtön kérvényezte, hogy leadhassa az orosz szakot, és helyette a néprajzot vehesse fel. Az akkori tanszékvezető, Barabás Jenő, látva, mennyire kitartó, felvette. „Percek alatt megváltozott az életem. Nyugat-Magyarországra, Erdélybe jártunk gyűjteni, ismerkedtünk a hagyományos életmóddal. Azután jött egy újabb csavar, amikor nálunk is megszületett a kulturális antropológia. Az, amit ma csinálok, ehhez kötődik leginkább.” Boglár Lajos etnográfus volt a létrehozója a hazai kultúrantropológiának, ami kezdetben inkább diákmozgalom volt, csak 1990-ben lett önálló szak az egyetemen. Boglár nagy hatással volt Emesére. „Gyakran jártunk vele a Néprajzi Múzeumba, ahol akkor még látható volt Az őstársadalmaktól a civilizációkig című állandó kiállítás. Néztük a tárgyakat, ő pedig arra inspirált, hogy mi magunk próbáljuk felfedezni a bemutatott távoli világokat. Egyformán jól ismerte az amazóniai és a múzeumi terepet, és sok személyes történettel segített nekünk megérteni, mi az valójában, amit látunk.”
„Először mindig a személyes kapcsolódást kell megtalálni, mert az teszi érdekessé számunkra a múzeumi tárgyakat – mondja Joó Emese. – Múzeumpedagógusként az a feladatom, hogy arra inspiráljam a látogatókat, találjanak valamilyen egyéni kapcsolatot a tárgyakkal, hogy találják meg azt a szálat, amelyen sajátjukként fedezhetik fel az adott kiállítást. Ez lehet egy régi emlék felidézése, vagy a megörökölt tárgyakról kideríteni, hogy mire valók. De van, aki az otthona berendezéséhez kereshet itt ötleteket.” Az „aha” élmény, a nagymama múltból előbukkanó régi tárgya, egy filmből bevillanó jelenet vagy egy mai, hétköznapi eset is megteremtheti a személyes viszonyt látogató és kiállítás között. Ha megvan a kapcsolat, és működik a párbeszéd, akkor jöhet az ismeretterjesztés, a múzeumi tudás közvetítése.
Az a lényege ennek a szemléletnek, hogy énközpontú legyen a kiállítás feldolgozása? – kérdezem. „Igen, a múzeumpedagógia vezérelve nálam a személyes megközelítés – mondja. – Emellett nagyon fontos a kontextusteremtés és az aktivitás. Szerintem a kiállítási környezet leginkább a színházhoz hasonló. Egy-egy kiállítás olyan, mint egy díszlet, és nekem az a feladatom, hogy ebben a térben minden és mindenki megtalálja a maga szerepét, részese legyen az előadásnak.”
A múzeumi raktárakban hatalmas gyűjtemények halmozódtak fel. A kiállítás kurátora annak alapján válogat ezekből, hogy mit szeretne bemutatni az adott témáról. „A múzeumokban a tárgyak sűrű jelentéseket, információkat hordoznak. Olyanok, mint a pezsgőtabletta: ízük, szaguk, színük van, de vízbe kell dobni őket, hogy életre kelhessenek, különben halottak maradnak” – hangsúlyozza Joó Emese. Példa erre szerinte a pompás matyó viselet. Vajon mennyi munka, lemondás, nélkülözés, éhezés teremtette meg ezt a fajta paraszti reprezentációt? Miért kényszerültek summásságra, milyen volt az a társadalom, ahol mindez együtt létezett? Drámamódszerekkel mindezt életszerűvé lehet tenni, ami segít átélni a távoli élethelyzetet, megérteni az összefüggéseket.
Ha már színház: olyan lenne ez a szemlélet a mai múzeumpedagógiában, mint az alternatív színház? – kérdezem. „Pontosan! Ez egyfajta rögtönzött, saját élményű színház: a csoporttal felmegyünk a kiállítási »színpadra«, és ha jól játszunk, mindig új, egyedi előadásokat hozunk létre.”
Ezt a gondolkodást segíti elő az általa létrehozott Mire jó a múzeum? című akkreditált szakmai továbbképzés, amelynek célja, hogy a múzeum nyisson a drámapedagógia alkalmazása felé. A képzésen először olyan alapfogalmakat kell világossá tenni, mint hogy mi a múzeum, mivel foglalkozik a néprajz. És hogy mi a múzeum? Joó Emese értelmezésében: „olyan sűrítménye a kultúrának, ahol a véletlenek és a tudományos rosta által fennmaradt emlékek őrződtek meg. Kulturális nyersanyag, amelyből a jó szemű muzeológus az adott korra reflektálva válogat, kiállítás formájában üzen.”
Ami az idő rostáján fennmarad, az könnyen kanonizálódik – vélem. Kanonikus hely tehát a múzeum, vagy éppen a kánon feszegetése a célja? – kérdezem. „A kánonhoz való viszonyulás a muzeológusok, kurátorok dolga – válaszolja Joó Emese. – A múzeumpedagógusé alkalmazott, szóvivői szerep, neki mindig az adott kurátor gondolatait, az adott kiállítás üzenetét kell szem előtt tartania. Számomra ez jelenti a kihívást, mert nagyon sokféle kurátori látásmódot, értékrendet, gondolkodást kell a saját eszközeimmel, de nagy alázattal és tisztelettel közvetítenem.”
Minden kiállításnak megvannak azok az értékei, amelyeket ki lehet emelni úgy, hogy az egy adott közönségnek megszólaljon. „A közelmúltban készült, óvodásoknak és kisiskolásoknak szól a Sárközi sárkány című mesejáték. Ebben az állandó kiállítás tárgyait fűztük fel egy fordulatos meseszálra.” Így a tizenhárom, gyerekszemmel egymáshoz nem kapcsolódó terem váratlanul izgalmas mesehelyszínné vált, ahol nemcsak története, hanem szerepe is lett a tárgyaknak: a kaloda a sárkányt tartja fogva, a fonott kaptárak varázserejű mézet kínálnak, a vasfogú borona a sárkánnyal való küzdelmet segíti. A múzeumpedagógus különleges képessége, hogy ugyanazt a kiállítást a kicsiknek a mese nyelvén, a nagyoknak jelenidőben, velük együtt szólaltatja meg. A Néprajzi Múzeum állandó kiállítása húszéves. Nincsenek már meg azok a feljegyzések, amelyek magyarázattal szolgálnának arra, miért így rendezték meg az akkori kiállítást. „Idén tavasszal, amikor készültem az új foglalkozásokra, sokszor átmentem a jól ismert termeken: annyi év után ekkor értettem meg végre, mit akartak az akkori kurátorok elmondani a paraszti munkát bemutató anyaggal. Ebből készült el az a középiskolásoknak szóló múzeumi óra, amely a táplálkozás ürügyén valójában a paraszti munkát vizsgálja. A fiataloknak mai kérdéseket teszünk fel: mennyit és miért dolgozunk, milyen ételeket fogyasztunk, hogyan tartósítunk, miért fogyókúrázunk, milyen táplálkozási divatjaink vannak? Majd mindezt megpróbáljuk értelmezni a kiállításban látható 19. századi körülmények között, a feldolgozás részeként heti menüt készítünk, vizuálisan ábrázoljuk egy parasztcsalád táplálkozási piramisát, és több drámai szerepben is megszólaltatjuk a vajköpülőt.”
Nincs rossz kiállítás – véli Joó Emese –, csak éppen rengeteg ötlet és rengeteg munka kell a megvalósításukhoz. Persze múzeumpedagógusként is sokkal jobban működik egy olyan kiállítás, amely frappáns, innovatív és mozgalmas. Ilyen projekt volt a négy keréken száguldó kiállítás, az EtnoMobil 2.0. (lásd MúzeumCafé 26. – a szerk.), amely négy hónapon át járta az országot. „Egy hatalmas múzeum moccanthatatlannak látszó anyaga is tud gyors, közvetlen, rugalmas, személyes lenni. A kiállításon Frazon Zsófi koncepciója szerint a mobilitást, a mozgást, az utazást, ennek egymástól nagyon különböző formáit és tapasztalatait mutattuk be egy mobil helyen: egy lakókocsiban.” És hogy melyek voltak ebben a projektben a múzeumpedagógus kedvenc tárgyai? Például egy befőttesüvegekből buherált vízipipa, fiatalok találmánya. Hogyan kapcsolódik ez a mobilitás tematikájához? „Percek alatt szétszerelhető, zsebben hordható, könnyed és fiatalos.” A mobil projektben emellett kiemelt szerepet játszottak a múzeumpedagógus tárgyai is. „A műtárgyrejtvényben közszemlére tettünk néhány, a mobilitáshoz kapcsolódó egyszerű tárgyat, például egy aprópénzgyűjtőt, egy nyakba akasztható mobiltelefon-tartót meg egy lámpával kombinált kempingpoharat. Segítség nélkül nehéz ezeket kitalálni, de a játék lényege éppen ez volt. Ugyanis a tárgyak minden fontos információt hordoznak magukról, csak alaposan meg kell őket nézni. Vicces volt, ahogy az emberek elhamarkodottan ötleteltek, és félrevezették egymást. De mindig volt egy pont, amikor ezt a játékot komolyan kezdték venni, kézbe fogták a tárgyat, megnézték, és kitalálták. Soha nem segítettem, hogy a saját élményük meglegyen.” A közönség szívesen foglalkozott a szétszedett úti főzőkészletek helyreállításával is, a játékos tárgymeghatározás a muzeológusi munkát demonstrálta. „Hozd el, mondd el, írd le, melyik az a tárgyad, amit magaddal vinnél egy hosszabb utazásra is!” – szólt a felhívás az EtnoMobil 2.0 weboldalán. „Múzeumpedagógusi feladatom volt, hogy minden járókelőt megszólítsak, jöjjön közelebb, nézzen be hozzánk. Persze az utcán zajló csoportos játékok, vidám beszélgetések messziről is vonzóvá tettek bennünket. Sokan nem tudtak a felhívásról, mégis szívesen elővettek a táskájukból, zsebükből egy-egy érdekes mobil tárgyat, ott helyben leírták a történetüket, mi elkészítettük a fotókat, és ezzel bárkit néhány pillanat alatt a virtuális kiállítás részesévé tettünk.”
Hasonlóan innovatív projekt a most futó Tárgyas_ragozás szubjektív etnográfia című utazó kiállítás. A koncepció szintén Frazon Zsófiáé, aki harminchárom néprajzi tárgyat válogatott össze hozzá, és ezek különböző összeolvasási gyakorlatai jelentenek kiváló lehetőséget a kiállítási nyelv tanulásához. Régi és mai, egyszerű és mívesen kidolgozott tárgyak szerepelnek a kurátor bevallottan szubjektív szempontjai szerint. „Mivel ez egy rendhagyó és valóban tanulmányi célú kiállítás, itt múzeumpedagógusként lehetőségem van arra, amire máshol nincs: hogy a közönséggel együtt felülbíráljuk a koncepciót, és másféle szubjektív szempontok mentén átrendezzük azt. A vidéki helyszínek után a projekt februárban érkezik a Néprajzi Múzeumba” – teszi hozzá Joó Emese.
Hogy harc-e ma megküzdeni a látogatókért? Talán igen. Kevesebb az iskolás csoport, a szervezett látogató. Az elmúlt évtizedekben sokat változott a múzeumba járás szokása. Valóban használója már a múzeumoknak a mostani generáció? Sok múlik a pedagóguson, aki kötelességének tartja, hogy bevigye a diákokat a jó kiállításokra. Kellenek jó kiállítások és jó múzeumpedagógiai programok, amelyek megszólítják a közönséget. Meg kell nyerni a fiatalokat a múzeum számára. „Fontossá, életük meghatározó helyszínévé kell tenni a múzeumot, és ehhez az ő nyelvükön kell szólni hozzájuk.” Számos külföldi példa adhat ötletet, inspirációt. Joó Emese, ha külföldön jár, végiglátogatja a múzeumokat. Ezek közül számára a legizgalmasabbak azok, amelyek új szemlélettel közelítenek a gyerekek és a fiatalok felé. „Még csak álom, de szeretném, ha Magyarországon is lenne egy gyerekmúzeum. A világ számos helyén már létezik. A gyermekvilág sokszínűségét mutatná be, akár gyermekgyűjteményekkel.” Nálunk a múzeumok a felnőttek világát mutatják be felnőtteknek. Léteznek ugyan gyerekeknek szóló kiállítások is, de ezek nem pótolják ennek a múzeumtípusnak a hiányát. A gyerekmúzeum válhatna a fiatal korosztályok számára olyan helyszínné, amelyben otthonosan mozoghatnak. Joó Emese egy olyan intézményre vágyik, ahol a gyermekvilág a maga komplexitásában jelenik meg. „Ahol a tanítás, az alkotás, a művészi kifejezés, a színház, a gyermekgyűjtemények és a gyerekeknek szóló kiállítások együtt megtalálhatók. Eljött az ideje annak, hogy erről gondolkodjunk és megvalósítsuk, hisz nap mint nap látjuk, milyen nagy szükség lenne egy ilyen intézményre. Egy ilyen múzeum hitelét az adhatja, ha a gyerekekkel együtt terveződik, épül, gyarapodik és működik. Ez eddig itthon sehol nem valósult meg így. Gyerekekkel együtt sohasem építettünk múzeumot. Ez lenne benne a legnagyobb eredmény – velük együtt kitalálni és velük együtt felépíteni.”