Miért csíkos a fal a Nagy Kunsztban?
Múzeumpedagógia kortársakkal
MúzeumCafé 36.
Amikor Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton képzőművészek megérkeztek a készülő tizedik Kunsztba, hogy üzembe helyezzék az Oculus Artificialis Teledioptricus 2.0: Re:mbrandt című alkotást, meglepetten konstatálták, hogy a falakat sem készítettük elő, hiszen azok keresztbe zöld, lila, sárga és rózsaszín csíkosak.
– Ööö… – nyögtem zavartan – ez már az a fal, amelyen az alkotások lesznek.
– Na de ez tönkreteszi a kontraszthatást!
– Semmi gond – mondtam –, lefestjük akkor fehérre azon a szakaszon, ahol szükséges. Nincs kőbe vésve, hogy ilyennek kell lennie.
Pedig az elsőre kommersznek vélt dizájnnak nagyon is átgondolt és egy hosszabb folyamat eredményeként kitapasztalt célja volt…
zöld – mert szabad
A Miskolci Galériában 2001-től folyamatosan zajlanak múzeumpedagógiai foglalkozások, de igazán merész kísérletbe, a „Nagy Kunsztba” öt évvel ezelőtt vágtunk. Kíváncsiak voltunk, mennyire lehetséges a múzeum szakmai küldetésének határain belül maradva a legteljesebben megfeleltetni egy kiállítást a közönségnek. Esetünkben: miként lehet a diákság és az oktatás számára minél felhasználhatóbbá tenni. Egy kortárs művészeti múzeum pedagógiájának középpontjában a vizuális művészet kifejezésmódjainak ismerete, értelmezése és ezáltal a nyitott, kritikus és kreatív véleményalkotó gondolkodásmód fejlesztése áll. Így eszünkbe sem jutott, hogy ettől eltérve, foglalkozásainkon például a festményeken megjelenő gyógynövények tulajdonságaiban merüljünk el, vagy égitestek apropóján csillagászati jelenségek modellezésébe kezdjünk! Mi a műalkotásokat nem szemléltetőeszközként használjuk, hanem a művészetek által közvetített tartalmakat emeljük be az oktatás amúgy is létező folyamataiba.
A galéria igazgatója, Bán András (a Kunszt névadója) szinte teljes szabadságot biztosított ahhoz, hogy a Kunsztban alapjaiban változtassuk meg a kiállításszervezés szokásos rendszerét. Az általános gyakorlat szerint ugyanis először a kiállítás kurátora létrehozza a kiállítást, majd a közművelődési és pedagógiai munkatárs már a kész anyaghoz rendel különféle programokat, foglalkozásokat. Nagyon ritka eset, amikor ez a két tudományterület közösen dolgozik, amikor a kiállításba már eleve a pedagógiai szempontok is beépülnek. A hatás kedvéért mi egyenesen megfordítottuk ezt a folyamatot!
lila – mert ütős
Mi a művészetpedagógiai inspirációt helyezzük előtérbe a művészetkurátori feladatokkal szemben. Diákok érdeklődésére számot tartó, az iskolai tananyaghoz kapcsolható témákat gyűjtünk egybe, és ezekhez építünk fel egy kiállítást vagy inkább bemutatót, esetünkben a legfrissebb kortárs képzőművészet alkotóinak munkáiból válogatva. Programcímeink is sejtetik (Egó a falon; Találkozás David Bowie-val; Egészen kis tájak; Betűzve; „Rembrandttól Picassóig”; MeNŐK; Dzsungel, Kő, papír, olló; Torta), hogy a kortárs művészet szinte minden műveltségi területhez talál kapcsolódási pontot, így alkalmazása nem csak a művészet iránt fogékony diákok számára hasznos. Számtalan témát érinthetünk kortárs alkotások kapcsán: szóba kerülhetnek társadalmi viszonyok, emberi kapcsolatok, élethelyzetek, történelmi események, filmek, sztárok, reklámok… szinte minden hétköznapi aktualitás, és természetesen kortárs gondolkodók, művészek, alkotói folyamatok, új technikák is.
Félévente egy-egy témát járunk körül, mindig több művész, illetve a részt vevő diákok felvetései kapcsán. Ebben a rendszerben a múzeumpedagógusra összetettebb feladat hárul. Pedagógiai koncepciókat gyárt, és azokhoz interpretálási módszereket választ.
Vagy azt sem, hiszen arra is volt példa, hogy egyenesen a művészeket kértük fel, hogy munkájuk során gondolkodjanak a közönséggel történő nyitott, partneri párbeszédre épülő helyzetek létrehozásán. Így jött létre 2011-ben a HangON tematikánk, amikor Eike, Komoróczky Tamás, Szabics Ágnes, Szécsényi-Nagy Loránd, Turcsány Villő, Várnai Gyula kéthetes művésztelepi alkotómunka során foglalkozott a hang témájával és alkotásaik múzeumpedagógiai prezentálásának lehetőségeivel.
A művészek gondolatait a gyermekek alapvető kíváncsisággal dekódolják, és lehetőséget kapnak arra, hogy ezeket saját szemszögükből értelmezzék. Ehhez különféle installációs trükköket is használunk. Például figyelemirányítás céljából korhatárkarikákkal takarunk el és vörös megvilágítással hangsúlyozunk amúgy nem is durva tartalmakat; vagy műtárgylopás következtében elkordonozott bűnügyi helyszínen találják magukat; vagy nagyméretű aranyozott keretben látnak egy tenyérnyi festményt; vagy erős vaníliaillat fokozza az édeskést; vagy őserdőhangok, szobanövények és álcaháló kelt igazi dzsungel-érzetet; vagy éppen „textil-lézeres” biztonsági rendszer (piros hímzőfonálból kifeszítve) hívja fel a figyelmüket az óvatosságra és így tovább.
sárga – mert sugár
A tartalom mellett a megközelítés módja is lényegi eleme a munkánknak, hiszen a tanulás, az ismeretszerzés módszere bármilyen témán gyakorolható. Még nem általános, de egyre elfogadottabb az oktatásban a komplex személyiségfejlesztés elve, amikor az ismeretátadás helyett az ismeretszerzésnek és az ismeret feldolgozásának a képességeit fejlesztjük. Hiszen mennyivel jobban értjük, őrizzük és alkalmazzuk azt a tudást, amelyet saját belső indíttatásából kipróbálva és megtapasztalva szerzünk meg. Ezért a foglalkozásaink problémaköreinek felvetése erős motivációra épül. A Kunsztban ezt meghökkentő, múzeumi környezetben szokatlan helyzetekkel is segítjük. Amikor látogatóink megtapasztalhatják, milyen is az igazi szabadságérzet egy kötélre felmászva, hat méter magasságból szemlélve a kiállítás valóságát; amikor filctollal ráírhatnak az üvegezett műalkotásra; vagy amikor a rajtuk található tetoválásokat, egyedi megkülönböztető jeleket (sminkek, bizsuk, baleseti hegek) fotózzuk le és állítjuk ki; vagy a bejáratnál egy piszoár fogadja őket műtárgyként és így tovább. A készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez vezető utat keressük, aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban. Egyéni véleményalkotásra, konstruktív vitára ösztönzünk; kooperatív együttműködésre törekszünk; felfedező, kutató és nem utolsósorban élményszerű, játékos problémafelvetéssel élünk. Nem helyettesítünk, azaz nem a múzeumban valósítjuk meg az iskolát, hanem kiegészítjük azt egy gyakorlatias, tapasztalatokra, elemző módszerekre alapozó ismeretszerzési móddal.
A foglalkozások résztvevői sokszínű feladatokkal, kreativitásra lehetőséget teremtő módon, esetenként a művészek bevonásával mélyülnek el az egyes témákban, miközben a munkáik fokozatosan beépülnek a kiállítás anyagába. Ez is kunsztjaink egyike, mert nálunk a diákok részt vesznek a kiállítás építésében, amely így csak a záráskor, a lebontás előtt válik egésszé. Falra nyomdáznak, írnak; rajzaikat, fotóikat a műalkotások mellett – egyfajta válaszként vagy továbbgondolásként – helyezik el; feladatokat gyártanak az utánuk következő csoportoknak; videomegoldásaikat monitorok vetítik.
A foglalkozás megtervezése a kiállított alkotások tartalmi, formai, technikai jellemzőihez vagy az egész esztétikai összhatáshoz kötődik. Fontos megtalálni azokat a hívószavakat, amelyek a legjobban kifejezik az alkotást, a művészi szándékot, a vizuális gondolatot. Közösen beszélgetünk a művekről, és különféle módszerekkel megpróbáljuk „olvasni” vizuális üzeneteiket. Megfogalmazzuk ezzel kapcsolatos nézeteinket, továbbgondoljuk felvetéseiket, összekapcsoljuk a gyermekek világával, a körülöttünk tapasztalható történésekkel, és persze kipróbáljuk egyéni és kiscsoportos módon, hogyan tudunk reflektálni a látottakra, megbeszéltekre. A feladatok kitalálása ezért úgy történik, hogy az alkotás kulcsszavaihoz rendelünk cselekvést, és az alkotás szellemében használunk anyagokat, eszközöket. Tesszük ezt speciális díszletek (akár egy kompletten berendezett kollégiumi szoba), kellékek, anyagok, eszközök, segítségével; akár fizikálisan is belehelyezkedve a képek világába, vagy árnymozdulatokkal elmondva, véletlenszerű versírással, modellek építésével, fotográfiák készítésével, dramatikus játékokkal, különféle üzenetek hagyásával, üdítőkkel festve… és még sokféle módon, a diákok ötleteire is építve.
rózsaszín – mert ünnep
Munkánkban különösen fontos, hogy a múzeumi tevékenység közben megteremtsük a szabadságra épülő, egyéni elgondolások, megoldások létrejöttének lehetőségét. Elfogadjuk, hogy egy partnerségre épülő rendszernek nincs mindenki számára azonos kimenete. A diákokat szuverén egyénnek tekintjük, számít nekünk a véleményük, gondolataik sokszínűsége. Egy jó foglalkozás problémákat vet fel, amelyekre ezernyi megoldás születhet. Nem szorítjuk keretek közé a gyerekeket, nem adunk megoldási utakat, kész példákat számukra. Méltányoljuk azt is, ami nem egyezik a mi elképzelésünkkel. Annak örülünk, amiket a látogatóink saját fejlettségi szintjükön, teljesen önállóan, maguk teremtenek meg. Ünnep, ha szerepünk „csupán” olyan motivációra korlátozódik, amely elmélyült gondolkodást és cselekvést eredményez.
Szerencsére gyakori a Kunsztban, hogy a foglalkozásokra rendszeresen járó fiatalok, jól ismerve az alkotásokkal történő kontaktus többirányú megközelítési lehetőségeit, önállóan teszik próbára saját kreativitásukat az elmélyülés erősítése érdekében – amit persze ők nem így élnek meg. Ilyenkor azzal sincsenek tisztában, hogy a háttérbe húzódó foglalkozásvezető céljai beteljesednek, arról nem is beszélve, hogy a következő csoportok számára újabb ötletekkel gazdagítják a foglalkozás feladattárát.
Mögöttünk öt év, hetvenhét magyar kortárs művész, százhatvanhét kiállított alkotás, négyszázötven foglalkozás és azon kilencezer résztvevő. Hogy ez sok vagy kevés, nézőpont kérdése, de nekünk alkalom egy kis ünneplésre. És a csíkokra. Mert a csíkok maradtak, nem kellett átfestenünk fehérre. Működik rajtuk minden.