Múzeumi papucs
MúzeumCafé 58.
Nagyjából három éve egy szerkesztőségi értekezleten felvetődött, hogy vajon hány magyarországi múzeumban kell még bokánál megkötözhető mamuszt húznia a látogatónak, mielőtt belép a „szentélybe”, a precízen védett kiállítótérbe. Mindenkinek voltak emlékei, többnyire az osztálykirándulásokról, leginkább még a rendszerváltás előtti időkből, kastélyokról, kúriákról, csúszkáló gyerekekről, párját kereső, szakadt vagy jobb állapotú lábbelikről, mindenkinek felrémlett a papucs színe, anyaga, madzagja, felidéződött a tükörfényes parkettán való suhanás különleges érzése. Akkoriban egymást váltották az iskolás- és nyugdíjas csoportok, brigádok, vártunk egymás papucsára, hogy az egyik csapat levegye, a másik felvegye, s végre indulhasson a kiállításra. Ma már nagyjából annyira ritka a múzeumi papucs, mint a múzeumi tömeg, nem a Múzeumok Éjszakáján és nem is a megnyitókon, hanem egy egyszerű hétköznapon, bárhol a fővárosban vagy vidéken. Nemcsak a családok, az iskolák és a munkahelyi közösségek számára nem evidens a kiállítóterek felkeresése, de a diplomácia is megfeledkezett róla: a hazánkba látogató politikusok (vagy leginkább politikusfeleségek) már nem mennek Szentendrére, a Kovács Margit Múzeumba (se) vagy Gorsiumba, ahogy ez még természetes volt a hetvenes–nyolcvanas években. Márpedig ma ugyanannyi vagy még több múzeum létezik, és ezeknek szükségük van látogatókra, a jelenkor pedig azt a feladatot (is) rója a szakemberekre, hogy kitalálják: a szabadidő hasznos és kellemes eltöltésének sok-sok változata közül miért éppen egy múzeumot vagy egy kiállítást válasszon az ember. A látogatószámok csökkenése szomorú tény, de ez a változás számtalan fejlődési lehetőséget is magával hozott, a múzeumépítészet, a kurátori és a múzeumpedagógiai munka, a múzeumi marketing területén – e számunk nem az alagúttal, hanem a végén látható fénnyel kíván foglalkozni.