NAGY FRIGYES EZÜSTJÉTŐL A CSŐVÁZAS BÚTORIG

Peter Behrens tervezte felirat a Reichstag bejárata felett,
a Hansaviertel modern tömbjei, Le Corbusier lakógépe az olimpiai stadion szomszédságában, a világ első közlekedési lámpája a Potsdamer Platz modern felhőkarcolói között. Berlinben a dizájntörténet egyben a város és lakóinak története, így akár egy-egy hosszabb séta is komoly leckét kínál a 19–20. század tárgykultúrájából. A helyzet azonban nemegyszer ellentmondásos: a legnagyobb múltú múzeum a látogatók között kifejezetten rossz hírnévnek örvendhet, a legizgalmasabb koncepció szerint működő intézmény pedig mindössze lakásnyi alapterületen várja az érdeklődőket.

¶ Kelet felől, az egyes számú főúton érkezve alig néhány száz méterrel kell elhagynunk Berlin határát, hogy elérjük a Gutshaus Mahlsdorfot. Ez a kúria 1960 óta a 19. század második felének tárgykultúráját és lakásenteriőrjét bemutató és e műfajban magát Európa legnagyobbjának nevező Gründerzeitmuseum otthona. Története több szempontból sem hétköznapi. Kelet-Berlin egyetlen, magánszemély által alapított és fenntartott iparművészeti gyűjteményéről van szó, amelyet Lothar Berfelde hozott létre – ő pedig Charlotte von Mahlsdorf néven az NDK történetének egyetlen, transzneműségét nyilvánosan vállaló közszereplője. Berfelde gyerekkorától rajongott a 19. század második felének kultúrájáért, és már tizenévesen, a második világháborút követően megkezdte gyűjteményének összeállítását a lebombázott házakból kimentett tárgyakkal. Először a szovjetek által kirabolt friedrichsfelde-i kastélyba költözött be gyarapodó kollekciójával, majd amikor ennek más funkciót talált az állam, a mahlsdorfi kúriát választotta, azt egyúttal megmentve a lebontástól. Itt nyílt meg 1960-ban a Gründerzeitmuseum,1 amelyben egészen svédországi emigrációjáig, 1996-ig maga Berfelde kalauzolta a látogatókat. Az addigra páratlanná vált kollekció egy részét ekkor Berlin megvásárolta, a kúria gondozását a következő évben vette át hivatalosan az e célra alapított Förderverein Gutshaus Mahlsdorf e.V. közhasznú szervezet.

¶ A mahlsdorfi kúria egyszerre lokális kultúrközpont, közkedvelt rendezvényhelyszín, a berlini LMBT-közösség zarándokhelye és iparművészeti bemutatóhely. A bútorok zöme 1880 és 1900 közötti, egy részük eredetileg a 2002-ben elhunyt alapító – vagyis ahogyan a vezetők máig emlegetik: Charlotte – családjának tulajdona. A felépítés tökéletesen követi egy 19. század végi, 20. század eleji kúria beosztását: van úriszoba és női szalon, dolgozó, zeneszoba, hálók, a pinceszinten pedig eredeti eszközökkel berendezett mosókonyha és kamra. Itt az alapító gyűjtőszenvedélyének tanújeleként egy unikális 19. századi kocsmaberendezéssel is találkozunk: az azóta elbontott
Scheu­nenviertelben álló „Mulackritze” darabjait Charlotte kézikocsival hordta haza. A szerdánként és vasárnaponként, német nyelvű vezetéssel látogatható kiállítóhely különlegességét a számos unikális zeneeszköz adja, amelyet a vezető örömmel meg is szólaltat.2

¶ Ha múzeumnak nem is nevezhető, Charlotte von Mahsldorf
birodalma egyedi értékekben bővelkedő, muzeális értékű
kollekció, amelyben minden potenciál megvan a fejlesztéshez. A kiállítóhely a személyes felfedezés élményét kínálja, valóban értékes tárgyakon keresztül, és körültekintően mutatja be egy fontos kor tárgykultúráját. Ez alighanem a legtöbb, ami a jelenlegi státusában, intézményesített szakmai háttér nélkül kihozható belőle. A komolyabb fejlesztés, a berlini körülményeket ismerve, csak idő kérdése.

¶ A német fővárosban több is akad a mahlsdorfi kúriához hasonló, egykori úri lakokban létesített enteriőrmúzeumokból; persze, a 20. század viszontagságait ismerve nem meglepő, hogy a berendezés ritkán eredeti. Ilyen ma például a Charlotte
által először belakott friedrichsfeldei kastély, szépen festett késő barokk szobáiban korabeli bútorokkal. Szinte hagyományos kastélymúzeumokat idézne – ha nem a parkjába telepítették volna az 1950-es években Kelet-Berlin állatkertjét. A barokk parterre egyik oldalán így krokodilok, a másikon gibboncsalád fogadja a látogatót. Hasonló meglepetések várnak a keleti oldal másik nagy barokk kastélyában, Schloss Schönhausenben. A hányatott sorsú épület 1949 és 1960 között Wilhelm Pieck, a Német Demokratikus Köztársaság elnökének hivatalos rezidenciájaként, 1964-től pedig az NDK hivatalos állami vendégházaként szolgált. A 2009-ben újra múzeumként megnyitott, a Stiftung Preußische Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg kezelésében működő épület két kiemelkedő korát idézi meg. A harmincas években ideszállított, fából készült díszlépcső nem autentikus ugyan, de eredeti; a kastély káprázatos stukkókkal ékesített díszterme viszont valódi barokk gyöngyszem. Meglepő, mondhatni sokkoló élmény ezt követően Pieck ötvenes években készült dolgozószobájával, majd egy eredeti NDK-s vendégapartmannal szembesülni; konkrétan azzal, ahol az érkező vendégek feleségei, például Kádár Jánosné, töltötték éjszakájukat. A meglepetést nem is feltétlenül a berendezés szegényessége, mint inkább a klasszikus keleti sztenderdek szerint kialakított, lila csempés fürdőszoba okozza – erre aligha számít a kastély tájékozatlan látogatója.

¶Ha a nagytétényi Száraz–Rudnyánszky-kastélyhoz hasonló, a távoli múltba repítő, de szakmailag is körültekintő enteriőr-bemutatóteret keresünk, és nem akarunk Potsdamig vagy Oranienburgig utazni, vár az 1920 előtt önálló, azóta Berlinhez tartozó Köpenick.3 A Hohenzollern-család egykori kastélya a 16–17. században egy ezer évvel korábbi szláv erődítésre épült. Bár a tervezett, U alakú együttesből csak a két rövidebb szárny készült el, a közelmúltban felújított köpenicki kastély a német főváros legjobb állapotú műemlékei közé tartozik. Főépületében nívós kiállítás, melléképületében megfizethető színvonalú étterem várja a látogatót, és a kastélysziget kellemes parkját még nem is említettük. A békés környezet hatékonyan leplezi, amire a korábbi példák alapján már számíthatunk: nem éppen mindennapi a köpenicki kastély története sem, szoros összefüggésben a fenntartó intézmény, a berlini Kunstgewerbemuseum históriájával.

¶ Mint az köztudott, az iparművészeti múzeumok között sorrendben az 1852-es londonit illeti meg az elsőbbség, majd az 1863-as bécsit négy évre rá követte Berlin – így az egykori Deutsches Gewerbemuseum, amely Julius Lessing igazgatása óta viseli a Kunstgewerbemuseum nevet, a maga nemében Európa és a világ harmadikja.4 Az akkor formálódó felfogásnak megfelelően az intézmény tevékenységét az oktatás–gyűjtés–bemutatás hármas egysége jellemezte. Az első alkalommal az az évi párizsi világkiállítás kortárs darabjait bemutató gyűjtemény hamar gyarapodásnak indult a dicső germán múlt emlékeivel. 1874-ben megvásárolták a lüneburgi városi tanács középkori ezüstkincsének 36 darabját, majd 1875-ben a brandenburgi-porosz királyi udvar 6500 darabos kincstárát – benne az 1610 és 1616 között készült Pommersche Kunstschrankkal, amely a királyi íróasztal és a minimúzeum funkcióit egyesítette, a valaha készült legdrágább és legizgalmasabb bútorok egyikeként.

¶ Több ideiglenes helyszín után a múzeum 1881-re saját palotát kapott, Martin Gropius és Heino Schmieden tervei alapján. Az impozáns, háromszintes neoreneszánsz épület homlokzatára híres művészek portréi kerültek, az üveggel fedett átrium pedig – a kor elvárásai szerint – tökéletes helyszínként szolgált a bemutatókhoz. Az átadás évében itt mutatták be a kor egyik legnagyobb régészeti felfedezését, a trójai aranykincset, amelyet a múzeum a felfedező Heinrich Schlie­­-
manntól vásárolt meg. Az épületet négy évtizedig használták eredeti céljaira: iskolaként és múzeumként. A gyűjtemény több szekciója időközben intézményesült: 1904-ben létrejött az Iszlám, három évre rá a Kelet-ázsiai Művészetek Múzeuma. A 20. század első évtizedeiben mindre szaporodó, új típusú képzési helyszínek, köztük a tervező másodunokaöccse, Walter Gropius által létrehozott Bauhaus eközben egyre erősebben bizonyították az intézmény teljes reformjának elkerülhetetlenségét is. A feladat ódiumát egy ambició­­-
zus szakember, Wilhelm von Bode vállalta fel a császárság felbomlását követően a korábbinál jóval komolyabb szerepet kapó központi múzeumigazgatóság, a Staatliche Museen zu Berlin élén. Szembeszállva saját, szintén Vilmos korában kinevezett kollégáival, köztük a Kunstgewerbemuseumot igazgató Otto von Falkéval, a „berlini múzeumháború”5 részeként Bode 1921-ben gyakorlatilag megszüntette az intézményt. A gyűjteményeket a köztulajdonba kerülő berlini Stadtschlossba költöztette, amelyet Schlossmuseum néven működtetett tovább, az akadémia vezetését pedig Bruno Paul vette át „Vereinigten Staatsschulen für freie und angewandte Kunst”
néven.6

¶ A Hohenzollernek évszázadokon keresztül bővített, gigászi kastélya Berlin szívében, a Museuminsel többi úttörő intézményének közvetlen szomszédságában kiváló lehetőséget kínált a gazdag középkori, barokk és reneszánsz tárgyanyag bemutatására. A húszas évek viszonylag csendes időszaka után az intézmény az úgynevezett Welfenschatznak köszönhetően került újra a figyelem fókuszába. A braunschweigi St. Blasius-templom 11. és 15. század között összeállt, hányatott sorsú kincstárát az azt az utóbbi évszázadokban birtokló Welf-uralkodóház ugyanis a húszas években áruba bocsátotta, és számos darabja zsidó műkereskedők közvetítésével az Egyesült Államok múzeumaiba került. A berlini múzeumi világ, csúcsán Bode utódjával, Otto Kümmellel a náci vezetés antiszemitizmusára és középkor iránti rajongására építve elérte, hogy banki hitelt is igénybe véve megvásárolják a megmaradt 42 műtárgyat, köztük felbecsülhetetlen értékű középkori ötvösmunkákat. A közszemlére tett műkincsegyüttest maga Hitler is megtekintette a Stadtschlossban,
1936. május 26-án.7

¶ Néhány évre rá, a második világháború kirobbanását köve­­tően
a Schlossmuseumot bezárták, műtárgyait pedig gondosan deponálták. A szövetséges légitámadásokban, majd a szovjet ostromban a Stadtschloss súlyosan károsodott, az itt tárolt darabok egy része megsemmisült. A Pénzverde trezorjában 3500 műtárgy, a Sophienhof-kastélyban hatezer textil és 124 értékes bútor veszett oda. A legnagyobb kárt a friedrich­shaini Flakturm – már szovjet ellenőrzés alatt történt – kiégése okozta: itt 2250 válogatott darab pusztult el. Köztük volt a múzeum legismertebb darabja, a Pommersche Kunstschrank is.8

¶ A háborús veszteségeket az intézmény évtizedeken keresztül nem heverte ki. A város kettéosztásával a gyűjtemény is széthasadt. A nyugatra kerülő raktárak négyszáz ládányi anyagát ideiglenesen vidéki raktárakban, Wiesbadenben és Cellében helyezték el. A keleten maradt anyagok jelentős részét a szovjetek elszállították, majd 1958-ban egy részét visszaadták, természetesen a Német Demokratikus Köztársaságnak.9 Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a kettészakadt gyűjtemény egyesítése senkinek sem érdeke. Így a következő évtizedekben a várost kettészelő határ mindkét oldalán, két különböző országban párhuzamosan működött egy-egy Kunstgewerbemuseum, ugyanazzal a névvel, önmagát természetesen a jogos utódintézménynek tekintve. A keletnémet változat már 1953-ban megnyitott a Bode-Museum két termében, majd – mivel a Stadtschloss romjait politikai okokból lerobbantották és eltakarították – 1963-ban a köpenicki kastélyban kaptak helyet, a hagyományokat követve részben enteriőrmúzeumként.10 Az eldugott helyszín nagyobb szabadságfokot adott:
a múzeum már az 1960-as évektől gyűjtött századfordulós, szecessziós tárgyakat, 1974-ben pedig a kortárs osztály is megalakult. Hogy-hogy nem, a nyugati oldalon is 1963-ban nyílt meg a régi-új intézmény, a charlottenburgi kastély Knobelsdorff-szárnyában. A viszonylag szűkös helyszín és a Kelettel szembeni bizonyítási vágy hamarosan komolyabb ambíciókat inspirált. Egy pályázatot követően 1968-ban Rolf Gutbrod el is készítette az új, hatezer négyzetméteres épület terveit, az azonban csak 1985-re épült fel, az egykori Postdamer Platztól nem messze emelt új kulturális városközpont részeként, Ludwig Mies van der Rohe nemzeti galériája és Hans Scharoun filharmóniája között.11

¶ A téglával és betonnal burkolt, változatos, kubusos tömegekkel tagolt épület a brutalizmus ismert, de nem a legjobban sikerült berlini példái közé tartozik. A belső udvar köré csoportosított, két szint belmagasságú kiállítóterekbe kronologikus, egy útvonalra szervezett kiállítást terveztek. Ehhez kapcsolódott a megnyitás idején korszerűnek számító „Info-Galerie”, bőséges ismereteket nyújtó szöveges és képes tablókkal. A bemutatás a századfordulóig terjedt, amelynek gyűjtésével ez a múzeum szintén a hatvanas években kezdett foglalkozni; önálló kortárs szekció, a „Neue Sammlung” csak az új épületbe költözéssel jött létre.

¶ 1985-ben már senki sem számított rá, hogy néhány év múlva azon kell gondolkozni: miként hangolható össze az évtizedekig egymástól függetlenül létező, gyűjtő és kiállító két intézmény tevékenysége. Az újraegyesítést követően alkotott koncepciót már a két házra dolgozták ki.12 A köpenicki kastélyt 2001-re teljesen felújították, és kétezer négyzetméterén a korábbi koncepció szerves továbbgondolásaként „a térművészet múzeumát” rendezték be. Itt kapott helyet a bútorgyűjtemény nagyobb része és a szobaméretű installációk – köztük a svájci Haldenstein-kastélyból 1925-ben megvásárolt, 16. század közepi fal- és mennyezetburkolat, a merseburgi tükörkabinet 1725-ből, valamint az 1940 óta először kiállított höllrichi „Prunkstube”, a német reneszánsz remeke. Itt maradhatott
I. Frigyes ezüstkincse a Stadtschlossból, sőt a korábbi helyszínről még néhány régészeti maradvány is a kiállítás részévé vált. A Gutbrod-féle főépületben hétezer négyzetméteren a néhány évvel korábban rendezett kiállítást kibővítve, de alapjaiban változatlanul, korszakok szerint mutatják be a tárgykultúrát, a történelmi kincsegyüttesekkel, valamint a majolika-, a fém, a porcelángyűjteményekkel és néhány válogatott bútordarabbal. A kimondott cél az volt, hogy a Gemäldegalerie világszínvonalú, ugyancsak időrendben prezentált képzőművészeti anyaga mellett itt egy „művészettörténetileg megalapozott”, erős szakmai koncepcióra épülő gyűjteménybemutató jöjjön létre.

¶ A történet itt boldogan folytatódhatna. Míg azonban a köpenicki kastély bevált, voltaképp kellemes családi kirándulóhelyszínné lett, a főépület mellett elrohant az idő. Nehezen érthető ez abban a városban, ahol az eltöltött vendégéjszakák száma folyamatosan növekedve 2016-ban meghaladta a 31 milliót, és ahol tudatos, politikailag is támogatott koncepció mentén eurómilliókat fektetnek a kortárs kultúra és művészet patronálásába. „Szörnyű szolgáltatási színvonal”, „érzéketlen kiállítás” – csak kettő az ismert utazási honlap, a Tripadvisor felhasználói véleményei közül. Két hatalmas előnye: a központi lokáció és a fantasztikus gyűjtemény közül a múzeum egyiket sem tudja kihasználni. Az előbbi okára maga a Kulturforum kínál magyarázatot, amely jelen formájában komoly eséllyel szállna ringbe a „minden idők legrosszabbul sikerült múzeumi együttese” címért. A Postdamer Platz hiába öt perc csupán, az idejutás nehézkes. A lejtős, árnyéktalan, faltól falig kövezett és jellegtelen, alacsony tömböktől ölelt központi térről azt gondolnánk, már nem is lehet taszítóbb – de aztán észrevesszük, hogy egy rosszul elhelyezett szellőző egyszerűen kitakarja a Kunstgewerbemuseum főbejáratát. A Gutbrod-féle tömb ridegségén nem enyhített a Kuehn Malvezzi építésziroda vezette, 2014-es belső felújítás – részleges lévén, ebből a központi kiállítóterek és a mellékhelyiségek ki is maradtak. A rossz arányú és akusztikájú előcsarnokban nehéz a tájékozódás, hiába kiabálnak a Double Standards új, élénkpiros feliratai a falakon.13 A kiállításokon a semlegesség személytelenségbe csap át: a neonfényes termek üvegvitrineiben halmozódó, évszázados tárgyak rideg magányossága menekülésre késztet. Látogató alig, csak a teremőrök walkie-talkie-ja visszhangzik a termekben. Magyarként jólesne hazai vonatkozású tárgyakat látni – de a századfordulós gyűjteményére oly büszke múzeum egyetlenegy historizáló Zsolnay vázát tesz közszemlére csupán, ráadásul a tájékoztató feliratról lemaradt a gyártó neve. Semmivel sem kellemesebbek az újabban, három évvel ezelőtt megnyitott galériák, ahol az elmúlt évszázadok divatját mutatják be a Kamer/Ruf-gyűjteményből 2003-ban vásárolt (egyébként párjukat ritkító) műtárgyakkal, de itt legalább a feliratok kétnyelvűek. Az intézményben se kávézó, se múzeumi bolt, hogy a pelenkázóról ne is beszéljünk; ezek a Gemäldegalerie épületrészében, hosszú, huzatos folyosón végigbaktatva érhetők el. A múzeum legbarátságosabb tere a hangulatos belső udvar, látogatóként azonban ide nem lehet kijutni.

¶ Jelenlegi állapotában a Kunstgewerbemuseum a mahlsdorfi kúria szöges ellentéte: csupa szakmaiság, zéró személyesség. Úgy tűnhet, a múzeum mindent megtesz a látogatók elriasztásáért. E sajátos törekvés részének tudhatjuk be, hogy jelentőségéhez és méretéhez képest az intézményben ritkák a releváns időszaki kiállítások.14 Ha azonban az ember ilyesmit akar látni, bőven van miből válogatni Berlinben, legyen szó állami vagy magánintézményekről. Az „Északi Követségek” kiállítóterében15, amelyet közösen működtet Dánia, Finnország, Norvégia, Izland és Svédország helyi kirendeltsége, rendszeresek az apró, de igényes dizájnkiállítások – 2017 második felében például Century of the Child címmel a gyermekközpontú skandináv dizájn múltját s jelenét mutatták be, bevallottan a New York-i MoMA 2012-es nagykiállításától
ihletve.16

¶ Skandinávia helyett az NDK történelmének feldolgozására szakosodott egy hajdani sörgyár, az úgynevezett Kulturbrauerei önálló, ingyenesen látogatható múzeuma, amelyet a Stiftung Haus der Geschichte der Bundesrepublik Deutschland állami alapítvány működtet.17 A múzeum gondozza az NDK 1962-től tanácsként, majd 1972 és 1990 között állami hatóságként működő Formatervezési Hivatalának teljes archívumát, amelyből 2016–2017-ben nagy sikerű kiállítást is rendeztek,18 több mint hetvenezer objektumuk pedig online is megtekinthető.19 A Dahlemben található, transzdiszciplináris elvek alapján működő Museum Europäischer Kulturen ugyancsak gyakran rendez a témába vágó időszaki kiállítást; 2014–2015-ben az akkor hatvanéves potsdami textilkutató- és oktatóközpont történelmét, 2016-ban a romániai vendégmunkások építő- és lakáskultúráját mutatták be; idén, a reformáció emlékévében pedig egy különleges, figurális szőttes került
a középpontba, amelyet 1667-ben a 150. évfordulóra készített a ditmarscheni Anna Bump.

¶ A fentieken túl több szakintézmény működik Berlinben, ahova bátran fordulhatunk, ha többet szeretnénk megtudni a német tárgy- és formakultúra történetéről. Ráadásul ezek nem csak szemléletükben, de gyűjtőkörüket illetően is széles spektrumot fednek le. Időrendben haladva a Bröhan-Museummal
illik kezdenünk, amely a Jugendstil, az art deco és a funkcio­-
nalizmus tartományi múzeumának jól csengő címét viseli. A múzeum névadója, Karl H. Bröhan az 1960-as évek közepén költözött Berlinbe és váltott a fogászati termékek nagykereskedelméről a műkincsekére. Az első kereskedők között kezdett az 1889 és 1939 közötti időszak iparművészetével foglalkozni – ehhez Nyugat-Berlin zárt piacot, viszont páratlan felfedeznivalókat kínált. Bröhan nem csak a piaci igényeket tartotta szem előtt; saját, dahlemi villájában már 1973-tól közszemlére tette idővel 16 ezer darabosra gyarapodó műgyűjteményét. A berlini Königliche Porzellan-Manufaktur (KPM) termékeiből összeállított kollekciója ma a Stiftung Preußi-
sche Schlösser und Gärten Berlin-Brandenburg porcelángyűjteményének része, a charlottenburgi kastély parkjában álló Belvedere-pavilonba lépve. Személyes preferenciái szerint összeállított, a szecesszió, valamint a húszas–harmincas évek iparművészetére fókuszáló gyűjteményét Bröhan 60. születésnapján, 1981-ben Berlin tartománynak ajándékozta. Ebből 1983-ban nyílt meg a nevét viselő, 1994 óta tartományi rangú és fenntartású múzeum a charlottenburgi kastély előtt álló, késő-klasszicista kaszárnyaépületben, ahol ma is működik. Az első igazgató az alapító lett, és maradt egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig.

¶ A gyűjteményt az erre a célra nem épp tökéletes, kis terű szobákra osztott épületben, hozzávetőlegesen ezer négyzetméteren mutatják be.20 Az aktuális, 2016-ban nyitott állandó kiállítás az 1900-zal induló három évtized francia és német művészetéről kínál átgondolt összehasonlítást, olyan nevekkel, mint Riemerschmid, Gaillard vagy Bruno Paul. A különlegességek közül érdemes kiemelni Paul Iribe bútorait, Jean-Lambert Rucki szobrait és festményeit, valamint Gerrit Rietveld drótüvegből készült komódját – utóbbi sok más tárgyhoz hasonlóan az Ernst von Siemens Kunststiftung letéte. A teremsor végén egy komplett frankfurti konyha Margarete Schütte-Lihotzky-tól; 2015-ös vásárlás. A kellemesen szellős bemutatótermek, a kissé száraz, neutrális tálalással, valamint a német, francia és angol nyelvű kísérőszöveg inkább idéz egy stílusosan berendezett kereskedelmi galériát, mint egy múzeumot. Az állandó tárlat az időszaki termek felett, a harmadikon folytatódik; itt a tanulmányi raktárra emlékeztető, galériás térben, amely a múzeum rendezvényeinek is helyszíne, a legújabb szerzemények (húszas évekbeli berlini csővázas bútorok) mellett jó néhány Zsolnay porcelánt is láthatunk, valamint egy elég szép válogatást a magyar származású formatervező, Eva Zeisel Németországban készült munkáiból. A népszerű témákat választó, de igényesen megrendezett időszaki kiállítások a múzeum jól definiált fókuszát a 19–20. századi képzőművészet, valamint az 1950 utáni iparművészet területére is kibővítik. A teljesen akadálymentes múzeumban a látogatók számára elérhető ingyenes, angol és német audio guide, gyakran tartanak csoportos vezetéseket, és 2004 óta van baráti körük is, amely aktívan támogatja a gyűjteménygyarapítást és a kiállítások megrendezését. A kasszánál megvásárolhatók a múzeum kifejezetten igényes katalógusai, valamint néhány további szakkönyv és képeslap. Nincs viszont étterem vagy kávézó az épületben – igaz, a környék bőségesen kínál ilyesmit.

¶ A Bröhan nagy hasznát látja annak, hogy mára Nyugat-Berlin Dahlem és a Kulturforum mellett harmadikként kialakuló múzeumi negyedének részévé vált. A szomszédos, illetve az utca túloldalán álló, Friedrich August Stüler tervezte ikerépületekben Heinz Berggruen Picassókban bővelkedő modern művészeti gyűjteménye, valamint a szimbolista-szürrea­-
lista művészetre szakosodott Scharf-Gerstenberg-kollekció látogatható néhány éve – mindkettő a Nemzeti Galéria részeként. Pár lépésre a charlottenburgi kastély és kertje Berlin egyik legnépszerűbb turisztikai attrakciója, amely a második világháborúban legalább annyira súlyosan károsodott, mint a lebontott Stadtschloss, de helyreállítására az elmúlt időszakban eurómilliókat áldozott a német állam. Bár közös belépőjegy nincs, programok szintjén az intézmények együttműködnek; a Bröhan és a Berggruen, valamint a közeli Rathgen-Forschungslabor, amely 1888-as alapításával a világ legrégebbi múzeumi kutatólaboratóriuma, 2017-ben már harmadik alkalommal rendezett közös nyári fesztivált.

¶ A gyűjtemény időrendiségét tekintve egy sajátos intézménnyel kell folytatnunk: a Werkbundarchiv – Museum der Dinge a 20–21. század tárgy- és termékkultúrájával foglalkozik, fókuszában a tömegtermeléssel. Erre utal az intézmény szokatlan névválasztása is: itt nem művészetről vagy dizájnról van szó, „a tárgyak múzeumát” minden érdekli, ami a hétköznapokkal kapcsolatos. Ennek alapját, a múzeumi munka kiemelt terepét az 1907-ben alapított Deutscher Werkbund eredményei és azok kortárs hatása, interpretációja jelenti.21 Bár
a hagyományos művészeti képzés, a piaci elvárások és az ipari tömegtermelés közötti szakadékok áthidalására létrejött Werkbund, alapítói között olyan nevekkel, mint Joseph Maria Olbrich, Peter Behrens, Richard Riemerschmid és Bruno Paul, a Bauhaushoz mérhető jelentőségű intézmény, valódi fényét a rossz időben jött első világháború, majd később a Bauhaus üstökösszerű felfutása elhomályosította. Ennek ellensúlyozására hozta létre az archívumot a hetvenes évek elején három berlini szakember: Diethart Kerbs művészetpedagógus, Jonas Geist építészteoretikus, történész, valamint az erdélyi születésű, tízéves kora óta Németországban élő művészet- és fotótörténész, Janos Frecot. Azóta a nonprofit Werkbundarchiv e.V., amely Berlin tartomány támogatásából működik, 35 ezer dokumentumot és negyvenezer tárgyat gyűjtött össze a témával kapcsolatban, hogy a tízezer kötetes könyvtárról ne is beszéljünk.22 Az intézmény relatív nemzetközi ismeretlenségében a rendelkezésre álló hely hiánya játszik szerepet. Míg 1986 és 2002 között a Martin-Gropius-Bauban használt nyilvános terek komoly láthatóságot biztosítottak, ezt követően a Werkbundarchivnak fél évtizedig nem volt állandó kiállítóhelye. 2007 óta egy teljesen átlagos polgárház két szintjén működik, az iroda és a nyilvános archívum az elsőn található, egy korábbi műhely ötszáz négyzetméteres terében, az időszaki kiállítótér pedig a harmadikon.23 A bejáratnál falatnyi dizájnbolt hívogat beljebb; pár lépés, és a legtöbb izgalmat kínáló archívumban vagyunk, amely látványtárként tárgyak ezreit mutatja be, laza kronologikus és asszociatív rendben, vitrinenként több-kevesebb értelmezési lehetőséget kínálva. Itt is kiállítottak egy frankfurti konyhát – ez a múzeum azonban értelmezési kontextust is ad mellé, a tervező Schütte-Lihotzky 1985-ös interjújával, archív fotókkal és filmekkel, valamint két, a modern lakáskultúrát meghatározó berendezés történetét kutató szakember segítségével. A vitrinekben megfér
egymástól nem messze a Rubik-kocka, Breuer B 64 széke,
a Berlin ostromában megégett, modernista asztali lámpa
és Heinrich Tessenow faliórája, amely a Werkbund-elvek továbbélését mutatja azt követően is, hogy a nácik 1934-ben feloszlatták a szervezetet. Legkésőbb a Hitler-arcképes kispárnánál koppan a tantusz: a Werkbundarchivot nem elsősorban a tárgyak művészettörténeti vagy anyagi értéke, hanem azok története, használata, szimbolikája, hatása érdekli.

¶ A múzeum csapata, a kilencvenes évek óta itt dolgozó Renate Flagmeier vezető kurátor irányításával, kedveli a járatlan utakat, így időszaki kiállításaival a Werkbundarchiv kínálja messze a legprovokatívabb gondolatokat a városban. Az Ismeretlen Kabinetje projekt keretében például több lépésben a környéken kiválasztott városi helyszínekről: üzletekből, szervezeti székhelyekről vontak be szereplőket a múzeumi
gyűjteményben található, ismeretlen funkciójú tárgyak kutatásához, olyan széles körű tudástartalmat érve el, amely jellemzően nem áll egy muzeológus vagy művészettörténész rendelkezésére. Az Object Lessons az anyagok eredetével, egymásra hatásával, feldolgozásával és különféle kontextusokban mutatott jelentésével foglalkozott, a Young Collectors a mai tinédzserek gyűjtőszenvedélyét kutatta. Az elmúlt években bemutatták a Berlinben élő öt nyugat-afrikai menekült alapította CUCULA dizájnstúdió objektjeit, a Berlin 1945 utáni újjáépítéséhez készült lakáskoncepciókat, az elmúlt évszázad reklámgrafikájának evolúcióját… Az időszaki kiállításokhoz jellemzően változatos programkínálat kapcsolódik, hangsúllyal a fiatal korosztályon. A múzeum egyébként is együttműködik a Berlin-Weissenseeben található Marcel-Breuer-Schule faipari középiskolával. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a kiállítások arculata, grafikai megjelenése kivételesen igényes – ezt olyan jó nevű ügynökségek és tervezők bevonása garantálja, mint a Sascha Lobe L2M3 vagy Alex Valder.

¶ Míg nemzetközileg kevésbé látható a „nagy” helyi múzeumokhoz hasonlítva, a Werkbundarchiv németországi hatása messze túlnyúlik az Oranienstraße néhány száz négyzetméterén. Ezt az utóbbi években kissé alábbhagyott, korábban igen aktív publikációs tevékenység mellett a vándorkiállítások támogatják, amelyek rövid ismertetése a szükséges alapadatokkal a honlapon is elérhető.24 Ezek között van klasszikusabb, amely az építész-reformer Hermann Muthesius munkásságát ismerteti a gyűjteményben őrzött hagyaték segítségével, és van avantgárdabb, amely a tervezett tárgyak újrahasznosítását, perszonalizációját kutatja az archívum tárgyai, például
a „csináld magad” filozófia vagy segélytárgyak bemutatásával. A Masse und Klasse című, az NDK alkalmazott grafikáját ismertető 2016-os tárlat például 2017 második felében a Dunaújváros keletnémet megfelelőjének számító Eisenhüttenstadtban volt látható.

¶ A tárgykultúrával foglalkozó berlini intézmények sorából kihagyhatatlan az időrendben legaktuálisabb: az 1919-ben alapított Bauhaussal foglalkozó archívum és múzeum. A Bau-
haus-Archiv története nem is lehetne kollektívabb, azaz bauhausosabb. Walter Gropius többedmagával alapította 1960-ban, Darmstadtban.25 A múzeum programját az egyik alapító, egyben a későbbi első igazgató, Hans Maria Wingler dolgozta ki 1963–64-re, együttműködve Wils Ebert diákjaival a Hoch-
schule für bildenden Künstéről.26 Ezek alapján készítette el Gropius az első terveket az 1945-ben alapított The Architects Collaborative tagjaként, Louis A. McMillen és Richard Sabin közreműködésével – még a darmstadti Rosenhöhére, látótávolságban Joseph Maria Olbricht híres Hochzeitsturmjától és a környező darmstadti művészkolóniától, a Deutscher Werkbund bölcsőjétől. A 1968-as stuttgarti nagykiállítás azonban sokak figyelmét a Bauhausra irányította – köztük volt Berlin építésügyi szenátora, Rolf Schwedler is. Az intézmény végül ide is került, ahol az iskola utolsó időszakában, 1932–33-ban működött. Új helyszínét épp ötven évvel az alapítás után, 1969-ben hagyták jóvá, az alapító Gropius halálának évében. Helyét a tervezőasztal mellett Alexander Cvijanovic vette át.27 Az általa Berlinre adaptált tervek alapján, 1979 decemberére készült el a változatos tömegű, kétszintes, kiállítóteret, könyvtárat, irodákat, archívumot és egy apró kávézót magában foglaló épület a Landwehr-csatorna partján.

¶ 1977 óta használt hivatalos nevével a Bauhaus-Archiv / Mu-
seum für Gestaltung az első, egy konkrét művészeti iskola kutatására és bemutatására specializált intézmény Németországban; egyben az első, amely a nevébe foglalta a más nyelvekre jellemzően a „dizájn” szóval fordított „Gestaltung”-ot. Alapját Walter Gropius felbecsülhetetlen értékű privát gyűjteménye mellett számos olyan hagyaték alkotja, amelyek közül sok – például Georg Muche vagy Herbert Bayer részéről – már az alkotó életében idekerült. Számban és értékben kiemelkedő Moholy-Nagy László munkáinak együttese is. A múzeum gyűjteménye reprezentatív képet ad a Bauhaus oktatási tevékenységéről, Johannes Itten, Josef Albers, Paul Klee kurzusairól, de foglalkozik a Bauhaus előzményeit jelentő közép- és kelet-európai jelenségekkel, illetve a közvetlen utódintézménynek tekinthető chicagói New Bauhausszal is. Az elmúlt évtizedekben a Bauhaus-Archiv a nemzetközi dizájnkutatás és -tudomány megkerülhetetlen intézményévé nőtte ki magát. Gyarapodása a mai napig folyik; legutóbb három egykori textiles hallgató, Benita Koch-Otte, Gertrud Arndt és Gunta Stölzl hagyatékát leltározhatták be.28 A gyűjteményt félállandó kiállításon mutatják meg, amelynek egyik fókuszában most épp Breuer Marcell bútorai állnak – de látható például Molnár Farkas vörös kockaházának makettje vagy Moholy-Nagy Tér-Fény Modulátorának működőképes másodpéldánya is. Az ideiglenes kiállítások jellemzően az iskola egy-egy érdekes, kevésbé ismert alkotójára vagy fókuszára hívják fel a figyelmet, emellett hiánypótló kiadványokat jelentetnek meg; az egykori diákjaihoz kapcsolódó, „Bauhäusler” könyvsorozatban látott például 2014-ben napvilágot
a pécsi születésű Mittag-Fodor Etel Dél-Afrikából előkerített,
a magyar olvasó számára is izgalmas önéletírása.

¶ A Bauhaus-Archiv a szakma mellett a turisták kedvencévé is vált. Az elmúlt évtizedben megduplázódott látogatószám túllépi az évi százezret, több mint nyolcvan százalékuk külföldi. A rohamot a falatnyi kávézó és ajándékbolt mellett már a szűkös kiállítótér is nehezen viseli. Ez utóbbiból következik az intézmény másik súlyos elmaradása a kortárs reflexiók bemutatásának, azaz a Bauhaus örökségének terén. A befogadóképesség határai az ideiglenes kiállítások időtartamára is hatással bírnak: a látogatók jobb elosztása érdekében jellemzően négy-hat hónapig tart nyitva egy-egy tárlat, a programkínálatra így leginkább a komótosság jellemző. A közelgő centenárium jó alkalmat kínál a hiányok pótlására: 56 millió euróból helyreállítják és kibővítik a múzeum otthonát. A behatárolt lehetőségek miatt a helyi Volker Staab építészirodája egy hatszintes toronyban (és alatta) helyezte el az új, kétezer-háromszáz négyzetméternyi kiállítóteret, míg a régi épületet teljes egészében az archívum veszi használatba. Bár a terveket már 2015-ben bemutatták, az új épület nem lesz beköltözhető 2021 előtt – azaz az évfordulós kiemelt eseményeket még a jelenlegi körülményekre kell méretezni.

¶ Ennek következtében az intézménynek hamarosan komoly konkurenciával kell majd szembenéznie, hiszen a Bauhaushoz kötődő két másik helyszínen 2019-re elkészülnek az új múzeumok. A világörökség részét képező legendás, Gropius tervezte campus fenntartója, a Stiftung Bauhaus Dessau egy fiatal barcelonai építész, González Hinz Zabala bevonásával emel kétezer-egyszáz négyzetmétert a Berlin után nagyságrendben második, negyvenezres kollekciójának, míg az alapításkori helyszínen a 13 ezer tárgyat őrző Klassik Stiftung Weimar két német építész, Heike Hanada és Benedict Tonon tervei alapján építkezik. Mindhárom helyen több száz résztvevőt vonzó, nemzetközi tervpályázaton választották ki a tervezőket – és persze mindhárom helyszín gőzerővel készül a centenáriumi ünnepségekre.

¶ A következő évek sok újat tartogatnak a dizájn és a tárgykultúra iránt érdeklődők számára Németországban: 2018-ban a Kunstgewerbemuseum ünnepli alapításának 150. évfordulóját, a 2019-es Bauhaus-jubileum pedig országos eseményekkel jár majd együtt. Ez utóbbi nyilvánvalóan terepet kínál majd a kortárs reflexiókhoz, amelyek intézményi háttere momentán mintha hiányozna – a legmaibb intézmény, a Werkbundarchiv – Museum der Dinge hatását legalábbis nem lehet például az új londoni Design Museum jelentőségéhez mérni. Igaz azonban az is, hogy Berlin nem a kortárs dizájn német fővárosa: a German Design Award éves versenyét rendező Német Dizájntanács (Rat für Formgebung) székhelye Frankfurt-am-Main, míg a globálisan is ismert Red Dot dizájnmúzeuma és intézete Essenben működik. Az intézményrendszer, sőt a hosszú nevű német állami és magánalapítványoknak köszönhetően még a financiális háttér is meglenne azonban egy határozott lépéshez a kortárs irányába a csővázas bútor felől – a közeljövőben kiderülhet, ki teszi meg elsőként.