A BELSŐ ETNOLÓGIA HIÁNYA
MúzeumCafé 63-64.
Peter Sloterdijk két, 1989-ben, illetve 1990-ben írt párhuzamos esszéjében ugyanazt a metaforát használta érveinek alátámasztására, a múzeum mint a modern világegész metaforáját.1 Gottfried Korff 2001-ben – a Budapesten rendezett SIEF-konferencián – múzeumelméleti kérdésként értelmezte Sloterdijk egyik, a modernség kritikájaként megfogalmazott mondatát. Ez a szöveg 2002-ben jelent meg magyarul a Néprajzi Értesítőben.2 2007-ben Peter Weibel kötetbe szerkesztette Sloterdijk esztétikájának alapvető írásait, és ebbe a kötetbe mindkét múzeumesszé bekerült.3 2012-ben az egyik, elhíresült esszé megjelent teljes terjedelmében magyarul a Múzeumelmélet című kötetben.4 Mit jelenthetett 1989-ben az, hogy az autentikus múzeumnak a belső etnológia múzeumává kellene válnia?
¶ A meghökkentés iskolája első bekezdése egy hirtelen, váratlan, szédülésszerű állapotot érzékeltető leírás. Jobb híján nevezhetnénk víziónak is, csakhogy éppenséggel nem fantázia teremtette látomásról van benne szó, hanem arról a pillanatról, amikor az ember kihullik a valóságból, látja eltűnni az értelemtelített környezetet, tudatában van ugyan a meglévő tárgyak, jelenségek, emberek realitásának, csak éppen már nincsen köze hozzájuk. Megszűnik a mások tapasztalatával való összevetés lehetősége, elszakad a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás, amivel az ember – mint valami rugalmas szalaggal – a többiek közé be volt kötve. Amikor a pillanat elmúltával visszaáll a korábbi, hétköznapi állapot, „az ember visszatekintve úgy érzi – írja Sloterdijk –, az egész világ olyan múzeumszerű volt”; nem muzeális, azaz értékes, régi, elavult, – hanem múzeumszerű! Olyan, mintha!
¶ A világmúzeum esszében azt írja, „a világ akkor válik múzeummá, ha úgy kell benne lennem, hogy nem tudom, hogyan kerültem oda. Akkor válik a világ múzeumszerűvé – idegenné, objektívvé, merevvé és elutasítóvá –, ha létemben az első megérkezés és felfedezés lendülete megtorpant”. Ha elveszítettük – márpedig elveszítettük – a rácsodálkozás és felfedezés lendületét, akkor a világ, mint egy múzeum, már csak az eleve meglévő dolgok, elbeszélések helye (lehet).
¶ A világegész megismerése már nem lehet felfedezés, kaland, meglepetés, rácsodálkozás. A világegész megismeréséhez múzeumszerűvé kell válni. A múzeummal és a múzeumban létrejött, megmerevedett és hatalomra került a történelem nagy elbeszélése és a múlt elmúlhatatlansága, örökérvényűsége. A múzeum domesztikálta a halált, kanonizálta a halottakat. A historizmus legyőzte a jelent. És mi alkalmasint csak a halálban érhetjük utol. A múzeumban a polgárság kisajátította a történelmet. A múlt hatalma alatt nincs modern – nincs eltűnő, elillanó, nincs esetleges, nincs várakozás. Nincs kalandozás, bóklászás, önmagam és a másik keresése és felfedezése.
¶ A valóságból való kihullás víziója folytatódik a második esszé nagy halálvíziójával. A múzeumban valóra válhat az ember legnagyobb kísértése és kárhozata, a halhatatlanság. A múzeum a születés és halál örök találkozásának tere, pokolra szállás – hacsak időben meg nem leljük a kijáratot.
¶ Mi jelenthet kiutat ebből a nyomasztó vízióból? – A meghökkenés. Felfedezhetni mindazt, amit tudtunk korábban. Ez – egyébként a filozófiai gondolkodás keletkezése – az önmagunkkal való párbeszéd születése, a szubjektivitás létrejötte, az önreflexió pillanata, a világra – az eddig ismertnek véltre – való rácsodálkozás pillanata: „hogy mi a világ? s mivégre az?”, az a döbbenet, mintha fényes nappal újra felkelne
a nap.
¶ Ezt a rácsodálkozást, felfedezést, meghökkenést üti ki a kezünkből a hegeli múzeum mint az identitásépítő történelem intézménye, a történelem kisajátításának intézménye, amely az idegenséget is eleve megalkotja, magába foglalja, asszimilálja és feloldja önmagában; létrehozza az idegenség még épp elfogadható mértékét, hogy önmagát megerősítse. Így jönnek létre az európai Völkerkunde-múzeumok: a saját idegen reprezentációjára. Így jönnek létre a világkiállítások: a világ leltárba vehető termékeinek kisajátításával. „A 19. század múzeumai és világkiállításai nem mások, mint az emberek számára mindenkorra és mindenüvé kimódolt értékek színpadai, piacai és vásárai. A lázas kiállítási tevékenység valódi célja, szolgálni az érték epifániáját és skandálni az új korszak történelmét.”
¶ Sloterdijk Lucius Burckhardt, svájci származású kultúra- és társadalomtudós szavait idézi,5 amikor azt mondja, hogy az identitás kényszeres megalkotásától felszabaduló 20. századi múzeumok fel kell vállalják a saját és az idegen párbeszédét. Ezért lehet a Völkerkunde-múzeum mindenki más számára is tanulságos. Ezért egy jelenkori múzeumnak a belső etnológia múzeumává kell válnia.6
¶ Amikor ebben az emblematikus mondatban a Völkerkunde-múzeum elnevezését használták, sem a svájci származású Burckhardt, sem a német anyanyelvű, németalföldi származású Sloterdijk nem arra az intézményre utalt, amit ma magyarul néprajzi múzeumnak mondunk.
¶ Az etnotudományok – diszciplínák, paradigmák, módszertanok, intézmények, reprezentációk – magyar és nem magyar nyelvű elnevezése az időben és a különböző nyelvek közötti viszonyban változatos, és az azonos gyökerű fogalmak (ethnographia, ethnologia, anthropologia, cultura) nemzeti nyelvi formái a legritkább esetben megfeleltethetők egymásnak.7 Hogy mikor, hol, mit hívtak Völkerkundénak, Ethnologienak vagy néprajz(tudomány)nak, az szorosan összefügg az adott korszak társadalomképével, a társadalomnak a tudományokkal szemben támasztott elvárásaival, illetve a tudományszakoknak a saját társadalomért vállalt felelősségével.
¶ Hogy a 18. századtól formálódó, egészen a 20. század derekáig intézményesülő etnotudományok mely elnevezések alatt állandósulnak, szorosan összefügg azzal a képzettel, hogy hol vélik „felfedezni” az önnön identitásuk megalkotásához és megerősítéséhez szükséges „Másikat”, „Idegent”: más ethnosokban vagy a saját társadalom alávetett rétegeiben. S hogy az így végre megtalált Idegent aztán – az adott társadalom magához képest – hol és hogyan pozicionálja, az pedig attól függ, hogy identitását – pontosabban annak megjelenítését –
miként definiálja: egy világhatalmi pozícióból vagy vélt, valós vagy konstruált történeti, etnikai, nemzeti elkülönülésből.
¶ A magyar és a német nyelvű tudományosság időleges terminológiai párhuzamai részben abból fakadnak, hogy a 20. század derekáig számos hasonlóság létezett a két társadalom önértelmezésében: a nemzetépítésben, a nemzeti kultúra konstrukciójában és az etnotudományok ebbéli szerepvállalásában. Volt némi hasonlóság a két társadalom birodalmi ambícióiban, a gyarmatosító törekvések vágyálmaiban – magyar vonatkozásban itt még a Monarchia alatti birodalmi érdekekre gondolok –, továbbá összevethető a nemzetépítés és a lokális közösségi tudat feszültsége, illetve a társadalmi struktúra és az etnikus kultúra viszonya a nemzetépítésben. Mindezek a hasonló tapasztalatok tették lehetővé, hogy a német nyelvű etnotudományi terminusok, a Volkskunde és a Völkerkunde, nagymértékben tekinthetők ekvivalensnek a magyar nyelvű néprajz és etnológia kifejezésekkel, amennyiben az első a hazai, nemzeti, etnikai, történeti, a második az Európán kívüli, távoli, egyetemes „természeti” kultúrák kutatását vindikálta magának. Ez a párhuzam a második világháborút követően megszűnt, és – szimbolikus kezdődátumként 1968-at választva – a két etnotudományi diskurzus olyan mértékben divergált, hogy a diskurzusok nyelve már hosszabb magyarázatok nélkül nem illeszkedik. 1968-tól a német Volkskunde radikális, önreflexív paradigmaváltáson ment keresztül, míg a Völkerkunde jóval lassabban és a kolonialista eszméket hosszan magába rejtő úton jutott el a posztkolonialista kritikáig. Mindehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy akármennyire jelen volt és van az angol–amerikai szociális és kulturális antropológia eszmei hatása a német nyelvű tudományban, az angol nyelvi hegemónia elleni berzenkedés a jelenkorig él. A paradigmaváltás hatására a Volkskunde kifejezés hosszú időre – de nem végérvényesen – kiszorult a terminológiából, és átadta helyét a nevükben és küldetésükben a kultúra tudományos kutatását jelölő intézményeknek.
¶ Ha a tudományszakok magyar nyelvű elnevezését nézzük – tehát nem adott kutatási és reprezentációs módszereket vagy eredményeket vizsgálunk –, akkor azt mondhatjuk, hogy
a hazai tudománypolitika az etnológiát mint diszciplínaelnevezést nem használja, helyette kulturális és szociálantropológiát mond. Ez alatt főleg jelenorientált, többnyire nem európai terepen végzett, hosszabb-rövidebb terepmunkával járó kutatásokat ért, amelyek témája hangsúlyosan nem nemzeti kultúrákat, hanem globális jelenségeket érint. Ha ugyanez a tudománypolitika egyáltalán használja az európai etnológia kifejezést, akkor európai helyszínű, jelenorientált, nemzeti kultúrák feletti jelenségek kutatását tételezi. Néprajz alatt pedig a nemzeti kultúra keretei közötti, történeti léptékű, társadalomfelfogásában valamiféle nem elit, etnikus és etnicizált kultúra kutatását értik. Ezzel a térképpel majdnem mindenki elégedett lenne, aki nem műveli a tudományszak egyik ágát sem. És ebbe az értelmezésbe – tudomány- és támogatáspolitikába, felsőoktatási rendszerbe, múzeumi gyűjteményi struktúrába és kiállításpolitikába vagy tudománymetriai minősítésbe – kényszerül bele mindenki, aki a tudományszak bármelyik módszerét műveli.
¶ A tudomány művelői és a tudománypolitika közötti ambivalencia többek között visszavezethető arra, hogy a hazai etnotudományok mai három generációja pótolhatatlanul elmulasztotta annak a tudománytörténeti és -elméleti reflexiónak a lehetőségét és kötelességét, amely az elmúlt hetven évtized rendszerváltásai (azaz társadalom- és tudománystruktúra-változásai) során összhangot teremthetett volna a tudományszakon belüli paradigmák, diskurzusok és a külső nézőpontból támasztott elvárások között. A kritikai reflexió olykor felmerülő szándékai mindig megfeneklettek a tudományszak sokszínűségére, integratív erejére és az intradiszciplináris megközelítések gyümölcsöző hatására való hivatkozásoknál. Pedig valójában arról van szó, hogy az elméleti és fogalmi reflexióellenesség olyan pozíciókat foglal el, amely a kritika hatékonyságát gátolja. Tágabb értelemben pedig jelentős hatással van a diszciplína önértelmezési törekvéseire az a mindenkori politikai-ideológiai erőtér, mely „felhatalmazza” a társadalomtudományokat a társadalom strukturális változásainak, konfliktusainak, kríziseinek kimondására és értelmezésére. A magyar néprajztudománynak az
a 19. századból örökölt hagyománya, hogy a mindenkori tételezett paraszti kultúrát etnicizált, történeti nemzeti kultúraként láttassa és hagyományként kanonizálja, hosszú távon mindig illeszkedni tudott a politikai-ideológiai erőtérbe, és a fogalmi és módszertani keretek folyamatos kritikai reflexióját el-
hallgattatta.
¶ Amikor Peter Sloterdijk a Völkerkunde-múzeumok gyakorlatát, a xenológia intézményét állította követendő példaként a múzeumok elé, akkor a belső, önmagamban található Másikkal való dialógus követelményét fogalmazta meg minden muzeológiai diszciplína számára. A dialógus megszünteti a kisajátítást. Leépíti azokat az értelmezéseket, amelyek az identitást, csoporttudatot, etnicitást valamiféle eleve adott, normatív és aszkriptív tulajdonságnak tüntetik fel. És helyet ad az értelmezésnek, a kölcsönös viszonyrendszerek megfogalmazásának. A reflexió hozzásegít a saját hatalmi, értelmezési pozíció tudatosításához és viszonylagosságának elfogadásához.
¶ A nemzetközi – angol és amerikai – antropológiai, illetve a német etnológiai kutatások – nem egy időben és nem egyöntetűen – jutottak el a saját pozíció és fogalmi nyelv kritikájához, és ez mindenekelőtt az első világ világhatalmi pozíciójából megfogalmazott és objektívnak beállított kultúra (társadalom, művészet vagy ismeret) leírásának szólt. A leírással képviselve az objektivitás látszatát és a hatalmi pozíció leplezését is. A gyarmati világ politikai és jogi felszámolása – hosszú idő alatt – elvezetett a tudományos gondolkodás hegemonikus hatalomra törő szándékainak felismeréséhez. A kultúrakutatásban szembesülni kellett a saját kultúra ismeretlenségével és reflektálatlanságával, és ez arra kényszerítette az etnotudományokat, hogy mind a történeti, mind a jelenkori kutatásokban leszámoljanak a módszerek, a reprezentáció és az eredmények felhasználhatóságának magától értődőségével és elfogulatlanságával. Ez a fordulat nemcsak az etnotudományokat, hanem általában a szövegközpontú tudományokat is érintette, így a történetírást és az irodalomtudományt is.
¶ A múzeumi szféra jóval lassabban reagált a tudományos paradigmaváltásra, ugyanis a múzeum lassan, fokozatosan leszakadt a tudástermelés intézményes csatornáiról, mint ahogyan
a muzeológiai, tárgyelméleti stúdiumok is kikoptak az egyetemi tanszékek curriculumaiból. A német Völkerkunde-múzeumokban a critical turn az 1990-es évtizedtől jelent meg láthatóan, jellemzően akkor, amikor az a fiatal szakember-generáció lépett munkába, amelyik már egyetemi tananyagként találkozhatott a kritikai fordulat eredményeivel, és még további egy évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy ez a generáció olyan döntéshozói pozícióba kerüljön, ami a paradigmaváltást az intézményi elnevezések megváltoztatásában is érvényesíteni képes. A Völkerkunde mint tudományszak-elnevezés először az egyetemi tanszékek és kutatóintézmények elnevezéséből szorult vissza,8 az utóbbi évtizedben pedig a múzeumok elnevezésében is helyet adott a világ kultúrái bemutatására utaló elnevezéseknek. Természetszerűen önmagában egy új név nem garanciája a gondolkodás megváltozásának, hisz a kolonialista múlt nem számolható fel, viszont jelzésértékűvé válhat a tágabb kultúrpolitikában és a közéletben, különösen akkor, ha a kolonializmus örökségével való elszámolás a nyilvánosság előtt zajlik, például kiállítások vagy művészeti projektek létrehozásával.
¶ Gottfried Korff említett előadásában a belső etnológia eszmei követelményét az etnográfiai múzeumra alkalmazta, és részletes példákon keresztül értelmezte az identitástermelő és a diskurzustermelő múzeumi gyakorlatot, és ezzel az etnográfiát leíró-értelmező-interpretív tudományos módszer elnevezéseként – nem tudományszakként – használta.
¶ A hazai néprajzi muzeológiában a múlt és a jelen, illetve identitástermelés és diskurzusteremtés szembeállítását nem sikerült meghaladni. A kortárs kritikai muzeológia példái minden törekvés mellett is kivételesek és egyediek maradtak; különösen abban a tekintetben, hogy mennyire sikerült az egész diszciplína számára hathatós módon átértelmezni a meglévő fogalmi-módszertani kereteket – ahogyan erre Korff előadásának utolsó mondatában is figyelmeztetett. A néprajzi muzeológia fogalmi kereteit azonban nem az etnográfus-muzeológusok alakítják, hanem döntően az a politikai-ideológiai erőtér, amely a néprajzot nem társadalomtudománynak, hanem továbbra is az etnikus/nemzeti identitás termelő aktorának tartja. Az a korszerű kultúratudományos képzésben részesült szakember-generáció, amely egyetemi tanulmányai alatt elsajátította a kritikai gondolkodás alapjait, pedig parkolópályán vár arra, hogy az esszencialista identitástermelő múzeum szembesüljön halálos
ítéletével.
¶ Mi az, amit egy jövőbe mutató muzeológiai gyakorlat és képzés megtanulhat az etnológia, a kulturális és szociálantropológia és a kritikai társadalom- és kultúratudományok egyéb szakágainak immár több évtizedes gyakorlatából? Megtanulhatja a reflexió képességét, ahogyan a kutató saját pozíciójára, megrögzöttségeire és annak meghaladására reflektál. Megtanulhatja, hogy a kutató maga is része a tudástermelésnek, illetve hogy a tudományos intézmény is történeti-társadalmi képződmény, amelynek változó beágyazottsága – az arra való reflexió – a hitelesség feltétele. Megtanulhatja az értelmezés hatalmára és a hatalom értelmezésére vonatkozó kritikát. Azt, hogy a beszédmód, az objektivitás látszata, az elbeszélések műfaja hogyan termelheti újra a meglévő hatalmi struktúrákat, és azt, hogyan lehet ezt elkerülni. Megtanulhatja, hogyan értelmezheti a mindennapi életvilág eleve adottnak vélt helyzeteit, és hogyan tekinthet erre bizonyos távolságtartással. Megtanulhatja, hogy az egyén hovatartozásának keretei, a család, a közösség, a mikro- és makrotársadalom hogyan hozza létre, ellenőrzi és instrumentalizálja a csoport mi tudatát, és a mindenkori Másik lehatárolását. Megtanulhatja, hogy az eleve adottságként feltüntetett, esszenciális minősítések és kategorizálások miként termelődnek újjá a társadalmi viszonyrendszerekben. Megtanulhatja, hogy a tér és határ konstrukciója hogyan befolyásolja a kötődéseket, és hogy a kultúra mint értelmezési kódrendszer nem a térben, hanem az egyén értelmezésében gyökerezik, folyamatosan változik és adaptációra képes. Egy korszerű muzeológiai képzés felvállalhatja a kultúra- és társadalomtudományokban bekövetkezett kritikai fordulat következetes képviseletét, és a dialógus megteremtésével a múzeum felülbírálhatja tekintélyelvű szerepét, és egyenrangú beszélgetőtársnak te-
kintheti a látogatót.