MODERNIZMUS ÉS BIOPOLITIKA
AZ EGYKORI TÁRSADALMI MÚZEUMRÓL
MúzeumCafé 63-64.
Márai Sándor 1939-ben közölt Finn nő című novellájában az egyedül utazó és Budapestet felfedezni vágyó öntudatos finn tanárnő négy nap alatt végzett a város hivatalos látnivalóival: miután sétált a Várban és a Margitszigeten, megnézte a Szépművészeti Múzeumot, majd a Népegészségügyi Múzeumot, és végül felment a Gellért-hegyre.1 A novella a Tolnai Világlapjában jelent meg, tehát egy olyan tabloidban, amely reklámjaival, pletykáival és rövidhíreivel széles olvasóközönséget szólított meg. Ha hihetünk Márai utazójának, a két világháború között a főváros kötelezően megnézendő múzeumai között a Szépművészeti Múzeum után a Népegészségügyi Múzeum következett, amely azóta szinte minden nyomával együtt megszűnt létezni.
¶ Az intézmény 1901 és 1939 között többször változtatott nevet,2 fenntartót, helyszínt és célt is. Véglegesen a gyűjtemény megsemmisülése vetett véget a működésének, mivel a világháborúban elpusztult anyag helyett már nem kezdtek új gyűjteményezésbe és a múzeum helyreállításába. Az intézmény egykor volt négyemeletes székhelye jelenleg is áll az Eötvös utca 3. szám alatt, ahol ma a VI. Kerület Terézvárosi Polgármesteri Hivatal működik.
¶ A Társadalmi Múzeum kutatása közben az a logikailag is problémás helyzet állt elő, hogy a tárgyak hiányában kontextusuk vizsgálatából kell kiindulni: a korszak hasonló intézményeivel, a múzeum írott anyagával és kiadványaival lehet foglalkozni. Mivel a múzeum alapítása óta több mint száz év telt el, a vizsgálat megköveteli a történeti idő jelentésváltozásaira való reflexiót, még a tárgyak hiányában, kizárólag az összefüggések ismeretében is a Társadalmi Múzeum egyedülálló és zavarba ejtően izgalmas története feltétlenül vizsgálatra érdemes. Egy olyan múzeumról van ugyanis szó, ami alig negyvenéves fennállása alatt feladatává tette az iparegészségügy bemutatását, a munkásvédelem oktatásának feladatát, egy meghatározott társadalmi osztály – a munkásság – erkölcsi, politikai és egészségügyi nevelését, majd ugyanilyen magabiztossággal a „nép szociális és egészségügyi nevelését”,3
a szociális érzés terjesztését és a genetikai „átöröklődés kérdéseinek tisztázását”.4 E célkitűzések bár látszólag ellentmondanak egymásnak, ám – ahogy maga a múzeum is – a közegészségügy huszadik század eleji történetének, az állam, az ipari kapitalizmus és a városi munkásság kapcsolata tökéletes reprezentációjának tűnik.
A haladás retorikája
¶ A Társadalmi Múzeumot 1901-ben alapította Budapesten a kereskedelemügyi miniszter azzal a céllal, hogy az intézmény a népegészségügyről és a munkásérdekekről rendezett kiállításokkal emancipatorikus, felvilágosító munkát végezzen. A Társadalmi Múzeum egy nemzetközi hálózat részeként működött, a német Soziales Museum, a francia Museé Sociale és az angol British Institute of Social Service intézményei mellett, illetve az elvek szintjén és egyes események esetében ezekkel összehangoltan. Első kiállításán, 1901-ben, a párizsi világkiállításon bemutatott tudások, tárgyak vagy még inkább az ipari kapitalizmushoz kötődő termékek válogatott gyűjteményét kívánták a látogatók elé tárni. 1909-ben kiadott missziója szerint addigra az intézmény fő feladatát a szociálpolitikai intézkedések és ezt szolgáló „eszközök” (munkavédelmi, egészségügyi, higiéniai fejlesztések eredményei) bemutatásán keresztül a munkásság emancipációjában látta. „A munkásosztály erkölcsi színvonalának emelését, anyagi helyzetének javítását célozza. Erkölcsi téren a munkásosztály jogainak kiterjesztése, munkaviszonyának modern szellemben való rendezése révén.”5 A második világháborúig egyaránt munkásnak számított az alkalmazásban lévő tisztviselő, a kisiparos, az ipari munkás és a magánalkalmazott is. A múzeum a látogatók differenciáltsága miatt igazán szerteágazó témakörrel foglalkozott a munkásvédelem fogalomkörén belül: a külföldi és belföldi szociális törvényhozással, az egészségügyi rendeletekkel, a munkásotthonok helyzetével, a gyermekvédelemmel, a higiéniára neveléssel és a szegénység ügyével. Ennek érdekében folyóiratot adott ki, kiállításai mellett állandó gyűjteményt alapított, saját ünnepeket és eseményeket rendezett, valamint kiadványokat gondozott.
¶ Az intézmény történetét az 1851-es világkiállítás után, a 19. század végén és a 20. század elején kialakult egészségügyi és nevelésügyi múzeumok kultúrtörténetén belül érdemes megközelíteni. A londoni világkiállítástól kezdődően a (világ)kiállítások és múzeumok a világkereskedelem, a szabadidő-eltöltés és a nevelés új tereiként jelentek meg, amelyekben új cselekvési minták alakultak ki.6 1890-től a képzőművészeti és természettudományos gyűjteményt felépítő és bemutató intézmények mellett megjelent egy harmadik típusú múzeum is, amelynek gyűjteményezési köre az egészséghez és a neveléshez kötődő kutatásokra, illetve tárgyakra terjedt ki. A vizsgált társadalmi múzeumi hálózat mellett ebben az időszakban jelennek meg a higiéniai múzeumok (Bécs, 1898; Drezda, 1912; Szentpétervár, 1877, 1919). A kiállítások szélesebb befogadó réteg számára váltak láthatóvá, nyilvános médiumként működtek, amelyben a tárgyak megismerésének lehetősége regulázással és folyamatos ismétléssel elsajátított önszabályozással járt. A kiállítások és múzeumok a kulturális reprezentáció és a politikai integráció színtereivé váltak, a felhalmozott tudás és termékek (tárgyak, képző- és iparművészeti művek, szövegek) bemutatása által. A múzeumok tere ezáltal a hatalom és a tudás viszonyrendszerének intézményes megnyilvánulásaként is elemezhetővé vált.7 Ebben az értelmezési keretben a 19. század végén és a 20. század elején a múzeum létrehozásának és állami felügyelet alá rendelésének kettős célja volt: az intézmény egyrészt emancipatórikus feladatok ellátására szolgált, másrészt a hatalom reprezentálásának és demonstrációjának eszközévé lett.
¶ Az 1851-es világkiállítás után, az „imperializmus korában” az újonnan kialakult múzeumokban az egészségügyi fejlődés az ipari kapitalizmus eredményeként, egyfajta haladásretorikán keresztül reprezentálódott. Így az olyan múzeumok, amelyek az egészségüggyel, a neveléssel és a higiéniával kapcsolatos kérdéseket tematizálták, a történelmi és – ezzel összekapcsolódva – a biológiai totalitás konstrukciójának bemutató helyszíneiként foghatók fel. A szociális körülmények jobbításának terveit és eredményeit nemcsak a hatalom fennálló rendjének kulturális reprezentációjaként olvashatjuk, hanem a társadalomszervezés azon utópikus terveként is, miszerint az új tudásokat és termékeket a szélesebb jólét elérésének eszközeként is lehet használni.
Munkásvédelem, népegészség,
társadalom-egészségügy
¶ A múzeum kiállításai a párizsi magyar pavilon anyagát bemutató tárlat után saját gyűjteményéből épültek fel. A kiállítások tematikai változásai az intézmény történeti alakulásából következtek, mely kiadványukban, a Társadalmi Múzeum
Értesítőjében és a Társadalmi Múzeum Szemléjében is végigkövethető.
¶ Először 1912–1913-ban figyelhető meg átalakulás, amelynek irányát jól jelzi, hogy a Társadalmi Múzeum Szemléje vezércikkét az előző évektől eltérően nem a miniszteri biztos, hanem Szabó Ervin írta, aki a szociális gondolat terjesztését jelölte meg fő célként.8 1913-ban az intézmény továbbra is a kereskedelemügyi miniszter által fenntartott intézmény volt, ám ez évben a közölt cikkek írói között több olyan szerző jelent meg, akik, ha politikai párttagság szintjén nem is, de a baloldalhoz tartoztak. Az 1913-as évi kiadványok témáiban is sokkal inkább a baloldalhoz köthető szociálpolitikai témákkal foglalkoztak, mint például a városokban jelentkező kislakás-építési program a lakhatási válság megoldására, az állami segítségnyújtás új formái, a munkásság oktatása nyilvános könyvtárakon keresztül és így tovább. Az intézmény akvizíciós stratégiája szintén többször változott, először ez is 1912-ben, mivel az említett gyűjteményezési kör mellé miniszteri utasításra a népbetegségek, az alkoholizmus, illetve a nemi betegségek is felkerülnek.9 A világháború kezdetétől a kiállítások elsősorban az egyre pusztítóbb tbc-vel, valamint a háborús hátország egészségügyi helyzetével foglalkoztak többek között a Had és Népegészségügyi Kiállítás10 keretében, illetve a hadikórházakban felállított egészségügyi nevelést tematizáló utazó tárlatokkal.11
¶ A következő tetten érhető változás 1920-ban figyelhető meg, amikor a múzeum fenntartója a Népjóléti Minisztérium lett, nevét pedig Népegészségügyi Múzeumra változtatták. A céljait az egészségügyi és szociális érdekek gondozására szűkítették, a munkásság edukációját pedig gondosan a sorok közé rejtve nem nevesítették többé. A változást magyarázhatja, hogy a Társadalmi Múzeumot a Tanácsköztársaság idején támogatott intézménynek tekinthetjük, mivel a múzeum kiállítási anyagát a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár Székházában is bemutatták, valamint a Vörös Újság az intézmény látogatására buzdított.12
¶ 1920 és 1927 között az intézmény sorsa többször is kétséges volt, sem a fenntartója, sem a céljai nem voltak biztosak. Végül 1927-ben nyitott újra a Rockefeller Alapítvány támogatásával Társadalomegészségügyi Intézet és Múzeum néven.13 Feladatkörét miniszteri utasításra kibővítették, már nem kizárólag muzeális intézményként működött, hanem a népegészségügyi szervezetek szakfelügyelőjeként, valamint az egészségpolitika propagandaintézményeként. Az átalakulásnak oka lehetett a társadalom-egészségügy témakörének kibővülése, az első világháború okozta közegészségügyi károk orvoslásának igénye is.
Embervédelem, eugenika és kuruzslás:
két példa
¶ Míg a kereskedelemügyi minisztérium alá tartozott a múzeum, addig elsősorban a balesetvédelemről, iparegészségügyről és munkásvédelemről rendeztek utaztatható kiállításokat. Az 1920-as évek közepétől az intézmény a szociális egészségügy örökléstani vetületeit, az eugenikát és a nemzet haladásának a közegészségüggyel összefüggő kapcsolatát mutatták be több kiállítás keretében.14
¶ Az eugenikai diskurzus könnyen értelmezhető kizárólag az emberiség fejlődésének és fejlesztésének egysíkú biológiai teóriájaként, amely a fajok osztályozásán nyugszik. Ugyanakkor egy olyan, a modernizmusban gyökerező társadalmi és kulturális eszmetörténeti konstrukció is volt, amely az emberi test és a nemzetközösség megtisztulását és megújulását magyarázta.15 Az ipari kapitalizmus töretlen haladásba vetett hite, a modern tömegtársadalom kialakulása, valamint a természettudományok gyors fejlődése és a darwinizmus térnyerése a társadalom változtathatóságának lehetőségét kínálta. Az evolúciós biológia 19. századi megjelenése a társadalomtudományokra is erőteljes hatással volt, egymással versengő biologizáló paradigmák keletkeztek, amelyek nemcsak a társadalmi jelenségekhez kínáltak új megközelítéseket, hanem a szaknyelvi kifejezések is beszivárogtak a társadalomtudomány szakzsargonjába.16
¶ A múzeum több kiállítást rendezett a témakörben, ezek közül elsősorban az Eugenika (1934) kiállítás említendő, ennek pedig közvetlen előzménye az intézményben a Szociális Egészségügy (1932) című kiállítás volt. A Szociális Egészségügy célja szerint a nemi betegségek elleni küzdelemből vette ki részét információterjesztéssel: az antiveneriás küzdelem eszközeit, szervezetét, a prostitúciót és a szexuális higiéniát mutatta be.17 Bár már 1899-ben kongresszust hívtak össze a veneriás betegségek visszaszorítására Brüsszelbe, a probléma csak az első világháború kitörésével erősödött fel, mivel nemcsak a hadijárványok, hanem a veneriás fertőző betegségek is gyorsabb ütemben kezdtek el terjedni Európa-szerte. Magyarországon is jelzi a probléma jelentőségét, hogy 1917-ben a helyzet javítására létrehozott szervezetet, A Fajegészségügyi Bizottságot a miniszterelnök, a had- és a belügyminiszter felszólítására alapították.18 A múzeum vállalta az oktatás és az informálás szerepét. Az eugenikai diskurzus fő áramvonalát a kiállítás plakátjának felhívása is jelzi: „Minden ember végtelen múltnak hordozója és végtelen jövő felelőse. Aki felelősséget érez a következő nemzedékkel szemben, az nézze meg a szociális egészségvédelmi kiállítást a Népegészségügyi Múzeumban.” A szöveget valószínűleg Gortvay György igazgató és László József, a múzeum propagandaosztályának vezetője fogalmazta, hangsúlyozva, hogy az eljövendő generációk sorsát a különböző tulajdonságok átörökítése miatt a jelenben élő közösség határozza meg,19 amelynek sorsa az egyes egyének felelősségvállalásán áll. Az eugenika és a szociáldarwinizmus népek és „fajok” kulturális-politikai osztályozását, illetve versengését legitimálta és ültette át a köztudatba. Szükség volt egy tudományra, amely a megfelelő biológiai, orvosi és statisztikai módszereket kialakítva képes a megfelelő tulajdonságok öröklődését elősegíteni.20 A tudomány képviselői által kidolgozott reformokat ennek megfelelően a közösség érdekében a közösség érdekeit az egyén fölé helyező mindenkori hatalomnak, az államnak kellett végrehajtania.21 Ebben a szereposztásban a Népegészségügyi Múzeum szerepe nemcsak az információ terjesztésében, hanem a propaganda működtetésében is állott. Az Eugenikai és Örökléstani Kiállítás két évvel későbbi létrehozásának oka, hogy az átöröklődés fontosabb kérdéseit ismét tisztázzák. Az Eötvös utcai kiállítótérben két részre oszlott a tárlat: az első egységben az egyes tulajdonságok átörökítésének módjáról szóló tárgyakat, illetve a hozzájuk kapcsolódó információs táblákat mutatták be. Többek között az eugenika tudományának feladatairól, céljairól és eszközeiről, a „fogyatékosság társadalmi terhéről és generatív káráról”, az elmebajokról, más öröklési rendellenességekről, valamint a selejtező eugenikai eszközökről mutattak be válogatást a múzeum folyamatosan gyarapodó gyűjteményéből. Emellett statisztikával illusztrálták az élettartam átörökíthetőségét. A kiállítás másik
részében az európai lakosság szaporodásával, valamint ki-
emelten a magyar népességnövekedéssel foglalkoztak a társadalom átrétegződése szempontjából.22 A kiállítás fő célja, vagyis az eugenika feladatainak meghatározása és az átöröklés fontosabb kérdéseinek tárgyalása erőteljesen összecseng az 1911-ben a Társadalomtudományi Társaság által megrendezett eugenikavita főbb kérdéseivel. A kiállítás arra példa, hogy az eugenika intézményesülő, a világháború okozta változások és a cserélődő résztvevők formálta mozgalom az állam feladatát – némileg átalakítva – ismét körvonalazta. Míg Fülöp Zsigmond 1911-ben azt írta az állam szerepéről, hogy „gondolni se szabad az állami beavatkozásra – még kevésbé az állami omnipotenciára – addig, míg a társadalmak életét és jövőjét irányító politikusok és államférfiak a szociológia és biológia területén tökéletes analfabéták”,23 addig 1934-ben a kiállítótérben, ahol az állam alkotta közösség javait gyűjtötték és prezentálták, már a selejtező eugenika gon-
dolatát sejtették.
¶ A múzeum egy másik, jelentős kiállítása az 1928-ban megnyílt, majd később önálló gyűjteményi csoporttá és az állandó kiállítás részévé vált Kuruzslás kiállítás volt. A különböző laikus orvosok tevékenysége kiemelt témája volt a kialakuló közegészségügynek. Ezt jelzi, hogy ez volt az új társadalom-egészségüggyel foglalkozó múzeum nyitókiállítása, amelyben az egészségpolitika új irányvonalait is meghatározták. A kiállítás célja volt a babona, a homeopátia, a laikus orvoslás eszközeinek, reklámjának és kiadványainak bemutatása, valamint szembeállításuk az „akadémikus orvoslással”. Gortvay György, a múzeum igazgatója szerint a kuruzslók fokozott megjelenését a kor nyugtalansága magyarázza: „Világrendítő események után az emberiség fokozottabb mértékben hajlandó a mysticismusra, és könnyebben kerül a babona és kuruzslás befolyása alá. Ez a tapasztalati tény a világháború lezajlása után is igazolódott, amikor minden országban felburjánzott az occultismus.” 24 A tárlatot intenzív kritikai visszhang fogadta, mind a téma szaksajtója (Népegészségügy, Orvosi Hetilap, Egészség, Anya- és csecsemővédelem stb.) mind
a napisajtó (Tolnai Világlapja) több cikket közölt róla.25
¶ A bemutatás rendje illeszkedett az ideológiai célokhoz: a tárlat a beszámolók szerint három részre oszlott, ahol a primitív népek babonás szokásaival és a Magyarországon is honos népies gyógymódokkal állították szembe az orvostudomány sikereit és kiválóságait.26 A reprezentáció így a kuruzsláshoz és a népi orvosláshoz kötődő szokásokat vagy egzotikus, az ismert kultúrán kívüli cselekedetekként, vagy a saját kultúrán belüli szokásokat rossz gyakorlatokként, másságként engedte olvasni. A kiállítás igazán látványos lehetett, szakított a múzeum addigi, grafikonokat és értelmező szövegeket kiállító, szikárabb reprezentációs politikájával, mivel már a bejáratnál öltöztetett, méretarányos, eltorzult arcú viaszbábuk fogadták a belépőt. Javasasszony bibircsókkal az arcán és macskával a lába körül, egy angol karikatúra alapján készült bábu „arról az emberről, aki a kolera ellen álarccal, füstülővel és meleg téglákkal védekezik”,27 és egy üvöltésbe torzult arcú sámán, aki dobveréssel űzi ki a betegséget a fertőzöttből. A kiállítás retorikája szerint a kuruzslók két csoportba sorolódtak: a képzettség nélküli kuruzslókra (például jósnők, csodarabbik, juhászok) és a „tudományos képzettség látszatával” dolgozó kuruzslókra (gyógyszerészek, fogtechnikusok, vegetáriánus szekták).28 Velük szemben jelentek meg a heroizált orvos kiválóságok, szinte kultikusan kiemelve közülük Semmelweis Ignác. Az orvostudomány töretlen fejlődését vetítette előre mind a kiállítás, mind az azt kísérő kritikai visszhang, amely mellett a többi módszer mind egységesen babonának minősült, és „nemzeti öngyilkosságnak”29 volt láttatva.
¶ A Társadalmi Múzeum története tehát egyszerre volt a század eleji testkultúra, betegségtudat, közegészségügy és egészségpolitika reprezentációjának tere. Egy olyan biopolitikai intézmény tűnt el teljes gyűjteményével, amelyben az emberi faj biológiai jegyei a hatalomgyakorlás stratégiájának eszközeként értelmeződtek. Ezért talán különösen is fontos a megsemmisült gyűjtemény kontextusát vizsgálni, ha máshogy nem lehet, akkor a tárgyak hiányában.