Fenyeget-e túlkínálat a múzeumi kiállítások piacán?
MúzeumCafé 1.
Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
Tudom, kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni. Ám mégis: esetünkben mi a túlkínálat? Relatív fogalom, hiszen nem mindegy, hol, mit, mikor és kinek kínálunk. Sokaknak manapság meglepő is lehet: a magyar múzeumok tevékenységét jórészt pozitíven értékelték már több évtizeddel ezelőtt, a „kettészakadt” Európában is. Különösen ami országos léptékű koncepcióját és a megvalósítás néhány újszerű elemét illeti. Utóbbinál elsősorban az évente más-más témát fókuszba állító Múzeumi Hónap eseményeire gondolunk. Az akkortájt óhatatlanul létező politikai kötöttségek ellenére a múzeumokban őrzött értékek bemutatása igazi társadalmi eseménnyé vált október táján néhány hétig. Rövid ideig, koncentráltan. Jó két évtized elteltével éppen ezért vált túlhaladottá az egykor sikeres eseménysorozat. Hogy aztán felváltsa május 18., a Múzeumok Világnapja, amely 1978 óta került világszerte fókuszba, az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) kezdeményezésére. Bár nem túl sokáig, megint egy időpont köré szerveződött sokminden!
Végülis a kulturális és tudományos „szféra” nemzetközi és hazai szervezeteinek egyezményei, kezdeményezései révén alakult ki az a tengely, amelyre épülve megújulhatott a közgyűjtemények, különösen a múzeumok társadalmi kihatású tevékenysége. A Magyar Kultúra Napja, a Tavaszi Fesztivál, a Múzeumok Világnapja, a „Szent Iván éj”, a Kulturális Örökség Napja, a Magyar Tudomány Ünnepe évente vezérfonalaként szolgál megannyi eseménynek. Fontos, ezek révén egymást kiegészítve jelenik meg – a szó nemes értelmében – a nemzeti és a nemzetközi. Hisszük, ily módon közel állunk valódi célunk eléréséhez: az egyetemes kultúrában és tudományban betölteni azt a szerepet, amelyre évezredben mérhető története Magyarországot, más népekkel együtt a magyarságot – a Kárpát-medencében és világszerte egyaránt – predesztinálja.
Tehát eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahonnan nem szabad visszalépni! Akár van tényleges „túlkínálat”, akár csak annak látszik. Ezzel kapcsolatban, már csak az általánosítás hibalehetőségei miatt is, csupán az alábbiakat „merjük” megfogalmazni: minden kiállításnak van helytől és időponttól függő „kifutási ideje”, összefüggésben reklámjának és költségmegtérülésének hatékonyságával; a múzeumi rendezvények többségét a fenntartók közvetve-közvetlenül befolyásolják országos, illetve lokális – vélt vagy valós – érdekek szerint; bár a gondolkodás már nálunk is „európai”, a kultúra társadalmi támogatását elősegítő jogszabályok ugyancsak hiányosak; az eredményességet sokan, sokhelyütt a látogatószám alakulása szerint ítélik meg. Szerencsétlen esetben ez valamely múzeum egyéb alapfeladatainak háttérbe szorulását is eredményezheti.
Mindezeket tudva számunkra egyértelmű: nem csupán az a kérdés, hogy a múzeumok mit nyújtanak a jelen társadalmának, hanem az is, miként töltik be „történelmi szerepüket”. Azaz: a múlt emlékeinek megőrzését a jövő számára, még akkor is, ha ez nem „látványos”. Persze ne feledjük, az átalakuló-megújuló társadalom megannyi új kínálatának elszívó hatásával kell megküzdeni a múzeumoknak. Úgy tűnik a látogatók – sok százezren – mellettünk döntöttek. Ez pedig igényességet követel minden szinten. Különösen abban, hogy hol, mit, mikor és kinek „kínálunk”.
Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója
A magyar múzeumok látogatottsága a nyolcvanas évek közepétől – a rendszerváltást követően – a kilencvenes évek elejéig a felére zuhant, intézményeink évi tízmillió látogatót vesztettek el. S még ha az esztendőnkénti húszmilliós látogatószámban igen magas volt is az iskolai osztályok és munkahelyi brigádok kötelező jellegű látogatásainak aránya, s valószínűleg a szocializmus statisztikái e területen sem voltak mentesek a kozmetikázástól, a tízmilliós regisztrált csökkenés mindenképpen radikális és fájdalmas veszteséget jelentett – miközben a nyugati világ múzeumainak látogatottsága ez idő alatt folyamatosan növekedett. Nyugaton múzeumi „boom”, nálunk összezsugorodás – ezeknek az éveknek ez a szomorú summája.
Jellegzetes példája ennek a folyamatnak, hogy Magyarországon ebben az időszakban az utolsó, százezrek által látogatott megakiállítás, amit ma a nemzetközi múzeumi világ „blockbuster”-nek nevez, a kínai agyagkatonákat bemutató tárlat volt 1988-ban a Nemzeti Múzeumban, több mint kétszázezer látogatóval – s utána tizenöt évig néma csend. A kilencvenes években egyre inkább az az önigazoló, és aktivitásra cseppet sem serkentő nézet vált uralkodóvá a hazai múzeumok körében (tisztelet a néhány tevékeny és sikeres kivételnek!), hogy a kialakult helyzet az úgynevezett „társadalmi” – vagyis a szakmán kívülálló – folyamatok eredője, s ezért ez ellen igazán nem lehet, ergo nem is kell mit tenni. A magyar múzeumok teszik a dolgukat, a közönség részéről pedig minderre, sajnos, csak ilyen mértékben van igény.
2003 végén aztán a Monet kiállítás rendkívül látványos közönség- és médiasikere, majd az azt követő számos, százezreket vonzó tárlat, mint például a 400 év francia festészete (Műcsarnok), El Greco, Velázquez, Goya, és a Van Gogh Budapesten (Szépművészeti Múzeum), a Munkácsy kiállítások (Nemzeti Galéria és több vidéki helyszín), úgy a fővárosban, mint vidéken egyértelművé tették: ha van megfelelő kínálat, akkor kereslet is támad hozzá. Ráadásul egy-egy nagykiállítás nemhogy felszívná más múzeumok látogatóit, hanem éppen fordítva, új közönséget teremt. Az egyik legjobb példa erre a Nemzeti Galéria Mednyánszky-tárlatának 160 ezer látogatója a Monet kiállítás időszaka alatt. Ha valaki ugyanis lát egy vonzó, izgalmas tárlatot, többnyire nem az a reakciója, hogy most akkor ezt a dolgot egy pár hónapra letudtuk, hanem éppen ellenkezőleg: azt keresi, mikor és hol láthatja a következő jó kiállítást. A gazdaság nyelvén szólva: a kínálat hatékony szélesítésén keresztül keresletnövekedés, vagyis piacbővülés érhető el. A hazai múzeumi kínálat jelenlegi szintjén ily módon a vonzó tárlatok nem konkurensek, hanem egymásnak nevelik és növelik a közönséget, széles körűen megalapozva és erősítve a meggyőződést, hogy múzeumba járni jó.
Elsősorban az elmúlt évek sztárkiállításai, és számos kisebb-nagyobb helyi múzeumi korszerűsítés 2006-ra több mint egymillió látogatót hoztak vissza a másfél évtizede elvesztett évi tízmillióból. Még sok, nagyon sok jó múzeumra és kiállításra van keresleti tartalék Magyarországon. Ez lehetőség és kihívás egyszerre – mindannyiunknak.