Gyönyörködtet, láttat, meghökkent
MúzeumCafé 1.
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát leginkább egy olyan, korszakokat átfogó szellemtörténeti kiállításra vágyik, amely a modern technika eszközeivel vezeti vissza a látogatókat belső értékeikhez. Kedvenc múzeumát ezúttal számára fontos kiállításokkal „váltja ki”, és meg is indokolja, miért.
– Milyen kiállítást látogat szívesebben: történetit, vagy művészetit?
Eredetileg történelemtanár vagyok, gyermekkoromtól vonz a múlt, a múzeum. Viszont a történelem nagyon sokrétű tantárgy: nem csak az események, eszmék, történelmi személyiségek felől érdemes megközelíteni, hiszen egy kor megismeréséhez szükséges például a művészet- és az irodalomtörténet is. Szerintem egy tematikus kiállítás akkor jó, ha a sok kis mozaikból összeáll egy koherens kép, ha általa szinte kézzelfoghatóvá válik a kor, megismerhetővé annak gondolkodásmódja, lelke, teste. Mondok egy példát: évekig tanultam szentírástudományt, negyven éve imádkozom, mondom a zsoltárokat, de csak három éve jutottam el Jeruzsálembe. Akkor értettem meg, mit is jelentenek Jeruzsálem falai.
– Melyik kiállítás, tárlat ragadta meg figyelmét leginkább az utóbbi időben?
Sajnos az elmúlt évtizedben nagyon kevés időm jutott múzeumlátogatásra, pedig igyekszem minden alkalmat megragadni. Rómában, a Vatikáni Múzeum keresztes hadjáratokról szóló kiállítása ilyen volt: megrendítő élményt nyújtott sokrétűségével, összeszedettségével.
– Van kedvenc múzeuma?
Nehéz kérdés, pedig a világ számos múzeumában jártam már Washingtontól Moszkváig, Kairótól Berlinig. Bizonyos kiállítóhelyek – mondjuk úgy – klasszikus módon tárják a látogatók elé kincseiket: ezekben objektív szempontok alapján, időrendben nézhetjük végig a tárlatokat. Ezek kevésbé attraktívak, inkább gazdagságukkal, tárgyaik üzeneteivel gyakoroltak nagy hatást rám. Ugyanakkor Nyugat-Európában, és az utóbbi években már Kelet-Európában is gyakran rendeznek nagy, tematikus időszaki kiállításokat, amelyek inkább a teljességre, semmint az objektív szempontokra törekszenek. Ezek többsége által kézzelfoghatóvá, átélhetővé válik a kor. Gyönyörködtetnek, láttatnak és meghökkentenek. Rám a legnagyobb ilyen hatást a Szépművészeti Múzeum Sigismundus-kiállítása tette.
– Miért?
Nagyon keveset tanulunk az iskolában erről a korszakról, holott a 15. században még Magyarország is Európa „lüktetését” tükrözte vissza: ugyanúgy faragták a követ, csiszolták az ékszereket nálunk is, ahogy a művelt világban mindenhol. Ráadásul a Zsigmond-kiállításnak a technikai megoldásai is nagyon impozánsak voltak: a fények-árnyékok játéka nemcsak kiemelte a részleteket, de segített a látogatóknak abban is, hogy a figyelmüket a tárgyakra összpontosítsák.
– Pannonhalmán nemrégiben készült el az új fogadóépület. Nyitnak a látogatók felé? Esetleg itt alkalmazzák a modern múzeumi megoldásokat?
Mi itt egy erőtérben élünk, és megpróbálunk az erőnek engedelmeskedni. Amióta Pannonhalma a világörökség része lett, még színvonalasabban akarjuk bemutatni önmagunkat, az életünket. Ezért formáltuk át a turizmus struktúráját. A látogatók megérkeznek a Kosaras-dombra, ahol a Skardelli György és Lázár Ferenc tervezte modern épületben vehetnek képeslapot, kielégíthetik humán igényeiket. Majd rövid videófilmet néznek meg az életünkről, a szerzetesi létről. Ez részben tisztázó, részben bemutatkozó film, hiszen az emberekben sok tévhit él a szerzetességről. Ezután jönnek fel az apátságba. Belső életünk bizonyos részeit persze nem tárjuk a nyilvánosság elé: ugyanakkor „haladunk a korral”: a vallásos kortárs építészettel foglalkozó Tér és imádság című időszaki kiállításunkon nemcsak képek és alaprajzok láthatók, de vannak például speciális hangernyők is, amelyek alá állva belehallgathatunk a három nagy világvallás imáiba, templomi zenéibe, miközben a képernyőkön követhetjük az egyes liturgiák mozzanatait.
– Ha lenne sok pénze, milyen kiállítást tervezne a legszívesebben?
Azt hiszem, én valamiféle szellemtörténeti-spirituális kiállításra vágynék. „Ó szépség, sokáig kívül kerestelek, de te belül voltál” – írta Szent Ágoston. A mai kor legnagyobb kísértése az, hogy elhiteti az emberekkel, minden, ami szép, gyönyörködtet, az kint van a világban. Múzeumban, színházban, idegen tájakban. Az embert vissza kell vezetni a belső lényéhez, a saját értékeihez. Azt sajnos nem tudom, hogyan kellene egy ilyen kiállítást megtervezni. De hiszem, hogy a modern civilizáció eszközeivel is el lehet érni, hogy az ember ránézhessen a saját lelkére.