Volt egyszer egy ősfás liget
MúzeumCafé 2.
Régészet vagy bányászat, egyvalami közös bennük: feltárja előttünk a múltat, megmutatja annak egy-egy szeletét. Ez történt idén nyáron is, a bükkábrányi külszíni bányában, ahol több mint nyolcmillió éves ősfák törzsei bukkantak a felszínre.
Különös liget volt a tizenhat fából álló csoport. Aki járt ott, megérthetett valamit a föld és az élet fejlődéséből, aki viszont lemaradt erről a páratlan és megismételhetetlen látványról, az a megmentett fák törzseit nézheti meg – három-négyméteres csonkokat a múltból.
Dióhéjban ennyi volna a kezdetben mocsári ciprusnak tartott, az előzetes vizsgálatok alapján pedig már tengerparti mamutfenyőként is emlegetett ősfák története, ám – mint ahogyan az lenni szokott – sokkal többet tudhatunk meg a jelenünkről a fák kapcsán, mint a múltról.
A fák sorsa ugyanis nyilvánvalóan azon nyomban megpecsételődött, amint torzó törzsük előbukkant a föld alól. A helyükön nem maradhattak, mert a bánya szalagsora fordult, gyalulta a tájat: kell a lignit az erőműbe, többmillió évnyi kötött energia szabadul fel percek alatt a kohónyi kazánban. És ha maradhattak is volna az egykor trópusi körülmények közé született fák (negyven Celsius foknál is többet mutattak volna a hőmérők az ő idejükben), egyik sem élte volna túl a mai éghajlat szeszélyes változásait, a baktériumok és gombák támadását, a törzsüket áztató bányavizet: elmállott volna mind, a saját súlyukat (átlag tíz tonna) sem bírták volna el a törzsek.
Az első dolog, ami kiderült: Magyaroszág nincs felkészülve az ősfák azonnali megmentésére. De nem meglepő ez, hiszen ez az első ősfaliget, amely komoly mentési, megóvási feladat elé állította a szakembereket. Lehet persze játszani az idővel, hogy hány napnak kell eltelnie ahhoz, hogy a megtalált állapotához képest ne romoljon sokat a lelet, de tény: a fákat – közülük a lehető legtöbbet – meg kellett menteni. Szűk egy hónapja volt erre a régészeknek, természetvédőknek.
A második dolog, ami kiderült: mindjárt három fő illetékese is van az ősfáknak. Az egyik az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM), hiszen ennek szervezetéhez tartozik a miskolci Herman Ottó Múzeum – amelynek régésze, Veres János a kezdetektől fogva a fák megmentésén munkálkodik, négyet közülük Miskolcra is szállíttatott –, a másik a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, amelynek fennhatósága alá tartozik a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság (BNPI) – ennek vezetője, Duska József vezényelte le hat ősfa elszállítását az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területre, és ő irányítja a fák ipolytarnóci állagmegóvását –, a harmadik pedig a Mátrai Erőmű Zrt., hiszen hozzá tartozik a bükkábrányi bánya. Rajtuk kívül más hazai szakemberek is nyomon követték az ősfák sorsát a kezdetektől (az ELTE Őslénytani Tanszékéről, a Természettudományi Múzeumból, a Magyar Nemzeti Múzeumból).
Az illetékesség kérdése több szempontból érdekes és tanulságos: a költségvetési szervezetek ugyanis mindent utólagosan finanszíroznak. Míg Veres János régész saját benzinpénzéből vásárolta a fák elszállításághoz szükséges eszközöket, deszkákat, pántokat, és intézte a speciális trélert, Fodor Gábor környezetvédelmi és vízügyi miniszternek elsimították a bánya víztől szivárgó talaját, hogy megtarthassa helyszíni sajtótéjékozatóját, amelyen lényegében bejelentette, hogy világraszóló szenzáció a magyar ősfás liget. A munkáját végző régészt nem hívták meg a sajtótájékoztatóra, ám a leletmentést sem folytathatta az esemény idején. Az csak utólag derült ki, hogy mégis volt haszna a miniszteri látogatásnak, mert a delegációnak legyalult földből értékes falevél-lenyomatok kerültek elő. Az OKM végül aznap, augusztus 8-án, amikor a fákat elszállították, átutalt hárommillió forint gyorssegélyt a Herman Ottó Múzeumnak. Már akkor tudta mindenki, 56 millió forint kellene ahhoz, hogy megoldják a fák konzerválását – az OKM november végén újabb hétmillió forintot küldött, és Miskolc Megyejogú Város Önkormányzata is megszavazott kétmillió forintot. A további felajánlások ellenére húszmillió forint még mindig hiányzik. A törzsek konzerválásának egyik módja a cukoroldat alkalmazása: az ehhez szükséges cukrot közadakozásból gyűjtötték össze, valamint azonnal hozzáláttak egy munkapavilon építéshez a múzeum épülete mögött (a MúzeumCafé decemberi meg-jelenésével egy időben adják át), ahová kerülnek majd az ősfák – amelyek most a múzeum udvarán állnak az erre a célra épített tartályokban.
Utófinanszírozásban dolgozik a hat fát Ipolytarnócra szállítattó BNPI is. Az ipolytarnóci ősfák korántsem voltak olyan jó állapotban, mint a miskolciak: tovább álltak a vizes bányatalajon, s az egyik fa szét is esett a szállítás során. Mivel konzerválásukat már a helyszínen megkezdték – speciális faragasztót fecskendeztek a kérgük alá, külső felületüket átitatták tartósítóanyaggal –, a darabokat fel tudták ragasztani egy vázra, hogy a fa formája bemutatható legyen.
Ezen a ponton válik ketté az ősfák jelenkori sorsa: más és más céllal konzerválja őket ugyanis a BNPI, valamit a Herman Ottó Múzeum. A BNPI feladata egyértelmű: eleget tesznek a szakminiszter utasításának, miszerint a fákat bemutatható állapotba kell hozni. A nemzeti park szakemberei ezért is konzerválták már a helyszínen mindet, majd átfúrták az ősfák törzsét, és egy húsz centiméteres, lyukacsos levegőztető-csövet vezettek a fák belsejébe. Erre a fák kiszárítása miatt volt szükség. Az ősfákat egy erre a célra épített, aluról is levegőző, vízmentes tapalzatra helyezték, így biztosították a meleg, száraz levegő keringetését.
A Herman Ottó Múzeum a bemutatáson túl tudományos kutatásra is felhasználja az ősfákat. A fák speciális évgyűrűi rengeteg információt adnak a múltról, rostjaik több laboratóriumnak adnak kutási lehetőségeket. A miskolci szakemberek a fák közül kettőt töltenek fel cukoroldattal, a többit vízben, eredeti homokkörnyezetében tartósítják. Veres Jánosék mintát küldtek Drezdába, ahol a fajmeghatározást végzik, Frankfurtban a azt vizsgálják, már szén-e, vagy még fa inkább a lelet, Franciaországban konzerválási kísérleteket végeznek, Svédországban pedig anyagszerkezeti tanulmányokat folytatnak a törzsdarabokon. Egy november elejei, firenzei konferencia után pedig pedig számos ország jelezte, részt venne a kutatásban: Portugáliától Litvániáig felkeltette a régészek, konzerválással foglalkozó szakemberek figyelmét a bükkábrányi lelet.