ORLAI, A PETŐFI-FESTŐ (?)
MúzeumCafé 77.
Volt egyszer egy a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalatának nevezett, 1954-ben alapított könyvkiadó, amely sok hasznos és színvonalas művészeti kiadvány
mellett egy nagyon sikeres külföldi sorozat – I maestri del colore – mintájára
itthon is elkezdett megjelentetni művészmonográfiákat magyar művészekről, az olasz sorozathoz hasonlóan tanulmánnyal és oeuvre katalógussal, sok színes (!) képpel. Mindezt a nyolcvanas években. Keserü Katalin Orlai-monográfiája 1984-ben jelent meg ebben a sorozatban.
¶ Orlai Petrics Soma nem tartozott azon 19. századi művészek közé, akik a 20. században különösebben kedveltek, mintaadók vagy éppen ismertek voltak. Petőfi-képmásaitól eltekintve többi, meglehetősen nagyszámú művéről még a szakmabeliek sem nagyon tudtak. Az első jelentős lépés, hogy ez ne így legyen, az 1984-es monográfia megjelenését követően a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum 2011 őszén megnyílt kiállítása volt. Meglepő és szokatlan vállalkozás volt az Orlai Petrics Soma – Egy 19. századi alkotóműhely című tárlat. Keserü Katalin vezetésével az ELTE Művészettörténeti Intézetének hallgatói kutatómunkájának eredményeképpen egy katalógus is készült, amelyet a Munkácsy Mihály Múzeum honlapjáról lehetett elérni. 2018-ban pedig megjelent a Balogh Bertalan Művészeti Alapítvány kiadásában e digitális katalógus aktualizált könyvváltozata. Az ehhez hasonló hallgató-tanár együttműködés korábban csak a kortárs művészet terén jött létre, ez volt az első alkalom, hogy egy 19. századi művész életművének feldolgozása és bemutatása volt a cél.
Orlai Petrics Soma: Petőfi Mezőberényben, 1849 Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
¶ Három tanévnyi előkészítő munka előzte meg a kiállítás megrendezését és a katalógus elkészítését. Keserü Katalin így ír erről a kötet bevezetőjében: „A leegyszerűsített egyetemi tanulmányok (például: egyszakos képzés) és a »ma kultusza« idején különösen elismerésre méltó dolgozatok születtek, melyekkel olykor más tudományok területére is méltón és eredményesen merészkedtek a hallgatóink. Ennek során számos új adat, új kép került elénk, s új összefüggésekbe kerültek a régiek.” Bár a bevezető arra figyelmeztet, hogy „a szükségesnél jóval kevesebb képet tartalmaz a kötet”, a megfontolt és célzatos képválogatás pótolja ezt. Rögtön az előszó előtt a 24 éves, akkor még főiskolai hallgató Csernus Tibornak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött festménye látható (Orlai festi Petőfit, 1951). A témaválasztás és a kép maga lenyűgözően jellemzi saját korát és egyúttal azt is, miért lett Orlai mint „Petőfi-festő” ismert.
¶ Az Életrajz dátumokban rész kissé bővebb és részletesebb, mint az efféle összeállítások szoktak lenni, de ez hasznosnak bizonyul a leíró fejezetek előtt. E fejezetek különböző hallgatószerzőktől származnak, legvonzóbb tulajdonságuk tömör tényszerűségük. Az Orlai tanulmányait tárgyaló fejezet érzékelteti, hogy a bécsi és a müncheni akadémiai évek mennyire mást jelentettek, és hogyan befolyásolták Orlai fejlődését. Az illusztrációként választott képek alkalmasak ennek bizonyítására. Orlai, akárcsak Than Mór, a 19. századi magyar festészet sajátos életművét hozta létre: mindkettőjüknek vannak olyan művei, amelyek jól szerkesztettek, biztos technikai tudásról, jó ízlésről, valamint a mintaképek ügyes felhasználásról tanúskodnak – és vannak olyanok is, amelyekre ezek nem jellemzők. E különbségek okát nem lehet megmagyarázni, csak találgatni.
¶ A minták és hatások említésénél kimaradt egy nagyon fontos mű, Johann Peter Nepomuk Geiger (1805–1880) Magyar és Erdélyország története rajzolatokban című, 1843-ban megjelent albuma, amelynek egyes lapjainak megoldásai visszaköszönnek az 1864-es Emese álma című litográfia jelenetein (Emese neve több alkalommal is „Emes”-ként jelenik meg a szövegben), s amely Orlaira és kortársaira egyaránt nagy hatással volt. Talán nem szerencsés „barátságkép-történetek”-nek nevezni azt, amikor a festőtársak egymás képeit másolták (egy rövidebb fejezet kapta ezt a címet). Nem feltétlenül a barátság okán történt ez egy olyan korban, amikor a másolás a tanulás és gyakorlás eszköze volt. Sokkal inkább illik ide a Petőfi családdal való kapcsolat és ennek rajzokban és festményekben történő megjelenése. Az irodalmi „barátságok” is inkább mintákat, kapcsolatokat, támogatást és inspirációt jelentettek, mintsem konkrét barátságot.
Orlai Petrics Soma: Szép Ilonka VII, Busongás Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, MNB-letét
¶ A vásárlók és megrendelők feltérképezése és bemutatása igencsak fontos szempont nemcsak egy festő életműve vonatkozásában, de a korszak művészeti élete viszonylatainak, kapcsolódási pontjainak bemutatásához is. Különösen a „békési arcokat” tárgyaló rész érdekes, hiszen Orlai tágabb szülőföldjének lehetőségeit és adottságait ismerhetjük meg. Az első mondatokban (majd későbbi fejezetekben is) sajnos ismét felbukkan a „szabadságharc bukása” megfogalmazás, amelyet bőven ideje lenne mindörökre felváltani a tényeket helyesen és pontosan kifejező „leverése” szó alkalmazásával. A békési iparosok, kereskedők, tanítók, lelkészek, orvosok már az 1840-es években megtehették, hogy egy ismert művésszel megfestessék maguk és családtagjaik portréit. Ezek a képmások ugyan nagyon egyenetlen színvonalúak, de fontos dokumentumai annak a társadalmi változásnak, a polgárság megerősödésének és felemelkedésének, amely a század közepén már jelentős mértékben megtörtént.
¶ Nem csak magánmegrendelők kértek portrékat: Orlai a korszak vármegyei arcképgalériáinak gyarapításához is hozzájárult, a gyulai vármegyeháza dísztermébe készült Tomcsányi József békés megyei főispán közadakozásból kifizetett derékképe, amelynek kisebb méretű változatát az aradi megyeháza portrégalériájába is megfestette.
¶ A Műegyleti vásárlások, pályázatok című fejezet alkalmat ad Orlai 1860-as Zách Felicián című képe különböző vázlat-változatainak és az egykorú sajtó megjegyzéseinek felelevenítésére. A változtatások és indoklásaik szinte mellékesek a végeredmény tekintetében, amelyre – különösen Madarász Viktor 1858-ban festett azonos című képével összehasonlítva – sajnos kevéssé érvényes a kötetben megfogalmazott értékelés („A drámaivá fokozott jelenet az egyszeri eseményt időtlen példázattá változtatta erényről és bűnről, nemzetről és uralkodóról.”) Ha valamire, akkor éppen Madarász képére érvényes ez, azzal az eltéréssel, hogy ő nem fokozta, hanem megteremtette a drámaiságot, pusztán két alak ábrázolásával. Míg Orlai ugyanezt történetként mesélte el, amely azonban inkább színpadi jelenet, eltúlzott mimikával és gesztusokkal. Madarász megtanulta és tökélyre fejlesztette a francia pszichológiai hatású történelmi festészetet, Orlai megmaradt a biedermeier színpadias mese-történeteinél, még a 19. század második felében is.
Orlai Petrics Soma: Petőfi Sándor arcképe, 1848 Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
¶ Nagyon jó, hogy bekerült a kötetbe az elemi népiskolai szemléltető faliképek története: ez az a terület, amit hajlamosak a szerzők kihagyni, amikor egy adott művész életművét tárgyalják.
¶ Orlai egyházi megrendelésekre született képei bár többnyire a hetvenes években keletkeztek, a század első fele biedermeier ízlését és stílusát tükrözik, olykor némi nazarénus hatással (Kisdengeleg, római katolikus templom Szent Vendel oltárképe). Ezek összegyűjtése és számbavétele, a megrendelések történetének rekonstruálása különös érdeme a kötetnek.
¶ A történelmi témák feldolgozásának ikonográfiai jellegzetességei több elemzés együttesében olvashatók. A történeti források, vagy inkább korábbi történeti művek (hiszen ezek forrásértéke gyakran vitatható) mintaszerepéről érdemes megjegyezni, hogy a Hunyadi János és a rablók című Orlai-festmény hollétét ma már nem ismerjük, de litográfia-műlap változatán aligha lehetett a Thuróczy Krónika ábrázolása (amelyből kettő is van, és nincs megjelölve a szövegben, melyik) Hunyadi János alakjának a mintája. Az egyik fametszet teljes, arcát is takaró páncélzatban, a másik pedig vállig érő göndör fürtökkel ábrázolja a kormányzót. Ha már mintát keresünk, a legvalószínűbb az oly sokakat inspiráló, Nádasdy Ferenc által megrendelt Mausoleum Potentissimorum… rézmetszete lehet az, amelynek Hunyadi Jánosát pontosan követi Orlai megfelelő alakja. Az 1664-ben (és nem 1644-ben!) Nürnbergben megjelent kötet uralkodógalériájában értelemszerűen nem lelhető fel annak a Nádasdy Tamásnak a képmása, aki több mint egy évszázaddal korábban élt, mint a készíttető Nádasdy Ferenc, így persze nem is lehetett ilyen ábrázolás Orlai Nádasdy Tamás és Tinódi című festményének a mintája, mint ahogy azt a kötetben olvashatjuk.
Orlai Petrics Soma: Petőfi Debrecenben, 1856 Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
¶ Orlai történelmi képei nem az 1848 és 1867 közötti nagy korszak, Madarász és Székely „a nemzet lelkiismeretének” szánt kompozícióval rokonok, sokkal inkább a század első fele zsánerszerű, a színpadi jeleneteket idéző illusztratív, irodalmias, mesélő jeleneteinek hagyományát, stílusát folytatják. Mintha nem is telt volna el azóta több évtized.
¶ Az Orlai festményein megjelenő női szerepek tárgyalásánál összemosódnak az önmagukban megjelenő nőalakok (történeti figurák, szentek, ideálképek) és a történelmi kompozíciók női szereplői. Olyan nőalakok ők, akik példamutató életükkel, tetteikkel mintául szolgálhattak az utókor asszonyai számára. Erényesek, hiszen a korszak közvéleménye számára ez volt a legfontosabb női tulajdonság, ahogy ezt Jókai Egy magyar nábob című regényében érzékletesen megfogalmazta. Az irodalmi művek hősnői jó példák a festők számára is: míg az Orlai által megfestett Szép Ilonka esetében a nemzeti király csábítása megbocsáthatóvá válik, szemben Bánk Bán vagy Zách Klára történetével, ahol idegen a csábító, az erény elrablója.
¶ Irodalom és festészet kapcsolatát tárgyalják a záró fejezetek, s kár, hogy a Szép Ilonka-sorozat tárgyalása kimaradt. A kötetet hasznos és fontos adatok közzététele zárja: az Orlairól még életében megjelent hírek, tudósítások, kritikák időrendi felsorolása, a festő publikált írásai, a vele kapcsolatos, Budapesten,
a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában, az Országos Széchényi Könyvtárban, az MTA Művészettörténeti Intézetében, az MTA Kézirattárában és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kéziratok, levelezések. Összeállították a szerzők Orlai műveinek 1848 és 1880 közötti kiállítástörténetét, és végül elkészült a pontosan négyszáz mű adatait tartalmazó oeuvre-katalógus.
¶ A mai magyar művészettörténet-írásban páratlan alaposságú monografikus mű megszületésének elindítója a 2011-es békéscsabai Munkácsy Mihály múzeumbeli életmű-kiállítás volt, és szintén példátlan módon a munkát – a kiállításét és a kötetét – Keserü Katalin koncepciója alapján a hallgatók és vezető tanáruk közösen végezték el, utóbbit Galamb Zsuzsanna szerkesztésével, Brunner Attila olvasószerkesztésével. Megteremtve a mintát remélhetőleg további hasonló vállalkozások számára.
Orlai Petrics Soma 1822–1880
Szerkesztette: Galamb Zsuzsanna, Keserü Katalin
Balogh Bertalan Művészeti Alapítvány, 2018