A VIDÉKI SZÍNHÁZ VÁLSÁGA TRIANON UTÁN

Hirdetést közölt az Országos Színészegyesület saját újságjában, a Színészek Lapjában 1920 áprilisában: jelentkezzenek azok, akik valamely „megszállott területre utaznak, ahol magyar színház működik”, ugyanis pénzt küldenének velük, hogy a „megcsonkított Magyarország kinti vidéki társulatai” tovább játszhassanak. De hamar kiderült: a „benti” vidéki színtársulatok is „egyre-másra lesznek hajléktalanokká”; a Világ című lap erről már az 1920. augusztus 28-i számában hírt adott. A következő tíz évben folyamatosan születtek ötletek, tervek, szakmai memorandumok, színügyi bizottsági javaslatok, miniszteri „leiratok” a magyarországi vidéki színészet örökségének megmentésére, de szinte egy sem valósult meg közülük. 1929-ben Pünkösti Andor már a „vidéki színészet szellemi Trianonját” emlegette. A hosszú krízis első évtizedéből szemlézünk.

¶ A „vidéki színészet parlamentje” volt a Színészegyesület. Évente tartottak közgyűlést, hagyományosan virágvasárnap. Bárdos Artúr újságíró, kritikus, többszörös színházalapító úgy magyarázta: a virágvasárnap „a régi szép, száz százalékos időkben a vidéki színészet zajlásának és rajzásának nagy napja volt”, azaz a szerződéskötéseké. 1921 virágvasárnapján éppen az 50. közgyűlését rendezte a nyugdíjintézetként is tevékenykedő Színészegyesület. A delegált direktorok nem voltak ünnepi hangulatban. Először tették nyilvánossá a trianoni döntés óta: „A Csonka-Magyarországon működő huszonhét színigazgató közül csak öt vagy hat van abban a helyzetben, hogy fix fizetést adjon a tagjainak. A többiek a háború első hónapjaiban megkezdett rendszert folytatják: közkereseti társaságokat, úgynevezett konzorciumokat alkotnak és osztalékra dolgoznak.” A színigazgatók belátták: a korábbi konzorciumokkal fenntarthatatlanok a vidéki társulatok.

Szentiványi Béla színházának plakátja Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Miskolcon is konzorciumként működött a színi társulat. 1921 nyarán Komjáthy János legendásan szigorú igazgató feladta. Megrendítő volt a búcsúja a miskolci teátrumtól az évad végén. Gyászkeretes színlapot jelentetett meg. Vallomását a közönségnek címezte: „Ez a színtársulat is – mint valamennyi a vidéken – küzdött, nélkülözött. Önök legtöbben nem tudták, hogy amikor szép számmal, de nem egészen telt házat látva gyönyörködtek a színészek művészetében,
akkor az önök elhozott koronáit megette a villany, a fűtés, a jogdíj és a többi sok efféle, s a színészeknek csak a közönség elismerése, a korgó gyomor maradt. Ez a város mindig szerette a színházat, lelki szükséglete marad ezentúl is, segíteni fog tehát, hogy megváltozzék a színészek ezen vészes kiszolgáltatottsága. Alulírott véglegesen letűnik a színészet látóhatáráról, az igazságérzete, a dolgok tökéletes ismerete s nem önérdek beszél tehát szavaimból, midőn veszedelmet látva az önök érdeklődését hívom fel azon a téren, ahol a színtársulat és az igazgató tehetetlen. Kiváló tisztelettel: Komjáthy János.” Lemondásával, távozásával arra is felhívta a figyelmet: ha a városok nem szállnak be a finanszírozásba, vagyis ha nem veszik – a korabeli nyelven – „házi kezelésbe” a színházakat, azok sorra bezárnak.

¶ Alig egy év múlva, 1922 virágvasárnapján, a Színészegyesület szokásos éves ülésén a grémium agilis tanácsosa, Szabados László színész, színi direktor, aki az első világháborúig stagione társulatot vitt, már dühösen kifakadt a jelen lévő újságírók előtt: „Nem bírjuk tovább. A kormány nem hajlandó pártfogolni a vidéki színészetet, mely jóformán egyedül terjeszti a kultúrát. A múlt év elején, mikor áttértünk a konzorciális alapról a fixfizetéses rendszerre, a direktorok nagyon megijedtek, de a kormány kiküldöttje, Vidor Dezső (színész, rendező, színháztörténész, ebben az időben a vidéki színészet ügyeinek minisztériumi referense – A szerk.) biztatott bennünket, hogy az állam segíteni fog. Tényleg segített, két év alatt egyetlen egyszer osztott ki öt- és tízezer koronás segélyeket. Ezzel szemben még azt is hiába kérjük, hogy mentesítsenek bennünket a rettenetes és indokolatlan terhektől. A vidéki színészet nem bírja a forgalmi adót, a vigalmi adót. Mindezek tetejébe jött most a fölemelt vasúti tarifa. Az adóterhek kimutathatólag fölemésztik a bruttó bevétel harminc százalékát. Ez az oka, hogy az igazgatók nem tudnak rendes gázsit adni a tagoknak. Nem telik bele egy fél esztendő, és odajutunk, hogy csak a megszállott területen lesz magyar színészet. Kérem, az utódállamokban a társulatokat mentesítik minden adótól és majdnem ingyen utazhatnak.”

¶ Szabados László „forrongó panaszsorait” Zsolt Béla is idézte 1922. március 30-án a Világ című lapban. Így kommentálta: „Mit vártak ettől a közgyűléstől szegény fiai és leányai a vidéki múzsának? Azt hiszik, hogy meghallja valaki a jajgatást, meg a dühös közgyűlési vihart? A társadalom, amelyet kultúrával táplálnak, vagy a kultúra hivatásos istápolói, a miniszterek, az államtitkárok?”

¶ Igaza volt Zsolt Bélának. 1922 nyaráig a színháziak „jajgatása” nem érte el Vass József miniszteri fülét. Úgyhogy az igazgatók ősszel – akkor már gróf Klebelsberg Kuno volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, akihez a kulturális ügyek is tartoztak – újabb ülést hívtak össze. A lapok szerint Palágyi Lajos szegedi igazgató „nagyhatású beszédében” hangsúlyozta: mivel a kormány a mozik vigalmi adóját 30 százalékról 15 százalékra csökkentette, a mozik „leszállíthatták belépődíjaikat elviselhetetlen konkurenciát csinálva a színháznak”, ami az egyik oka annak, hogy „a vidéki színtársulatok a megsemmisülés örvényének szélén reszketve lesik a holnapot”. Huszonhét direktor közösen fogalmazta meg: kérik a kormánytól – egyebek mellett – „a vigalmi adó elengedését, olcsóbb tarifát
a poggyászszállításra, a színészek fölvételét az ellátatlanok listájába”.

Szentiványi Béla és az Országos Művész Színház tagjai
Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Klebelsberg Kuno reagált: munkaügyi bizottságot állított föl, élére Sallay Géza „középiskolai rendes tanárt” nevezte ki, aki korábban a minisztérium tanácsosa volt. Megbízta őket a miniszter, dolgozzanak ki javaslatot a vidéki színjátszás válságának megoldására. Kicsit elkéstek. Azon az őszön folyamatosan kapta
a sürgönyöket a Színészegyesület, hogy újabb és újabb színház kénytelen leállni vidéken. „Nem engedek kultúrbotrányt”, írta válaszként kicsit sem empatikus körsürgönyében Szilágyi Vilmos egyesületi elnök a direktoroknak, és felszólította őket, hogy „bármilyen áldozatok árán is” játsszanak. De nem ment tovább. 1922. október 2-ára húsz vidéki társulat – köztük a legnagyobbak, a szegedi,
a debreceni, a győri – felfüggesztette az előadásait. Ugyanarra hivatkoztak: részvétlen a közönség, magasak az adók, és hiába kapnak a színházak szubvenciót
a várostól, azt különböző adók címén vissza is fizetik a városnak. Bár Kecskeméten még nem szünetelt a színház, a helyi újság, a Kecskemét és Vidéke 1922. október 5-i vezércikkében az „elnémult színházak” mellé állt: „A színészet csődje nem meglepetés. Hónapok óta agonizál már s csak napok kérdése volt, hogy az elviselhetetlen gazdasági megrázkódtatás következtében elaludjanak azok
a fáklyák, melyek a nemzet életét hirdették.”

Homokay Pál, Réz Mária, Kőmíves Sándor az Országos Művész Színház Haláltánc című előadásában 1930 körül Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Klebelsberg viszont visszaparancsolta az igazgatókat a színházakba. Miniszteri leiratban utasította őket: „Minden színigazgató teljesítse elsőrendű kötelességét a művészi és nemzeti keresztény kultúra ápolására vonatkozó hivatásában. A vidéki színigazgatók, illetve színtársulatok ilyen irányú tevékenységét
a most rendszeresített színészeti felügyelői intézmény útján ellenőrizni fogom,
és minden esetben, amikor valamely színigazgató ellen komoly panasz merül fel, a megtorlást alkalmazni fogom. Ennek ellenében a rendelkezésre álló kereten belül minden lehetőt elkövetek, hogy a válságos helyzetbe került vidéki színészet segítségére legyek, s nemes és hazafias hivatásuk betöltése érdekében anyagilag és erkölcsileg támogassam is őket.”

Pünkösti Andor Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Pár héttel később, 1922 decemberében nyílt levélben kért engedélyt Klebelsbergtől a vidéki színjátszás négy jelentős direktora, Kardos Géza debreceni, Nádassy József pécsi, Palágyi Lajos szegedi és Sebestyén Géza miskolci színigazgató, hogy részvénytársaságot alapíthassanak. Az volt az ötletük: a négy városban közösen működtetnének négy társulatot, mindegyik más-más műfajban (opera, operett, dráma, vígjáték) játszana két és fél hónapig abban a városban, ahol a működését megkezdte, majd helyet cserélnének. Újszerű és gazdaságos stagione rendszert képzeltek el. Nem kaptak engedélyt rá. A vidéki színjátszás elhúzódó válságát illusztrálja az is, hogy Palágyi nyolc évvel később, 1930-ban – akkor már a Nemzeti Színházban játszott – ismét felvetette ezt az ötletet,
s arról nyilatkozott: „A vidéki színészetet a mai rettentően súlyos gazdasági viszonyok közepette csakis alapos rendszerváltozással lehetne megmenteni,
a színészet centralizálásával.” Ahogy 1922-ben, úgy 1930-ban sem valósult meg
ez az elképzelés.

„A vidéki színészetet Trianon ölte meg”

¶ Vándor Kálmán, Az Ujság színházi kritikusa 1924. május 10-én kultúrbotránynak titulálta a vidéki színészet válságát: „Kaposvárott a színigazgató nyílt színen elájult, amikor meglátta, hogy öten ülnek a nézőtéren. Egerben tönk szélén áll
a színtársulat. Sopronban is milliós deficittel zárult a magyar színházi szezon. Nyíregyházán a legnagyobb baj van. Szombathelyen üres nézőtér ásít a színpad felé.” Felidézte írásában, hogy a kultuszminisztérium a pangást gazdasági okokkal magyarázza, de Vándor szerint a vidéki színészet hanyatlása összetettebb kérdés: „A vidéki színészetet Trianon ölte meg, szűkek lettek a határok. Néhány órai utazás, és a Vígszínházban, az Operában ülhet a vidéki közönség. Aki pedig az útiköltséget nem tudja megfizetni, az otthon sem megy színházba. A publikumot nem tudják már kielégíteni a vidéki színtársulatok produkciói. Alapos reformnak, új rendszernek kell tehát jönni és minél sürgősebben.
Ez az új rendszer pedig a stagione. A mai rendszer mellett a vidéki színház csődje elkerülhetetlen.”

¶ Permanens válságban volt a vidéki színjátszás Magyarországon 1920 után. Bár születtek ötletek, tervek, és számos memorandumot megfogalmaztak a színigazgatók, semmire sem volt elegendő pénz. A háború előtti szisztéma, hogy színi kerületekre osztották az országot, és a társulatok váltották egymást az egyes helyeken, már nem működött, hiszen a legfőbb színházi állomáshelyek, a színi kerületek központjai – Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka, Kassa és így tovább – a határon kívülre kerültek. De azért például a stagione típusú utazótársulatok lábra kaptak a húszas évek közepén – mondja Gajdó Tamás színháztörténész, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) tudományos főmunkatársa.

¶ Az egyik legjelentősebb stagione trupp Alapi Nándor Országos Kamaraszínháza volt. Nyitóelőadásukat 1924. március 14-én tartották, Kosztolányiné Harmos Ilona mondott köszöntőbeszédet. Klasszikusokat játszottak végig. 1931. augusztus elején Debrecenben ünnepelték a háromezredik előadásukat. Utoljára 1936-ban Makón léptek föl, Alapi akkor már nem tudta fizetni a színészek gázsiját, elbocsátotta őket. Egy évvel később a direktorból ügyelő lett a Nemzeti Színháznál. (1939-ben aztán belépett a Nyilaskeresztes Pártba, és a filmiparban vállalt vezető szerepet. Molnár Gál Péter színházi író szerint „Alapi érdemdús tájolásai” a későbbi faluszínház előzményét jelentették.)

¶ Somlay Artúr is támogatta a stagione szisztémát. 1925. augusztus 2-án az Ujságban jegyezte meg: „Talán az volna módja és talán az volna az igazi segítség, ha az Alapi Nándor-féle társaságok szaporodhatnának és átvehetnék lassan az őrhelyet. A városoknak pedig elsőrendű kötelességükké kell tenni, hogy az ilyen társaságoknak – amelyek előtt kalapot kell emelni! – tisztességes hajlékuk legyen.” Maga Alapi is úgy gondolta – erről a Sopronvármegye 1928. február 2-i számában nyilatkozott –, hogy a jövő színháza a stagione: „Csak a szegedi, pécsi, miskolci és győri színház életképes, ezek mellett öt stagione elegendő volna a vidék többi részének ellátására.”

¶ Az Országos Kamaraszínház mintájára alakult 1928 szeptemberében az Országos Művész Színház. Szentiványi Béla igazgatta, aki előtte Alapi egyik vezető színésze volt. Újításként összecsukható, könnyen szállítható díszletekkel dolgoztak. Náluk kezdett – többek között – Kőmíves Sándor is. 1928 és 1933 között az ország csaknem összes városában felléptek. Magas művészi színvonalon játszottak ők is. (Szentiványit a második világháború után egy évre eltiltották a színészettől, de később sem kapott állást. Az okokat nem tudni. Gajdó Tamás szerint semmi nem bizonyítja, hogy Szentiványi esetleg antiszemita lett volna, háborús bűnöket követett volna el. Lányától, Szentiványi Mártától az OSZMI megkapta édesapja színházi működését dokumentáló albumait. Az egyikben beragasztva
egy levél Baló Elemér színésztől, a Nemzeti Színház tagjától, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének alapítójától, aki 1945. július 10-én igazolásként írta: jellemesnek tartja Szentiványit, vezetőállásra alkalmasnak. De mások is kiálltak mellette. Ennek ellenére egy időben jegesemberként kellett dolgoznia a jégipari vállalatnál.)

¶ Térjünk vissza a húszas évekre! 1925–1926-ban csakis arról szóltak a vidéki színészet hírei: a kultuszminisztertől nem számíthatnak segítségre, a válságot a városok oldhatnák meg azzal, ha „házi kezelésbe” vennék a teátrumokat. Ehhez
a mintát a szegedi színház szolgáltatta: 1926 őszére az ország legnagyobb vidéki társulata teljesen csődbe ment a konzorciummal, és a szegedi sajtó követelte
a várostól, mentse meg színházát a „házi kezelésbe” vétellel. Megtörtént. (Tegyük hozzá: 1926-ban Szegeden választották országgyűlési képviselővé Klebelsberg Kunót.) A Szegedi Friss Újság 1926. szeptember 25-én terjedelmes írásban rontott neki az Országos Színészegyesületnek: „Mint a vidéki színészet fegyelmi és fölügyelő hatósága letért a kötelessége, hivatása útjáról, mert – legalább
a szegedi példa szerint – nem volt védője a magyar vidéki színészek anyagi érdekeinek és a vidéki színészet erkölcsi presztízsének. Ezért a vidéki színészet ma
a tönk, a teljes pusztulás szélén áll.”

¶ A szegedi példán felbuzdult más város közélete is. Helyi publicisták agitáltak
a „házi kezelés” mellett. A Kecskeméti Színház és Mozi felelős szerkesztője, Tóth József az 1926. november 27-i lapszámban a nevével adott súlyt a témának: „Színházunk menthetetlen gazdasági helyzetének egyetlen jó orvosa ma kizárólag a város. S itt lapunk élén fájó s egyben bízó lélekkel kondítjuk meg a vészharangot és segélykiáltásunkat elröppentjük – vegye Kecskemét város házi kezelésbe a Katona József színházat.”

¶ A városok az államra vártak, az állam a városokra. Mindenki hezitált. De 1928 tavaszán úgy tűnt, mégiscsak lehet áttörés. Április 26-án Klebelsberg Kuno az Ujság cikkírójának a parlamenti folyosón interjút adott: „A színészetet vidéken tulajdonképpen a mozik teszik tönkre. A költségvetésben csak minimális összeg áll rendelkezésre a vidéki színészek számára, márpedig én valóságos szégyenfoltnak tartanám, ha a vidéki színészet éppen az én működésem alatt omolna össze. Igen örvendetes jelenséget tapasztaltam Szegeden, ahol a város maga vette át a színházat házi kezelésbe. Itt nemcsak jól megy a színház, de nívója is
emelkedett. Remélem, hogy a többi egyetemi város is követni fogja a szegedi
jó példát, Debrecen is, Pécs is házi kezelésbe veszi a színházat.”

¶ A miskolci közélet azonnal zokon vette, hogy az interjúban nem említette a város színházát Klebelsberg. A Reggeli Hirlap 1928. május 27-i számában Kovács József, a miskolci újságírás egyik megteremtője, a városi törvényhatósági és színügyi bizottság tagja hosszan értekezett arról, hogy a magyar kultuszkormánynak
és a magyar városoknak együttesen kell foglalkozniuk a vidéki színházak válságával: „A kultuszminiszter költségvetésének tárgyalása előtt egy interjúban a vidéki színészet tagjai sorából kiragadja azokat, akik valamely egyetemi város színtársulatához tartoznak, mint amilyenek a debreceni, szegedi és pécsi színtársulatok. Ezekre vonatkozólag lehetőleg olyan megoldást keres, amely ezen vidéki színtársulat tagjainak exisztenciáját és művészi képességeinek fokozását lehetővé teszi. E megoldás formáját ugyan nem nevezi meg, de kijelenti, hogy legközelebb áll hozzá az a gondolat, miszerint ezek a színtársulatok közvetlenül a városok intézésébe és ellenőrzésébe kerüljenek. Ha a vidéki színészetnek
– ezen városokban – házi kezelésbe való vétele helyes és minden tekintetben megfelelő, úgy ez az egész vidéki színészetre vonatkozik. Meg kell találni hozzá az állami támogatás lehetőségeit.”

¶ Klebelsberg Kuno egy hosszú cikkben (A magyar művészet mint nemzeti erőforrás,
Pesti Napló, 1928. július 29.) próbálta felvázolni a vidéki színészet támogatásának lehetőségeit. Beismerte, hogy míg az Operaház, a Nemzeti Színház és annak Kamarája több mint hárommillió pengőt kap az állami büdzséből, a vidéki színészet – „szinte szégyellem leírni”, írta a miniszter – 27 350 pengőt. Így folytatta: „Ebből kellene a vidéki színészetet támogatnom, és ha ez összeget jóformán 100 pengőkre szétütve kiutalványozom, kedvem volna az utalványokat széttépni, mert féltem az állami tények komolyságába vetett hitet. Az bizonyos, hogy minden tengő-lengő vidéki színtársulatot megmenteni állami pénzzel nem lehet. Ott keresendő a krízis forrása, hogy a magyar értelmiség, a magyar középosztály, amely a múltban a nézőközönséget szolgáltatta, anyagi helyzetében meg van támadva és miután költségvetését meg kell szorítania, elsősorban arról mond le, amit inkább nélkülözhet, így többek között a színházba járásról. Ehhez a szociális bajhoz járul hozzá a mozi gyilkos versenye. Be kell tehát abba törődni, hogy néhány színtársulatot bizony nehezen lehet megmenteni. De a vidék színházait könnyű szívvel feláldozni nem szabad, már csak azért sem, mert szinte megható az a hagyományos nacionalizmus és egészséges hazafiság, amelyet vidéki színészetünk még nyomorúságában is mindig képviselt, és amellyel ellensúlyozza a mozi internacionalizmusát.”

Szegedi Városi Színház, 1926
Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

¶ Klebelsberg hozzátette, „nagyon szívesen látná”, ha legalább a három vidéki egyetemi város, illetve Győr és Miskolc áttérnének a városi színház rendszerére. „A magánvállalkozásra a jövőjéért aggódó színművész csak nehéz szívvel bízza rá magát. A színészet Európa-szerte nem bohémkedélyek konglomerátuma többé, hanem komoly emberek kenyérkeresete. Azon leszek, hogy az 1929/30. év büdzséjébe már számottevő összeget állíthassak be azoknak a városoknak támogatására, amelyek színházaikat városi kezelésbe veszik. (…) Derék színigazgatóinkat sem érné károsodás, ők is bizonyára szívesebben lennének városi színigazgatók vagy intendánsok, mint ezer gonddal küzdő vállalkozók” – véleményezett a miniszter.

¶ 1928 őszén a munkaügyi színházi bizottság (tagjai – többek között – Hegedűs Gyula, Beöthy László, Stella Gyula, Sallay Géza, Alapi Nándor, Kardos Géza) átnyújtotta javaslatait a kultuszminiszternek a válságba jutott magyar vidéki színészet megmentésére. Szerepelt már benne az is: Miskolc városa szintén vegye „házi kezelésbe” színházát. Kovács József a helyi lapban elégedetten nyugtázta, hogy korábbi megszólalása eredményes volt: „A városok azt remélik, ha támogatják a színházukat, nívósabb előadások lehetnek ott. A közönség érdeklődése is feltétlenül nagyobb, mert a színház az ő színháza, a színtársulat az ő színtársulata, és nem támaszthat a várossal szemben kedvezmények és egyéb ingyenes szolgáltatások tekintetében olyan igényeket, mint amilyeneket egy magánvállalkozóval szemben támasztani szokott.”

A huszonnegyedik óra is elmúlt

¶ Mégsem történt meg a várt áttörés 1928-ban. Ismét elmaradt a vidéki színészet konszolidációja, reformja. Úgyhogy még inkább élesedtek a kritikai hangok, és az átfogó stratégiát hiányolták. Bárdos Artúr újságíró, többszörös színházalapító a Pesti Napló 1929. március 24-ei számában írt arról, ha a finanszírozás nem átgondolt, akkor a támogatás „nem a színházi kultúrának jut, hanem csak azt a tengődést segíti át pillanatnyi zavarokon, melynek nincs semmi művészi jogosultsága és jövője. A vidéki társulatok ma is tiszteletreméltóan nagy munkát végeznek, és megérdemlik az állam és a városok minél nagyobb támogatását”. Sass Imre színész – eredetileg Pollacsek Izidor, aki nem mellesleg Sas József színművész édesapja –, a Budapesti Színészek Szövetségének tagja a Színészek Lapjában szólalt meg 1929. május 1-jén: „Trianon az elszakított területen élő magyarság sorai között nem fejezte be a rettenetes pusztítást, hanem itt e csonka hazában százszorta fájdalmasabban, százszorta kegyetlenebbül sújtja a »megmaradtakat«! Talán egyetlen kereseti ágat sem érintett Trianon olyan mértékben, mint a vidéki magyar színészetet. A tizennyolc vidéki színtársulat elsőrangú színészanyaggal ugyan, de súlyos és sok esetben katasztrofális körülmények között tartja a magyar kultúra világító fáklyáját.”

¶ Minden korabeli felszólalás és tiltakozás közül talán Pünkösti Andor író, kritikus elemezte legpontosabban a Trianon után magyarországi vidéki színjátszás válságos évtizedét. 1929. május 19-én Az Ujság vasárnapi számában egész oldalt írt arról, hogy noha 1928 őszén Klebelsberg miniszter elővezetett egy munkatervet a vidéki színészet válságának megoldására (akkor már csak tizennyolc igazgató működött vidéken), ám „az ankétek és bankettek után a vidéki színészet megmentésére egyetlen határozott lépés se történt”. Pünkösti számolt is: a vidéki színjátszásra a háború előtt a kormány 280 ezer koronát biztosított az éves költségvetésből, 1929-ben csupán 27 ezer pengő jut a teljes vidéki színészetre, azaz annyi, amennyit a háború előtt a soproni színház egymaga kapott. Kitért Klebelsberg munkabizottságának javaslataira is, hogy Szeged mintájára Debrecen, Miskolc, Pécs és Győr vegyék „házi kezelésbe” színházaikat. Azt is javasolta a bizottság – folytatta Pünkösti –, hogy „az egész ország területére szóló érvénnyel létesüljön két drámai és egy operett stagione. (A két drámai sta­gione: Alapi Nándor és Szentiványi Béla nagy sikerrel már működik is.) További pontjaiban a javaslat kéri a vigalmi adó eltörlését, a vasúti díjkedvezményt, a békebeli állami támogatás visszaállítását és a szépművészeti kultúrpótadó felvételét. A bizottság javaslata már majdnem egy éve elkészült, de nem lett belőle semmi a kormánynál”.

¶ Sorra vette azt is, hogy Sátoraljaújhelyen, Karcagon, Kisújszálláson, Pápán, Cegléden, Halason, Veszprémben a város a színházépületben saját üzemű mozit vezet, ahova nem engednek be színtársulatokat. „De még az állami rendelkezés is a színházzal szemben a mozit pártolja. Miniszteri rendelet írja elő az iskolák kötelező mozielőadásait s ugyanakkor a minisztérium megfeledkezik arról a természetszerű kötelességéről, hogy az iskolák számára kötelező színházi előadásokat is elrendeljen”, írta Pünkösti, aki szerint „a politikai összeomlás
és a gazdasági katasztrófa az egész országban földre sújtotta a nemzeti kultúra legerősebb pillérét, a művelt magyar középosztályt. A konjunktúra ugyan teremtett új társadalmi rétegeket, amelyeknek vagyoni lehetősége megvolt, hogy a színházakat fenntartsa, de műveltsége és ízlése nem, hogy irányíthassa is
a színházi kultúrát”.

¶ Pünkösti Andor írásának végén vészjóslóan megállapította: „A huszonnegyedik óra bekövetkezett. De talán ma még van alkalom és mód, hogy a hajdan virágzó magyar vidéki színészet a biztos pusztulástól megmeneküljön. Papírra fektetve, iktatószámmal ellátva az illetékes minisztérium birtokában vannak a segítség módozatai is. A magyar kormány kötelessége, hogy a döntő percben segítségül siessen, s amit a Kelemen Lászlók, Kotsi-Patkó Jánosok, Vida Lászlók, Pergő Celesztinek nagy lelkesedéssel kezdtek el, ne fulladjon el közigazgatási aktákon, amelyek szépen kidolgozva, de senki által se bolygatva penészednek meg majd a kultuszminisztérium poros iratai között.”

¶ Stella Gyula, az Országos Színészegyesület elnöke 1929 végén még magyarázta, hogy idővel az államnak is hozzá kell járulnia a „városi kezelésben álló” színházak költségeihez, „mert igaztalan és semmivel sem indokolható, hogy az ország valamennyi lakosa adójából csak a fővárosi állami intézeteket támogatja a kormány. Csak próbáljanak összehasonlítást tenni az állami és a városi hatóságok, hogy mit áldoznak évenként múzeum, zene, képzőművészet, sport satöbbi célokra és mit a színészetre, és rögtön kitűnik, milyen mostohagyermek ez utóbbi. Tegyék jóvá mielőbb ezt az évszázados hibát”. De még akkor sem voltak „házi kezelésben” az egyetemi városok színházai – kivéve Szegedet –, ugyanis Stella sürgette ezt a lépést, mondván: „Ez az annyiszor és joggal hangoztatott kultúrfölényből eredő legelemibb kötelessége minden nagyvárosnak.”

¶ 1931-ben a pesti színházak igazgatói is harcosan vették védelmükbe a vidéki színészetet. Tudták, ha nincs megoldás a krízisre, a válság őket is utoléri. Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója a Pesti Napló húsvéti számában fogalmazta meg: „A vidéki magyar színészet tulajdonképpen most veszti el a háborút. Egy irtózatos csőd készül a színházak körül. Mindenki jóindulatú a színházakkal szemben, csupa jóindulat a kultuszkormány, a pénzügyi kormány, de mit ér a jóindulat, ha nincs hozzá pénz.” Amikor pedig 1931-ben már arról is beszámoltak a magyarországi lapok, hogy a gazdasági világválság miatt London színházi élete is végnapjait éli a WestEnden, Klebelsberg Kuno gyorsan kezdeményezte a parlamentben, hogy „a vidéki színészet és az állami színházak megsegítése céljából a rádiót és esetleg a hangos filmet bizonyos mértékig megadóztassák”. Az Estnek beszélt erről a miniszter ’31 márciusában: „A vidéki városok nem bírják a színházak fenntartásával járó terhet. Nagyon örülnék, hogyha a vidéki színházakra legalább 300.000 pengőt fordítanánk. Egy pár állandó vidéki színtársulat megszervezésére volna szükség, hogy a pesti színházak szukreszcenciája is biztosítható legyen. Ha a vidéki színházak elpusztulnak, és megszűnik a színészet mint életpálya, ha nyomor lesz úrrá a színészek között, ez a pesti színházakra és színészekre is kihat. Éppen ezért mindent el kell követnünk éppen a fővárosi színészek érdekében is, hogy a vidéki színészeket megsegítsük.”

¶ Gajdó Tamás színháztörténész úgy véli: 1920-tól szinte a színházak államosításáig, 1949-ig tartott a vidéki színjátszás rendkívül mély krízise, s közben persze tetőzött a gazdasági világválság, és csak a második világháború néhány évében lehetett csekély konjunktúrát tapasztalni. Mindenesetre az Országos Színészegyesület 1935 virágvasárnapján még mindig arról tanácskozott, hogy „mintha csak égi és földi hatalmak esküdtek volna össze a magyar vidéki színészet ellen és munkálkodnának azon, hogy a százötven éves vidéki színészet hatalmas törzsfáját aláássák”.