A KÖNYV MINT SZÓRA BÍRT MÚZEUM
FRANK JÁNOS: SZÓRA BÍRT MŰTERMEK
MúzeumCafé 77.
Akadnak olyan könyvek, amelyek akár múzeumi gyűjteménynek is tekinthetők, mivel tartalmuk a múzeum klasszikus alapfunkcióival is összhangban áll. Főleg akkor lehetséges ez, ha az adott mű – amely definíció szerint konzerválja a felhalmozott tudást – struktúrája a gyűjtésen, válogatáson és rendszerezett bemutatáson alapul. Ilyen alkotás Frank János 1975-ben megjelent kötete, a Szóra bírt műtermek,1 amelyben az egykori kiváló művészettörténész és kiállításcsináló 94 interjúja olvasható. Az 1964 és 1971 között készült interjúk alanyai a magyar művészeti élet ma is fontosnak tekintett, illetve mára szinte teljesen elfeledett alakjai: festők, szobrászok, építészek, iparművészek, belsőépítészek, restaurátorok, grafikusok; idősek és fiatalok egyaránt.
¶ Hogy a könyv múzeumba illeszthető tudást tartalmaz múzeumban is alkalmazható módon – mindez vitathatatlan. Kérdés azonban, fél évszázaddal a beszélgetések lejegyzése után hogyan használható egy ilyesfajta muzeális gyűjtemény? Maga a mű nyilvánvalóan sok információt kínál a művészek mellett a gyűjtőről, a gyűjtés módjáról, a gyűjtemény pedig történelmi-művészettörténeti kontextusba helyezhető: az interjúk füzéréből kirajzolódhat egy kor, sőt akár több korszak körvonala is.
Schaár Erzsébet, Csók István Múzeum, Székesfehérvár, 1974
Forrás: Fortepan / Vizsnyiczai Erzsébet
¶ Az ötven évvel ezelőtti interjúkat lapozva olyan érzése is lehet
a mai olvasónak, mintha egy elhagyott múzeumi térben
a sarkokba világíthatna be; bármennyire ismerősnek tűnnek is a sokszor hallott fordulatok, most egyetlen gyűjteményben, egymás után olvasva mintha világossággal telnének meg az eddig üresnek gondolt szavak. A gyűjtemény böngészése közben kiderülhet, hogy a ma már néha kissé modorosnak tűnő ars poeticák mögött az életművek – mint egy múzeumi raktárba lépve – új módon is megközelíthetők, a köztük lévő összefüggések más szemszögekből válnak láthatóvá. (A könyvbeli említésekből kiindulva a „lírai” fogalmára építve például újra lehetne írni az ötvenes–hatvanas évek magyar művészettörténetét.)
¶ A múzeumi megközelítéssel világossá válhat, milyen rokon vonások léteznek korunk és egy fél évszázaddal ezelőtti időszak múltképe között. Talán a legfontosabb párhuzamot a diszkontinuitás érzése jelenti. Ha ma valaki Frank János könyvét olvassa, az a benyomása támadhat, hogy az interjúkban található információkról a művészettörténeti szakmai közegben már csak néhány ember rendelkezhet naprakész ismerettel – s ők is legfeljebb csak egy-egy művészre vagy egy kisebb csoportjukra vonatkozóan –, mivel az egyes alkotókról még mindig alig hozzáférhető az intézményesült, kutatható,
illetve monográfiákban összegzett tudás. A hatvanas évek végén a folytonosság megszakadásának érzése még erőteljesebben volt jelen a magyar kultúrában. S talán az is közös vonás, hogy akkor és ma is megjelent a történelmi kontinuitás visszanyerésére irányuló szándék, mégpedig elsősorban az egyre gyengülő állami intézményrendszeren kívülről induló új kezdeményezésekkel. Visszatekintve most már élesebben látszik, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején fiatalok és kevésbé fiatalok indultak el szisztematikus műteremkörutakra, kikérdezve, meghallgatva a művészeti élet kiemelkedő, de gyakran elhallgatott alakjait, a korábbi időszak nagyjait, illetve mellettük a kortársakat.
¶ S. Nagy Katalin 1969 és 1975 között heti három-négy művész műtermében töltött hosszú órákat. „Azokban az években tulajdonképpen főállású műterem-látogató voltam – mondta magáról. – Az ötven-hatvan éves, évtizedekig hallgatásra ítélt, akkoriban újra kiállítani kezdő művészeknek imponált a határozott érdeklődésem, odafigyelésem – az a képességem, hogy nagyon koncentráltan közelítettem a művekhez, érzékenyen érzékeltem a látottakat. Szívesen és türelmesen magyaráztak azok, akiket a műtermükben 1968-tól újra és újra megkerestem, elsősorban az úgynevezett Európai Iskolások.”2 S. Nagy Németh Lajos biztatására kezdett interjúk készítésébe; két év alatt körülbelül 120 beszélgetést folytatott, egy részüket a Művészettörténeti Dokumentációs Központban archiválták, másik részük egy kézírásos füzetben található. Hasonlóan rendszeresen látogatták a művészek műtermeit az új típusú gyűjtők, köztük Kolozsváry Ernő, majd később Vörösváry Ákos. Számos fiatal művész már a hatvanas évek eleje óta rendszeresen ellátogatott idősebb mesterek műtermeibe, keresve a kapcsolatot az „eltűnt” generáció tagjaival, Kassák Lajossal, Bálint Endrével, Korniss Dezsővel és másokkal. Sokak számára ekkor vált világossá, hogy ha nem tesznek így, nemcsak a kontinuitás, de akár egy egész korszak is eltűnhet.
Deim Pál, 1970
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
¶ Erre a korjelenségre Frank János könyvében több interjúalany több alkalommal is utal.3 A szerző maga is említi a kötet előszavában, hogy mintája egy előző korszak nagy elhallgatottja, Kassák Lajos volt, az előképet az ő 1942-ben megjelent Vallomás tizenöt művészről című kötete4 jelentette – az interjúalanyok tekintetében több az átfedés is. Frank módszere – akinek ebben az időben rendszeresen jelentek meg képzőművészeti tárgyú írásai az Élet és Irodalomban – a gyakorlaton alapult, csakúgy, mint műcsarnoki kiállításrendezői tevékenységében. A portrék elkészítéséhez saját bevallása szerint átlagosan négy ülésre volt szüksége (a hasonlat maga is a művészi portrékészítésre vonatkozik); magnót nem használt, a beszélgetőtárs szavait egy iskolai füzetbe jegyezte le. Az interjúk valóban egységes struktúrát mutatnak, és többek között ennek következtében a könyv lapjain a magyar művészeti világ szétszabdaltsága is eltűnik; mintha a különböző megközelítésmódokban sokkal több lenne az azonosság, mint a különbség. Az összképben nemcsak a képzőművészetben látszik a közös platform lehetősége – ebben nyilván a legfontosabb szerepet Frank interdiszciplináris megközelítése játssza. Kitűnik az interjúcsokorból az is, hogy a maihoz képest mennyivel szorosabb kapcsolatban álltak egymással az iparművészet, az építészet és a képzőművészet képviselői. És jól kitapintható, kiket tekintett Frank a korszak legfontosabb kortárs művészeinek; kiderül, hogy a sarokpontokat – mások mellett – Bálint Endre, Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Korniss Dezső jelentik; ők azok, akik a barátok – mint például Deim Pál – mellett a szerzőhöz a legközelebb állnak.
¶ A kötetből a magyar kulturális élet számos egykori alapjellemzője kiolvasható. Szembetűnő a grafika kiemelkedő szerepe
a magyar művészetben – ennek a hangsúlynak a felismerése a mai művészettörténet-írásban is megjelenik (elsősorban Révész Emese munkája nyomán). Szintén világosan látszanak a kulturális területek közötti átjárásnak a korábbiakhoz és a későbbiekhez képest is nagyobb lehetőségei: az irodalom és a képzőművészet szoros kapcsolata, a több diszciplínára támaszkodó köztéri művészet kiemelkedő szerepe. Az egyes területek közti összefüggésekre olyan mondatok utalnak, mint például Vaszkó Erzsébet megjegyzése: „…amikor az Iparterv grafikai műhelyében kezdtem dolgozni, és az építészettel kapcsolatos munkámban mindent két dimenzióba, a síkba kellett először áttenni.” 1975-ben az egyes interjúk fogalomhasználata, a kortárs művészetre vonatkozó megállapítások – amelyek 1965–66-ban még rendkívül merésznek tűntek – már inkább óvatosnak látszanak, vagy besimultak a hétköznapokba. Nem tűnik kirívónak, amikor Gergely István egy Torontóban megrendezett magyar kiállítás kapcsán azt mondja: „happeningszerűen vezetem a látogatóinkat.” Utólag a pop art mint a legfontosabb kortárs irány emlegetése is inkább anakronisztikusnak tűnik, s ugyanígy kevéssé érezhető át a külföldi utazásokra irányuló kérdések és az azokra adott válaszok nyíltságának korábbi elképzelhetetlensége. A hatvanas évek második felétől a különböző korosztályok művészetéből már kiemelhetők voltak korábban elhallgatott alkotók, olyan alkotások és olyan művészeti elképzelések – például az absztrakcióval,
a szürrealizmussal, a pop arttal kapcsolatban –, amelyek
az évtized elején még tiltottnak számítottak.
Vilt Tibor, 1956
Forrás: Fortepan / Aradi Péter, Szenczi Mária
¶ A könyvben a mából visszatekintve három nagyobb témakör látszik egyértelműen korjellemzőnek: a nemzetközi művészeti élethez fűződő viszony mellett a népi tematika és megközelítésmód hangsúlyos jelenléte, illetve az absztrakció és figurativitás közti középút keresése.
¶ A 94 interjú többségében valamilyen módon szóba kerül az adott alkotó művészetének nemzetközi összefüggése. A rendszerváltás idején szilárdult meg a magyar művészettörténeti írásokban az a kép, hogy a hatvanas években a hazai művészek a vasfüggönyön innen rekedve alig-alig jutottak nyugat-európai művészeti információkhoz, illetve nem jutottak el Nyugat-Európába. Az interjúk – és a hozzáférhető életrajzi tények – nyomán is szükség lenne e dogmává merevedett megállapítás relativizálására. A magyar művészek közül többen akadtak, akik a hatvanas évek közepén és végén nemcsak hogy eljutottak Nyugatra, de többen rendszeresen kiállítottak is – elsősorban Olaszországban, Franciaországban, később az NSZK-ban és Ausztriában. Néhány idézet a könyv interjúiból. Maurer Dóra: „Nagyon sokat utazom. Majdnem minden évben megyek külföldre, bejártam már vagy kilenc országot, majd mindegyikben többször is voltam.” Bak Imre: „…majdnem valamennyi nyugat-európai országot bejártam az utóbbi években.” Vilt Tibor: „…szerencsés vagyok, mert nyolc hónapon belül kétszer voltam Párizsban.” Kiderül a kötetből, hogy Papp Gábor nemrég autóval bejárta egész Európát, Deim Pál Párizsban, Szinte Gábor Olaszországban járt, ahol Orosz János épp az interjú előtt töltött egy évet. A fiatalabb generáció párizsi és római utazásai és művészeti élményei Frank János interjúfüzérében közös nevezőre kerülnek az idősebbek század eleji vagy két világháború közötti párizsi, római tartózkodásaival, s olyan is akad, Czóbel Béla személyében, akinek franciaországi látogatásaiban valóban megmaradt a kontinuitás. (A magyar művészet nemzetközi kapcsolatainak feltérképezésében mindebből úgy tűnik, még számos feladat áll a kortárs művészettörténet előtt, többek között olyan kiemelkedő jelentőségű intézményi szereplők, mint a Frank-könyvben is említett Jean Cassou háború utáni magyar művészeti kapcsolatainak vizsgálata.)
¶ Az interjúk gyakran visszatérő motívuma a népi gyökerek keresése. Nem csak olyan alkotók esetében jellemző ez a megközelítésmód, mint például Csutoros Sándor, Kovács Margit („az olyan szobrászatnak, amit a kerámikus csinál, más tájszólása van”), vagy Schéner Mihály („a popban a népi temperamentum is kifejeződik… a képeimbe szándékosan építettem be
a népművészeti elemeket”), akikre a művészettörténet-írásunk következetesen a „népi” jelzőt is használja; a népiség gyakorlatilag a korszak szinte egyetlen magyar művészét sem hagyta érintetlenül. Attalai Gábor tűzöttsuba eljárással kísérletezik: „Érdekel és izgat, hogy olyan formanyelvet találjak, ami a népművészetben gyökeredzik.” Csiky Tibor a hatvanas évek közepétől fordul a népi motívumok felé: „…újabban viszont megtaláltam a rokonságot a népművészeti motívumok és a saját vonalvezetésem között.” Rékassy Csaba: „A kerámiaedényeim formáiba, díszítéseibe próbáltam valami hagyományos ízt belevinni.” Nádler István: „Érdekes módon külföldön érlelődött meg bennem, hogy valamilyen módon fel kellene használni a magyar népművészetet a munkámban. Külföldi festőbarátaink megérezték, hogy van egy bizonyos – ott ismeretlen – többlet a mi képeinkben: a magyar folklór hatása. Azelőtt is gyűjtöttem népművészeti tárgyakat, főleg hímzéseket.” A művészek közül többen is a modernitás és a hagyomány közti hidat kívánják létrehozni. Kovács Zsuzsa, „a modern magyar belsőépítészet egyik úttörője” ezt így fogalmazta meg: „Mindig volt bennem nosztalgia, hogy népi elemeket használjak fel a modern bútoron.” A népi hagyomány kortárs (legtöbbször bartóki vonatkozású) megelevenítése szintén
a folytonosság helyreállítására irányuló szándékból fakad.
¶ Az áthidalás szándéka az absztrakció és a figurativitás vagy
a realizmus és az elvonatkoztatás korábban antagonisztikus ellentmondásban álló fogalmai között is jól érzékelhető. A kötet első interjújában a Nyolcak egykori tagja, Orbán Dezső kijelentése – a reális és az absztrakt között „nem érzek ellentmondást” – akár mottóként is felfogható. Lakner László:
„a festészetemet közelebb akarom hozni a valósághoz”; Kmetty János: „A képzőművészeti áramlatok közepette ábrázoló művészetet akarok, tehát sem nonfiguratív, sem tárgyalkotó művészetet” – a két pólus közti egyensúly megtalálásának szándéka nemcsak egyes alkotókra jellemző. Az absztrakció tiltottsága a hatvanas évek végére teljesen felolvadt, a kortárs művészek számára maga a nonfigurativitás már nem is jelentett életbe vágó problémát – mint ahogy az évtized végén a 3T sem működött már szigorú rendszerként. (Hogy az absztrakció már a hatvanas évek első felében sem számított a tiltott kategóriához, azt bizonyítja az Egyetemi Lapok egyik 1963-as cikke, a Frank János által rendezett Jelenkori brit festészet című kiállításról: „…Frank János művészettörténésznek hűvös egyszerűséggel és célratörő tudatossággal sikerült leküzdenie
a nehézségeket, különösen a nagyteremben bemutatott absztrakt kollekció tiszta, világos rendezői megoldásával remekel.”5) A hatvanas évek közepétől gyűjtött nyilatkozatokból legalábbis úgy tűnt, hogy a korábbi éles szembenállást – a konvergencia jegyében – egy szintetizáló szemlélet válthatja fel.
Kmetty János, 1949 Forrás: Fortepan / Kovács Márton Ernő
¶ A nemzetközi kapcsolatok, a népi hagyományok problémája és a valóság művészi megjelenítésének kérdése szorosan összefüggött a múltkép átalakulásával. Frank János legfontosabb törekvése, hogy valamilyen módon töretlen ívet rajzoljon a legidősebb generáció képviselőitől – Lyka Károly, Schönberger Armand, Orbán Dezső – egészen a hatvanas években feltűnt fiatalokig. A hetvenes évek közepén kiadott könyv
a művészetre mint a történelem hullámmozgása fölött álló létezőre tekint, s így a történelmi traumákat alig érinti, a jelenkor (kultúr)politikai problémáit pedig – néhány nemzetközi utalástól eltekintve – teljesen negligálja. A Frank János által felrajzolt időbeli ív a kötetben emblematikusan Orbán Dezső-
vel kezdődik, és Harasztÿ Istvánnal végződik. A művészet révén kialakuló egységes kép megteremtésének szándéka mégis inkább a korok szétszakítottságát teszi plasztikussá.
Frank János interjúiban a századforduló világa mint háttér élesen elüt a két világháború közötti korszakétól, majd mindez az ötvenes évektől és a jelentől. Tulajdonképpen épp olyan hasadások válnak láthatóvá az egyéni és a kollektív emlékezetben, mint Makk Károlynak az interjúkkal egykorú, 1970-ben készült filmjében, a Szerelemben.
¶ Az egység kialakításának eszköze Frank János szemléletében: a folytonos tudásátadás felmutatása. Az interjúkban sorra kerülnek elő az akkoriban már elfeledett iskolák: Orbán Dezső Atelier tervező- és műhelyiskolája a mai Balassi Bálint utcában (tanárok voltak többek között Kozma Lajos, Lesznai Anna, Gorka Géza); Kmetty János és mások interjúiban a két világháború között működött Podolini-Volkmann-féle proletáriskola vagy a Koffán Károly által említett Erzsébet téri iskola. A szövegekben mindenütt az idősebb mesterek tisztelete és megbecsülése jelenik meg, a valódi tanári viszonyok felmutatása; sokan elmondják, kitől tanultak. A legfontosabb mesterek között – különböző területeken – többször is felbukkan Kmetty, Konecsni György, Gadányi Jenő, Kaesz Gyula neve. És az interjúkban számos alkalommal felvillan a folytatás lehetősége és reménye: Kondor Béla neve mint a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a tudás továbbadásának garanciája. Gross Arnold Gyulai Líviuszra is hivatkozva így nyilatkozik a könyvben: „Líviusz – egy új generáció nevében – ezt mondja: »Most is felbecsülhetetlen számunkra Kondor művészete. Azt jelenti, hogy van mérce.« Nekem is ez a véleményem, pedig én két évvel idősebb vagyok, mint Kondor”. Mire a könyv megjelent, Kondor már meghalt.
¶ Frank János könyve mint magyar „műteremtörténeti” gyűjtemény a mából a folytonosság felmutatására irányuló kísérletnek látszik. De egyben olyan munkának is, amely tartalmának és történeti kontextusának ellentmondásával emblematikus módon éppen a történeti folytonossághiány lenyomata.
[1] Frank János: Szóra bírt műtermek. Magvető Kiadó, Budapest 1975.
[2] S. Nagy Katalin: Egy főállású műterem-látogató visszaemlékezései. http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/snk-egy-foallasu-muterem-latogato-visszaemlekezesei/.
[3] A Berki Violával készített interjúban például így: „Egyszer – úgy hét éve – Gross Arnold kollégám elvitt Korniss Dezső műtermébe képet nézni.”
[4] Kassák Lajos: Vallomás tizenöt művészről. Pantheon, Budapest 1942.
[5] Kenessei András: Impresszionisták, szürrealisták, nonfiguratívok, Egyetemi Lapok, 1963. 29. sz. 2.