Aba-Novák Vilmos: Cirkuszi kikiáltó, (1932 körül, 50,5 × 59,5 cm, tempera, falemez, Jelezve jobbra lent: Aba-Novák, Magyar Nemzeti Galéria)
MúzeumCafé 5.
Bár Márffy Ödön 1930 körül több mint egy tucat festményen örökítette meg a manézs szereplőit – bohócokat, akrobatákat, műlovarnőket, díjbirkózókat –, mégis a 20. századi magyar festészet történetében Aba-Novák Vilmos figyelme fordult legélénkebben a cirkusz kétarcú, ellentmondásos világa felé. Választásában bizonyosan közrejátszott bővérű mesélőkedve, művészetének alapvetően epikus karaktere, karikatúrára hajlamos rajzi tehetsége és élénk vonzalma a groteszk iránt, s talán nem kevésbé az a sokak által megjelenített párhuzam, amely a művész és a bohóc között évszázadok óta fennállt.
Aba-Novák legismertebb cirkuszábrázolásait, így a most bemutatott táblaképet látva könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy ez a témaválasztás szorosan összefüggött a festő 1930-ban, itáliai tanulmányútján kifejlesztett technikájával és a szintén azokban a hónapokban elsajátított új médiummal, a temperafestékkel.
Bár valóban szembetűnő az analógia, ami a cirkuszjelenetek harsány tematikája, a szereplők élénk gesztusai és a művek plakátszerű dekorativitása között létrejön, mégis biztosan állítható, hogy ebben az esetben Aba-Novák nem a frissen kialakított festői stílushoz keresett ideális témát, hanem inkább fordítva történhetett: előbb talált rá a cirkuszok képzeletét megmozgató világára, minthogy az ott látottakhoz, vagyis a tartalomhoz meglelte volna az ideális művészi formát. Ismert ugyanis néhány festménye a húszas évek második feléből, a művész igali korszakából, amelyeken már feltűnnek a néhány esztendővel később népszerűvé váló cirkuszképek kulisszái, az emelvényen álló kikiáltók, a porodon vágtató lovak és a fölöttük lebegő légtornászok, ám ekkor még mindez olajjal vásznon kerül megformálásra, s a festői stílus is inkább az átmenet bizonytalanságát mutatja, mint az új technika alkalmazásának magabiztos rutinját.
Aba-Novák cirkuszképei először 1931 februárjában jelentek meg valódi sorozatként a közönség előtt. A római ösztöndíjáról hazatérő festő az Ernst Múzeum termeiben rendezte meg – Pátzay Pállal közös – gyűjteményes tárlatát, ahol az olasz tájak és életképek mellett már ez a tematika jelent meg a leghangsúlyosabban. Ybl Ervin, a korszak egyik neves műkritikusa a Magyar Művészet című folyóirat oldalain próbálta megfejteni az új témaválasztás okait: „Olasz városok és magyar falvak mellett még egy motívum, élettéma érdekli most a művészt. A cirkusz, a vurstli groteszk világa. Ez a témakör önmagában is közelebb áll a mai tarka-barka, fényreklámos, jazz-bandos élet kavarodásához, a modern ember dekadens esztétikájához, mint az itáliai architektúrák monumentalitása, harmóniája, vagy a magyar falvak egészséges, paraszti zamatja. Aba-Novák itt éli ki összetett művészegyéniségének tréfás, karikatúrás oldalát. Grimasztvágó, vigyorgó pofák színes maskarában, keszeg mozdulatokkal, lomha végtagokkal a cirkusz porondján, vagy a mutatványosbódé pódiumán! Körülöttük a plakátok, betűk ugyanazt harsogják a szemnek, amit ők igyekeznek fülünkbe sikoltani.”
A most bemutatott alkotáson – mint Aba-Novák érett korszakának valamennyi képén – elsősorban a bámulatra méltó technikai biztonság, a virtuóz formaadás és az élénk, felfokozott kolorit ragadja meg a nézőt. A szinte homogén színfoltokkal kitöltött, feszes szerkezetű képfelületet vékony ecsetvonások, rajzosan megoldott részletek élénkítik. A csupán néhol meghúzott, a gyorsan mozgó ecset lendületét hordozó körvonalak szándékosan nem követik az általuk körülölelt formák és színfoltok határát, s így a spontaneitás látszatát, a frissesség érzetét kölcsönzik a kompozíciónak. A világító, fehér felületek jól láthatóan pengével történt visszakaparás révén jöttek létre, a ragyogó festékréteg alól áttűnő márványsimaságú alapozás – a törlések és dörzsölések következtében – hangsúlyos képépítő szerepet kap. Aba-Novák legendás technikai felkészültsége, párját ritkító manuális tehetsége kivételes komponálási tudással párosult. Mérnöki precizitással építette fel szőnyegszerűen dekoratív, kaleidoszkópként vibráló festményét, figyelembe véve a színek relatív és abszolút értékeit, a foltok összecsengő harmóniáját és dinamizáló szerepét. A most vizsgált kép ráirányítja a figyelmünket arra is, hogy Aba-Novák milyen fontos kompozíciós elemként használta munkáiban a számokat és a betűket. A modern festészet történetében a kubizmussal kezdődik az a kezdetben nagy ellenállást kiváltó folyamat, ahogy a szöveg „betolakszik” a képbe, s nem csupán szerkezeti, hanem konceptuális fogásként is szerepet kap a műveken. Aba-Novák jól láthatóan nem azért használja a verbális jeleket érett korszakának képein, hogy segítségükkel az értelmezés újabb síkjait nyissa meg a befogadók előtt, hanem hogy a különböző tipográfiájú, mívesen megformált feliratokkal különleges vizuális élményeket kínáljon ezeknek a felfokozott dekorativitású, szinte a plakátok harsányságával versenyző műveknek a nézői számára.