Ahol évszázados hagyományai vannak a régiségek megbecsülésének

Egy-egy hazai város mai múzeumi rendszerének kialakulásával már korábban is foglalkoztunk (Szentendre: MC22; Pécs: MC33; Győr: MC42) – most Sopron kerül sorra. A várost említve gyakran fogalmazódik meg egyedi, sajátos fejlődéstörténete, műemlékeinek gazdagsága. Nem véletlen, hogy a magyar műemlékvédelem egyfajta „mintaprojektje” éppen itt alakult ki a hatvanas években. Múzeumi téren is hasonló volt a helyzet: a városi intézményt kiváló tudós igazgatta, és talán nem véletlen, hogy halála előtt meg is szűnt a múzeum önállósága. A megyei múzeumi szervezet tagegységéből ismét önálló létre emelkedő Soproni Múzeum ma a legfontosabb kulturális központ egy olyan városban, ahol a kultúra mindig is kiemelten fontos volt. Hiszen olyan vezetői akadtak, mint Lackner Kristóf (1571–1631), aki a híres padovai egyetemen végezte tanulmányait, majd tizenegy évig volt polgármester, hatig városbíró és tizenötig tanácsos, nem mellesleg író, rajzoló, rézmetsző. A múlt megőrzése évszázadok óta fontosnak tartott feladat Sopronban. A város múzeuma az elsők között jött létre az országban, még a 19. század hatvanas éveiben indult nagy vidéki múzeumalapítási felbuzdulásban, közadakozásból, a köz által fenntartva. Hogyan változott azóta, hogyan vette fel a lépést a 21. század elvárásaival, mit tud nyújtani ma? És milyen intézmények tudtak és tudnak még megférni mellette, akár állami támogatással vagy éppen magánkezdeményezésből? Van-e ezek között az intézmények között kapcsolódási pont, együttműködés, vagy csak léteznek egymás mellett, céljaik és lehetőségeik szerint?

Épp hatvanezres város Sopron, de a műemlékek számában országosan a második, és a muzeális intézmények száma tekintetében is előkelő helyen áll. Ahogy a Soproni Múzeum honlapja megfogalmazza: „Sopron városában évszázados hagyományai vannak a régiségek megbecsülésének”. Ez a múzeumok terén abban is megnyilvánul, hogy jelentős részük magángyűjteményből jött létre. Sokat jelent persze a történeti folytonosság: Scarbantia római emlékeit már a 16. századtól megőrzendőnek tartották. A városi múzeum létrejöttéről már írtunk (lásd: MúzeumCafé 40.– a szerk.): a legkorábbiak közé tartozott az országban. Az alapító egyesület egyik tagja volt Storno Ferenc is, aki a múzeum vezetője lett. A Soproni Történészeti és Művészeti Egylet 1868. március 21-én felhívást bocsátott ki, amelyben bejelentette újbóli megalakulását, és egyben kérte a múzeum számára tárgyak ajándékozását, illetve kölcsönzését. A gyűjtemény első kiállítása a Höller-házban volt megtekinthető.

A később már nemcsak városi, hanem vármegyei múzeum céljaira is kiválasztott Lenck-villa Deák téri épületét 1908-ban vásárolták meg, és 1913-ban nyílt meg benne a múzeum. A nagy háború évei, majd a két világháború közötti időszak a kezdeti lendület megtorpanását hozta gyarapodásban és látogatottságban egyaránt, a második világháború alatt pedig mind az épület, mind a gyűjtemények súlyos károkat szenvedtek.

A vidéki múzeumok közül az országban elsőként Sopronban nyílt meg a háború után a múzeum, 1947. június 28-án, Csatkai Endre igazgatósága alatt. A növekvő gyűjtemény bemutatására szűknek bizonyuló, egyre romló állapotú Lenck-villa mellett 1954-ben az Orsolya téri Lábas-ház is a múzeum része lett: felújítását követően A soproni vasipar története címmel nyílt benne kiállítás 1956-ban. A múzeum 1952-ben vette fel Liszt Ferenc nevét, és a gyűjteménnyel párhuzamosan folyamatosan új épületekkel is gyarapodott. 1963-ban nyílt meg az új állandó kiállítás a Fabricius-házban Sopron és környéke története az őskortól a középkor végéig címmel. Gótikus, bordás keresztboltozatú pincéje ma is a kőtár szerepét tölti be.

1962-től, a megyei múzeumi rendszer létrejöttével a soproni múzeum a Győr-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatóságának tagintézménye lett. A következő három évtizedben azonban a tagintézmény maga is további kiállítóhelyekkel bővült, jelentős múzeumi hálózat alakult így ki (Patikamúzeum, iparművészeti állandó kiállítás Fertőrákoson, a püspöki kastélyban, Bányászati Emlékmúzeum Brennbergbányán – 1968; régészeti és képzőművészeti kiállítás a Tűztoronyban – 1973, Pékmúzeum, Fabricius-ház polgári lakások – 1975; ’76, középkori zsinagóga – 1976; Lábasház, Fabricius-ház régészeti kiállítás – 1977; Fertőszéplak Falumúzeum – 1982; Storno-ház, Storno-gyűjtemény, újkori helytörténeti kiállítás – 1987; néprajzi kiállítás, Rejpál-ház, a fertőrákosi – Mithraeum, a nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeum – 1989). 1986-ban a Fő téri Storno-ház lett a központi épület. 1988-ban változtatták meg a múzeum nevét Liszt Ferenc Múzeumról Soproni Múzeumra. A fentebb felsorolt kiállítóhely-hálózatból mára tizenegy maradt meg, jelentős múzeumi szervezet tehát ma is a jelenleg már területi múzeum szakmai besorolású, önálló városi múzeum.

A város életében betöltött jelentős szerepét a múzeumi honlap is jól illusztrálja: mindent tud, amit tudnia kell, és amit látogatója meg akarhat tudni. Már a szerkezete is érzékelteti: egyformán fontos itt a kutatás, a tudomány és a szórakoztatás. És persze új kezdeményezésként fontos a nyitás a kortárs művészetek irányába is.

A kiállítóhelyek sorában elsőként említendő a Fabricius-ház Fő téri épülete. Névadója, Fabricius Endre városbíró, polgármester 1806-ban vette meg, de a város történetében mindig fontos szerepe volt. Jelenleg a régészeti kiállítás és az inventáriumok alapján berendezett polgárlakásokat bemutató tárlat látható itt – az utóbbi egyúttal az épület történetének bemutatása is. A föld alatti nagyterem a legkorábbi, római kori emlékeket, Scarbantia Fórumának szobrait mutatja be római sírkövek sokaságával együtt. A régészeti leletek tulajdonképpen a város történetének emlékei; itt elgondolkodhatunk, miért őrzi szerte az irszágban a múzeumi kiállítások gyakorlata még mindig a szakágankénti különválasztást, holott a történelem folyamatának bemutatásához a régészeti tárgyak épp olyan nélkülözhetetlenek, mint bármely más emlék, dokumentum, műtárgy. A földszinten kortárs képzőművészeti kiállítótér nyílt Fabricius Galéria néven.

A római falmaradványokra épült várostorony, a Tűztorony a 2011–12-es felújítása óta a múzeum látogatóközpontjaként működik. A 13. századtól a városfalak északi kaputornyaként szolgált, barokk körerkélye és sisakja az 1676-os tűzvész után épült ki. Évszázados funkciói mellett – a tűzvigyázás, időjelzés – az 1921-es népszavazást követően a város hűségének jelképévé is vált; 1928-ban készült új kapuját Hikisch Rezső tervezte, a fölötte látható allegorikus szoborcsoport – Hungária maga köré gyűjti a város hűséges lakóit – Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotása. Három évvel ezelőtt a középkori városkaput is helyreállították.

A Fő téren álló, Storno-házként ismert barokk palota a múzeum központi épülete. Storno Ferenc és családja 1875 és 1984 között élt itt. A 15. században a Haberleiter família (1482-83 telén Mátyás király volt itt vendégük), később a Sárkány család, majd a Festetichek birtokában volt, tőlük vásárolta meg Storno Ferenc 1872-ben. A második emeleten a Storno család műgyűjteménye látható az eredeti enteriőrben. A kéményseprőből lett művész, műemlékfelmérő, restaurátor és fiai alkotásai, gyűjteményük a lehető legszorosabban kapcsolódik az első emeleti várostörténeti kiállításhoz, hiszen a család históriája, a Stornók tevékenysége egyúttal Sopron évszázadainak fontos fejezete. A város történetét bemutató, „Határtalan történet” című állandó kiállítás elképesztően gazdag gyűjteményi anyagból válogatott tárgyakkal lepi meg a látogatót. A történeti tárlatok esetében gyakran a helyhez kapcsolódás, a dokumentumérték a legjelentősebb, de az itteni műtárgyak esztétikai értéke legalább annyira fontos, mint történeti jelentőségük. Különösen gazdag a céhes anyag, de minden terem egy-egy kivételesen értékes tárgyat helyez a középpontba. A 20. századi rész kiemelt eseménye az 1921. decemberi népszavazás, az 1956-os események, de az 1989. augusztus 19-i Páneurópai Piknik, a vasfüggöny megnyitása a dokumentumfilm révén olyan záróakkordja a kiállításnak, amely felkavaró élmény a látogatók számára. Nem is olyan régen volt, de már milyen távolinak tűnik… A gyermek és felnőtt múzeumpedagógiai vezető jelentős segítség a látottak feldolgozásához. Általában véve elmondható, hogy a kiadványok terén is szokatlanul sokat nyújt a múzeum – már a múlt század kilencvenes éveiben elkezdődött a gyűjteményeket feldolgozó monográfiák publikálása, ezeket követte a kétezres évektől a forráskiadványok és tematikus kötetek, valamint a kiállításvezetők és múzeumpedagógiai foglalkoztatók sorozata. A római kortól a 20. századi diplomácia és politika témájáig terjed a feldolgozások köre, közöttük természetesen a gyűjtemények katalógusai is megtalálhatók.

Szintén a Fő téren áll a Patikamúzeum háza, amelyet még a 16. század elején fenyegetett a lebontás veszélye, és végül királyi közbeavatkozás mentette meg ettől. A 17. század közepétől már az egykori Angyal patika működött az épületben, lakói pedig gyógyszerészek és orvosok voltak. A hatvanas évek soproni műemlék-felújítási programjának egyik fontos állomásaként lett 1968-ban Patikamúzeum, az országban az első.

A belvárosban, a városfalakon belül tárták fel – szintén a hatvanas években – a középkori zsinagóga 12. század végén, 13. század elején emelt épületét, amely imaház, gyűlésterem és iskola is volt egyben. Egyedülállóan különleges emléke a soproni zsidóságnak, az ispotály és a rituális fürdő is megtekinthető benne, az épületegyüttes a város gótikus építészetének rendkívül fontos emléke. 1526-ban a soproniak elűzték a zsidó lakosságot, ekkor kezdődött el a zsinagóga fokozatos pusztulása, majd lakóházzá átalakítva várta helyreállítását, amely a soproni és a magyar műemlékvédelem szenzációszámba menő eseménye volt.

Sopronban sétálva lépten-nyomon a múzeum kiállítóhelyeivel találkozhatunk. A régi múzeumépület, a felújításra váró Lenck-villa kertjében, a 17. századi városfal mentén sorakoznak azok a síremlékek, amelyeket Sopron régi evangélikus temetőjéből hoztak át ide annak 20. század eleji megszüntetését követően. A Bécsi utcai Pék-ház már a külvárosban áll, a régi gazdanegyedben, homlokzatán perecet törő oroszlánok jelzik, milyen mesterséget űztek itt egykoron, már a 16. századtól. A tulajdonosok nevei is ismertek, az utolsó halála után, 1972-ben a város az eredeti berendezés helyszínen történő megtartásával nyitotta meg a kiállítást. A műhely mellett a család lakóhelye is része a kiállításnak.

A Soprontól nyugatra fekvő hegyi település, Brennbergbánya több mint két évszázadon át a magyarországi kőszénbányászat egyik legjelentősebb telepe volt. A legenda szerint 1753-ban egy bánfalvi pásztor csodát látott, égő köveket, amelyeket haza is vitt. Ezzel a csodával kezdődött Brennbergben a bányászat. 1789-ben Schneider Vencel vállalkozásával végérvényesen megindult a folyamatos szénbányászat, a bánya terjeszkedett. 1952-ben gazdaságtalanságra hivatkozva leszerelték a föld alatt Ausztriába áthúzódó bányát. A múzeumot a 19. század közepén kialakított első gőzgépes szállítóakna gépházában találhatjuk. Bár ez az emlékhely a Soproni Múzeum kiállítóhelye, a város és környéke történetében fontos szerepet betöltő bányászatnak önálló muzeális intézménye is van. A Központi Bányászati Múzeum (lásd: MúzeumCafé 2. – a szerk.) 1957 októberében nyílt meg, a belvárosi Esterházy-palotában. Elképesztően gazdag gyűjteménnyel, hihetetlenül érdekes kiállítással rendelkező intézmény. A téma, amelynek bemutatására vállalkozott, hatalmas, ráadásul a kiválasztott szempontok sokasága olyan szerteágazó, hogy a látogató első élménye óhatatlanul a meglepetés. A magyarországi bányászat általános története az őskőkortól napjainkig már önmagában is elég lenne az önálló múzeumi bemutatáshoz, de itt ez még sok mindennel kiegészül. A bányászat képző- és iparművészeti emlékeivel például, ahol a tárlatban híres és kevésbé híres magyar és külföldi festőknek a témához kapcsolódó képei mellett szobrokat, ötvösmunkákat, különleges, úgynevezett „bányahegy”-eket (üvegburába zárt, ásványokból összerakott, aprólékos részletességgel ábrázolt bányabelsőt) láthatunk.

Az ásványok története szorosan kapcsolódik a bányászat történetéhez, és sokan nem is gondolnák, hogy a ma festői turista- és nyaralófalu, Nagybörzsöny volt egykor a Gizella királyné kíséretével érkező első bányászok letelepedési helye. Az ezüst-, arany-, réz- és vasbányászat mellett kiemelkedő volt a jelentősége a sóbányászatnak is. Magyarország már a középkorban bányászati nagyhatalommá vált. Az alsó-magyarországi bányavárosok szövetsége bár hivatalosan nem létezett, de a 15. századtól kezdődően valamennyi itteni bányaváros a királynék közvetlen hatalma alá került, így a kiváltságokkal jelentőségük tovább nőtt. A fejlődés egyenletes volt egészen a 19. századig, amikor a vasérc- és a kőszénbányászat váltotta fel a nemesércek kitermelését. Az utolsó tárlók már a jelen (bányászati szempontból) szomorú helyzetet illusztrálják. A kiállítás utolsó képe egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen a nézőnek háttal egy magányos, megfáradt bányász látható.

A bányászati oktatás, valamint a bányaművelés története is önálló fejezete lett az állandó kiállításnak, és Selmecbánya mellett itt Sopron is jelentős szerepet kapott. Az oktatás mellett a bányászathoz kapcsolódó tudományos tevékenység, sőt a bányászati muzeológia is megjelenik, a bányászat célját jelentő ásványokkal együtt, amelyekben az ország igencsak gazdag – volt 1920 előtt. A múzeum állandó kiállításának felépítése hagyományos, csakúgy, mint a bemutatás eszközei, de a látványvilág, az irdatlan mennyiségű tudás- és adathalmaz elvarázsolja a látogatót. A monografikus felépítés és feldolgozás még arra is ügyelt, hogy a múzeum saját történetére reflektáljon – ennek szép példája az alapító Faller Jenő elképzelése alapján az 1957-es megnyitásra soproni festők által készített falkép, a magyar bányászat allegóriája. Ugyancsak fontos elemei a látványnak a bányarekonstrukciók – a tata-kálváriadombi neolitikus kovabánya makettje, a középkori-újkori ércbánya, a fabiztosítású vágat rekonstruált bemutatása. De megismerhetjük a mentés eszközeit, a bányák segítő „munkásait”, a bányalovakat, a bányagépek sokféle változatát. Egyfajta enciklopédikus teljességre törekszik a kiállítás, és mint ilyen, párját ritkítja az országban.

A bányászat mellett az erdészet is szorosan kötődik a vidékhez, a városhoz. Az Erdészeti Múzeum a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Kara kezelésében működik, hivatalos neve Erdészeti-, Faipari- és Földméréstörténeti Gyűjtemény. Létrejötte a felsőfokú erdészképzés itteni kezdeteihez köthető, bár az igény egy efféle intézményre már az 1860-as években megfogalmazódott. Talán nem meglepő, hogy a bányászati és erdészeti képzés legfontosabb magyarországi központjaként ismert Selmecbányán, az Erdészeti Tanintézet oktatási segédeszközeiből jött létre a gyűjtemény magja, amely a 19. század végéig folyamatosan gyarapodott, növénytani, erdővédelmi, erdőtenyésztés-tani, állattani (csontvázak, madártojások, kitömött madarak, emlősök, lepke- és rovargyűjtemények), erdőrendezés-tani (faliképek, rajzos táblák, térképek és műszerek), erdőbecslési (táblázatok, átlalók, mérőszalagok és -lécek, mérőműszerek, térképek), erdőhasználati és iparműtani (szerszámok, eszközök, modellek, makettek, áruminta-gyűjtemény), vadászati és halászati (fegyverek, lőszerek, csapdák, trófeák, preparátumok, eszközök, minták) kollekciókkal. A selmecbányai tanintézet 1920 utáni Sopronba történő áthelyezésével a jócskán károsodott és megfogyatkozott gyűjteményt is itt, a városban helyezték el. Az első múzeumot 1931-ben a soproni tanintézményben hozták létre. A második világháború végére ismét jelentősen csökkent, illetve szétszóródott az anyag, és a maradék adta a lehetőséget, hogy 1954-ben újból megnyílhatott a múzeum. A Bányamérnöki Kar Miskolcra helyezésével bezárták, de a gyűjtés és rendszerezés tovább folyt. Végül az Erdészeti és Faipari Egyetem 1982-ben kapta meg a kulturális tárcától az Erdészeti-, Faipari- és Földméréstörténeti Gyűjtemény működési engedélyét. Az intézmény első állandó kiállítása az erdészeti felsőoktatás százhetvenöt éves jubileumán, 1983. augusztus 27-én nyílt meg az Esterházy-palotában. Három évvel később lebontották, és egy részét ideiglenes helyszínen állították fel. A palota műemléki felújítása után a százötven négyzetméteren kialakított új, állandó kiállítás 1993-ban nyílt meg. Ennyi négyzetméter nem sok, az eredeti gyűjtemény nagyságához mérten különösen nem, de a megfogyatkozott anyag legjava immár több mint két évtizede állandó kiállításon tekinthető meg, amely szellemében, felfogásában és kivitelezésében rokon a bányászati tárlattal, és tematikusan is jól kapcsolódik ahhoz, kiegészíti azt. A múzeumpedagógia itt is fontos, és az Esterházy-palota kiállításai az oktatásban kiemelten jelentős szerepet kaptak.

A Soproni Múzeum tehát családi gyűjteményeken alapszik – a Zettl–Langer Gyűjtemény pedig maga egy család anyaga. Nem lett soha semmilyen múzeumi szervezet része, így nem is részesül az ezzel járó anyagi előnyökből. Megmaradt annak, ami volt: önálló családi gyűjteménynek. A kiállításnak helyet adó ház a várnegyeden kívül, de közel a belvároshoz található. A Bajorországból származó ősök a 18. század közepén telepedtek meg Kőszegen. A család soproni ágát alapító Zettl József 1844-ben alapított Szesz-Likőr-Rum és Borecet-gyárat a városban. Fia, Zettl Gusztáv (1852–1917) Bécsben kémiát és festészetet tanult, ifjabb Storno Ferenccel együtt. Tanulmányait azonban nem folytathatta, haza kellett térnie, hogy átvegye a cég irányítását. És bár végül művész nem lett, de műgyűjtő igen. Tagja lett a Városszépítő Egyesületnek, folyamatosan gazdagította gyűjteményét, és közben festett is. Az ifjabb Stornóval kialakított szoros barátsága is erősítette gyűjtőszenvedélyét, és persze szakértelmét is. Ekkor épült meg a ház – amely ma is a család otthona és a gyűjtemény bemutatóhelye –, amelynek kialakítását gondosan felügyelte, irányította. A belső díszítés és a berendezés sok rokonságot mutat a Storno-házéval. Zettl Gusztáv gyűjteménye 1945 után is sértetlenül megmaradt, a vállalkozását azonban 1951-ben államosították. Nemcsak a kollekció, de a család is a házban maradhatott továbbra is, amelyet 1955-ben múzeummá alakítottak, és a nagyközönség számára látogathatóvá tettek. Azóta a család fogadja, tárlatvezetéssel kalauzolja a betérő vendégeket – ma már alapítványi keretek között. A lépcsőház, az előszoba, az ebédlő és a dolgozószoba terei, berendezése részben maga is művészi alkotás, de itt láthatók a gyűjtemény tárgyai is – üvegek, bútorok, habán-, fajansz- és porcelánedények, fegyverek, cégérek, óntárgyak, könyvek, festmények és órák.

Sopron múzeumai most, a 21. század elején jól tükrözik azt a fejlődést, ahogy a város kialakult, sajátos földrajzi és történeti helyzetét és mai helyét. A legfontosabb szerepet ma kétségtelenül a város által fenntartott Soproni Múzeum tölti be, amely sok kiállítóhellyel rendelkező hálózatot tart fenn, kiemelkedő jelentőségű intézmény a soproni kulturális életben, egyúttal tudományos kutatóhely, de az oktatásban, sőt a szórakoztatásban is nagyon fontos feladata van. Igazgatója, Tóth Imre kiváló történész, szakmai érdeklődésének előterében Sopron 20. századi története áll. A megyei múzeumi szervezetből kiszabadult intézmény helyét megerősítette, a regionális és az országos kapcsolatrendszerben is megszilárdította a helyzetét. Sikerült lépést tartania, pontosabban fogalmazva felvenni a lépést azokkal a követelményekkel, amelyek egy 21. századi múzeum számára teljesítendők, sikerült a közönséggel is megtalálnia a kapcsolódási pontokat. Mindezt olyan kiállítási és programkínálattal, amely országosan is versenyképes. A tematikus városi élménytúrák, a közösséget szolgáló programok, az utazó múzeum projekt mellett a szakmai konferenciák, kiadványok, az adatbázis-építés sem hiányzik a múzeum által nyújtott kínálatból. Megmaradt a múzeum létrejöttétől kezdve oly fontos polgári kezdeményezés, az elkötelezettség a város értékei iránt, és ez jellemzi a Zettl–Langer Gyűjtemény „múzeumi magánvállalkozását” is. És itt vannak azok a tematikus múzeumok – a Központi Bányászati és az Erdészeti Múzeum –, amelyek a helyi adottságok és lehetőségek révén jöttek létre és működnek. Egy viszonylag kis városban, ahol a gazdag történelem hihetetlenül sokrétű és sokféle kulturális kínálatot eredményez. Egyedülálló ez a helyzet, talán csak a közeli Kőszegről említhetnénk hasonlókat, bár kisebb léptékben. A múlt megkerülhetetlenül, elfeledhetetlenül, megismerésre kényszerítve, tanulságokat hordozva ott van mindenhol Sopronban, de a jelen számára használatra felkínálva.

És végül egy 2015. március 26-i hír: „A Soproni Múzeum jövőbeli fejlesztési elképzeléseiről is egyeztetett Orbán Viktor szerdai soproni látogatásán. A miniszterelnök és kísérete megtekintette a várostörténeti és a Storno-gyűjteményt, áttekintést kapott Sopron Magyarországon egyedi városfejlődéséről. A Modern városok elnevezésű program keretében elsőként Sopronnal kötött együttműködési megállapodást a kormányfő.” (A soproni egyházi gyűjtemények ezúttal kimaradtak az összefoglalóból, más alkalommal, a téma más összefüggésben történő tárgyalásakor sor kerül majd rájuk is.)